Rosie Adkins
‚
Elaludtam.
Ez legfőképpen annak köszönhető, hogy hajnali ötig forgolódtam az ágyamban tegnap éjjel – igazából már akkor is pontosan tisztában voltam azzal, hogy rohanósan fog telni a reggelem, de úgy gondoltam, hogy az inkább a jövőbeli Rosie gondja, mintsem az enyém. A gond persze az, hogy rohadtul én vagyok most a jövőbeli Rosie, és én vagyok az, aki kapkodott.
Az egyetem szerencsére nincs messze a hoteltől – ez az érv szólt legfőképpen amellett, hogy beköltözzem a tetőtérbe –, még gyalog is körülbelül negyedóra, de általában Ubert hívok. New York utcái annyira nyüzsögnek a türelmetlen és folyamatosan rohanó emberektől, hogy már a köztük való séta gondolatától is irtózom. A pszichológusom szerint ez azért van, mert „szorongással tölt el, hogy nem tudom megvizsgálni elég áthatóan a körülöttem lévőket, és a kontrollvesztés érzését nem kezelem jól” – vagy csak szimplán nem szeretem a tömegnyomort.
Felküzdöttem a fekete bőrcsizmám cipzárját a térdemig, majd az alkaromra hajtottam vastag szőrmebundámat és már meg is nyomtam a lift hívógombját. Egyébként nem durvák a napjaim a szorgalmi időszakban. Mindig csak két hetvenöt perces órám van, sőt a keddem teljesen szabad. Egyszer sem megyek nyolcra, és legkésőbb fél négyre kivétel nélkül itthon vagyok. De azért már várom, hogy végezzek.
Nem annyira érdekes az egyetem és a gazdasági szak, mint amilyennek azt elképzeltem. Lehet, azért, mert akkor még sokkal több ambícióm volt a továbbtanuláshoz. A diplomámon keresztül ténylegesen bele akartam vetni magam a gazdaságba akár nemzetközi szinten is, és az volt a tervem, hogy írok majd egy csomó tanulmányt kutatóként. Specializálódni akartam a munkavállalók sokszor diszkriminatív megítélésére a piacon, és tenni akartam valamit az ügy érdekében. Segíteni azoknak, akik rászorulnak, és hozzájárulni az egyenlő bánásmód megteremtéséhez, hogy se a nemek közötti eltérés, se a bőrszín vagy a nemi hovatartozás ne legyen szempont a képzettség és a rátermettség helyett. Nevet akartam, amit csak én építek fel magamnak – nem apám vagy az Adkins Supremum. Nyomot szerettem volna hagyni. Lenni valaki, aki számít.
De ez még azelőtt volt.
Mert azután… Azután már csak a túlélés maradt.
Miután beléptem a liftbe, jutott eszembe, hogy elfelejtettem Ubert hívni, így egy káromkodást elnyomva megnyitottam a telefonomon az applikációt és pötyögni kezdtem. Tízkor kezdődik a középhaladó mikroökonómia, és kilenc óra ötvenegyet mutatott az óra – igazából még van is esélyem beérni. Sőt, így, hogy várnom kell az Uberre, talán még egy cigaretta is belefér a hotel előtt.
Annyira belemélyedtem a telefonomba, hogy amikor a lift csilingeléssel jelezte, hogy megérkeztem a földszintre, fel sem néztem – a képernyőt bámulva léptem ki a hallba, és ennek következtében olyan gyönyörűen nekimentem valakinek, mint a fene. A hirtelen ütközéstől élesen beszívtam a levegőt, és szabad tenyeremet automatikusan az idegen mellkasára tettem, pont az arcom elé védekezésként. Szilárd test állított meg, és magabiztos ujjak simultak a vállamra – az egyikről le is csúszott a táskám egyenesen a könyököm hajlatáig.
Amikor felnéztem, ismerős szempár figyelt engem.
A fizetővendég.
