Ezzel az álomképpel a testében, lelkében - egész valójában - élt a huszonöt esztendős Nyári Rozália 1948-ban.
Naponta rótta a kilométereket. A dombok és erdők között kanyargó ösvény szinte már a lábai alatt lélegzett; ismerte minden göröngyét, minden kiálló gyökerét.
Imádta a klasszicista stílusban épült Apponyi kúriát, ahogy a fák árnyékából előtűnt a nap különböző szakaiban: a reggeli pára fátyla mögül halványan derengett, a déli hőségben vakító fehér falaival ragyogott, az esti alkonyatban pedig az arany és lila fények szelídítették meg az épület vonásait.
Itt, ha csak a pillanatok töredékéig is, képzeletben, de ő maga is grófnő lehetett.
A kúria nem szolgált állandó lakhelyül a grófi család számára. Inkább egyfajta központi udvarházként töltötte be szerepét, amely kényelmet biztosított a nemesi családnak. A tulajdonosok és vendégeik időről időre megfordultak itt, egy-egy kártyaparti erejéig, a néhány napos vadászatok idején, vagy a szüretek alkalmával. Néha csak azért jöttek, hogy elvonuljanak a városi forgatag zajától, feledve a mindennapok zsivaját.
Rozália mindent megtett, hogy a méltóságától megfosztott birtok ne szenvedjen teljes pusztulást, és hogy azok, akik még az országban maradtak, a grófság utolsó képviselői, akik nem menekültek el nyugatra, emberhez méltó napokat tölthessenek itt, ha ide látogatnak.
Már régóta nem rendeztek itt bálokat, nem gördültek hintók az úton. A cselédek és szolgálók helyén most parasztasszonyok és a háborúból visszatért, megtört férfiak dolgoztak.
Mégis, Rozália úgy érezte, kötelessége gondoskodni erről a helyről, mintha a sajátja volna. Így tisztelgett és fejezte ki háláját az Apponyi család iránt.
Aznap délután a kúria egyik oldalépületében dolgozott. A hosszú, kihalt folyosón léptei üresen koppantak. A falakon itt-ott lepattogzott a festék, az egykor fényűző csillár most porosan és pókhálósan vetett árnyékot a mennyezetre.
Az épület egyetlen ideiglenes lakója aznap Apponyi Júlia grófnő volt, aki csupán egy-két napra látogatott el a kúriába. Ittlétét teljes titoktartás övezte - ügyeltek rá, hogy a személyzeten kívül senki se szerezzen tudomást a hollétéről. A grófnő ugyanis tartott attól, hogy kilétének ismerete veszélybe sodorhatná testi épségét.
Apponyi Júlia akkoriban a negyvenes éveiben járt. Gyönyörű nő volt, tartásában mindig is volt valami természetes, előkelő elegancia. Megjelenésében is igazi arisztokrata volt. Nem véletlenül képviselte és testesítette meg saját divatmárkáját, amelynek korábbi vásárlói grófnők, bárónők, hercegnők és őrgrófnők köréből kerültek ki.
Budapesti divatszalonja hamar a korabeli divatlapok kedvencévé vált. Rendszeresen cikkeztek róla. Ő maga tervezett, szabott, varrt, nem restellte a munkát, úri származása ellenére sem. Évente többször is ellátogatott Párizsba, a divat fővárosába, hogy a legújabb stílusirányzatokat elhozza Budapest utcáira.
A grófnő most egy fakó huzatú karosszékben üldögélt az egyik szalonban. Ébenfekete haját a legújabb párizsi divat szerint szigorúan, szoros kontyba fogta alul. Egyetlen tincs sem élhetett külön, rakoncátlan életet. Miközben ott ült, csendesen figyelte Rozáliát.
- Köszönöm, hogy ma is eljöttél, Róza, szólalt meg végül a grófnő, miközben szórakozottan végigsimított egy régi, hímzett zsebkendőn, amelyet az ölében tartogatott.
- Hogyne jöttem volna, asszonyom? - felelte Rozália egyszerűen, miközben letette a kis batyut, amelyben kenyeret és friss tehéntejet hozott a faluból.
- A konyhában is rendet raktam, és hoztam egy kis élelmet is.
