Alex Jones
‚
Akkora pólót viselt, amibe én is biztosan beleférnék.
Egészen a combja közepéig ért, és látni engedte hosszú lábát. A szőke tincsek a melle alját verdesték, és ziláltan keretezték arcát, ami olyan sápadt volt, mintha valaki végighúzott volna rajta egy fehér vízfestékben áztatott ecsetet. Telt ajka száraz volt, az izzó zöld szempárt pedig súlyos, duzzadt fekete karikák ölelték körül. Talán velem egyidős lehetett, és pont úgy nézett ki, mint aki fiatalsága összes percét kiélte volna az elmúlt pár órában. Mint aki épphogy túlélte az éjszakát, de még nem érkezett vissza belőle. Mint egy gazdag kiscsaj, aki minden este megpróbálja felélni a szülei vagyonát.
Észrevette, hogy nincs egyedül: megállt a folyosón, és fáradt tekintettel végigmért. Az arcomnak épp csak egy másodperc figyelmet adott, aztán szinte reflexből lepillantott a kezemre, mintha keresett volna valamit. Ellenőrizte volna, hogy nincs-e nálam olyan eszköz, amivel árthatok neki?
Amikor megválaszolta magának a kérdését, hanyagul lenézett a mögöttem álló bőröndökre. A ridegségét tanulmányozni is lehetett volna – kíváncsi voltam, hogy még mindig szét van-e csúszva egy átbulizott éjszaka után, vagy egyszerűen csak ennyire unottan áll az élethez. Egy biztos: rohadt bizarr, hogy szinte reakció nélkül fogadta a jelenlétemet.
Ami pedig a legrosszabb, hogy az istenért sem szólalt volna meg. Nekem kellett megtörnöm a csendet.
– Helló! – mondtam lazán. – Biztos vagyok benne, hogy ez mindkettőnknek kellemetlen, de szerintem becsúszhatott valami hiba a rendszerbe. Mai naptól foglalás van a lakáson. Elfelejtettél kiköltözni, vagy…?
Vártam, hogy a lány esetleg a mondandóm közepébe vágjon, vagy legalább reagáljon a szavaimra, de egyiket sem tette. Legalább két másodperc eltelt, mire egyáltalán megmozdult és a bőröndökről újra rám nézett. Olyan volt, mintha késve érkezne meg hozzá a világ. Mint amikor tizenöt évesen a nővéremmel és a húgommal az antennás tévét néztük, és a hang mindig pár másodperccel lemaradt a kép mögött.
– Ez a lakás az enyém.
Istenbizony nem akartam nevetni, de kicsúszott egy döbbent kuncogás a számon.
Ez a csaj még mindig részeg lenne? Nem tudtam másra gondolni. Úgy tűnt, mintha nem lenne ezen a világon, de azt meg kell hagyni, hogy még így is irigylésre méltó volt az az energia, amivel bír. Az önbizalma az egész teret betöltötte, és egy olyan felsőbbrendűséget sugárzott, amit én kifejezetten nem szeretek.
– Hát, figyu, szerintem ez azért nem teljesen így megy. És hé, nem mondom, hogy a te sarad, vagy ilyesmi, de ez a lakás biztos, hogy le van foglalva mai naptól. Már két hónappal ezelőtt leelőlegeztük.
Csak nézett engem, mintha kellene neki egy kis idő, hogy összerakja a fejében a mondatot.
Egyértelműen van pénze, ez nem is kérdés, elvégre egy ilyen helyet nem engedhetsz meg magadnak, ha csak nincsenek milliók a bankszámládon – vagy éppen a szüleidén. A kiscsaj pont annak a fajtának tűnt, aki előszeretettel játszadozik a bankókkal, és a zöldhasún keresztül kémleli a világot.
– Ez a lakás. Az enyém – ismételte egy fokkal lassabban.
– Jó, akkor menjünk le a recepcióra, és kérdezzünk meg nálunk okosabbakat, hogy mi ez a hacacáré.
– Nincs hozzá kedvem.
Felhúztam a szemöldököm a hirtelen jött pökhendiségen.
– Kár azért a szép arcodért, hogy ilyen magasan hordod az orrodat – csúszott ki a számon.
Nagyon nehéz kihozni a sodromból annyira, hogy vitába bonyolódjam, de az arrogancia kifejezetten olyan tulajdonság, amit nem tudok figyelmen kívül hagyni – főleg, ha rám irányul. Xavier azt mondja, hogy amilyen nyugodt vagyok, olyan lobbanékony. Meg azt is, hogy kikészítem ezzel.
Nem tudom, hány perce kerülhettem bele ebbe a kellemetlen szituba, de most sikerült először kiváltanom reakciót ebből az őrült nőből: fáradt, enervált vigyorra húzta telt ajkát. Szórakoztatták őt a szavaim, ami csak még jobban idegesített.
– Még élvezhető is lenne a kaland, megengedem. De most már elég. Mehetsz, mielőtt bajba kevered magad.
