1. fejezet

Alex Jones

‚

– Utálom New Yorkot – morogtam az orrom alatt, amikor a taxiból kilépve egy pocsolyában landolt a lábam.

Leráztam a cipőmet, és mélyet sóhajtottam, hogy megőrizzem a nyugalmamat. Szmog áramlott a tüdőmbe – ahhoz képest, hogy Manhattan gazdag negyedében voltunk, igen szar volt a levegő. Biztos a sok kocsi tehetett róla, ami még vasárnap reggel is beterítette az utakat.

– Most vagy először New Yorkban – kuncogott mögöttem Xavier. A taxis kiszállt, és a csomagtartóhoz sietett, hogy kivegye a csomagjainkat. – Te ragaszkodtál ahhoz, hogy jönni akarsz.

– Hadd segítsek, haver! – léptem a sofőr mellé, szert téve ezzel egy újabb pocsolyás incidensre. – Amúgy nem hagytál volna otthon akkor sem, ha azt akarom.

– De, szívesen otthon hagytalak volna. Így is minden héten legalább kétszer bámulom a képedet. Szinte felüdülés lett volna egy kis szünet.

Megcsóváltam a fejem, de azért vigyorogtam Xavier megjegyzésén, miközben kiemeltem az egyik bőröndjét a csomag­tartóból. Amikor bepakoltunk erre az útra, egyikünknek sem volt fogalma arról, hogy pontosan meddig is fog tartani. Azzal azért tisztában voltunk, hogy nem egy-két nap lesz, ettől függetlenül én könnyen belefértem egy nagy méretű utazótáskába. Xavier nyilván nem, mert rosszabb, mint egy házasodni készülő nő.

Kezet fogtam a taxissal, Xavier pedig követte a példát. Jó­kora borravalót adott neki, amit a srác nem győzött elégszer megköszönni. Nem csodálom – többet kapott, mint amennyit három fuvarral szerezne.

Mindent el lehet mondani Xavier Holtról, de azt, hogy fukar, pont nem. A pali azóta tömve van pénzzel, hogy felsírt a szülőszobában, de helyén van a szíve, sosem félt adni.

Ahogy elhajtott a taxi, alaposan megnéztem az előttünk magasodó hotelt. A szürke, viharos fényben sötéten magaso­dott fölénk – fekete kőből álló, hosszú falai voltak, legalább háromméteres ajtaját és a temérdek ablakának szegélyét bordó márvány borította. Szépen ki volt világítva néhány rá- és köré szerelt lámpával, kiemelve a környezetéből. A bejárat előtt két egyenruhás férfi állt vigyázzban, minden bizonnyal várva, hogy közelebb lépjünk – tisztelettudók voltak annyira, hogy addig ne zavarjanak.

A helyről lerítt a luxus. Nyilván. Xavier nem is választana mást.

– Ennél giccsesebb hotelt nem tudtál volna választani?

– Mindig itt szállok meg, amikor New Yorkban járok. Jó a személyzet és finom a kaja – vonta meg hanyagul a vállát Xavier, én pedig fintorogtam. Nem győzött meg. – Na! Van bár is. Ha jól viselkedsz, veszek neked egy almalevet.

– Úgy nézek ki, mint egy kölyök?

– Számomra igen.

– Huszonhárom vagyok.

– Kölyök.

Forgattam a szemem, és Xavierre hagytam. Öt évvel idősebb nálam, de néha úgy viselkedik, mintha legalábbis ő lenne Yoda mester. Inkább a farmerom zsebébe csúsztattam a kezem, és elindultam az épület felé. Ahogy a londinerek közelébe értünk, eltűnt róluk a visszafogottság álarca.

– Üdvözöljük önöket a W. A. Hotelben! – szólalt meg az egyik, hol rám, hol Xavierre nézve. – Mr. Holt, örülünk, hogy újra láthatjuk!

– Kösz, Conrad. Hogy van a kis hercegnőd?

A Conrad nevű tag egy másodpercre kiesett a szerepéből, és szélesen elmosolyodott.

– Rossz, mint a bűn. De minden nap egy áldás vele.

Aha, biztos a lányáról beszélnek.

– Azt meghiszem.

– És Biancával mi a helyzet?

