Már negyedórája becsöngettek első órára, mikor a diák belépett gimnáziumának főbejáratán és utolsó útjára indulva a 11.B osztályterme felé vette az irányt. Az ódon épület folyosói kihaltak voltak, a súlyos csendet csak lépteinek hangja törte meg, melyek olyan komótosak voltak, mint a tanár tompa szavai, melyek az osztályterem tömör, sötétzöld faajtaján szűrődtek keresztül. Mikor a diák odaért, egy ideig várt és hallgatózott, miközben gépkarabélya vállpántját kétszer karja köré tekerte, hogy még stabilabban tudjon majd célozni.
Idegességnek nyomát sem érezte.
Aztán egy nagyobb levegővétel után benyitott a terembe, megállt a tanári asztal előtt, célba vette a naplóból felnéző irodalomtanárt és minden teketória nélkül fejbe lőtte.
Végállomás – gondolta, mikor a tanár agyveleje beterítette a mögötte nyújtózkodó iskolai táblát, melyre Petőfi verselemzések voltak írva nagy, kacskaringós betűkkel.
A diák egy pillanatra rácsodálkozott a piros vér és fehér kréta absztrakt keverékére a zöld színű, több részes, kihajtható táblán és azon töprengett, hogy senki, vagy legalábbis kevesen láthatták azelőtt ily módon kirajzolódni a trikolort.
Iskolai vérontás nemzeti színekben – fogalmazta meg magában, miközben klasszikus faborítású fegyverének füstje éppen elérte orrát és ő mélyen belélegezte azt.
Miután a férfi rongybabaként terült el a tanáriasztal mögött, a diák osztálytársai felé fordult, akik pánikszerűen a terem másik végébe menekültek. Riadt szemeikből kiolvasta, hogy többet nem fognak úgy keresztülnézni rajta, ahogy eddig tették.
A diák Forgács Dávid után kezdett kutatni, aki az osztály legmagasabb tanulója volt és éppen padja mögé próbált elbújni, de pechére valamely pontja kicsit mindig kilógott a zöld színű faasztal takarásából. Mikor a diák észrevette, halványan elmosolyodott, majd újra vállához emelte a fegyvert, azonban meglepetésére nem Forgács rajzolódott ki a célkereszt másik oldalán, hanem Dani. A fiú olyan határozottan és állhatatosan nézett vissza rá, mint azelőtt még soha. A diák felszívta magát, de a keze egy pillanatra megremegett, ahogyan ujjai még jobban ráfeszültek a markolatra.
– Végállomás! – mondta be a hangosbemondóba a buszsofőr, amitől Bálint, úgy riadt fel álmából, mintha a fegyver, melyet az előbb még oly határozottan markolt, mellette dördült volna el. – Ez nem szálloda – közölte mogorván a férfi, rosszallóan méricskélve fülkéjéből a fiút, akinek látomása még előtte lebegett.
Pánikszerűen pattant le a buszról, konstatálva, hogy három megállóval ezelőtt kellett volna leszállnia.
A járat visszafelé csak negyedóra múlva indult, így rohanni kezdett, ahogyan bírt.
– Hopp! – kiáltott fel András, mikor az iskola bejáratánál, kis híján összeütköztek, ő pedig majdnem magára borította olcsó, műanyagpoharas, gépi kávéját.
– Jó napot tanár úr! – köszönt Bálint zihálva, miközben csillagokat látott. A sport távolról sem volt az erőssége.
– Szia, Bálint! – köszönt vissza a tanár barátságos, de komoly ábrázattal.
Bálint szaladt volna tovább, de András kezét vállára téve megállította.
– Minden rendben? – kérdezte.
– Persze – felelte a fiú, igyekezve természetesnek hangzani.
András bólintott, de nem úgy tűnt, mint aki elhiszi. Egy ideig farkasszemet néztek, miközben Bálint próbált annyira ártatlan, sőt ártalmatlan arcot vágni, amennyire tőle telt.
– Ugye tudod, ha bármi probléma van, akár a suliban, akár otthon, azt nekem elmondhatod?
Németh András a matematika és informatika tanár, illetve Bálint osztályfőnöke volt a legnépszerűbb pedagógus az egész iskolában, amit jó humorának és vagány természetének köszönhetett. Hosszú bozontos haja, állandó borostája, illetve szakadt ruhái – Nirvanás vagy Tankcsapdás pólók – miatt gyakran szembekerült az igazgatói karral, ami persze csak növelte népszerűségét a tanulók körében. Vagánysága ellenére csendet és fegyelmet tartott órán, sok diák figyelmét tényleg felcsigázva választott tudományai iránt. A tanulók felnéztek rá, akikkel sikerült nagyon jó viszonyt kialakítania. Bálint volt a kivétel, de ezt nem lehetett András számlájára írni, ezt a fiú is tudta.
– Csak mert a késések, meg hát a mostani jegyeid… ami persze nem baj, ha az ember leereszt egy kicsit. Nem kell mindig tanulni, de ha mégis úgy érzed, hogy beszélni szeretnél…
– Tényleg minden oké! – vágott közbe Bálint egy fokkal ingerültebben, mint szeretett volna, de a világon semmi kedve nem volt ehhez a beszélgetéshez. A tanár újra szólni akart, de Bálint már robogott is tovább, otthagyva a kissé ledöbbent férfit.
Megállt az osztálytermük sötétzöld, tömör tölgyfaajtajánál, miközben lelke minden szeglete tiltakozott az ellen, hogy belépjen. Hosszú másodpercekig onnan hallgatta a tanár előadását, aztán egy nagyobb levegővétel után benyitott.
