Alex Jones
‚
Grant Edwards. Így hívták azt a művészeti szakembert, akivel találkoztunk New York egyik kávézójában hétfő reggel. Eleve szarul indult a nap, mert a hotelszobában hagytam a telefonom, ezért vissza kellett fordulnunk. Xavier a reggeli hársfateáját is kiöntötte – mostanában kattant rá erre az egészen nevetséges szokásra –, ezért teljesen szét volt csúszva idegileg, mire ideértünk. Amíg én felugrottam a telefonomért, ő elment az újabb adag italáért, és ötperces késéssel értünk a kávézóba, de még így is mi érkeztünk elsőként.
Grant Edwards húsz perc után esett be, sűrűn bocsánatot kérve a reggeli dugó miatt. Ezután még egy jó ideig nem kezdett bele a témába – olyan hülyeségekről kellett beszélgetnem, mint az időjárás és a ramaty közlekedés. Vagyis, igazából nem én beszélgettem, hanem Xavier.
Már készen álltam bármelyik percben bedobni a törülközőt, mire végre Grant rátért a lényegre.
– Szóval, Xavier, az e-mailekben már nagyjából vázoltad a helyzetet, de mit szólnál ahhoz, ha részletesebben átbeszélnénk azt, hogy mit akarsz – itt rám nézett a fickó –, illetve akartok a galériával?
– Persze – bólintott Xavier lazán. – Mit szeretnél, mivel kezdjem?
– Hogy jött az ötlet, hogy nyiss egy ilyen helyet?
Xavier lazának tűnik a mindennapokban, és ez helytálló is, amíg nem kell neki olyanról beszélnie, ami a nővéremhez köthető. Családi körben szívesen felhozza őt és a vele közös emlékeket, de a nyilvánosság előtt még nem igazán megy neki, ami lehet, hogy problémás lesz ebben a projektben. Ezért is jöttem vele. Tudta, mire vállalkozik és szeretné azt hinni, hogy felkészült rá, de én tudom, hogy nem így van.
Nehéz belőlem mély érzelmeket kiváltani, de mikor ma reggel a szobája előtt álltam, hogy bekopogjak – merthogy szerencsére kaptunk két szobát a harmincadik emeleten –, és meghallottam, ahogy újra és újra próbálgatja a mai szövegét, csak hogy ne zökkentse ki majd a gyász, összeszorult a torkom. Ő jelenleg tulajdonosként, üzletemberként van jelen, és ehhez mérten akart viselkedni.
– Idén decemberben lesz öt éve, hogy megnyitottam – kezdte a gondosan összerakott mondandóját. – Egyfajta szezonális látványosság Salt Lake Cityben, csak nyáron és télen lehet látogatni. Egy háromemeletes épület, ebből két emeleten vannak maguk a művek. A földszint egy fajta művészkert, ami külön belépőjeggyel vehető igénybe. Hasonló egy romkocsmához, ahol a művészi beállítottságú fiatalok összegyűlhetnek, és…
– Ne haragudj, hogy közbevágok, Xavier, de ezt mind tudom. Láttam a weboldalt, amit küldtél, és beszéltünk is erről – mondta Grant, és elmosolyodott. Xavier nem értette, miért állította le a fickó, de amikor az rám nézett, én tudtam. Grant egy művészeti szakember. Nem a galériák érdeklik, hanem a művészek. Így hát újra Xavierre nézett és folytatta. – A galériádat arról a művészről nevezted el, akinek a műveit a nagyvilág elé tártad. Aurora.
Az ölembe pillantottam, csak hogy ne kelljen Grantre néznem – Xavier megfeszült mellettem a név említésére, és biztos vagyok benne, hogy felbukkant előtte a nővérem arca.
Tudtuk, hogy téma lesz. Tudtuk, hogy át kell ezen esnünk.
– Így van – szedte össze magát Xavier. – Aurora. A halála után összegyűjtöttem a műveit és galériát nyitottam belőlük. A bevétel nagy része a két testvérének megy. Alex képviseli a húgát is abban a tekintetben, hogy mindketten támogatják a terveimet, ezért is hívtam magammal. Ó, és nálam vannak a legfontosabb dokumentumok is a galériáról.