A grófnő halványan elmosolyodott, de tekintete már a múltba révedt.
- Tudod, amikor kisgyermek voltam, ezen az udvaron még gesztenyefák álltak. Minden a nagyapámé volt. Aztán a halála után, apám örökölte, majd György. A kertész minden reggel gondosan összeszedte az avart, a lehullott gesztenyefaleveleket. Szinte hallom még a hangját. Mindig azt mondogatta apámnak: „Gróf Apponyi Albert kúriájának nem lehet gondozatlan az udvara!” Minden fűszál katonás rendben sorakozott. Most meg…
Egy fáradt mozdulattal az ablak felé legyintett. Ahol valaha gondozott, fegyelmezett udvar állt, ott most, a hótakaró ellenére is, megszürkült, megtört kövek bámultak némán a semmibe.
Rozália tudta, hogy a grófnő gondolataiban nem ez a világ létezett, hanem az a másik, az elveszett, amelyről mostanra mindenki úgy beszélt, mintha sosem lett volna igaz. Mintha ugyanolyan mese lett volna, mint mostanra a grófi cím.
Aznap este, amikor Rozália elindult haza, megállt egy pillanatra a kúria bejárata előtt. A hatalmas, faragott ajtón, amelyen egykor csillogott a lakkozás, most kopott volt és sötét. A kilincs hidegen simult a tenyeréhez. Egyetlen gondolat motoszkált benne: Meddig tarthat még mindez? Meddig maradhat itt? Meddig védheti még meg ezt a helyet a teljes pusztulástól?
Tudta, hogy az államosítás könyörtelen - lehet, hogy csak napok, talán hetek kérdése az egész.
Egy pillanattal később, gondolataiból kizökkenve, siető léptekkel elindult a hazafelé vezető úton. A lemenő nap fénye meg-megcsillant a puha havon, amely egészen a picike, hófehér házáig kísérte őt.
Másnap, a kúria hátsó kertjében már pirkadat előtt mozgás volt. A fagyott gyep kristályosan csillogott a halvány fényben, a dér vastagon fedte a kopár bokrokat és a kerítés mentén sorakozó ágakat.
Szántó András már rég kint dolgozott, lehajolva simítgatta a havat a megkeményedett földön. Csöndben tette, mintha attól tartana, hogy még a legkisebb zaj is túl sokat árulna el róla. A kezében megszokott mozdulatokkal járt az eszköz, és bár a mozdulatai határozottak voltak, volt bennük valami visszafogott feszültség, mintha nemcsak a havat simítaná el, hanem saját múltjának lenyomatait is.
András többnyire egyedül dolgozott. A többi szolgálónak csak biccentve köszönt, és az emberek nem tudtak róla sokat. Annyit mondtak, hogy Budapestről jött tavaly tél végén, és úgy bánik a földdel, mint egy paraszt, de mégis van benne valami tanultság, amit nehéz pontosan megfogalmazni.
Rozália is csak akkor figyelt fel rá igazán, amikor egy deres reggelen kilépett a konyhához tartozó verandára, és megpillantotta a férfit, ahogy a rózsatöveket takarta le zsákvászonnal a fagy ellen. A kezében metszőolló volt, s mikor a reggeli napfény megcsillant a fém pengéken, Rozália egy pillanatra nem kertészt látott benne, hanem valakit, aki próbál rendet tartani egy olyan világban, amely már régen elvesztette az egyensúlyát.
Rozália lassan lelépett a verandáról; cipője alatt megroppant a jéghártyás kavics. A zajra András megfordult, nem ijedten, inkább úgy, mint aki már hosszú ideje számít rá, hogy valaki egyszer megszólítja.
- Korán kezd - mondta halkan Rozália, ahogy közelebb lépett a rózsatövekhez.
- A kert nem vár - mondta András, miközben leporolt egy dércsíkot a kesztyűjéről. - A hó alatt megrepedtek a régi szobrok… egyiknek már a feje sincs meg. A fagy nem kímél semmit. De rendnek kell lennie. Ilyenkor még csendesebb minden… a föld is másképp lélegzik, amikor dermedten alszik.
- Szereti a növényeket?
András elgondolkodva nézett a takarásra, majd vállat vont.
- Ők nem kérdeznek semmit. Csendben tűrik a telet, ha az ember odafigyel rájuk.