Bevallom őszintén, nem teljesen emlékszem a tegnap reggelre. A szombat délután bevett gyógyszerek annyira kiütöttek, hogy még másnap is éreztem a hatásukat – ezért nem szedem őket mindennap –, és olyan kótyagos voltam, amikor megláttam ezt a fiút a nappalimban, hogy szinte fel sem fogtam, mi történik. Aztán persze kellően felidegesített, és cselekednem kellett. Ha túl sokat vártam volna, a személyzet rájön magától a hibára, és a két srácot ki is paterolták volna az épületből csak azért, mert megzavarták a hétvégémet. Nem szeretek az emberek terveivel játszadozni, ezért egyszerűbbnek tűnt, ha én magam szólok és utasítok.
– Elnézést, Királykisasszony – szólalt meg a fiú gúnyosan, ahogy elengedte a vállamat és a lift felé lépett –, nem akartam az útjába állni.
Ő is sietett, de hogy valahonnan vagy valahova, azt nem tudom pontosan – férfias parfümje keveredett a tél hidegével. Ilyen kora reggel érkezett volna meg? Nem az látszik rajta, hogy végigjárta volna éjjel New Yorkot. Az biztos, hogy kintről jött, ezt mutatta fekete bomberdzsekije és szürke pulcsijának fejére húzott kapucnija, meg persze átfagyott ujjai. Ridegségüket még a ruhámon keresztül is éreztem a vállamon.
– Nagyon kedves vagy, de egészen nyugodtan szólíthatsz Rosie-nak, nem kell a formaság – mosolyogtam cinikusan, mintha nem értettem volna a megnevezés negatív tartalmát.
Kuncogott, miközben merészen végignézett rajtam.
– Furcsa így felöltözve látni. Nem tudtam, hogy hordasz cipőt.
– Alkalomadtán – vontam meg a vállam hanyagul. – Tudod, nem mindig készülök arra, hogy egy idegen srác megjelenik a lakásomban azt követelve, hogy húzzak onnan. Legközelebb kisestélyit húzok a kedvedért.
– Te mindig így fel vagy paprikázva?
– Csak válaszoltam.
– Felpaprikázva.
Forgattam a szemem, és a fejemet csóváltam. Ez volt a legjobb opció ahelyett, hogy valami sértőt mondok.
– Nem érek rá. – Ennyit mondtam, aztán sarkon is fordultam. Nincs nekem erre időm, és különben is többet beszélgettem már vele, mint amennyit átlagosan szoktam bárkivel is ebben a hotelben.
– Meg sem kérdezed, hogy kaptunk-e szobát, vagy valami?
– Sajnos még mindig itt vagy – vetettem oda anélkül, hogy hátrafordultam volna. – Biztos vagyok benne, hogy megoldottátok!
A hátam mögött halk, rövid nevetés csattant, de nem izgatott annyira, hogy meg is álljak miatta. Csak mentem tovább a kijárat felé, hogy minél hamarabb kijuthassak. Az emberek többsége tudta, ki vagyok, és nem szerettem ezt. Olyan érzés volt, mintha sosem tudnék annyira eltűnni, hogy ne lássanak.
A telefonom rezgett a kezemben, így gyorsan rápillantottam a képernyőre.
„Sietünk hozzád! Az Ubered 3 perc múlva érkezik.”
Tökéletes.
Ahogy kiléptem a hotel elé, a tél azonnal arcon csapott. A levegő nem is csípte, hanem harapta a bőrömet, a járda pedig nedvesen csillogott. A város már most olyan hangos volt, mintha valaki maximumra tekerte volna a hangerőt. Dudák, kiabálás, motorzúgás – New York sosem ébred, mert mindig ébren van.
Előhalásztam a táskámból a cigarettát, és rutinos mozdulattal a számba csúsztattam egy szálat.