Xavier lehajolt oldalra, hogy kivegye az aktatáskájából – soha életében nem hordott eddig magával aktatáskát – az említett papírokat, én pedig ez idő alatt összenéztem Granttel.
Láttam, hogy nem a dokumentumok érdeklik őt. Tudtam, mit gondolt: Xavier annyira meg akarja tartani a rideg szakmaiságot, hogy ez árulja el a legjobban az érzelmi kapcsolódását.
– Összeszedtem neked az elmúlt öt évet – folytatta, miközben egy vaskos mappát csúsztatott át az asztalon Grant elé. – Listát vezettem a visszatérő vendégekről, a bevételről, az időszakos látogatókról. Az egyik papíron fel van tüntetve a művek száma, külön szedve a festékek…
– Xavier – állította meg Grant, ahogy visszatolta elé a mappát. – Te vezeted ezt a galériát?
– Persze. Én vagyok bejegyezve tulajdonosként, de természetesen Alex és Judy Jones is…
– Úgy értem, te vagy a művészeti vezetője?
– Nos – köszörülte meg a torkát Xavier. – Nos, ha úgy nézzük, én vagyok az. Mármint, nem neveztünk ki semmilyen művészeti vezetőt, de én vagyok a tulajdonos, szóval, gondolom, én vagyok ez a vezető is.
– Oké – sóhajtott Grant. Belekortyolt a kávéjába, aztán hátradőlt a széken, és hol engem mustrált, hol Xaviert. – Oké. Javítsatok ki, fiúk, ha tévedek, de öt éve nyitottad ezt a galériát, Xavier. Ha jól emlékszem az e-mailekből, most huszonkilenc éves vagy…
– Huszonnyolc.
– Huszonnyolc, ne haragudj! Tehát huszonnyolc éves vagy, huszonhárom évesen nyitottad meg a galériát. Hallom a beszédedből, van közöd a bizniszhez, de azt is hallom, hogy nem igazán dolgozol a szakmában. Tippem szerint valamilyen gazdasági egyetemet végeztél. Természetesen nem szeretek előre következtetéseket levonni, de van egy olyan érzésem, hogy neked az égvilágon semmi közöd nincs a művészethez. Alex, itt… – bökött felém, aztán gyorsan végigmért. – Te talán egy picit közelebb állsz a témához, de annyira nem, hogy bármiféle tanácsadói szerepet tölts be. Tehát, Xavier… Bármiféle művészeti érzék nélkül fogtad magad huszonhárom évesen, és nyitottál egy galériát egy egyébként kifejezetten tehetséges lány műveiből. Úgy gondolom, hogy nem a művészet ösztönzött téged, hanem a művész.
Grant minden szavával fején találta a szöget. Xavier valóban nem konyított a művészethez, sőt valóban gazdasági szakon végzett, de sosem dolgozott semmiféle ahhoz köthető munkahelyen. Az apja az, aki dúsgazdag, és aki a piacgazdaságban tevékenykedik. A fia csak azért végezte el az egyetemet, mert nem volt más választása.
Én kicsit érzékenyebb talajon mozgok ténylegesen – a művészetből inkább a digitális alkotás fogott meg. Annak idején el is kezdtem egyébként az egyetemet animáció szakon, de két év után ott hagytam. Amúgy élveztem, csak éppenséggel minden jót tönkre akartam magam körül tenni, ami sikerült is.
– Nem értem, ennek az egésznek mi köze van az üzlethez – törte meg a beállt csendet Xavier kimérten. Nem tetszett neki, hogy ennyire leírták. – Van egy galériám, szeretnék terjeszkedni. Te művészeti szakember vagy, ráadásul a leírások alapján elég jó is a szakmában. Üzletet akarok veled kötni. Ennyi.