A mellettem álló srácnak a szeméig ért a vigyora, amikor rákérdeztek a húgára. Az említett lény egyébként a tizenkettőt tölti be a nyáron, és szinte úgy érzem, hogy az elmúlt hét évben az én húgommá is vált. Nem mintha nem lenne elég a sajátom – Judy tizenhét évesen kitesz négy másik lánytestvért. Ha még egy pasijának be kell mutatkoznom, lehet, hogy a falra mászom. Az utóbbi egy rockbanda énekese volt, aki már nekem is túl laza volt. Amikor Xavier meglátta, elsápadt. Mondjuk, el is ijesztette szerencsétlen húgomtól.

„– Ezt muszáj volt? – tárta szét két karját Judy értetlenül a nappalink közepén. Összeszorította a száját és tűzgolyókat küldött mogyoróbarna tekintetével Xavier felé, aki a nemrég becsapott bejárati ajtó előtt állt és valamilyen nem létező szöszt sepert le a pulóveréről. – Vele most épp mi bajod volt?

– Úgy nézett ki, mint akiről pár év múlva a Netflix csinálni fog egy bűnügyi dokumentumfilmet.

Szélesen vigyorogtam a kanapén ülve – természetesen egyetértettem Xavierrel, de örültem, hogy nem nekem kellett kipaterol­ni a srácot a házból. Judy megcsóválta a fejét, göndör fürtjei csak úgy követték a mozdulatát. Nem tudtam nem észrevenni, hogy ahogy idősödik, úgy válik egyre jobban a nővérünk ki­köpött másává.

– Előítéletes vagy, Xavier.

– Ez legyen a legnagyobb bajom. Nem fogom hagyni, hogy ilyen senkiháziaknak jusson az a szerencse, hogy téged nevezzenek meg barátnőjükként.

Judy fújtatott, majd az orra alatt káromkodva bevonult a konyhába. Ahogy Xavier fütyörészve lehúzta a cipőjét is, mosolyogva figyeltem őt. Megindult felém a kanapéhoz, és miközben elhaladt előttem, a mellettem lévő komódon pihenő képkerethez ért. Megsimogatta a tetejét, és talán észre sem vette ezt a cselekedetét, annyira ösztönösen jött neki.

De én észrevettem. Mindig észreveszem.

– Mi a helyzet? Lefoglaltad már a jegyeket? – kérdezte, ahogy lehuppant mellém.

Én is adtam egy pillantást a fotónak – Aurora vidáman figyelt minket, vigyora még színesebbre festette az amúgy is tarka képet. Tényleg nem túlzás azt kijelenteni, hogy Judy lassan úgy néz ki, mintha az ikertestvére lenne. Szinte hallottam, ahogy Aurora egyetért velem.”

– …úgyhogy elég izgalmas időszaknak nézünk elébe – megráztam a fejem, hogy visszacsöppenjek a jelenbe, ahol Xavier jókedvűen csevegett a londinerekkel. Még pont időben kezdtem el figyelni, mert épp rám mutatott. – Azért is hoztam most magammal Alexet. Alex, ők itt Conrad és Felipe.

Illedelmesen kezet fogtam a srácokkal, és megpróbáltam legalább úgy tenni, mintha bekapcsolódtam volna a beszélgetésbe. Egyáltalán nem úgy viselkedtek Xavierrel, mintha egy fizetővendég lenne – mondjuk, ez nem meglepő. Xavier Holtnak ugyanis megvan az a tulajdonsága, hogy képes bárkivel összebarátkozni, ha tíz percnél többet beszél az illetővel. Sajnos szerethető is, ezért a legtöbben vevők a társaságára.

Amennyire én utálom a felszínes beszélgetéseket és a töme­get, ő pont annyira feltalálja magát benne. Ugyanannyira gördülékenyen megy neki az ismerkedés, mint a lélegzés. Néha utálom ezt benne, mert ez azt jelenti, hogy ha együtt megyünk valahova, minden sarkon meg kell állni beszélgetni valakivel – pont, mint most. Az sem segített a helyzeten, hogy csak egy póló volt rajtam, és kurvára kezdtem fázni.

Szerencsére Xavier is érezte, hogy átrepültünk pár államot, ezért lassacskán be is mentünk a hotelbe. Nem engedte a londinereknek, hogy segítsenek a csomagjainkkal, noha ez lett volna a dolguk – világossá vált, hogy Xavier számára ebben az épületben a dolgozók inkább barátok, mintsem munkaerők.

