Prológus

Rosie Adkins

A mennydörgés hangja mindig visszarepít arra a napra.

Érzem a pánikot, ami átjárt. Látom a káoszt, ami kitört. Hallom a pisztolyt, ahogy elsült. Egyszer. Kétszer. Sorozatban, újra és újra. A könnyeink és a félelmünk által teremtett pokolban csak a halál ült néma csendben közöttünk.

A szobám jobb oldali falát teljesen beterítette az ablak – igazi pech, amikor elfelejtem behúzni a sötétítőt, mert a téli, viharos időjárásban egy fehér villámlás az egész helyiséget képes bevilágítani. Hunyorogtam a fénytől, de nem mozdultam, helyette az ágyamban fekve bámultam a kinti délután sötétségét, és számolni kezdtem. Éreztem az izzadságomat végigfolyni a gerincemen, mielőtt megszáradt hideg bőrömön, egészen átáztatta a felsőmet. A rémálmoktól mindig verejtékezve ébredek.

Tudtam, hogy jönni fog a dörgés, mint egy kislány, auto­matikusan összeszorítottam a szemem, amikor meghallottam. Forró könnycseppek folytak az arcomra, és mélyeket lélegeztem, hogy leküzdjem az emlékképeket. A fegyverről. A vérről. A pánikról.

Hosszú percekig mozdulatlanul feküdtem az ágyamban. Éreztem, hogy kezdem elveszíteni a kontrollt, éreztem, ahogyan a pánik éles karmai tépik a húsomat – stabilizálásra volt szükségem, mégpedig azonnal.

Az óra az éjjeliszekrényemen délután hatot mutatott. Talán három körül dőlhettem ki – mentségemre szóljon, a hétköznapokban tartottam magam, de hétvégén megtehettem, hogy egy kicsit elazítsak. Hiszen akkor senki nem látott.

Legalább fél óra kellett, hogy végre felkelje az ágyból és a hosszú folyosón keresztül kibotorkáljak a penthouse óriási nappalijába. Bekapcsolva hagytam a falra szerelt tévét – megvilágította a kanapén hagyott takarók és plédek sokaságát, az előtte lévő asztalon magányosan álló, félig megevett áfonyás sajttortát, na meg a hanyagul szétdobált gyógyszereimet is.

Zoloft a hangulatjavításra. Quetiapine az emlékbetörések elkerülésére. Prazosin a rémálmok ellen.

Legszívesebben mindegyiket kidobnám az ablakon. Utálom a hatásukat, éppen ezért nem is mindig szedem őket. Tizennyolc hónapja írta fel nekem a pszichiáterem, miután megkaptam a poszttraumásstressz-zavar diagnózisát. Akárhogy is, azt meg kell hagynom, néha jól jönnek. Például, amikor arra van szükségem, hogy teljesen elkábítsanak.

Kipattintottam egy-egy pirulát mindegyikből, aztán az asztalon lévő fél pohár vízzel lenyeltem őket, azt képzelve, hogy csak rossz ízű cukorkák. Fintorogtam a keserű utóhatástól, miközben elindultam a hatalma erkélyajtó felé. Melltartóra és bugyira vetkőztem, és a kinti márványcsempén mezítláb sétáltam a medencéhez, majd lassan elmerültem a meleg vízben. A forróság kontrasztban állt a készülődő vihar ridegségével – egész éjjel esni fog az eső, ez biztos. Szerencsére az erkélyem fedett.

Másfél éve lakom a Willard Adkins Hotel tetőtéri lakásában. Amikor az egyetem miatt ideköltöztem New Yorkba, apa felajánlotta, hogy vesz egy házat, de nem akartam, hogy erre költsön, ugyanis kicsit sem terveztem ebben a városban leélni az életem. Nem is volt kérdés, hogy jó lesz nekem ez a penthouse – pluszpont, hogy a személyzettel nem kell cseveg­nem, mert kerülnek, mint a tüzet, hiszen nem akarják véletlenül megsérteni a tulaj lányát.

Megint kettészelte egy villámlás az eget – újra számolni kezdtem, és közben a jobb vállamnál lévő sebre csúsztattam az ujjaimat. A heg megkeményedett, kiemelkedett az egészséges bőrből. Szabálytalan és hullámos volt, akár egy durva kötél. Rücskös és idegen, mintha egy másik test darabja tapadt volna rám. Mint egy repedés, egy kemény kéreg, vagy mint egy megolvadt viaszcsepp, ami ráégett a bőrömre.