– Csakhogy ez nem teljesen üzlet. Ez művészet. És ha a kettő keveredik, muszáj feszegetni a határokat – közölte Grant nyugodtan, és újra kortyolt a tejeskávéjából. – De ha üzleti oldalról akarod nézni, elmondom, hogy miért lenne fontos, hogy kicsit megnyílj nekem! Arra kérsz, hogy segítsek kidolgozni egy olyan struktúrát, amivel terjeszthetjük a galériádat. Mivel pénzed egyértelműen van, csakis szentimentális okból szeretnéd ezt. Miért gondolom ezt? Mert nincs több műved, amivel több galériát nyithatnál. Az Aurorában csakis Aurora Jones műveit állítod ki, és azért akarsz terjeszkedni, hogy többen megismerjék a műveit. Tévedek?
Nem. Nem tévedett.
– Folytasd! – mondta röviden Xavier.
– Mivel nincs több mű, két lehetőségünk van. Az egyik, hogy szétbontjuk a kollekciót és a világ különböző pontjain nyitunk kisebb, exkluzívabb galériákat belőlük. A másik, hogy összeszedünk egy csapatot, amely fel tudja emelni a te művészedet és vele együtt a műveit. Egy csapatot kurátorból, PR-szakemberből, digitális marketingesből. Én efelé hajlok, és szerintem te is. Jó embereim vannak erre, Xavier. Akár holnapra is össze tudok neked állítani egy ilyen csapatot. Viszont ahhoz, hogy ennek a szakmai részét meg tudjuk oldani, tudnom kell a nem szakmai részét. Tudnom kell, hogy megéri-e nekem, mint szakembernek, együtt dolgozni veled, és azt is, hogy mi az értéke a te galériádnak. Naggyá akarod tenni Aurora Jonest, de csak akkor tudod naggyá tenni, ha mások, hozzáértők is naggyá akarják tenni. És ahhoz, hogy naggyá akarjam tenni, tudnom kell, hogy ki volt ő. Ugyanis, Xavier Holt, a művészeti szakemberek, mint jómagam, általában élő és jelenleg is alkotó művészeket szoktak a szárnyaik alá venni. Ha azt kéred, hogy szálljak bele ebbe az üzletbe és képviseljek egy elhunyt művészt, mondd el nekem, hogy miért tegyem!
Értettem Grant motivációját, és tudom, hogy Xavier is, de az istenért nem tudott elkezdeni beszélni. Megfogadtam ez előtt a találkozó előtt, hogy kivonom magam a dumából és ténylegesen csak dísznek fogok itt ülni mint Aurora öccse, de Xavier megnehezíti most a dolgomat. Az egyébként igen zsúfolt kávézó zaja elcsendesült a gyászra, ami körüllengte őt.
Megköszörültem a torkom, aztán elkezdtem én.
– Ő nevelt minket – vágtam bele egyből, mire Grant rám nézett. Azt sem tudtam, mit kellene igazából elmondanom. Hogy ragadjam meg Aurora lényét? Azt a sokszínű virágoskertet, ami ő volt? – Engem és a húgomat. Három évig. Tizenhárom voltam, Judy pedig csak hét. Aurora tizenhat. Úgy hozta az élet, hogy hárman maradtunk, és Aurora a nyakába vette a nevelés felelősségét. Szegény környékről származunk, ahol nem igazán figyeltek a magunkfajtákra. Nem igazán jutott el a hivatalokig, hogy három kiskorú gyerek egyedül maradt, így csak mi voltunk… mi voltunk egymásnak. Főleg Aurora nekünk. Ettől függetlenül nem hanyagolta el sem a tanulmányait, sem a szenvedélyét, és a gimi után elkezdte az egyetem festészeti szakát. Egy nagyon… nagyon tehetséges művész volt, egy nagyon mély érzésű ember. Mindig filozofált. Mindig azt kereste, hogyan lehet jobb nekünk. Szűkösen éltünk, de mindent megtett, hogy ezt se Judy, se én ne érezzük. Erős volt. Független. Okos. Tehetséges. Aztán egy nap…
Jártak az ujjaim az asztalon, ahogy Grantet figyeltem, egyszerűen nem tudtam megálljt parancsolni nekik. Órákat tudnék a nővéremről mesélni, mert csodáltam őt. Ő volt a példaképem, a hősöm. Akkor sem tudnám teljesen kifejteni a komplex személyiségét, a vele kéz a kézben járó zavarosság, ha heteket pofáznék róla egyhuzamban.