Rozália bólintott, de nem szólt. Állt ott még egy pillanatig, aztán épp visszafordult volna, amikor András utána szólt:
- Maga… új itt, igaz?
- Igen. A kislányommal jöttem.
- Észrevettem - bólintott András. Majd ismét a bokrok felé hajolt, de hozzátette: - Ha valaha kellene valami a kertből… szóljon bátran.
Rozália válasz nélkül lépett vissza a verandára. De mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, még egyszer hátranézett.
A konyhában, a száradó rongyok és a régi fiókos szekrény mögött, Rozália egy apró, sárgásra kopott katonai zubbonygombot talált. Nem tűnt jelentősnek, egyetlen gomb csupán, de valahogy mégis kilógott a ház megszokott tárgyai közül. Nem volt rozsdás, sőt, fényes maradt az elmúlt évek ellenére is. A hátlapjába egy felirat volt beütve: „Magyar Királyi Honvédség”. Nem lehetett véletlen. A személyzet gyakran cserélődött, de férfi mostanában nem dolgozott a kúriában, csak András.
Este, amikor a kúria elsüllyedt a téli csendben, Rozália kiment a kertbe. Nem kellett keresnie Andrást - tudta, hol lesz. A férfi a málnabokrok tövénél dolgozott, metszett, hóban állva, sötétben, lámpa nélkül.
- Ezt találtam a mosókonyha mögött - szólalt meg Rozália, és kinyitotta a tenyerét.
András nem nézett fel azonnal. Aztán letette az ollót, és némán átvette a gombot. Hosszasan nézte, hüvelykujjával végig simítva a feliratot.
- Hol találta?
- A szekrény mögött.
András bólintott.
- Katona volt? - kérdezte halkan Rozália.
A férfi felnézett. Nem haraggal, inkább mély szomorúsággal.
- Voltam. De nem maradtam soká. Akik ott voltak, tudják, miért nem. Akik meg nem… azoknak már úgyis mindegy.
Hosszú csend telepedett közéjük. Valahol távol egy kutya ugatott, a fák között varjak szálltak fel riadtan.
- Nem akarom faggatni - mondta végül Rozália, és meg is fordult volna.
- Ha egyszer beszélek… maga lesz az első, akinek elmondom.
Néhány nappal később, egyik késő délután a téli szél hirtelen mozdította meg a zsalugátert. A levegő hideg volt és nehéz, mintha az emlékek is megdermedtek volna benne. Rozália a tornácon üldögélt, vastag takarókba burkolódzva, karján egy megfoltozásra váró kislánykabáttal, mikor András kilépett a hátsó ajtón. A kezében fél pohár bor volt, s ahogy közeledett, mintha minden lépés visszhangot vert volna a hó alatt.
- Ma nincs kedvem hallgatni - mondta csendesen. - Ha még mindig érdekli, elmondom, amit a múltkor nem.
Rozália letette az öltögetést. Nem szólt, csak bólintott. András leült mellé a fa lépcsőre. néhány percig hallgattak. A borostyán levelei zizegtek a szélben.
- Harminc voltam, amikor behívtak. Nem akartam menni, de ki akart akkor? A háború végén úgy vittek el, mint a disznót a vágásra. A Donnál kezdtük. Az első héten az alakulatom fele meghalt. Aztán jött a visszavonulás, a fagy, az éhezés...
Rozália arca megfeszült, de nem szólt.
- Egyszer, visszavonulás közben, egy kis faluban maradtunk pár napig. Volt ott egy zsidó család. Az asszony beteg volt, a férfi papírokat akart szerezni.
A többiek csak röhögtek rajtuk. Én… nem tudom miért, de adtam nekik ételt. Elrejtettem őket az istállóban. Két hétig ott voltak. Amikor a század tovább indult, hátra maradtam.
A szél beletépett András kabátjába. Rozália nem nézett rá, csak hallgatta.
- Aztán jöttek a szovjetek. Elvittek, de nem lőttek agyon. Az egyik tiszt azt mondta: „maga nem úgy néz ki, mint aki ölni akart.” Ez mentett meg. De mire hazajutottam, a családomat elvitték. A ház nem volt már a miénk. A nevem se maradt. Azóta bujkálok. Más néven, más faluban, mindig a föld közelében. A kert… az maradt az egyetlen, amit nem vehettek el tőlem.