– Tizenhét perce becsöngettek – közölte hűvösen Dorogi Kálmán, az irodalomtanár, pont úgy nézve fel a naplóból, mint a fiú álmában.
– Elnézést! – felelte kissé megszeppenve Bálint.
– Van valami mentsége?
A fiú elgondolkodott.
– Nincs.
Erre Dorogi a szemöldökét kezdte ráncolni és már nyílt a szája, hogy illemet tanítson.
– Nincs, tanár úr – nyomta meg az utolsó két szót Bálint, miközben elindult padja felé, ahol egyedül ült.
– Ne üljön le! – közölte a tanár némi hatásszünet után. – Ha már megzavarta az órát, akkor jöjjön ki felelni.
Dorogi nem kifejezetten őt akarta büntetni, inkább csak szemléltetni kívánta, mi vár a későkre.
Pont ez hiányzott – gondolta a fiú, miközben odabattyogott a táblához, ahol minden igyekezete ellenére nem tudott elfojtani egy hatalmas ásítást.
– Na, Kővári úr – kezdett bele a férfi –, meséljen nekünk Ady Endre költészetéről!
A kérdést követő csendet szinte tapintani lehetett.
Persze nem azért, mert Bálint nem szeretett volna mesélni Ady Endre költészetéről, nagyon is szeretett volna, csak éppen a három óra alvás olyan szinten blokkolta az agyát, hogy amit részlegesen átolvasott, arra sem emlékezett.
A legkevésbé sem segített a dolgon, hogy Doroginál utált a legjobban felelni, amivel kivételesen nem volt egyedül, ő volt ugyanis az a tanár, akitől mindenki rettegett.
A tanulók közös szívdobbanása volt a Dorogi iránti ellenszenv.
De miért kötelező, hogy minden osztálynak legyen egy olyan tanára, akit lehet utálni – töprengett a fiú. – Vajon direkt alakítja így a tanári kar, a közösségi szellem érdekében?
Bálint azonban nem csak Doroginál, de alapvetően más tanárnál sem szeretett felelni, és nem azért, mert nem lett volna mindig kellően felkészült (leszámítva az elmúlt hónapot), hanem mert finoman szólva sem preferálta a szereplés bárminemű formáját.
Feszengeni kezdett, hallgatása pedig egyre kínosabbá vált. Magán érezte a tanár súlyos tekintetét.
– Ady Endre… – nyögte ki végül, de ennél tovább nem jutott.
Újabb csend.
– Eddig jó – mondta Dorogi cinikusan, mire az osztály egy része felnevetett, amit Bálint nem tudott eldönteni, hogy tényleg viccesnek találják a tanárt, vagy csak félelemből udvariaskodnak, de inkább az utóbbira tippelt.
– Istenes költészete? – toldotta meg a tanár, mikor már láthatóan kezdett fogytán lenni a türelme.
– Ady Endre vallásos, protestáns szellemben nevelkedett, de modern ember volt, akiben nagyon erős kételyek éltek – csapódott ki a fiúból, az a rész, amit szerencséjére pont átolvasott. – Az 1908-as Az Illés szekerén kötetben jelennek meg először istenes versei, amitől kezdve minden kötetben külön ciklust alkotnak. Ady istenes lírája egyrészt a magyar líra hasonló tematikájú költészetének, például Balassi Bálint folytatása, másrészt saját vallással, hittel szembeni kételyeinek, különböző stádiumainak lenyomata. A tételes vallásosságot elutasította, ugyanakkor nem jutott el az ateizmusig. Istenes költészete szorosan kötődik az én-versekhez. Személyisége alakulásának egyik fontos része a hit.
Maga is meglepődött, milyen részletesen emlékszik, ahhoz képest, hogy messze nem tanult rá annyit, mint kellett volna.
– Rendben. Na, szavaljon! – lökte oda a tanár, számon kérve a legutóbbi órán feladott verset, mint valami matematika képletet.
– Álmom az Isten… – kezdett bele Bálint, majd nagyot nyelt. Az álom szó nyomasztóan telepedett rá.
– Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,
Utam: a nagy Nihil, a Semmi,
A sorsom: menni, menni, menni
S az álmom: az Isten.
Vele szeretnék találkozni,
Az álmommal… – hirtelen megakadt.
– Az álmommal – ismételte meg a szót újra, amitől hirtelen teljesen összezavarodott és reggeli látomása kezdett egyre intenzívebben villogni fejében: a fegyver, a tanár, a lövés, a tábla, a vér, a menekülő diákok, Forgács és Dani.
– Ki tud segíteni? – kérdezte Dorogi az osztályt, azonban a tanulók felelet nélkül, csendben ültek tovább. – Fanni? – sóhajtotta a férfi.
– …nagy, bolond hitben – segítette ki a lány.
– Az álmommal nagy, bolond hitben – folytatta Bálint. – S csak ennyit szólni: Isten, Isten… – Azonban újra elakadt.
– S csak ennyit szólni: Isten, Isten… – ismételte meg lassan, hátha továbbgördül a gondolat, de ez sem segített, egyszerűen nem emlékezett. Pedig elvileg megtanulta. Többször mondta fel hibátlanul anyjának nemrég.
Újabb kínos feszengést követően Dorogira pillantott, eddig kerülve a férfi tekintetét, aki kissé értetlenkedve nézett vissza rá.
– Hármas – bökte ki némi gondolkodás után a tanár. – Nem erre számítottam magától – tette hozzá flegmán és már írta is be a naplóba szigorú ítéletét. – Hozza ide az ellenőrzőjét! – utasította magához hűen.