Grant pedig tudta ezt.
Érezte. Érezte őt rajtam és Xavieren keresztül, és csak ez számított.
– Jól van, fiúk – bólintott végül. Megeresztett felém egy magabiztos vigyort, aztán Xavierre nézett, aki dermedten ült mellettem. Nehogy valaki észrevegye, hogy megtörték a szavaim. – Összehozok nektek egy csapatot. Tegyük halhatatlanná ezt a lányt, rendben?
‚
Mire kiléptünk a kávézóból, New York már teljesen elnyelte a délelőttöt.
Beültünk kajálni egy étterembe, de nem igazán beszélgettünk – Xavier szokatlanul csendes volt mellettem, én pedig nem erőltettem semmit. Grant elérte, amit akart: nem úgy jöttünk el, mint egy üzleti megbeszélésről, hanem úgy, mintha valaki feltépett volna egy félig begyógyult sebet, aztán közölte volna velünk, hogy most már illene szépen megmutatni a világnak. Belenyúltunk ebbe rendesen, és most már fordulhatunk vissza, ezt mindketten tudtuk. Egyikünk sem gondolta, hogy szórakozásból utazzuk át a fél Egyesült Államokat, számítottunk rá, hogy nem lesz könnyű meló ez, főleg nem mentálisan.
Kora délutánra értünk vissza a hotelbe – épp megúsztuk az esőt, ami elárasztotta a várost. Külöváltunk, Xavier lement edzeni a konditerembe, én pedig úgy éreztem, le kell zuhanyoznom. Langyos vizet engedtem magamra, hogy lehűtsem a testem forróságát, és homlokomat a zuhanykabin hideg üvegének támasztottam. Tiszta ruhát vettem fel fürdés után és áttöröltem a hajamat is, aztán a mosdókagyló pihenő ezüst nyakláncomért nyúltam. Mindig leveszem zuhanyozás előtt, de kizárólag akkor. Szinte részemmé vált már az elmúlt időben – észre sem veszem, hogy rajtam van, annyira hozzám nőtt, így most elidőztem a láncra aggatott medálon. Végigsimítottam az apró, ecset formájú, rücskös ezüstön, majd gyakorlott mozdulatokkal a nyakamba akasztottam.
Mire végeztem, már négy óra volt, ami azt jelentette, hogy Salt Lake Cityben éppen délután kettő – vagyis Judy hazaért a suliból.
Ölemben a laptoppal leültem a hotelszoba ablaka alá helyezett kanapéra, és videóhívást indítottam. A húgom pár csengés után fel is vette. Vigyori feje beterítette a kamerát és hangosan üdvözölt, aztán, a környezetből ítélve, a telefonját a nappali asztalán lévő levendulacsokor vázájának támasztotta, ahogy mindig szoktuk.
– Hogy nézel ki? – és már szidott is. Szokásos. – Eláztál, vagy mi a helyzet?
– Most szálltam ki a zuhany alól, te gonosz lány. Töröld meg a szemed kicsit, mert elkenődött a sminked, és úgy nézel ki, mint egy panda.
– Direkt van így, rendben? Most ez a menő, tudod?
– Persze, persze.
Hátradőlt a kanapénkon, és kibontott egy nyalókát, amit aztán a szájába is tömött. Színes, bohókás öltözetén csak mosolyogni tudtam – mindig Aurorára emlékeztetett még a stílusa is, de most belehasítot a szívembe a látvány. A mellkasomhoz kaptam a kezem és dörzsöltem a bőrt, mintha enyhíteni tudnám a fájdalmat.
– Hogy sikerült a mai megbeszélés? – kérdezte, bár a nyalóka miatt alig lehetett érteni a szavait.
– Elment. Összehoz nekünk a fickó legkésőbb szerdára egy találkozót egy csapattal. Amellett döntöttünk Xavierrel, hogy felhúzzuk a galéria hírét. Meglátjuk, mit mondanak majd a nálunk okosabb emberek. Otthon mi a helyzet?