Xavier hangja járt a fejemben, meg a szavai, amiket olyan sokszor hallottam már az évek során: ne csináld a bajt!
Istenre esküszöm, próbáltam hallgatni rá. Tényleg próbáltam.
– Kicsit túl sokat képzelsz magadról, nem gondolod?
– Túl sokat?
Úgy ismételte meg a szavaimat, mintha sértőnek gondolná. Valószínűleg így is van; a hozzá hasonló királykisasszonyok nem szoktak hozzá ahhoz, hogy visszabeszélnek nekik.
– Egyértelműen nem te vagy itt fölényben. Ki van fizetve ez a lakás, te innentől már egy nem kívánt személy vagy itt, lényegtelen, hogy a rendszer hibájából, vagy sem. A te érdeked is, hogy minél hamarabb kiderítsük, mi megy itt.
– És akkor ki van fölényben, netán te?
– Én vagyok a fizetővendég, igen – illetve Xavier, de jobb, ha egyelőre őt nem keverem bele az egyenletbe.
– Okés fizetővendég – indult meg felém lassan a lány a folyosóról. Ösztönösen keresztbe fontam a karom és kihúztam magam, mintha valami vadállat érkezését várnám. – Ne mondd majd, hogy nem figyelmeztettelek!
Egy pillanatra azt hittem, tényleg nekem jön, de az utolsó lépésnél egyszerűen kikerült, mintha ott sem lennék. Bevett egy laza bal kanyart, odasétált a lift melletti bárpulthoz, és elkezdett kotorászni a fekete válltáskájában.
Nem kapkodott, úgy viselkedett, mintha totál egyedül lenne. Mintha pontosan tudná, hogy úgyis az lesz, amit ő akar.
Egy fekete kulcskártyát húzott elő – olyat, amilyet nekünk is adtak a recepción. Ettől valahogy még idegesítőbb lett az egész, mert ezek szerint tényleg jogosan cuccolt be ide.
Odament a lifthez, megnyomta a gombot, és egyetlen pillantásra sem méltatott engem. Csak hátat fordított, mintha én lennék itt a felesleges tényező. Még csak papucsot sem húzott. Mezítláb állt ott a hideg márványon, egy túlméretezett pólóban, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Amikor kinyílt a lift ajtaja, egyszerűen besétált.
– Nos, mi lesz? – pillantott rám. – Nem érek rá egész nap.
Ez a lány biztos, hogy őrült.
A fejemet csóválva álltam be mellé a felvonóba, és a falnak dőlve kereszteztem a bokámat, úgy vártam, hogy becsukódjon az ajtó. Pirosra festett, mandula formára reszelt körömben végződő ujjak nyomták meg a földszint gombját, a tetőtéri lakosztály látványát pedig lassan felváltotta a saját tükörképünk.
– Leszek olyan kedves, hogy a bőröndjeidet nem dobatom a kukába a személyzettel csak azért, mert a nappalimban hagytad, hanem utánad küldöm majd – jegyezte meg, miközben hátul, a feneke felett összefonta az ujjait.
Úgy döntöttem, hogy hallgatok a Xavierként ordító belső hangomra, és nem szólok vissza – helyette azt tettem, amit mindig: figyeltem. A lift tükrén keresztül néztem meg magamnak az idegen lány egyébként kifejezetten szép arcát. Az istenek nem siették el, mikor őt készítették. Telt ajak és csábító, mandula formájú szempár, amely méregzölden világított. A kígyóra emlékeztetett – lefogadom, még veszélyesebbnek tűnik, amikor a tulajdonosa teljesen magánál van. Aranyszínű hajkoronája a derekát verdeste, leért egészen a fenekéig, ami legalább úgy gömbölyödött a hosszú póló alatt, mint a melle. Kellemesen fogható adottságokkal büszkélkedhetett ez az őrült nő, az egyszer biztos.
A kisugárzása erőteljesen belengte a teret. Magabiztos, sőt már-már fenséges energia áramlott körülötte – egyértelmű, hogy olyan körökből jön, ahol elvárás, hogy megcsókolják még a talpát is. Hatalma van, és tud róla. Sőt, mi több, használja is.
Tekintetünk összeakadt a tükörben – állta a pillantásomat, miközben az állát leheletnyire felemelte. Szigorúan kitatottam, és a szemezésünk hamar átalakult egy olyasféle dominanciaharccá, amibe általában nem szoktam beleállni, most azonban mégsem tudtam elfordulni. Szerencsére hamar kinyílt a liftajtó.
Erőltetett vigyorral, gálánsan intettem, jelezve, hogy hölgyeké az elsőbbség, ő pedig hasonló gúnnyal az arcán lépett ki előttem a hallba. Miközben haladtunk, azon gondolkoztam, hogy vajon mennyire lehet hideg a márványpadló a csupasz talpának, és emiatt csak másodperces késéssel vettem észre, hogy a dolgozók, akik elhaladtak mellettünk, szívélyes és már-már szerény mosollyal biccentettek felénk.
