Évek óta próbálom papírra vetni ezeket a sorokat. Volt, amikor lendülettel kezdtem bele, és volt, amikor elakadtam. Néha azt éreztem, mintha a mondatok megtagadták volna, hogy formát öltsenek.
Olykor hosszú órákon át írtam, aztán egyetlen mozdulattal téptem szét az egészet.
Jegyzetek, vázlatok, félbehagyott gondolatok hullottak ilyenkor a szemetes mélyére. Üres szavak, amelyek nem vitték közelebb a történet valóságához.
Aztán teltek a napok, a napokból hónapok lettek, a hónapokból pedig évek kerekedtek. Valahogy az idő lassan életet lehelt a soraimba. Talán én magam is megtanultam kivárni a pillanatokat. Talán az idő engem is bölcsebbé tett.
Az üres mondatok értelmet nyertek, és a korábban félredobott mondatok lenyomatokká lettek. Már nem akartam elengedni őket. Nem akartam, hogy a semmibe vesszenek. Úgy gondoltam, inkább összerendezem őket, hogy a történet ne merüljön feledésbe, hogy megmaradjon az emlékezet fényében.
Egy család múltját kutatom, amelynek én is része vagyok, mégis, sokszor idegenként állok előtte.
Próbálom megérteni, feldolgozni a feldolgozhatatlant. Pedig engem egy-két generációnyi távolságból, csupán a szele értintett: egy elsuttogott mondat, egy lopott tekintet, egy befejezetlen történet.
Mostanában értettem meg igazán, hogy a gyökerek, amelyekből fakadunk, mennyire meghatároznak minket. Mennyire erősen tartanak, amikor kapaszkodnunk kell.
De mi van azokkal, akik számára ezek a gyökerek láthatatlanok? Akiknek nincs honnan és nincs kikből erőt meríteniük? Mit érezhetnek azok, akiknek múltját elfelejtették, elvették, vagy soha nem mesélték el nekik - és csak csend maradt a helyén? Elárulom.
Ürességet.
Félelmet.
Azt az érzést, hogy kívülállók a saját életükben. Az „egyedül vagyok a világban” súlya kíséri őket nap mint nap - még akkor is, ha felnőttek, akkor is, ha már családot alapítottak. Akkor is, ha mindent megtettek azért, hogy a múlt ne érje utol őket.
De utoléri.
Ott van egy szóban. Ott van egy mozdulatban. Ott van egy álmatlan éjszakában.
És ott lesz a következő generációban is, mert a múlt, még ha kimondatlan marad is, tovább öröklődik.
Kíméletlenül.
Ahogy most, évekkel a történtek után, próbálom az események darabjait a helyükre illeszteni, lassan kirajzolódik előttem egy arc. Valakié, aki közel áll hozzám, mégis ismeretlenként állok előtte. A vonásai, a mozdulatai, a hangja… mintha a ködös feledésből lépne felém. Egyre tisztábban látom őt.
Néha úgy érzem, mintha a fájdalma engem is elérne. Mintha a sorsának terhét én is magammal cipelném néhány napig, miután egy-egy darabka életre kel a múltból, és arcul csap engem is.
Ilyenkor jobban elcsendesedem. Nem beszélek róla senkinek. Csak ülök az autómban, egyedül, a reggeli forgatagban. Az ablakon túl az élet rohan. Az emberek sietve lépnek át a zebrán, a buszok fémteste komótosan gördül előre. A lámpák ütemesen váltakoznak: pirosról zöldre. Hallom az irányjelző kattogását is, de én másutt járok. Ez az idő az enyém. Ezekben a lopott percekben próbálom átélni mindazt, ami vele történhetett.
Visszalépek hozzá az időben. Elképzelem a gondolatait, a tekintetét, a terheit. Újra és újra. Próbálom megérteni, feldolgozni, elfogadni.
Mert ha az ember elég sokáig kutat a múltban, egy idő után nemcsak a történeteket ismeri meg, hanem önmagát is. És így, rá kellett döbbennem arra is: az életünk lenyomatai valóban őseink lábnyomában keresendők.
Egy történet szereplője vagyok, amelynek fejezeteit még én magam sem ismerem pontosan. A családom múltját kutatom, és közben próbálom egy kirakós apró darabkáiból összerakni azt az örökséget, amely ma még csak részleteiben ismert számomra.
Az igazság az, hogy amit most itt olvasol, nem tűpontos krónikája az élet eseményeinek. A könyv lapjain megelevenedő események, helyszínek, személyek, nevek és időpontok nem minden esetben felelnek meg a valóságnak. Itt-ott eltérnek. És hogy hol csúszik szét a valóság és a képzelet határa? Nos, az talán sosem derül ki.
Ilyen módon, amit itt találsz, az a múlt lenyomata, megfűszerezve a képzelet erejével.
A történet valós alapokon nyugszik, de az életre keltett képek - mint tudjuk - mindig töredékesek. Az idő átírja a részleteket. Az igazságot kutatom, de tudom: a színtiszta valóság soha nem lesz az enyém. Mert az idő áramlása, végül befed minden emléket.
De ha már idáig eljutottam, nincs más hátra, visszarepülök az időben…
És belevágok a történetbe, amely nemcsak a múltat, hanem az emberi lélek mélységeit is feltárja.
Kíméletlenül.