– Minden ugyanolyan, mint volt. Egy napja mentetek el, tudod. Ennyire hiányzom?
– Ugyan. Végre csend van.
– Igen, persze.
– Ki az? Alex? – hallottam a háttérben egy ismerős férfihangot.
Xavier legjobb barátja, David szintén valami egészségtelent nassolt, miközben lehuppant a húgom mellé. Nem lepődtem meg, hogy nálunk dekkolt, mert gyakorlatilag ott lakott. Xaviernek köszönhetően ő is hozzánk nőtt az évek során, és igen a szívén viselte a sorsunkat. Judy ugyanolyan kishúgszerepben áll nála, mint nálam.
– Nyilván te is ott vagy – szívtam a srác vérét mosolyogva, szőke haja alól szórakozottan nézett. – Mit keresel már megint nálunk? Húzhatsz a házamból nyugodtan.
– Kikérem magamnak – kapta a mellkasához a kezét David. – Ez nemcsak a te házad, hanem azoké is, akiket sokkal, de sokkal jobban szeretek, mint téged. Igaz, JuJu?
JuJu. Hét éve így hívja a húgomat, már a kezdetektől. Megőrjít vele, de szerintem magát Judyt is.
– Hogy megy a galéria?
– Ahogy kell neki, ne aggódj! Xavier is rágta ma a fülem, de megnyugodhattok. Aurora az idei téli időszakban is sikert arat.
– Ne felejtsd el a szezonzáró bulit! Február utolsó napján, este…
– Este nyolckor kezdődik. Tudjuk, Alex! – Női hang kiabált bele a videóhívásba. Azelőtt tudtam, ki az, mielőtt megjelent volna David mögött.
Lena a kanapé háttámlájára támaszkodva integetett, én pedig hasonlóan üdvözöltem.
Ő volt a nővérem egyetlen barátnője abban a félévben, amit az egyetemen töltött. Miután apa meghalt, anya pedig elhúzott tőlünk, teljesen lefoglalta az, hogy neveljen minket és kifejezetten bezárkózott. Lena volt az első, akit áthívott magához – bár bevallom, az is inkább az én befolyásomra sikerült. Akárhogyan is, amikor Aurora jóban lett Xavierrel, vele együtt jött a lüke haverja is, akit azonnal elvarázsolt Lena. Ha jól tudom, már akkor is folyt valami kavarás köztük, de Aurora halála túlságosan megérintett mindannyiunkat, kettejük kapcsolata pedig számukra is kisebbnek tűnt minden másnál. Aztán persze újra egymásra találtak szerencsére, és azóta töretlenül együtt vannak – olyannyira, hogy tavaly karácsonykor David eljegyzési gyűrűt húzott Lena ujjára. Idén nyáron esküdnek.
– Mi a francot dekkol mindenki a házunkban? – tártam szét a kezem szórakozottan, mintha komolyan gondolnám a kérdést. – Nincs jobb dolgotok, mint édességgel tömni a fejeteket és tévét nézni az én kanapémon?
– Nincs – húzta fel a vállát Judy, miközben forgatta a nyalókát a szájában.
– Pedig holnap suli – jegyezte meg David.
– Ne akassz ki, David, könyörgök!
– Nem tehetek róla, hogy tanköteles vagy.
– De arról igen, hogy fárasztó vagy.
– Hogy beszélsz velem? Évekkel ezelőtt még könyörögtél, hogy segítsek a matekházidban, most meg fárasztó vagyok?
Hátradőltem a kanapén, úgy figyeltem David és Judy szóváltását, és mosolyogtam magamban. Mindig civakodnak, de imádják egymást. Töretlen a kapcsolatuk, ez pedig némi biztonságérzetet nyújt számomra – hiszen akárhova sodor az élet, tudom, hogy Judy soha nem lesz egyedül. Engem is babusgatott Xavier, David és Lena, de Judyt körbeugrálták Aurora halála után. Úgy vigyáztak rá, mintha a sajátjuk lenne, és mai napig ez történik.
