– Maradj ébren! Rosie, maradj ébren! – Felix szinte rám feküdt, miközben két remegő kezébe fogta az arcomat. – Ivan, csinálj valamit! Ivan!
Csak a fegyvert tartó fiút néztem a könnyeimen keresztül, ahogyan üres tekintete a tanterembe érkező egyenruhások között cikázott. A fájdalom a vállamból az egész testembe kisugárzott, összeszorítottam a fogamat és próbáltam nem felnyögni.
Meglőttek.
Meglőttek.
– Dobd el a fegyvert, fiam! Már vége… – Puff.
A fiú nem hallgatta végig a rendőr beszédét. Nem gondolkodott egy másodpercet sem, mielőtt a halántékához szorította a pisztolyt. A durranással együtt esett össze, vére bemocskolta az irodalomterem koszos padlóját. Csengett a fülem és megrándult a testem, de lehet, hogy nem a látvány tehetett róla, hanem a húsomba mélyedő golyó.
– Ivan!
– Segítsenek, meglőtték! – Ivan hangja. A rendőröknek szólhatott. – Felix, engedd oda őket!
– Rosie, ne halj meg, kérlek! – Felix esdeklő hangja elcsuklott, és ahogyan törölgette a könnyeimet, a sajátja folyt a helyükre. Ahogy néztem kék tekintetét, összemosódott a látvány a plafon piszkosfehér színével. El fogom veszíteni az eszméletem. Meg fogok halni. – Rosie, maradj életben, kérlek!
A lányok. Mi lehet a lányokkal? Nekik emelt irodalmuk volt – lent vannak a földszinten. Hozzájuk hamarabb elért a lövöldöző. Meghaltak vajon?
– Eve és Astrid. – Kimondtam, vagy csak gondoltam?
A fájdalom lehúzta a szemhéjamat, és feje tetejére állt a világ. Összefolytak a zokogások és a rendőrök szavai, miközben apró, fényes pöttyök jelentek meg előttem az egyre sötétülő világban. Az sem segített, hogy az áprilisi napfény rám vetült, amikor a rendőrök leszakították rólam Felixet. Mentők érkeztek, átvették a helyét, miközben táskájukat sebtében leejtették a földre, és letérdeltek mellém.
– Felix. – Kimondtam, vagy csak gondoltam?
– Itt vagyok, Rosie, itt vagyunk.
Kimondtam.
– A lányok. Eve és…
– Astrid! – Felix lába dobogott a padlón, ahogy a rendőrök felszólításá figyelmen kívül hagyva kirohant a teremből.
Elfogyott az erőm. A sötétség magába szippantott.