A gyújtó kattanása valahogy mindig megnyugtat. Mindig visszavisz a cigilépcsőre, és ilyenkor nem egyedül vagyok egy óriási városban, hanem a barátaim között, biztonságban. A körülöttem lengő füstfelhőben hallom Ivan és Eve nevetését, ahogyan Felix és Astrid megint valamilyen idióta vitába keverednek. A hotel hideg fala azt az érzést adja, mint a szilárd kőlépcső, aminek ridegsége még a kabátomon túl is megdermesztette a fenekemet. De sosem álltam fel onnan. Egyikünk sem állt fel. Akkor sem, amikor lilára festette a tél az ajkunkat.
Félbeszakadtak a gondolataim, mikor megéreztem a libabőrt a tarkómon. Idegen szempárra reagált a testem, tudom.
Valaki nézett.
A nyakam hátuljáról végigszaladt a hideg a gerincemen. Pírt éreztem az arcomon, ahogy bekapcsoltak az ösztöneim, de nem ijedtem meg. Willard Adkins lányaként igazán érdekes jelenségnek számítok a környéken – sokszor érzem, hogy figyelnek. Egy kíváncsi dolgozó, vagy egy Wall Street felé siető vállalkozó, aki véletlenszerűen pont üzletel apámmal. Az is lehet, hogy csak egy nagyratörő rajongó, apám rajongója.
Már megszoktam az érzést, de attól még utáltam. A testem ösztönösen megfeszült, mintha előbb reagálna, mint az agyam. A tarkómon felálltak a pihék, és a gyomromban megült egy hideg, nehéz érzés, mintha figyelmeztetne. Nem olyan gyors pillantás volt ez, mint általában – most rajtam maradt a figyelem, az érzékeim pedig kiélesedtek a zsúfolt utcán.
Cipőtalpak csusszanása. Heves telefonbeszélgetések. Autók dudálása és hangos káromkodások.
– Azt ne mondd, hogy rám vártál!
Megugrottam a közeli, hozzám intézett szavaktól, és ösztönösen balra kaptam a fejem, a hang irányába. A fizetővendég állt mellettem, lazán a falnak dőlve.
– Te követsz engem? – Túl hevesen tettem fel a kérdést, de szerencsére a srác nem vette észre; legalábbis erre következtettem nesztelen kuncogásából.
Újra körülnéztem az utcán, de már nem az a kényelmetlen érzés bámult vissza rám. A világ visszazuhant a megszokott zajába, mintha az előbbi feszültség csak egy rosszul időzített képzelgés lett volna.
Kezdek netalántán megőrülni?
– Ugyan. Ez egy nyilvános járda. Vagy már ezt is kisajátítottad? – válaszolt a srác a kérdésemre, mire újra felé kaptam a fejem.
Eddig fel sem tűnt, hogy milyen magas – százhetvenkét centivel én sem vagyok egy alacsony teremtés, de ő legalább egy fejjel simán fölém kerekedett. Így, hogy közelebbről látom, csak még idegesítőbb volt. Pár barna tincs a kapucnija alól kócosan hullott a homlokába, mintha direkt így hagyta volna, arcát pedig borosta fedte. Éles állkapcsa és szirénekéhez hasonló tekintete férfiassá tette, és a természetes kisfiús vonásait is elnyomta. Az egyik orrcimpájában karikapiercing lógott, és az az igazság, hogy kifejezetten jól viselte az ékszert – csak vonzóbbá tette markáns arcát.
A viselete, a lazasága és az egész kiállása kontrasztban áll vont a W. A. Hotellel. Hozzászoktam az itt töltött időm során, hogy főként magasabb körökben mozgó üzletemberek fordulnak meg errefelé, akik nem azt a stílust képviselik, mint ő.
– Nevetséges vagy – szólaltam meg újra, amikor rájöttem, hogy elfelejtettem neki válaszolni.
A srác rám nézett, és vigyorogva megcsóválta a fejét. Szívtam egyet a cigarettámból, a parázs közelsége enyhítette a tél hidegét.
– Te meg szerintem túl sokat gondolsz magadról.
– Nem is ismersz engem.