Nem, nem is felénk.
Felé.
Ki a franc ez a lány?
A mezítlábas menetelés, a pizsamának használt póló, az átbulizott éjszaka, az idegesítő önbizalom, miszerint kurvára nem ő fogja a rövidebbet húzni – úgy viselkedett, mintha… itthon lenne.
A recepcióhoz közelebb érve Dorothy azonnal felénk fordult, mintha egy mágnes lenne az előttem lépkedő nőben. A másiknak az arca falfehérre sápadt, ennek következtében a pulton támaszkodó Xavier is hátrafordult. Kérdő tekintettel próbálta kihúzni belőlem, mi a probléma, de nem volt érkezésem megszólalni, amikor végre odaértünk hozzájuk.
– Miss Adkins! – Dorothy hangja, esküszöm, legalább két oktávval feljebb csúszott, hidegkék szeme pedig irracionálisan nagyra kerekedett. Sőt, Xavieré is; érdeklődve fordult a lány felé a név hallatán. – Nem tud… nem tudtam, hogy még mindig itt… édes istenem, szíves elnézését kérem a kavarodásért! Amikor megláttam a rendszerben, hogy… természetesen nem adtam volna ki a lakosztály hozzáférését az uraknak, ha tudom, hogy… látva, hogy kibérelték a penthouse-t, azt hittem, hogy a szülési szabadságom alatt kiköltözött.
– Semmi gond, Dorothy – válaszolt kimérten lány. Nyilvánvalóan nem szereti bő lére ereszteni a válaszadást.
Amilyen barátságosan beszélgetett Dorothy eddig Xavierrel, olyan gyorsan felejtette el a létezését; legalább annyira vörössé vált szeplős arca, mint a tincsei, de nem csak ő illetődött meg – a haverom szemöldöke a homlokára szaladt, mintha ő is megvilágosodott volna. Tényleg, csak én nem vágom, mi történik itt?
– Miután beköltözött, értelemszerűen nem írtuk be a rendszerbe önt mint foglaló vendéget, mindig manuálisan gondoskodtunk arról, hogy elutasítsuk a foglalásokat a tetőtéri lakosztályra. Annyira megszokottá vált, hogy minden bizonnyal a vezetőség nem értesítette az új rendszergazdát, de azonnal orvosolom a problémát, és megkérem, hogy egy az egyben vegye le a weboldalról a…
– Dorothy – szólt közbe az ismeretlen csaj kimérten, a recepciós pedig láthatóan nyelt egyet. Óriási kontrasztban állt az ő idegessége a másik határozottságával, holott egyértelműen az utóbbi magánszférája sérült.
Ki ez a királykisasszony?
Xavier az egyik könyökével még mindig a pulton támaszkodott, tenyerével az állát simogatta – számára egyértelműen kitisztult a kép, és nem is tudott mit mondani, ami kifejezetten ritka, mert ez a fickó folyton dumál, esküszöm.
– Adkins, mi? – ennyit kérdezett, de több szó nem jött ki a száján. A csaj fütyült a költői kérdésre.
Nagy név errefelé az Adkins, vagy mi a helyzet?
– Tudnál róla gondoskodni, hogy a két úriember kapjon szobát? – szólalt meg újra Királykisasszony, mire Dorothy heves bólogatásba kezdett.
– Természetesen, miss Adkins.
– Gondoskodj a csomagjaik elviteléről is a nappalimból, kérlek!
– Máris intézem!
A lánynak nem is kellett több: bólintott, és már hátat is fordított a recepcióspultnak. Amikor rám nézett, diadalma vigyor feszült gyönyörű arcára, és hanyagul megvon a vállát, miközben a lift felé indult.
– Ki van fölényben most, fizetővendég?
Frappáns visszavágáson gondolkodtam, de mivel még mindig nem értettem tisztán a helyzetet, csupán egy árnyalatnyi mosolyra telt tőlem. A lány nemcsak pénzes, hanem pénzes – a személyzet egyértelműen meghajol előtte. Még a rendszerbe se került be a neve, tehát egyértelműen több, mint egy kiemelten kezelt vendég. Automatikusan utánafordult a fejem, nem tudtam levenni a tekintetem a sziluettjéről. Kecsesen ringó feneke szinte kérte, esdekelt egy pillantásomért.
– Ki ez a csaj? – csúszott ki a számon a kérdés.
– Vágod, mi ennek hotelnek a neve, ugye? – kérdezte Xavier, én pedig végre felé fordultam. Dorothy ajkát elhagyta egy káromkodás, és két kezébe temette az arcát. Nyilvánvaló, hogy hibáztak.
– Valami W. A.?
– W. A. Hotel, igen. W. A. mint Willard Adkins – magyarázta Xavier. Adkins, hm? Mint a csaj családneve. Csak nem… – Te, drága barátom, besétáltál Rosie Adkins barlangjába.
– Rosie Adkins?
– Biza. Az Adkins Supremum ingatlanbirodalom örökösnője. A hotel tulajának a lánya.