A hotel belsejében is a fekete szín dominált: a sötét csempe, akár a tükör, visszaverte a lépteinket és az arcunkat. A szürkére festett falakon drága festmények lógtak, előttük bőrfotelek és üvegasztalok terpeszkedtek. Az a bizonyos bár, amiről Xavier beszélt, a kiírás alapján balra volt, a Michelin-csillagos étterem meg jobbra. Wellnessrészleggel és edzőteremmel is büszkélkedett a hely, sőt bel- és kültéri medencével is – legalábbis ezeket tudtam leolvasni a falakra ragasztott tájékoztatókból, amelyek nyilakkal jelezték, mi merre található a hallból éppen erre vagy arra fordulva.

Xavier nem nézelődött, mint én – mire észbe kaptam, ő már a recepcióspultra könyökölve vigyorgott a mögötte álló nőre. Fiatalabb, gyönyörű vörös hajú, hatalmas kék szempárral és szeplős arccal.

– Még mindig te vagy itt a legszebb látvány, Dorothy – bókolt Xavier a nőnek, aki erre forgatta a szemét. – Egyenesen ragyogsz!

– Lehet, hogy azért, mert két hete jöttem vissza a szülési szabadságról.

A haverom arcára pont akkor került egy boldog és hitetlen­kedő mosoly, amikor mellé könyököltem a pultra. A nő szeme megtalált engem, aztán újra Xavier felé fordult, majd visszapillantott rám. Nem hibáztatom – jó nagy kontraszt volt köztünk a szövetkabátok ördögével.

– Nem mondod, hogy csináltál egy miniverziót magadból!

– Igazából Philből. De igen – bólintott Dorothy. – Xaviernek neveztem el a tiszteletedre.

Xaviernek kiguvadt a szeme örömében.

– Tényleg?

– Nem.

– Nem ér így játszadozni egy férfi érzelmeivel, Dorothy.

– Pedig ez vagyok én – vigyorgott a nő gonoszan, miközben szemét az előtte lévő képernyőre szegezte. Gyorsan kattintott párat, aztán felnézett rám. – Te pedig biztosan Alex vagy. Pislogj kettőt, ha Xavier fogva tart téged!

Beszálltam a poénba és egyből pislogtam kettőt. Miközben Xavier az oldalamba könyökölt, Dorothy elnevette magát – fejben biztos besorolt a másik mellé, vagyis megkaptam a zöld jelzést.

– Inkább ő tart fogva engem, de ne zavartasd magad!

– Ugyan, téged nem tartana fogva senki. Ahogy kinyitnád a szádat, el is engednének.

– Kedvelem őt – intettem a fejemmel Dorothyra, ahogy Xavierre néztem. A srác a szemét forgatta, és már kezdte volna a rizsát, ha a recepciós nem szólal meg előtte.

– Én is örülök, hogy Xavier végre nem egyedül jött, és lesz, aki lefoglalja, így talán leszáll rólam. Bár nem tudtam, hogy vannak barátai.

– Ó, szívem, messze állok attól, hogy a barátja legyek.

– Minek nekem barát, ha vannak ellenségeim? – tette fel a költői kérdést Xavier, ahogyan rám és Dorothyra pillantott.

– Ez a beszéd – mondta utóbbi, aztán térült-fordult egyet, és magához vett két fekete kártyát. – Pár perc, és végzünk is a bejelentkezéssel. Alex, szeretném elkérni az adataidat a hitelesítéshez. Xavier, te visszatérő vendégünk vagy sajnos, úgyhogy ezt a részt megúsztad. Ha jól gondolom, az esetleges extra fogyasztások ellenében engedélyezed a bankkártyád terhelését?

– Így van – válaszolt Xavier, miközben én elővettem a farzsebemből a pénztárcámat és a pultra csúsztattam a személyi­met. Xavier a fejével felém bökött. – És az ő extráit is az én számlámhoz csapjátok!

Már meg sem kíséreltem az ellenkezést. Három-négy évig még próbálkoztam, mert kurvára utálom, hogy egy fityinget sem költhetek, ha Xavierrel vagyok, de rájöttem, hogy felesleges veszekednem vele. Pedig tényleg nem értem, miért csinálja ezt – az általa vezetett galéria bevételének negyven száza­léka az én zsebembe csusszan, ez több mint elég a megélhetésre. A másik negyven egy takarékszámlán gyarapodik Judy részére azt várva, hogy a lány betöltse a huszonegyet és jogot szerezhessen rá. Xavier pedig a galéria bevételének maradék húsz százalékából gazdálkodik – nem mintha szüksége lenne rá. Zsebpénz, körülbelül ennyit ér neki.