Rozália ekkor felnézett. Tekintete tiszta volt, nem ítélkező, csak emberi.
- Azt hiszem… nem bujkált. Csak próbált túlélni. Csendben. Ahogy a kert is túlél.
András elmosolyodott. Fáradt, megtört mosoly volt, de őszinte.
-De most végre beszéltem.
A kúria sötét ablakai némán néztek a széllel a kavargó égbolt felé. De ott, a verandán, mintha valami megváltozott volna. Mintha egy nehéz súly emelkedett volna felfelé, láthatatlanul.
A tél mélye hangtalanul húzódott be a völgybe. A kert kopár volt, a rózsák tövei zsákvászon alatt pihentek, a fák ágairól jégcsapok lógtak.
Egyik reggel, amikor Rozália kilépett a tornácra, a kert túlságosan is csöndes volt. András nem gereblyézett. Nem metszett. A fészer ajtaja zárva volt, a szerszámok tisztán, rendben sorakoztak. Egyetlen jel utalt arra, hogy valami történt: a konyhaablak belső oldalára ragasztva egy levél várt rá. Gondosan hajtogatott papír, sötétkék tintával írva. Rozáliának címezve.
A levél rövid volt:
„Rozália, köszönöm. Maga volt az első, aki nem kérdezett úgy, hogy fájt volna. Elmegyek. Nem futok, csak tovább megyek, mint a vetés, amit elültettem. Nem tudom, kibújnak-e, de elvetettem. Köszönöm, hogy meghallgatott. A rózsákat ne metssze vissza még februárban, várja meg, míg a fagy enged. A málnást ne felejtse el visszakötni, még a hóolvadás előtt. A gyermekére vigyázzon, olyan, mint maga: csendesen erős.”
András
Rozália sokáig állt az ablak előtt. A levél ott maradt a tenyerében, míg a szél be nem fújt egy marék száraz falevelet a tornácra. Nem szólt senkinek, nem kérdezett semmit. Tudta, hogy András nem búcsút mondott, hanem elengedte a múltját.
Aztán a tél szépen, lassan megadta magát. Alábbhagyott a szorítása, a fagyott föld fellazult, a hófoltok egyre kisebbre zsugorodtak, majd végleg eltűntek a gyenge napsütésben. Az ágakról ütemesen csöpögött az olvadozó hó.
A reggelek még csípősek voltak ugyan, de délutánonként már érezni lehetett a levegőben a tavasz édes, várva várt illatát. A rügyek hirtelen kipattantak, az első bátortalan zöld hajtások előbújtak. A madarak fészket raktak, az eső illata átjárta a földet, a nappalok pedig percről percre hosszabbra nyúltak.
A tavasz rohamosan haladt előre, mintha sietne valahová, mintha türelmetlen lenne. És egy nap, szinte észrevétlenül, átadta helyét a nyárnak.
A reggelek már nem hozták magukkal a hűvös szellőt. A levegőben a frissen kaszált fű, az érő búza és a perzselő nap illata keveredett. A kiszáradt föld már nem itta be a záporok vizét olyan mohón, a fák árnyékában pedig ember és állat egyaránt menedéket keresett. A tél már csak emlék volt. A hóesés, a dermesztő szél mintha egy másik világ része lett volna. Most minden a forró, lüktető élet ritmusában játszott. A tél hidege helyett a nyár perzselő melege ölelte körbe a világot.
Kis idő múltán pedig, ahogy a Föld ismét fordult, az apró üveghutai ház körüli mezők lassan újra készülődni kezdtek az őszre. A reggelek ismét hűvösebbek lettek, a pára megült a patakparton, és a fák lombjai között már egy-egy megsárgult levél is megbújt. A természet elcsendesedett a nyár lüktető forrósága után és talán nemcsak a természet készült a változásra, hanem az élet maga is.
Rozália az ágya szélén ült, tenyerébe temette gyönyörű arcát. Fejében tompa lüktetés vert egyenletes ritmust, gyomra émelygett, kezei erőtlenül estek az ölébe. Mellei megfeszültek, és minden sejtjében fájtak.