Bálint odavitte a tanárnak a kis füzetet, amibe a férfi kíméletlenül bevéste a hármast, majd újra elmerült a napló böngészésébe. Bálint pedig visszabattyogott és leült a helyére, miközben Dorogit fürkészte. A férfi marcona külleme, az átlagnál sokkal szögletesebb állkapcsa, inkább egy katonára emlékeztette Bálintot, mintsem irodalom és nyelvtan tanárra. De lehet csak a szélsőséges rendet követelő természete miatt látta így a férfit, aki emlékezete szerint a tananyagból soha, semmi eredetit nem tudott átadni, csak azt, ami a tankönyvben szárazon le volt írva. Ezt kérte vissza minden dolgozatban és felelés alkalmával, gyakran szó szerint, rohamtempóban haladva a tananyaggal, amitől a legjobb tanulók is úgy tekintettek az irodalomórára, mint valamire, amit meg kell úszni. Nem mintha nem lett volna elég a millenniumra készülő kamaszoknak, hogy az Iliász, a Szigeti veszedelem, vagy éppen a Kőszívű ember fiainak vaskos és nehezen emészthető oldalait kellett átrágniuk, miközben a TV képernyőjén javában zajlottak a harcok a Dragon Ball sorozat csillagharcosai között, akik bizony úgy vertek rá a Baradlay család népszerűségére, mint Son Goku Dermesztőre a Namek bolygón vívott csatájukban.
Sőt, jobban.
Az osztály nagy, közösségi kedvence volt a Dragon Ball és mióta nemrég megszűnt a délutáni vetítés az RTL-en, VHS-en cserélgették egymás között az új vagy éppen régebbi részeket.
Ebből Bálint pechére teljesen kimaradt, lévén nemhogy videójuk, még tévéjük sem volt otthon.
– A következő felelő – kezdett bele hosszas hallgatás után Dorogi, kéjesen elnyújtva az „ő” betűt, majd egy kisebb szünetet hagyva, ami Bálint számára mindig úgy tűnt, hogy a tanár direkt húzza az időt, ezzel is kínozva a diákokat –, Balog Dániel.
Bálint erre felkapta a fejét.
De nem csak ő.
Minden szem Danira szegeződött, miközben hallani lehetett a felelést megúszó, megkönnyebbült sóhajokat.
Dani, hasonlatosan Bálinthoz, egyedül ült padjában, ahonnan szinte fájdalmasan lassan emelkedett ki, olyan arcot vágva, mint aki mindjárt elájul.
Az osztályban Bálint volt az egyedüli, aki tudta, hogy a srácnak van egy lazább oldala is.
Dani alacsony volt és vékony. Tizennégy évesnek is alig nézett ki, ruhája és frizurája pedig elütött mindentől, amit 1999-ben divatosnak lehetett mondani.
– Kicsit siessen, ha lehet kérnem! – szólt rá Dorogi türelmetlenül.
Dani kiment a táblához, ahol behúzott nyakkal, jobb kezével a balt szorongatva tényleg úgy állt ott, mint aki mindjárt összeesik.
Talán valóban lesz ma kivégzés, tűnődött Bálint.
– Ady Endre magyarság verseiről meséljen! – mondta Dorogi, miközben levette szemüvegét és a szárát a szájába vette, így fürkészve az előtte álló diákot összehúzott szemekkel, a tőle már megszokott módon.
Dani éppen felelésre nyitotta száját, mikor egy jókora papírgalacsin landolt a homlokán, amitől a fiú annyira összerezzent, hogy az osztályból egy emberként tört fel a nevetés.
– Ki volt az? – kérdezte szigorúan a tanár, amitől abban a pillanatban síri csönd lett. Dorogi a tanulókat kezdte pásztázni, bár ahogy a diákok, ő is tudta a választ. Majd felkelt a helyéről, lehajolt a papírgalacsinért és dühösen a kukába dobta. Dorogit nem Dani szekálása bosszantotta, inkább az órai engedetlenség, amit mindig személyes támadásnak vett.
– Forgács! Maga volt? – fordult gyanúsítottja felé.
– Nem, tanár úr! Dehogyis! – mondta a fiú, próbálva elfojtani kuncogását, sikertelenül. Leszegett fejjel és keresztbefont karral ült a leghátsó padok egyikében, elválaszthatatlan cimborájával, Kanalas Lacival, és bár mindketten igyekeztek kerülni a tanár tekintetét, nehéz volt nem észrevenni, hogy a két fiúból mindjárt újra kitör a nevetés.
– Ha olyan viccesnek találja, akkor inkább legyen maga a felelő – közölte hidegen a tanár.
Forgács arcáról lefagyott a mosoly.
– De tanár úr! Nem csináltam semmit! – hápogta felháborodva olyan döbbent arccal, hogy egy pillanatra még a tanár is majdnem elhitte. – Ez nem igazság! – csattant fel újra, de mire kimondta, meg is bánta.
Dorogi szeme villámokat szórt, amitől Forgács egyből felpattant a helyéről.
Dani még mindig a tanáriasztalnál álldogált.
– Maga meg üljön már le! – rivallta Dorogi, amitől Dani kapkodva elindult a helye felé. – Mi van Forgács, nem hallotta? Jöjjön, jöjjön! – szólt rá a padjánál álldogáló, kővé meredt fiúra, aki ettől a tábla felé iramodott.