A galériának már az első évben, öt esztendeje is hatal­mas sikere volt. Szezonális látványosság Salt Lake Cityben – csak télen és nyáron várja a látogatókat, amiben ettől függetlenül minden alkalommal bővelkedik. A festők között elismert nevek is megcsodálták már a kiállított műveket; sokan többször is, újra és újra. Egy ideje már Xavier is érzi, hogy kezdi kinőni magát, és tulajdonképpen ezért is vagyunk itt: hogy bővítsük.

Régi álma, hogy kitörjünk Utah-ból. Hogy az egész Egyesült Államok ismerje a galériát és a benne rejlő műveket. De nem azért, amiért gondolná az ember – nem a több pénz miatt. Még csak nem is amiatt, mert annyira imádja a művészetet.

Nem. Xavier Holt nincs oda annyira a művészetért – helyette a művész az, ami mozgatja. Illetve egy adott művész.

A nővérem.

A nővérem, Aurora.

Xavier Holt eldöntötte, hogy a halála után halhatatlanná teszi őt, és addig nem áll meg, amíg el nem éri a célját.

Hét évvel ezelőtt történt. Egy végzetes este, egy autóbaleset. Reggel elköszöntem a tőle egy homlokára adott puszival, és az volt az utolsó alkalom, hogy élőben láttam. Nem sokkal korábban töltötte be a tizenkilencedik évét – a huszadikat már nem érte meg.

A halála előtt jött össze Xavierrel, aki nemcsak hogy szerelmes volt belé, de egyenesen istenítette őt – foggal-körömmel ragaszkodik mindenhez, ami egy kicsit is magába szívta a lelkét. Talán ez az egyik oka, hogy fogta a műveit és galériát épített belőlük. Azt hiszem, még máig nem dolgozta fel teljesen a halálát, és egy részem úgy gondolja, hogy soha nem is fogja.

Persze ezzel nincs egyedül.

Aurora nélkül kicsit fakóbb az élet. Nem sokszor mondtam neki, de ő volt a mindenem. Apánk korán meghalt, anyánk pedig az alkoholhoz fordult a hiányában, és lelépett. Aurora volt az, aki gondoskodott rólam és Judyról – nélküle viccen kívül éhen haltunk volna. Nemcsak a nővérem volt, de az anyám és az apám is. Amikor meghalt, sokáig még elfogadni sem akartam, hogy végleg elment. Tizenhat voltam, de úgy viselkedtem, mintha egy kisgyerek lennék, aki még hisz a csodákban – éjszakákat töltöttem azzal, hogy néztem az ajtót, várva azt, hogy egyszer csak hazajön. A szobájába egyszer sem tudtam belépni. Kicsit sem bántam, amikor a galéria megnyitása után egy évvel Xavier vett nekünk egy házat és elköltözhettünk. Azelőtt is venni akart már, de nem voltam hajlandó elfogadni azt a pénzt, ami nem a galériából jött – igaz, sokszor meg sem hallotta, hogy elutasítottam. Ha nem fogadtam el a pénzt, hát vett nekem rajta valamit.

Sokszor elgondolkodtam azon, miért maradt velünk.

Addigra már anyám is visszajött hozzánk, így éhen nem haltunk volna éppenséggel. Talán azért nem hagyott magunk­ra, mert annyira megvetettem a nőt, hogy egy légtérben sem tudtam vele tartózkodni – akkor sem fogadtam volna el a gondoskodását, ha abba belehaltam volna. Senkitől sem fogadtam el, ha már itt tartunk. Kurvára utáltam, hogy körülöttem legyeskedtek az emberek, és mindenkit elhessegettem magamtól – kivéve Xaviert, mert őt rohadtul nem tudtam, pedig nagyon próbálkoztam. Akkor még nem voltam tisztában vele, de most már tudom, hogy megmentette az életemet.

– Menj fel és cuccolj le! – zökkentett ki a gondolataim közül, miközben lazán támaszkodott a pultnál. – Elintézem a papírokat, és megyek utánad.

Nem is lehettem volna hálásabb ezért az apró utasításért. Még egy bájcsevej, és biztos, hogy türelmetlen lettem volna.

Amikor beszálltam a liftbe a bőröndjeinkkel, örültem, hogy csak a tükörképem az, ami visszanézett rám. Automatikusan a nyakamban lógó ezüstlánccal kezdtek játszadozni az ujjaim, miközben fejemet a falnak döntöttem, és csukott szemmel kifújtam a feszültséget magamból.