– És te sem engem. Volt egy félreértés, és szinte könyörögnöm kellett neked, hogy gyere le velem a recepcióra ahelyett, hogy elmondtad volna tisztán, mi a helyzet. Aztán meg jössz ezzel a folyamatos lekezelő dumával, csak mert te vagy ennek a hotelnek a királykisasszonya.
Megértettem azt, amit ez a fiú mondott, de nem adtam neki igazat. Ő csupán egy képet lát – csak a saját igazát. Az viszont tényleg jogos, hogy elmondhattam volna tisztán, mi a helyzet, csak ő nem tudja, hogy én magam sem voltam tiszta abban a percben. Fel sem fogtam, mi történik, és a folyamatos karattyolása feszültté tett. Amit pedig ő arroganciának néz, én védekezésnek gondolom – amíg nem vagyok barátságos senkivel, nem is kedvelnek meg. És ha nem kedvelnek meg, nem kerülnek közel hozzám.
És nincs kit elveszítenem.
A pszichológusom szerint súlyos kötődési problémáknak is nevezhetnénk ezt a hozzáállást, vagy valami ilyesminek.
– Nem kötelező velem beszélgetni.
– Hidd el, nem is akarok – vágta rá azonnal.
– Akkor miért szólsz hozzám folyamatosan?
– Szó szerint nekem jöttél a lift előtt – magyarázta azzal az öntelt, elviselhetetlen vigyorával. – Most meg csak várok a fuvaromra. Bocs, hogy normális emberi lényként funkcionálok és ilyen helyzetekben hozzád merek szólni.
– Hát, ne szólj hozzám!
– Nem is fogok.
– Akkor jó.
Megvontam a vállam, és újra a számhoz emeltem a cigarettát. Az előttünk húzódó utat figyeltem, mintha az autók araszolása érdekesebb lenne, mint ő. De nem ment arrébb. Meg sem mozdult. A jelenléte ott maradt mellettem, zavaróan stabilan, mintha nem értené a célzást, vagy csak egyszerűen nem érdekelné. A parfümje teljesen betöltötte a teret. Ha a ruhákban nem is, az illatokban kifejezetten a luxust választotta.
Istenem, miért nem bír arrébb menni!
– Taxira vársz? – törtem meg a csendet.
– Nem. A haveromra.
– Ez a hely a taxisoknak van fenntartva. Rossz helyen állsz.
– Lehet – vont vállat lazán. – De eddig te voltál az egyetlen, aki panaszkodott.
– Neked minden panaszkodás, amit én mondok?
– Figyu, ha zavar, hogy itt állok, menj arrébb! Szép kecses lábad van, elvisz mindenhova téged is – jegyezte meg cinikusan, mire én csak összehúztam a szememet. Nem szoktam hozzá ehhez a stílushoz, az az igazság; mindenki fél tőlem a környéken, mint a vírusoktól.
A telefonom rezgett a kezemben.
Automatikusan a járdára kaptam a tekintetem, ami mellett várt rám az Uber.
– Megjött az autóm – jelentettem ki, bár hozzátenném, indokolatlanul. Nem tartozom ennek az öntelt srácnak semmiféle magyarázattal.
– Hála az égnek!
– Nyugodtan fellélegezhetsz.
– Már meg is tettem, Királykisasszony.
Ekkora bunkót!
A kukához léptem, és eloltottam a cigarettámat a tetején, mielőtt beledobtam volna. Egyik kezem már a kilincsen is volt, mikor újra meghallottam a hangját.
– Próbálj meg nem belém ütközni legközelebb!
Kinyitottam az Uber utasoldali ajtaját, és közben azon gondolkodtam, melyik lenne jobb: szó nélkül elhúzni innen a francba, vagy hogy enyém legyen az utolsó szó. Mielőtt átgondolhattam volna, már le is gördültek a szavak a nyelvemről.
– Kérlek. De így legalább lett egy jó emléked, amire gondolhatsz ma este!
Habozás nélkül beültem az autóba, és a sötétített ablakon keresztül néztem az ismeretlen fiú vigyorát.
Egy–null ide.