Dani és Forgács a padok között találkoztak, mire Forgács – látva, hogy a tanár éppen nem figyel –, egy fenyegető mozdulatot tett Dani felé, mintha meg akarná ütni, amitől Dani ismét összerezzent, Forgács pedig újra, ösztönösen elmosolyodott, majd a táblához lépett.
Forgács magas volt és szikár. Majdnem százkilencven centi, amire rásegített, hogy folyton Buffallo cipőt hordott, aminek pár centis talpától a fiú még langalétábbnak tűnt. Sosem látta senki az osztályban, hogy ne lett volna előre zselézve felnyírt haja. A tekintetében mindig volt valami fenyegető, a szemöldökében és a nyelvében piercing. Bal karján egy nonfiguratív tetoválás. Volt egy (lopott) Nokia 3210-ese, amivel állandóan menőzött a suliban. Az órákon – már ha épp bent volt – általában a kígyós játékkal játszottak Kanalassal felváltva.
– Jó reggelt spangli, jó éjt spangli! – hangoztatta mostanában büszkén, ahogy azt is, mennyi spurit, ekit vagy papírt tolt a hétvégén, az utóbbit különösen preferálva, sokszor fennhangon bölcselkedve róla, mennyire szereti, ha a cucc az agyát is alaposan megcsavarja, nem csak az érzelmeit.
– Tanár úr – próbálta most kérlelőre vonni –, nem lehetne…?
– Magyarság versek – vágott szavába a tanár, miközben Forgács pulóverének hatalmas, egész mellkasát beterítő, csupa nagybetűből álló Replay feliratára tévedt a szeme. Forgács ruháinak minden pontjáról a partikultúra teátrálisan trendi márkajelei köszöntek vissza: Replay, Devergo, Diesel, Aggressor. Még a zoknija is márkás volt.
– Ady Endre a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője – bökte ki a fiú, amire a tanár újra ráemelte tekintetét.
– Ez igaz – reagált Dorogi lassan – és általános iskola hatodik osztály. Semmi mást nem tud mondani?
– Dehogynem – közölte Forgács tettetett magabiztossággal, miközben Bálint felé fordult és azt artikulálta, hogy „súgjál!”
Dorogi tenyere egy hatalmasat csattant az asztalon. A férfi nem mondott semmit csak Forgácsot nézte, ezzel jelezve, hogy látta mit csinál, amitől Bálint megkönnyebbült, nemcsak mert nagyon unt már neki súgni, hanem mert ezt a részt sem tudta igazán.
Ezután Forgács, jobb híján nekiállt megállás nélkül beszélni.
Jó, vagy csak akár megközelítőleg jó választ azonban semmire nem adott, ugyanis egyetlen taktikája az volt a felelések alkalmával – ha éppen nem súgtak neki –, hogy összehord hetet-havat, folyamatosan fosva a szót, ami bizony egyes tanároknál be is vált egy kettes erejéig, amit legalább a próbálkozásért odaítéltek neki. Doroginál viszont ez a módszer a legkevésbé sem működött, sőt csak jobban felbosszantotta vele.
– Hagyja abba! – felelte idegesen a tanár, miközben Forgács még javában beszélt. – Egyes. Üljön le! – közölte fásultan.
Miközben Forgács visszament a helyére, Bálint elcsípte, hogy a fiú egy dühös pillantást vet Dani felé, amit nem vélt valami túl jó jelnek.
Ekkor mindenki megkönnyebbülésére kicsöngettek.
A szünetben Bálint első és egyetlen útja a büfé felé vezetett, ahol már csak megszokásból, sőt alibiből – hogy valamivel teljen az idő –, vett magának egy félliteres kólát. Régebben biztosan pár kakaós csigával, fánkkal és egyéb nasikkal tért volna vissza a terembe, de augusztus óta sok minden megváltozott. Ez is. Már messze nem kívánta annyira az édességet, mint régen.
Éppen az osztályterem felé battyogott gondolataiba burkolózva, mikor a folyosón messziről meghallotta az onnan kiszűrődő kiabálást. Kissé félve lépett be a terembe, bár már sejtette nagy körvonalakban, mi lehet a veszekedés tárgya.
– Ez most mire volt jó? Nem értem, hogy lehettek ekkora taplók! – kiabált Fanni Forgáccsal és Kanalassal.
– Jaj, ne már! Semmi maradandó károsodása nem lesz – próbálta csillapítani Forgács a lányt, amin Kanalas jóízűt nevetett.
Bálint korábbi lassú tempójával ellentétben most sietve ült le helyére, igyekezve láthatatlan maradni, amiben már egészen profi volt. Eztán gyorsan felmérte a helyzetet: Dani éppen a pólójából próbált eltávolítani egy méretes joghurtfoltot, ami Forgács bosszúlenyomata volt rossz felelete miatt. Tette mindezt olyan kétségbeesetten, mintha az egész jelenetet, sőt egész kellemetlen iskolai helyzetét igyekezné kidörzsölni ruhájából.
– Szerinted ő tehet róla, hogy soha nem tudsz semmit? – kérdezte a lány, de felelet gyanánt csak egy vállrándítást kapott.
– Na, menjünk inkább cigizni! – mondta Kanalas megunva Fanni lecseszését, karon ragadva haverját az ajtó felé tuszkolva, aki persze egy pillanatig sem tiltakozott. Nevetve hagyták el a termet, betérve a legközelebbi férfi WC-be, hogy rágyújtsanak kedvenc piros Malbijukra.
– Rohadékok – dünnyögte Fanni, miközben zsebkendőket szedett elő táskájából és Dani felé nyújtotta azokat.