Hipertrófiás hegnek nevezik az ilyesféle módon gyógyult sebeket. Akkor keletkeznek, ha a szövetsérülés túl mélyre hatolt, vagy ha a műtét sikere megkívánta az agresszív beavatkozást – esetemben mindkettő fennállt. Elkerülhetetlen volt, hogy ez a kilenc és fél centis szörnyeteg rám tapadjon.

Tizennégy. Tizennégynél csapott le a dörgés, én pedig ösztönösen összeszorítottam a szemem.

Hátradőltem a medence peremére, és hagytam, hogy a szél felkkapja az emlékeimet is. Kitapogattam a földön a cigaret­tásdobozomat és anélkül gyújtottam rá, hogy felemelkedtem volna. A nikotint a tüdőmbe fogadtam, és hosszan kifújtam a füstöt a nagyvilágba.

Két hónap híján két éve, hogy megtörtént a portlandi iskolai lövöldözés. A tragikus csapás híre – így nevezik sokszor a tévések – nemzetközi hír lett. A harminchárom halottal a Portlandi Állami Gimnázium kivívta a helyét a nagyok között. Az eddigieknél is inkább napirendre került a politikai vitákban a fegyvertartás kérdése, és mindenki ezt az esetet hozza fel, ha elrettentő példát kell felmutatni. Az USA legtöbb államában fontos intézkedések történtek a nagyobb tömegeket vonzó helyek védelme és könnyebb ellenőrzése érdekében – legyen szó általános és középiskolákról, plázákról vagy éppen kór­házakról. A világ egy kicsit megállt két hónap híján két éve, április tizenötödikén. Aztán újra elindult. Nélkülem.

A túlélőkről mindig statisztikai adatként beszélnek. Már magától a megnevezéstől is borsódzik a hátam.

Túlélő.

Szerencsés túlélő.

A hívők szerint isten volt velem a műtőasztalon. Az orvosok szerint anatómiai siker, hogy egy ilyen mértékű artériás vérzést túléltem. Mások csodaként emlegetik.

Én inkább mindössze balszerencseként.

Hiszen mit ér az élet, ha azon kívül mindenedet elvesztetted?

Nem figyeltem az időt, de amikor éreztem, hogy kezdenek elnehezülni a végtagjaim, tudtam, hogy körülbelül fél óra telhetett el azóta, hogy bevettem a gyógyszereket. Azt mondogatom magamnak, hogy nem szeretem a hatásukat, ami igaz: eltompítanak, és a gondolataimmal együtt kivesznek belőlem is egy darabot. De az az igazság, hogy éppen emiatt szeretem is őket. Jelen vagyok, de mégsem. A gondolataim lelassulnak. Nincs öröm, de szomorúság és szorongás sem.

Hangos és rövid csilingeléssel jelezte a lift, hogy megérkezett. Az erkély mögöttem lévő üvegajtaján keresztül pont láthattam volna, hogy ki érkezett, de anélkül is tudtam. Már a léptek súlyát felismertem, a hangzását, ahogy egyre közelített.

Két hónap híján két éve minden egyes alkalommal, amikor vihar sújt le New York utcáira, ő megjelenik a lakásomban. Nem beszélgetünk – egy kezemen össze tudnám számolni, hogy az elmúlt időben hány percet kommunikáltunk egymással. Talán, ha kedvelném őt és ő is kedvelne engem, más lenne a helyzet.

– Kurva hideg van itt kint. – Raiden Wolf mély hangja elnyomta a szél süvítését közöttünk.

Kelletlenül oldalra fordítottam a fejem, hogy hátranézhessek, aztán sóhajtottam. Csukott szemmel feküdt a medence szélén, egyik tenyerét a feje alatt mintegy kispárnának használva.

Raiden kifejezetten nem a barátom, de az ismeretségünk viszonylag régre nyúlik vissza. A három évvel ezelőtti tavaszon jöttem össze a legjobb barátjával. Aaron hónapokig koslatott utánam és minden pénteken csatlakozott hozzám, amikor a barátaimmal beültünk abba a kocsmába, ami minden bizonnyal az egyetlen volt Portlandben, ahol huszonegy év alattiakat is kiszolgáltak. Vele jött Raiden Wolf is. Aztán meg persze magába bolondította Eve barátnőmet, ezért akaratlanul is össze voltunk kötve több ízben.

Nagy szerelem alakult ki köztük. Mély. Érzelmes. Valódi. Valódi gyógyír volt Eve ennek a srácnak, de az élet elválasztotta őket. Az iskolai lövöldözés megviselte Raiden húgát, így a fiú nemcsak őt, de még az apjukat is magához vette, és elköltöztette őket az Államok másik felére, hogy kiszakadjanak abból a városból, ami számukra a kelleténél több szomorúságot okozott. A fene se gondolta, hogy találkozunk.