Hallottam a távolból, ahogyan hangos nyikorgással nyílik, majd csukódik a házunk bejárati ajtaja – Judy utálja, hogy ennyire éles a hangja, mert sosem tud kiszökni anélkül, hogy észrevenném. Szerintem kifejezetten praktikus, pontosan ugyanebből az okból.
A kis csapat automatikusan a zsivaj felé fordult, csak hogy még nagyobb hangzavart csináljanak; óbégatva köszöntötték az érkezőt, a zavar pedig egyből belém költözött, mert pontosan tudtam, ki ért haza. A kényelmetlenség fizikai tünetekben jelent meg rajtam – mocorogni kezdtem, és megköszörültem a torkom.
Ahogy anyám besétált a kamera elé és megállt Lena mellett, a tarkómhoz nyúlva próbáltam kimasszírozni magamból a feszültséget.
Saját szemem tükörképe bámult vissza rám, és egy őszinte, de a munkától megfáradt mosoly. Köszöntött, és én is elmormoltam egy sziát.
– Mi a helyzet? Hogy halad a galériaprojekt?
– Döcögősen, de majd beindul – válaszoltam kimérten.
– Biztosan. Időt kell neki adni, szívem, és…
– Igen, tudom. Na, srácok, én viszont megyek, van még egy kis dolgom. Majd beszélünk holnap.
Olyan gyorsan bontottam a hívást, amilyen gyorsan utána felpattantam a kanapéról. Éreztem, hogy kezdenem kell valamit magammal, mielőtt teljesen magamba temet a düh, így miután jártam két kört a szobámban, úgy döntöttem, lenézek a bárba és iszom valamit. Írtam Xaviernek is, hogy akar-e csatlakozni, és mivel őt is megviselte a nap, találkoztunk a lift előtt.
– Feszültnek tűnsz – jegyezte meg, miközben beszálltunk a felvonóba. A szám belsejét harapdáltam, és kétszer is átgondoltam, hogyan fogalmazok.
– Nem vagyok.
– Aha.
– Beszélgettem Judyékkal. Minden rendben van a galériával.
– Csak nem dumáltál anyáddal is?
– Inni megyünk, vagy érzelmesen sírni egymás vállán? – kérdeztem kicsit ingerültebben. Xaviert nem lepte meg; legalább egymilliószor eljátszottuk már ezt.
– Nem lehet mindkettőt?
– Nem.
Malmoztam az ujjaimmal a liftben, és a cipőmet bámulva próbáltam kizárni anyát a gondolataim közül.
Nincs vele rossz kapcsolatom… nem, kifejezetten nincs vele rossz kapcsolatom – az, gondolom, nem ilyen, bár nem tudhatom, hiszen még csak annak sem adok esélyt, hogy egyáltalán kialakuljon közöttünk a kapcsolat.
Amikor apa meghalt, ő ahelyett, hogy a gyerekeit vigasztalta volna, az alkoholba menekült és elhagyott minket. Egy ideig vártam vissza, és amikor pár havonta megjelent, hogy megfosszon minket az Aurora által keményen összeszedett pénzünktől, örömmel fogadtam a jelenlétét – de ez nem tartott sokáig. Tizenhárom voltam, amikor lelépett, és elég volt kevesebb mint egy év, hogy a hiánya átforduljon haragba.
Okos lány Judy, de ő még kicsi volt abban az időben. Én is csak egy kis taknyos voltam, de hamarabb megértettem mindent, mint a húgom – Aurora akármennyire próbálta kívül tartani az életünkből a sivár valóságot, én átláttam a helyzetet. Anyánk alkoholista volt, és felelőtlen módon a legnagyobb gyerekére hagyta a két kisebbnek a nevelését. Arról sem tudott volna, ha meghalunk – és ami még rosszabb, hogy talán nem is érdekelte volna.