Holnap találkozunk a művészeti ügynökkel, aki majd elmondja nekünk, hogyan kellene nagyobbá tenni a galériát. Kicsit meg vagyunk lőve, mert ugyebár több mű nincs, mint amennyi Salt Lake Cityben ki van állítva – Xavier nem hajlandó keverni Aurora rajzait és festményeit más ember alkotásaival. Azonban ez azt eredményezi, hogy nem gyarapodik a készletünk, ergo több galériát sem tudunk létrehozni, mondjuk, az ország több pontján. Ezért találkozunk a művészeti ügynökkel, hátha neki lesz ötlete.

A penthouse a harmincegyedik emeletet foglalja el a hotel­ben. Mondtam Xaviernek, hogy két sima szoba is jó lenne, de ő ragaszkodott a penthouse-hoz – elmesélte, hogy amikor három évvel ezelőtt erre járt, akkor is ott szállt meg, és most is ott akar, mert saját bárpult és medence tartozik a lak­osztályhoz, ami neki bejön. Engem meg nyilván húz magával, mert „van három vendégszoba a főszobán kívül, és az egyiket meg­-
kaphatom, de a főszoba az övé”.

Mintha kellene nekem a flancos főszobája.

Miután végre kinyílt a lift, a nappaliba léptünk ki. Xavier nem hazudott abban, hogy minden van, amit a szem, száj és luxus kíván, de nem tudtam teljes egészében rácsodálkozni a gazdag kiépítésre, ugyanis volt valami, ami elvonta a figyelmemet: a penthouse-ban volt laktak.

A hatalmas fekete tér bal oldali falát teljes egészében be­öltő tévében halkan morajlott valami sorozat. A vele szemben elterülő hófehér kanapén, amin egy kisebb általános iskolás osztály is elférne, a párnák és a plüssplédek félig lelógva gyűrődtek, a garnitúra előtt lévő, szépen megmunkált faasztalon egy üveg pezsgő és egy félig kiürült pezsgőspohár pihent, amelyen vörös rúzsfolt nyoma látszott. A lift mellett közvetlenül balra húzódó bárpulton, amely mögött széles italválaszték látszot ízlésesen megvilágítva, egy női táska állt, hanyagul ott hagyva. A lámpa is fel volt kapcsolva, a részletgazdag csillár törtfehér fénybe borította a teret – sőt, még a lifttel szemben lévő teljes üveges ajtón túl, az erkélyen is díszkivilágítás égett.

Itt egyértelműen élt valaki.

Jobb, ha azon nyomban visszamegyek a recepcióra, és szólok valakinek erről.

Már fordultam is vissza a lifthez, de megállított a nappaliból jobbra nyíló hosszú folyosóról a nesz: kinyílt az utolsó ajtó.

Hosszú aranytincseket láttam csupán, mielőtt annak tulajdonosa egy másik ajtó mögött eltűnt anélkül, hogy körülnézett volna. Abban sem voltam biztos, hogy élő embert láttam-e, esetleg valamilyen elveszett lelket, aki halála után kóborol ebben az óriási lakásban.

A használati tárgyakból és a nyomokból kiindulva – na meg abból a másodperc töredéke alatt látott testfelépítésből – egyértelművé vált, hogy egy nő lakik itt.

Két lehetőség rajzolódott ki bennem. Az egyik, hogy elhúzom a csíkot és lemegyek a recepcióra, mielőtt kijön a csaj, és rám süti, hogy valami betörő vagyok, vagy hasonló. Ok nélkül megijeszteném azzal, hogy egy idegen férfit talál a nappalijában – de persze ki tudja, hogy ténylegesen itt él-e. Lehet, hogy egy nagyon ügyes betörő, aki a hotel személyzetének tudtán kívül jogtalanul húzza meg magát ezen a laza százötven négyzetméteren. A másik lehetőségem, hogy szembesítem, és megpróbálom vele együtt megoldani a problémát. Ha rendszerhiba történt, az ő érdek is, hogy kitaláljuk a továbbiakat. Ha pedig betolakodó, legalább nem lesz lehető­sége elmenekülni.

Vízzubogás hallatszott, mintha valaki lehúzta volna a vécét, aztán pedig gyengébb csobogás, ami a kézmosásra utalt.

Gondolom, elkéstem a döntéssel.

Igen.

Lenyomódott a kilincs.