– Köszi – felelte a fiú elhaló hangon, próbálva mosolyt erőltetni arcára, de könnyes szemei elárul-ták valódi lelkiállapotát.
– Nincs mit – válaszolt a lány, szintén suttogva, majd legjobb barátnőjével, Ildivel, ők is kimentek a teremből.
Bálint pedig továbbra is Danit nézte, lelkiismeret-furdalása origóját.
Amikor Dani visszapillantott rá, Bálint elkapta a tekintetét, szeme pedig a még mindig földön fekvő joghurtos pohárra tévedt, aminek maradék tartalma, az epres, rózsaszín lé, vékony csíkban folydogált a padlóra. Szánalmas látvány volt. A fiú hangulata kezdett épp mélypontra esni, mikor Fanni visszajött az osztályba, hatalmasakat kacagva Ildivel – láthatóan túllépve a joghurtos incidensen –, amitől Bálintot elöntötte valami melegség és elkezdett arról ábrándozni, milyen lett volna, ha ő is kiáll Dani mellett, hősiesen megvédve a gyengébbet Forgácsékkal szemben, persze a lány és az egész osztály szeme láttára.
Ez a kép kezdett pörögni a fejében, miközben elkezdődött a történelemóra, újra és újra hősi szerepben verekedve meg a két szekírozóval, egyre véresebb jelenetekről képzelegve melyek összefolytak a tanár szavaival, aki a fontosabb csatákat vázolta fel a 48-49-es szabadságharc kezdetéről, hatalmas beleéléssel.
Bálint harcias képzelgéseit azonban szépen, lassan egy joghurtrózsaszínű álom váltotta fel Fanniról, melyben egy kietlen, őszi parkban sétáltak, tarka levelek között, kézen fogva, csókolózva.
– Kővári! – halotta meg vezetéknevét álmai fátyolos szűrőjén keresztül. – Lecke! – jött az utasítás egyenesen felé.
Észre sem vette, hogy kicsöngettek, olyan mélyen aludt el. Végig kellett gondolnia, hogy milyen óra jön (matematika), majd elővette a füzetét, kinyitotta a házi feladatnál és odavitte Forgácsnak.
– Na, most ennél a résznél – mutatta azt a feladatot, amiben nem volt biztos, hogy jó a megoldás –, ahol az a kérdés, hogy mi a szükséges és elégséges feltétele annak, hogy egy teljes gráf éleinek… – Forgács türelmetlenül tépte ki kezéből a füzetet.
– Jó, persze, pont leszarom. Ez volt a házi?
– Igen – közölte Bálint kicsit elszégyellve magát, amire Forgács és Kanalas elkezdte lemásolni a leckét, cseppet sem törődve azzal, jó vagy rossz a megoldás, csak ne kapjanak egyest, hogy nincs kész, miközben osztoztak Forgács discmanjének fülesén, melyből az osztály másik végében is lehetett hallani a techno, vagy, ahogy ők nevezték előszeretettel: a négynegyed basszusait, teljesen ignorálva Bálint mondanivalóját a házival kapcsolatban. A fiút azért zavarta a dolog, mert ha észreveszi a tanár, hogy esetleg mindegyiküknél ugyanúgy rossz a feladat, akkor egyest is adhat, de nem mert szólni, csak állt ott tétlenül és idegesen, amíg az iskola vagányai nem végeztek a másolással.
– Kösz – mondta kurtán Forgács, rá se nézve Bálintra, mikor visszaadta a füzetet. – Mutatok még egy nagyon baszó számot – fordult kapásból Kanalas felé, miközben discmanjével babrált, majd mindketten teljesen elmerültek a zenében, nem csak a maradék szünetre, de egész matekórára (persze órán már valamivel halkabbra véve a készüléket), a tanár nem kis megkönnyebbülésére, hogy a két fiú legalább csendben van és hagyja őt tanítani.
Mikor vége lett a napnak, Bálint szokás szerint elsétált a Blaha Lujza térig, ahol felszállt a kelleténél mindig tömöttebb négyes-hatos villamosra, amivel egészen hazáig zötykölődött.
Visszatérő rémálma volt ezen a villamoson utazni, mely oly végletesen telítve van emberekkel, hogy levegőt sem kapni. Bálint fuldoklik az embersűrűben.
Mikor azonban végre megáll a jármű és leszállhatna, hiába próbálja keresztülverekedni magát a tömegen, egyszerűen nem tud lejutni. Bárhogyan tolakszik, nem találja az ajtókat, csak mozdulatlan, komor arcú emberekbe ütközik, akik mindent eltorlaszolva, szótlanul néznek rá. Egyre kétségbeesettebben igyekszik lekeveredni a villamosról, de minden próbálkozása kudarcba fullad, a levegő pedig rohamosan fogy, már fuldoklik, mikor felébred.
Ezen hétfői délutánon is hasonlóan nyomasztó érzések gyűrűjében tartott hazafelé, mert bárhova nézett, embert látott. Persze nem volt olyan drámai a helyzet, mint álmában, de kellően kényelmetlen és frusztráló.
Próbált két váll között az ablakon kikukucskálni, nézni a Lánchidat, a Parlamentet, a Gellért-hegyet, de a vállak összezárultak előtte és hirtelen rátört az a fajta zsigeri fáradtság, amitől úgy érezte, állva elalszik. Alig várta, hogy hazaérjen, levetődjön az ágyra és aludjon, amennyit csak tud, a szokásos hétfő délutáni zongoraóra előtt.
