1

Juniper

Nagypapa mindig azt mondta, hogy soha ne válaszoljak, ha az erdőből a nevemet hallom. Nem számít, ha az anyám, a bátyám vagy akár a legjobb barátom hangja. Ezt már kislány koromban a fejembe verte, amikor még az udvaron is alig tudtam járkálni, nemhogy elmenni az erdőig.

– Ha az erdő a neveden szólít, ne válaszolj. Fuss!

Soha nem magyarázta meg, miért. Nem is kellett. A szabály tinédzser koromig megmaradt bennem. Mindig, amikor lefelé tekertem a kanyargós úton a biciklimmel, a fák elsuhantak mellettem, hallgattam az ágak recsegését és a fenyőtűk susogását. Néha elképzeltem, hogy a nevemet mondják, és gyorsabban pedáloztam, a szívem vadul vert, amíg elértem az iskolát, és biztonságban voltam a területet övező vaskerítés mögött.

Apa azt állította, hogy ez mind baromság.

– Nincs ebben az erdőben semmi, amit ne tudnál megölni – mondta. – Ne felejtsd el, Juniper. Csak légy észnél. Ne kóborolj sötétedés után.

Bárki lehetett is az ember, ha Abelaumban élt, szilárd meggyőződése volt az erdőről. Arról, hogy mikor szabad kimenni, mikor szabad túrázni, mikor kell bezárni az ajtókat. Mindenki kicsit másképp mesélte, de az általános meggyőződés az volt, hogy az erdő nem biztonságos.

A fenyegetést, bármi volt is, soha nem fogalmazták meg szavakkal. Általános nyugtalanság övezte a fenyőket, olyasféle, amitől az emberek elkerültek bizonyos ösvényeket és utakat. Az idősebbek kis talizmánokat készítettek gallyakból, zsinegből és halcsontokból, és azokat a házukra vagy az udvaruk köré aggatták. Nagypapa a kerítésoszlopokon tartotta őket, a lovai legelője körül, pont a fák szélénél.

Végül mégis jött egy év, amikor az egyik kancája eltűnt. Utána éjszakára az istállóba terelte őket.

Tizenöt éves koromra rájöttem, hogy a babonás történetek csak a kisgyerekek ijesztgetésére jók. A lakókocsitelepünktől négy mérföldnyire volt az iskola, ha az úton mentem. De csak másfél mérföld volt, ha átvágtam az erdőn. Tizennégy éves koromban kezdtem el a rövidebb úton járni, és olyan gyorsan tekertem, ahogy csak tudtam a fák között.

Nem féltem az erdőtől. De úgy éreztem, nem helyes túl sokáig a fák alatt maradni, mintha attól, hogy hosszabb időt töltöttem ott, egyre idegesebbek lettek volna. Gyorsan áthajtottam, nem álltam meg. Nem volt értelme kockáztatni.

Még a rövidebb úton is általában késve értem be az iskolába, főleg akkor, ha anya egész éjjel veszekedett a pasijával, és a kiabálást nem tudtam kizárni annyira, hogy el tudjak aludni.

A reggelim egy energiaital volt, amit a hűtő hátuljából kaptam ki, és az osztályterem előtt ittam meg, miközben vártam, hogy megszólaljon az ebédszünetet jelző csengő.
Az első három órát teljesen kihagytam, és nem akartam félidőben besétálni Mr. Thorne órájára, hogy megint kioktasson a késésről.

Megszólalt a csengő, és én behúzódtam a vízadagolók melletti fülkébe, miközben a diákok tömege elárasztotta a folyosókat. Végül megláttam Victoria magas, barna, csapkodó lófarkát, és átrohantam a tömegen, hogy utolérjem.

– Csajszi, már megint elkéstél? – Victoria elkerekedett szemmel nézett rám. – Esküszöm, Mr. Thorne végül megint fel fogja hívni az anyukádat.

Vállat vontam.

– Mintha valaha felvenné a telefonját. Szerintem kikapcsolták. – Izgatottan megböktem Victoria karját. – Naaa? Megvan?

– Pszt. – Gyorsan körülnézett, majd a táskájába nyúlt, ahogy kimentünk az ebédlőbe. Nem emelte fel a kezét, ahogy feltartotta a műanyag zacskót, épp annyira, hogy lássam benne az apró, összehajtott alufóliát.

Mosolyogtam, ő pedig szélesen elvigyorodott, és kántálva ezt mondta:

– Hamarosan itt az ideje egy kis utazásnak Lucyval!

A kinti padok szinte teljesen megteltek. A nap sütött, néhány puha, fehér felhő lustán sodródott a tiszta, kék égen, októberhez képest szokatlanul szép idő volt. Kanyargós utat tettünk meg az asztalok között, miközben Victoria magában vitatkozott arról, hogy kimenjünk-e az iskolából jegeskávéért. De a barátnőm koffeindilemmája helyett a figyelmemet egy másik beszélgetés keltette fel.

– Egy egész bányajáratrendszer van itt, srácok. Amennyire tudjuk, pont a lábunk alatt. Senki sem tudja, milyen mélyre nyúlnak. – Ideges nevetés következett, és megláttam Victoria ikertestvérét, Jeremiah-t, amint két új átiratkozó diák hallgatta őt érdeklődve. – De ott ment tönkre minden – túl mélyre fúrtak a régi ezüstbányában. Elérték a föld alatti folyórendszert, és az egész bányát elöntötte a víz. A beomlásokban a munkások többsége csapdában rekedt.