Apa halála után három évvel visszajött, kezében egy, a józanságát jelző érmével, mutatva nekünk, hogy segítséget kért és letette a piát. Eleinte Aurora sem hitt neki, de aztán szépen, lassan feloldódott, amiért nem is hibáztatom. Biztos baromira hiányzott neki, hogy ő is újra csak egy gyerek legyen. Meg kell hagyni, hogy azóta tényleg becsületesen tartja a józanságát, és aktív része az életünknek, de én nem tudom elfelejteni azt a három évet – mert az a három év bizony élet vagy halál kérdése volt sokszor.
Judy… Judy nagyon anyás. Azt hiszem, hogy Aurora hiányát anyánk visszatérésébe temette, és fájdalmának összes energiáját abba irányította. Csak az ő kedvéért vagyok hajlandó velük élni abban a házban. Tisztességesen köszönök anyának, ha meglátom, és ha úgy jön ki, még a közös kajálásban is benne vagyok. De ennél több? Nem. Nem tudok ennél többet adni.
Így is kurva zavaros volt az a borzasztó időszak hét évvel ezelőtt – visszakaptuk anyánkat, de elvesztettük a nővérünket. És őszintén, az a legrosszabb az egészben, hogy ha létezne a csere lehetősége, gondolkodás nélkül élnék vele. Bármikor könnyebben vettem volna, ha elveszítem anyámat, és megtarthatom helyette Aurorát.
És utálom magam ezért a gondolatért.
Ki a faszom gondolja mégis, hogy jobban viselte volna, ha az anyja hal meg?
A kérdés ott maradt bennem, mint egy rosszul lenyelt falat.
Amikor leértünk a bárba, azonnal leültem az első szabad helyre, mert úgy éreztem, kiszalad alólam a talaj. A széktámla hideg volt a hátamnak, de a kezem még így is ökölbe szorult. Xavier szó nélkül rendelt. Egy sört nekem, egy whiskyt magának. A szokásos. A poharam után nyúltam, és túl gyorsan húztam le az első kortyot. A keserű íz végigmarta a torkomat, de legalább elterelte a figyelmemet.
Lágy, mély zene szólt a háttérben, éppen csak olyan hangerővel, hogy ne zavarja a főként öltönyös emberek beszélgetését. Ebben a helyiségben is a fekete és a vörös szín dominált – szinte üvöltött a luxus a bársonyfotelekről és a márványbútorokról. A karfára könyököltem, kezemben a sörrel, Xavier pedig velem szemben ülve rám pillantott. Nem szólt semmit, de éreztem, amit mondani akart. Éreztem a figyelmét. Az mindig rajtam volt. Átok és áldás egyszerre.
Újabb korty.
Ez már lassabb volt. Jobban esett. A pohár szélét figyeltem, ahogy megcsillan rajta a bár tompa fénye, amikor valami megmozdult a látómezőm szélén. Ösztönösen felnéztem – velem szemben, pár méterre tőlem a helyiség végében, a pultnál az egyik pincér enyhén kihúzta magát. A beszélgetések hangereje egy árnyalatnyit visszaesett, mintha valaki lejjebb csavarta volna.
Körülnéztem, és a bejáratnál megláttam őt.
A reggeli vörös bunda most rajta volt, nem a karjára hajtva. A sötét, kissé kékes fényben is látszott, hogy beszívott az anyag magába némi eső, de nem annyit, hogy csöpögjön belőle a víz. A haja lazán omlott az arca köré, ő pedig körbe sem néve – céltudatosan indult a pult felé. Az a fajta tartás lengte körül, amit nem lehet megtanulni. Vagy van az embernek, vagy nincs.
Neki volt.
Rosie Adkins úgy sétált be a bárba, hogy egy pillantásra sem méltatott senkit, de cserébe szinte mindenki pillantása rá szegeződött – az enyém is.
A poharam száján köröztem az ujjammal, úgy figyeltem a lépéseit. Magabiztos. Érdektelen. Hideg.
Ez a lány biztos, hogy citromba harapott. Még az ördög maga is elbújik, ha megjelenik, esküszöm az égre. Olyan magasan hordja az orrát, hogy az valami hihetetlen. És az a kifejezetten idegesítő ebben az egészben, hogy még jól is áll neki.