A Mechwart ligetnél szállt le, ahol anyjával Emesével, nevelőapjával Endrével és frissen született, két hónapos húgával Lilivel lakott, akinek érkezését Bálint csak részlegesen tudta üdvözölni, lévén mióta megszületett, az anyja mindig otthon volt, azaz (bár rendkívül elfoglalt volt a kicsivel) állandóan (fél)szemmel tudta tartani Bálintot, ami komoly mértékben kurtította meg a fiú játékidejét.
Mikor belépett a lakásba, mely leginkább Emese ízlésének megfelelően volt berendezve, fáradtsága már az elviselhetetlenség határát súrolta. Egyből a nappaliba ment, ahol több ezer könyv volt található, melyektől a szoba barna színű, antik könyvespolcai valósággal roskadoztak.
A főleg művészeti témában íródott könyvek – szépirodalomtól, színháztörténeten át a komolyzenei kötetekig –, mind anyja gyűjteményét képezte.
Bár szakmájától távol állt, a nő imádta a klasszikus művészeteket.
Bálint a Streicher pianinohoz lépett, aminek a könyvekhez hasonlóan, a nappali adott otthont. Összeszedte kottáit és betette azokat a táskájába. Minden hétfőn és szerdán zongoraórája volt négytől hatig. Tíz éve tanulta és ki nem állhatta, bár ez nem látszott a tudásszintjén, mert mindig alaposan felkészült az óráira. A tanára olykor biztatásképp felvetette, hogy akár jelentkezhetne a Liszt Ferenc Zeneakadémiára, amire ő mindig kedélyesen mosolygott és bólogatott, annak ellenére, hogy esze ágában sem volt klasszikus zongorával foglalkozni élete hátralévő részében. Szülei is más pályát szemeltek ki számára, mert bár Emese rajongott a művészetért, a családban a stabilitás volt a fő idea.
„Paradicsomleves, hozzá mozzarellasajt, csirkesaláta és gyümölcsök a hűtőben. Puszi” – tudatta Emese jellegzetes, az átlagosnál kacskaringósabb gyöngybetűi a papírcetlin, mely a nappali tölgyfaasztalának kellős közepén árválkodott. A nő éppen szokásos, egy órás délutáni sétáját töltötte Lilivel valamelyik közeli parkban.
Bár a fáradtság és már az éhség keveréke is újabb hullámokban gyötörte Bálint testét, evés vagy alvás helyett villámgyorsan bevetődött szobájába, bekapcsolta Pentium 60-as gépét és ujjait ösztönösen a WASD billentyűkre helyezte. Miután betöltött a Windows, egyből a Quake ikonra kattintott, várva, hogy mielőbb elinduljon a játék, hangosan biztatva azt.
– Gyerünk, gyerünk!
Single Player, Load Game, előző mentett állás.
A játék Bálint egyik abszolút kedvence volt, mely épphogy csak elfutott gépén minimum grafikai beállításokkal. A fiú fáradtsága és éhsége pillanatok alatt foszlott szerte, mikor egerével megmozdította Super Nail Gun fegyverét és célba vette az első ellenfelet, akivel találkozott.
A virtuális fegyverek szikrázó lövései valamit Bálintban is lángra gyújtottak.
Bamm, bamm, bamm.
Kiürítette sorozatlövőjének fegyvertárát, ellenfele pedig azonnal elterült a földön.
– A mocskos rohadt fasszopó kurva anyád! – kiáltotta, annál a pontnál, ahol negyedóra után elakadt. A legnehezebb fokozaton játszott és sorozatosan ölték meg újra és újra legutóbbi mentett állásánál. Csak későn vette észre a sarokban bujkáló ellent (addigra már mentett), ami pont akkor bukkant fel, mikor visszatöltött és bárhogy mozdult, az rögtön megölte. A frusztráció eme szintjét és szitokszavainak változatosságát, csak azóta ismerte igazán, mióta komolyan játszott. Amikor már a szavak is elfogytak, a párnát püfölte mérgében, de ez az indulat, általában olyan gyorsan illant el, mint ahogy jött.
Nagyjából még fél óra önfeledt öldöklés után megcsörrent a kulcs a zárban, amitől Bálint az órájára nézett és amilyen gyorsan be, olyan gyorsan ki is lépett a játékból.
– Szervusz drágám!
– Szia anya! – köszönt a fiú az előszobában egy puszival Emesének, majd Lilinek, aki már ébredező állapotban volt.
– Mi volt a suliban?
– Semmi különös.
– Se felelés, se dolgozat?
– Nem, semmi – vágta rá Bálint kapásból, kerülve anyja tekintetét.
– Ettél valamit?
– Még a suliban. Majd eszem, ha hazajövök.
– Egyél valamit zongoraóra előtt! Nem tudsz figyelni, ha éhes vagy – erősködött Emese, miközben Lili egyértelmű jeleit kezdte adni, ő bizony már igencsak megéhezett és bátyjával ellentétben, enni akar.
– Köszi, majd ha hazajövök. Már nincs időm.
– Bálint! – szólt Emese abban a hangnemben, amit már ismert a fiú és tudta, ez az a pont ameddig lehet nála húzni a dolgot.
Belépett a konyhába, összerakott egy villámgyors szendvicset (két szelet kenyér, pár szelet szalámi) és elindult.
– Akkor minek főzök? – mérgelődött Emese. – Zongora után egyből gyere haza! Rendben?
– Aha – hümmögte már a lépcsőház folyosóján Bálint, szájában a szendviccsel.
Útközben egy energiaitallal próbálta kompenzálni fáradtságát, kevés eredménnyel. Itt már csak az alvás segíthetett.