Ahelyett, hogy válaszoltam volna, inkább újra az égre emeltem a tekintetemet.

Raiden nem volt a szívem csücske – én sem neki. Az Eve-vel való kapcsolata alatt próbáltam elkerülni és minél kevesebbet beszélni vele, mert a legtöbbször felidegesített. Egy makacs öszvér. Eve barátnőmet nagyon szerette, azt meg kell hagyni, de ettől még nem nyerte el a tetszésemet.

Talán el is felejtettük volna, hogy egy városba költöztünk a lövöldözés után, ha én nem szakítok a legjobb barátjával.

Aaron… ő volt a tökéletes fiú. Biztos vagyok benne, hogy ha a lövöldözés nem történik meg, mi ketten egy szép napon össze­házasodunk. Mindent megadott nekem, amire szükségem volt, és itt nem az anyagi dolgokra gondolok. Szerelem. Szeretet. Támogatás. Humor. Szenvedély. Egy rossz szavam sem volt rá.

A lövöldözés azonban megtört engem, és ezt a kapcsolatunk is megsínylette. Az emlékek és a gyász miatt teljesen magamba zárkóztam, és képtelen voltam elviselni az embereket magam mellett – őt is beleértve. Türelmesen kezelte a helyzetet, és tudom, hogy kitartott volna mellettem; még arra is képes lett volna, hogy New Yorkba költözzön velem, de én nem akartam.

Helyette szakítottam. Eldobtam őt magamtól.

Nem váltunk el rosszul. Megértette az okokat, és pár hétig gyakran beszéltünk telefonon a kiköltözésem után is. Egyszer, egy videochat közben látta, hogy a nyári záporban megdörrenő ég hangjára elsápadtam, és bevallottam neki, hogy a dörgés a lövések hangjára emlékeztet. Az emberek halálára. A vér szét­fröccsenésére az osztályteremben.

A következő vihar idejére Raiden Wolf már a lakásomban volt. Nem tudom, hogyan jutott fel az első két alkalommal, mert különleges kártya kell a liftben ahhoz, hogy a penthouse-ba hozzon, de minden bizonnyal azért járt sikerrel, mert még a bugyit is képes lebeszélni a recepcióslányról. Biztos vagyok benne, hogy Aaron kérte meg, hogy ne hagyjon egyedül. Amikor rájöttem, hogy nem szabadulok tőle, szóltam a recepción, hogy adjanak neki ideiglenesen egy kártyakulcsot – tuti, azt hiszik, kavarok vele, vagy valami, de nem érdekel. Azt hiszem, hogy… nos, inkább vagyok néma csendbe egy olyan ember mellett, akit ki nem állhatok, mint egyedül a mennydörgés ördögi kacajával.

Ahogy teltek a percek, úgy árasztotta el a köd az elmémet. Amikor a plafonra néztem, úgy forgott velem a lámpa is, mint a szél. A víz elnehezült, és a szél süvítése egybemosódott a háttérzajokkal. Ilyenkor egy kicsit minden kevésbé élő.

A testem nehézzé vált, mintha visszatartott volna minden mozdulatomban. Mintha a végtagjaim nem is az enyémek lennének, csak valahogy hozzám erősítették volna őket. A múlt, ami eddig ordított a fejemben, hátrébb csúszott és elhalkult.

– Hé, Rosie! – Raiden ismét megszólalt, én pedig sóhajtottam egyet.

Nem azért, mert beszélt, hanem mert tudtam, mit fog mondani. Hallottam a hanglejtéséből. Pontosan egy évvel ezelőtt megtörtént már ugyanez.

Túl lassan pislogtam, és próbáltam valamibe kapaszkodni, hogy ne veszítsem el teljesen a jelen. Olyanok voltak a gondolataim, mintha egy vastag és piszkos üvegen keresztül néztem volna őket: tudtam, hogy ott vannak, mégsem értem el őket.

Egy pillanatra átfutott rajtam a felismerés, hogy ezért utálom annyira ezeket a gyógyszereket. És ezért is szeretem őket. Mert ilyenkor… ilyenkor minden elcsendesedik. Még én is.

– Mondd, Raiden!

– Boldog születésnapot!

Megint villámlott. Elkezdtem számolni, de ezúttal bele­zava­rodtam. A számok összefolytak a fejemben, mintha valaki megkeverte volna őket. Mosolyogva csuktam be a szemem, amikor végre beütöttek a gyógyszerek.

Már nem voltam rosszul. Igazából… nem is nagyon voltam.