Fél füllel hallottam, ahogyan valami számomra ismeretlen nevű italt kér a pultostól, egy egész üveggel. Egy dugig töltött bárszekrény várja a tetőtérben, de neki egyértelműen valami különleges pia kell. A személyzet eltűnt egy fémajtó mögött, minden bizonnyal a föld kerekét is felforgatni a Királykisasszony kedvéért.
– Még mindig a bögyödben van a tulaj lánya, mi? – hallottam Xavier hangját, miközben a csaj hátát stíröltem.
– Nekem aztán nincs – morogtam az orrom alatt. – Pont leszarom, ki ő.
Xavier halkan felhorkant, de nem szólt semmit.
Az a kurva vörös bunda, a térd fölé érő csizma eleganciát és erőt adott neki. Eltakarta azt az arrogáns ridegséget, ami a szépség mögött lakozik. Mert meg kell hagyni, Rosie Adkins, rokonszenv ide vagy oda, különleges gyönyörűség volt.
Most először körülnézett a teremben, és a válla fölött hátrapillantott, mégpedig egyenesen rám. Tehát észrevett, amikor belépett ide.
Nem kaptam el a tekintetem, hiába buktam le, hogy őt nézem. Szilárdan álltam szúrós tekintetét, és egyetlen másodpercre sem engedtem el a fókuszt. Nem fogom megadni neki azt az örömöt, hogy elfordulok – nem fogok úgy viselkedni, mint a többiek, akik reflexből félrenéznek, amikor ő rájuk pillant.
Hiszen erről szólt ez az egész. Zavarta, hogy nem vonulok vissza. Zavarta, hogy vissza merek szólni neki. Vagy ha nem is zavarta, hát legalább birizgálta. Végigfuttatta rajtam a pillantását pont annyira, hogy észrevegyem, mit csinál. Mintha megmért volna és elhelyezett volna valahova a saját kis világában, ahol minden és mindenki pontos helyet kap.
Aztán elfordult.
Beképzelt liba.
Amikor visszatért a pultos, Rosie megfogta a neki szánt bontatlan üveg nyakát, aztán már sarkon is fordult.
De miközben elsétált, újra visszanézett rám.
A környezetem beszűkült. A zene tompább lett, a beszélgetések eltűntek valahol mögöttem, és csak azt láttam, ahogy a kijárat felé halad, mégis rajtam tartja a tekintetét. Nem szakítottam meg a szemezést. A pillantásom követte, ahogy ő tartotta rajtam a sajátját – lassan hátradöntöttem a fejem a fotelben, elterülve az ülésen, mintha ez az egész nem jelentene semmit. Az ujjam tovább körözött a pohár szélén, egyenletesen és ráérősen.
Önként álltam bele abba az erőpróbába, amit nekem szánt.
Mire kiért az ajtón, éreztem az izzadságcseppeket a tarkómon.
– Igen, határozottan nincs a bögyödben – rántott vissza Xavier a valóságba, amikor a Királykisasszony végre eltűnt. Szórakozottan nézett engem, én meg csak megvontam a vállam.
– Nem szeretem a beképzeltséget.
Xavier vigyorgott, és megrázta a fejét. Ivott a whiskyjéből, és úgy ízlelgette az italt, mintha megkérdezték volna tőle, vajon melyik évben készülhetett.
– Nem olyan rossz.
– Örülök, hogy ízlik.
– Úgy értem, a lány. Nem olyan rossz. Egyértelműen rátesz.
Kuncogtam a nevetséges megjegyzésre, és most rajtam volt a sor, hogy csóváljam a fejem. Xavier gazdag környezetbe született – az élete inkább hasonlít Rosie Adkinsére, mint az enyémre, így jobban belelát a közegbe. Valószínűleg ezért néz megértőbben Rosie-ra is, mint én. Elmondása alapján, mielőtt összejött volna a nővéremmel, ő sem olyan volt, mint most. Aurora sokat puhított rajta, legalábbis ő így fogalmazott. Biztosan magát szerette volna látni ebben a csajban is.
– Haver, szerintem neked kicsit beütött a whisky – böktem szellemesen az ujjai között billegő pohárra, de ő csak megvonta a vállát.