Újra a villamoson találta magát, megcélozva a Kálvin teret, ahol zongoratanárnője lakott.
Lili születése előtt Bálintéknál voltak a zene- és szolfézsórák megtartva, de azóta, hogy húga világrajött, kényelmi szempontok miatt áttették azokat Olga lakására.
A huszonkilenc éves, túlsúlyos, rendkívül kedves természettel megáldott zenetanár, aki úgy öltözött mindig, mint egy nyugdíjas (barna kötött kardigánok), sokáig volt Bálint szexuális fantáziájának központja. Talán azért, mert mindig nagyon megdicsérte őt az órákon nyújtott teljesítménye miatt, vagy csak, mert általánosan kedves megnyilvánulásai mögött Bálint egy majdnem annyira félénk természetet vélt felfedezni, mint az övé (Bálint nem tudta melyik, talán mindkét ok), de mindenesetre önkielégítéseinek komoly hányada Olgával volt kapcsolatos.
Egyszer kísértésbe is esett, mikor kiment mosdóba és a száradó ruhák között észrevette a nő egyik bugyiját, amit előbb zsebre vágott, majd ráeszmélve mennyire nyilvánvaló lenne, hogy ő lopta el, gyorsan visszarakta a helyére, kissé szégyellve a dolgot, még önmaga előtt is.
Olga rendkívül figyelmes volt vele, talán az egyik legfigyelmesebb ember az életében, mégsem érzett semmit, mikor a nő közölte, hogy ez lesz az utolsó közös órájuk.
– Várandós vagyok – jelentette ki, mikor Bálint belépett a lakásba és épp elkezdte levenni a cipőjét.
Bálint tudta, hogy a nő jegyben jár egy Gábor nevű építésszel és azt is, hogy az esküvőt a jövő nyárra tervezik.
– És úgy döntöttünk – folytatta Olga –, hogy inkább vidéken szeretnénk gyereket nevelni. Gábor remek álláslehetőséget kapott Zalaegerszegen, így leköltözünk már a jövő héten. A mai lesz az utolsó közös óránk – mondta láthatóan tényleg sajnálkozva, mégis a dolog lényegiségét tekintve, átütő boldogsággal.
Az óra végén adott Bálintnak egy névjegykártyát, állítása szerint egy nagyon kedves és megbízható kollégához, amit a fiú pénztárcájába csúsztatott, majd megígértette vele, hogy fontolóra veszi a zeneakadémiát, amire ő a „rendben” szavacskával felelt, majd Olga hozzátette, hogy Bálint volt a kedvenc és egyetlen igazán vájt fülű tanítványa. Hosszasan megölelte, a fiú pedig belélegezte a nő eddig sosem tapasztalt közelségét, próbálva minden egyes részletet elraktározni magában a következő hetek önkielégítéseihez.
Az óra irtó lassan telt. Bálint hatalmasakat pislogott, ébersége utolsó tartalékait merítette ki.
Hazafele szerencséjére talált egy ülőhelyet a villamoson, ahol egyből el is aludt. Álmában Quakezett. Mikor felébredt arra gondolta, milyen jó lenne, ha ilyenkor tényleg tudna kapcsolódni a játékokhoz és számára az alvás, az álom és pihenés a Quake sorozattal lenne egyenlő. Senki nem tudná, hogy amikor alszik, akkor valójában játszik, amiből ha nyolc óra kijutna a fiúnak, akkor a világon semmi baja nem lenne.
Ahogy leszállt a villamosról és elindult gyalog hazafelé, álmodozását felváltotta egy nyomasztó kérdés, melynek kellemetlen vetülete egyenes arányban növekedett, minden egyes lépéssel közelebb otthonához. A kérdés nem volt más, mint az, hogyan fog fölkészülni a másnapi történelem témazáró dolgozatra?
Valószínűleg sehogy, vallotta be magának.
Persze, ha hazaér és egyből leül tanulni, illetve reggel ötkor felkel és ráhúz még két órát, akkor van esélye az ötösre. Frissebben mindig jobban fog az agy. Ezzel a tervvel egyetlen baj volt csupán, hogy Bálintnak a világon semmi kedve nem volt a negyvennyolcas szabadságharc eseményeivel bajlódni, sem aznap este, sem másnap reggel.
Kezdett egészen rossz kedve lenni, ami sokat enyhült abban a pillanatban, mikor betoppant az ajtón és észrevette, hogy Ádám, Endre öccse van náluk vendégségben.
A férfi Endréhez jött látogatóba, de bátyja az utolsó pillanatban, munkahelyi zűrökre hivatkozva (nemrég léptették elő) lemondta a dolgot. Ádám azonban úgy gondolta, nem árt egy kis időt sógornőjével és unokahúgával tölteni, így már nem fordult vissza. Emese pedig nagyon örült a vendégnek, lévén kevesebb társasága volt mostanában, mert Endre állandóan dolgozott, Lilivel meg pont annyira volt mobilis, mint általában az ember egy újszülöttel, azaz szinte semennyire, így minden látogató kincset ért.
– Maradj vacsorára is! – nyüstölte éppen a nő Ádámot, mikor Bálint belépett a konyhába, ahol az étkezőasztalnál ültek.
A konyha, akárcsak a lakás többi része, makulátlanul tiszta volt, a színek is csak a tört fehér és mályva ugyanazon árnyalatában tündököltek. – Van paradicsomleves és csirkesali. Az egyik specialitásom. Ugye Bálint? – fordult Emese fia felé, hogy segítségét kérje.
– Igen. Anya szuper paradicsomlevest csinál.
– Nem is tudom. Biztos, hogy nem zavarok?
– Nem mondanánk.
– Rendben. Utána megmutatod a bicód? – fordult a férfi lelkesen Bálinthoz.
– Akár most is.
– Nem. Előbb eszünk. Majd utána – szögezte le Emese.
Bálint vacsora után levitte Ádámot a garázsba, megmutatni milyen biciklit kapott Endrétől iskolakezdésre. Ádám, aki legalább akkora kerékpár fan volt, mint bátyja, ki is próbálta pár körre.
– Nekem is Trek van, VRX400-as, idei modell, ’99-es, és bizton állíthatom, hogy remek választás – ecsetelte a férfi. – Kilencsebességes, Manitou X-Vert full suspension villával, 26 colos duplafalú alufelnivel és… – és még egy csomó olyan adat, amiről Bálintnak fogalma sem volt és bizony a legkevésbé sem érdekelte, már akkor sem, mikor Endre mesélt róluk, aki amúgy szintén baromi sokat tudott beszélni a biciklik tulajdonságáról és paramétereiről.
Idegesítően sokat.
Mikor visszaértek a lakásba Lili már aludt, Emese meg kávét főzött a konyhában.
Újra leültek az étkezőasztalhoz.
– Na és, hogy szuperál a számítógép? – kérdezte Ádám váratlanul.
– Remekül – hebegte Bálint.
– Mikkel játszol?
A levegő megfagyott.
Bálint erre a kérdésre nem mert felelni anyja jelenlétében, akit – lévén a konyhapultnál állt – a fiú nem láthatott szemből, de el tudta képzelni, milyen arcot vág éppen.
Ádám meglegyintette a darázsfészket.
Bálint a számítógépét ugyanis Ádámtól kapta születésnapjára, melyet a férfi négy éve, 1995-ben vett, és amit idén lecserélt egy kortárs modellre, olyanra, amilyenről Bálint csak álmodozhatott: egy Pentium 500-asra. A fiú persze, a régóta kialakult otthoni helyzet miatt, ennek a régebbi gépnek is rettenetesen örült.
– Amúgy képzeld – kezdett bele a férfi újra, mikor látta, hogy nem kap választ –, úgy döntöttem lecserélem a Voodoo 1-es videokártyámat is egy 3-asra és gondoltam azt még odaadom neked. Marha sokat tud dobni ám a grafikán. Ha gondolod…
– Köszönjük, de nem kell – felelte Bálint helyett Emese, miközben kirakta a makulátlanul fehér csészéinek egyikébe a férfinak kitöltött kávét.
Megint síri csönd lett.
– De nem jelentene gondot, most nagyon jól mennek a dolgaim, szóval…
– Köszönjük, nagyon kedves vagy – szakította újra félbe a férfit Emese –, de nincs rá szükség. Bálintnak napi fél óra az engedélyezett játékidő, ahhoz meg elég ez a gép is, pont úgy, ahogy van.
Bálint Ádám értetlen arcát fürkészve arra a következtetésre jutott, hogy a férfi nem ismeri a ház, azaz pontosabban Emese híresen szigorú nevelési elveit. Endre, úgy tűnt, nem sok mindent mesélt erről. Nyilván nevelőapját messze nem érintette olyan fokon, mint őt.
– Jaj, ne érts félre – próbált a nő kicsit finomítani a dolgot –, tényleg nagyon rendes tőled, de mi nem annyira kedveljük az ilyen népbutító dolgokat, mint a TV, vagy videojáték. Inkább kirándulni, sportolni, művelődni szeretünk.
Bálint alig bírta ki nevetés nélkül.
Igazából már az sem volt előtte teljesen tiszta, Emese hogy egyezett bele, hogy megkapja Ádám használt gépét. Előtte a nő egyáltalán nem engedte, hogy legyen ilyen a házban. Elvonja a figyelmet a tanulásról, hivatkozott tiltására évekig, mint szinte bármivel kapcsolatban, ami egy tizenéves fiúnak a kikapcsolódás örömét jelenthetné (leszámítva a sportokat, ami viszont Bálintot nem hozta lázba soha, sőt, Emese és Endre állandó sportolási és egészséges életmód igénye miatt baromira idegesítette a téma). Azonban egyik nap, mikor a fiú hazaért a nyári külön matekórájáról, a születésnapja után két nappal, már be volt szerelve a gép a szobájába. Sosem kérdezett rá a miértre, jobb volt nem bolygatni a dolgot, de úgy vélte Endre győzhette meg arról anyját, hogy a számítógép nem az ördögtől való, mert nem csak játszani lehet rajta, de rengeteg mindent tanulni is. Bálint véletlenül elcsípte egyszer, hogy Endre ezt ecseteli Emesének pár hónappal a születésnapja előtt, de nem tudta, hogy ez lesz a vége.
Persze vehettek volna egy vadonatúj gépet is, ennek nem lett volna anyagi korlátja, de Emese meggyőzhetőbb volt, az „úgyis régi gép, nem fog előtte sokat ülni a fiú” alappal.
Miután Bálint megkapta, Emese rögtön közölte, hogy addig van a számítógép a lakásban, ameddig a jegyei nem romlanak, sőt, javulnak (második év végén Bálint irodalma négyes lett) és hogy maximum fél óra a napi játékidő, amire Bálint készségesen rábólintott, Emese pedig elhitte (vagy legalábbis nagyon akarta hinni), hogy a fiúnak is jó így.