– Atyaég! – mormolta az egyik lány. A szájához emelt falat félúton megállt, túlságosan elvonta a figyelmét az evéstől Jeremiah története. Ez jellemző volt Jeremiah-ra, mintha nem lenne elég nagy sztár a focicsapat miatt, még a helyi legendákkal is ijesztgetnie kellett az új lányokat.

– Szóval még mindig odalent vannak? – kérdezte a másik lány. – Úgy érted, nem sikerült kimenteni őket?

– Csak hárman jöttek ki élve – felelte komoran Jeremiah. – Két hetet éltek túl, a barátaik holttestét ették.

– Pfuj! – sikította mindkét lány, én pedig felkészültem, hogy alaposan megijesszem Jeremiah-t, ahogy mögé léptem. Ő előrehajolt, a hatás kedvéért halkabban beszélt, Victoria meg engem figyelve forgatta a szemét.

– De a bányászok valami másnak tulajdonították a túlélésüket – mormolta Jeremiah, és a hallgatósága ideges várakozással elcsendesedett. – A legenda szerint a bánya ásása közben felébredt valami ősi és hatalmas. Egyesek szerint egy szörnyeteg. De a bányászok azt mondták, hogy egy isten volt, egy isten, aki kegyelmet adott nekik, cserébe azért, hogy…

– Abbahagynád már ezeket az ijesztő, tábortűz melletti történeteket? – Megragadtam Jeremiah vállát, erre majdnem kiöntötte a kóláját, mire néhány elégedetlen pillantást kapott a hallgatóságtól. Victoria leült a szemközti padra, jellegzetes mosolyával a két lányra nézett, mire azok ketten gyorsan elszaladtak.

Senki sem mert baszakodni Victoriával – vagy Jeremiah-val, ami azt illeti. Az apjuk, Kent Hadleigh, az iskola támogatója volt, a nagylelkűségéért az épület egy egész szárnyát róla nevezték el, így Victoria és Jeremiah azt csináltak, amit csak akartak.

Nem tudtam, miért akarnak velem barátkozni, főleg, hogy a barátkozás nem volt éppen az erősségem. A legtöbben szívtelen ribancnak tartottak, vagy azért, mert valamikor felbosszantottak, vagy azért, mert beszéltek valakivel, aki felbosszantott. Ez, meg a bulizós hírem volt a két közös pont bennem és Victoriában.

De ő mindig fel tudott hajtani dílert, bármit akartam is beszerezni, és a családja kifejezetten gáláns volt pénzügyekben. Az anyukája tavaly elvitt ruhát vásárolni, amikor rájött, hogy még mindig a lyukas cipőmet hordom.

– A francba, muszáj elkúrni az esélyeimet? – nyögte Jere­miah. – Mind a kettő számát meg akartam szerezni!

– Ó, ne, Jeremiah talán lemarad egy kis punciról – mondta Victoria, hangjában gúnyos szomorúsággal, és elővette a tükrét, hogy újrakenje a szájfényét. – Micsoda tragédia. – Megállt, és a tekintete a vállam mögé kalandozott. – Jaj, istenem. Lúzer tizenkét óránál.

– Sziasztok, srácok!

Megfordultam. Everly Hadleigh állt mögöttem, hosszú, szőke haja finom sörényként omlott az arcába. Általában a művészgyerekekkel lógott, és egy hosszú, laza fekete köpenyt viselt, a szoknyáján fehér festékfoltok voltak. A háta mögött kulcsolta össze a kezét, és olyan halkan beszélt, hogy alig hallottam a kinti zsivajban.

Victoria lebiggyesztette az ajkát, és körülnézett.

– Hallottál valamit, Juniper? Vagy csak fúj a szél errefelé?

Nevettem, de nem éreztem jól magam tőle. Nem volt bajom Everlyvel. Pokolian furcsa volt, és túl szelíd ahhoz, hogy valaha is a barátom lehessen, de Victoria gyűlölte. Természetesen tudtam, miért. Mindenki tudta, miért.

– Kölcsön tudnál adni egy kis pénzt? – kérdezte Everly, a hangja még jobban elvékonyodott. – Meredith ma reggel elfelejtett ebédpénzt adni.

– Anyának sok dolga van, tudod? – mondta Victoria a táskájában turkálva. – Végül is ő leginkább a gyerekeivel törődik.

Összeszorítottam a szemem. Mrs. Hadleigh – Meredith – nem Everly anyja volt. Amikor egy olyan illusztris személyiség, mint Kent, viszonyt kezdett a titkárnőjével, a pletykák elkerülhetetlenül elterjedtek. Amikor ebből a viszonyból gyerek született, a helyzet csak rosszabb lett. Azt beszélték, hogy Everly anyja instabil, és ezért él a lány Kenttel és Meredithtel.

De az anyja még mindig a Történelmi Társaságnál dolgozott Kenttel. Sosem értettem, de nem volt szokásom mások furcsa családi felállását megítélni. Nem mintha az enyém jobb lett volna.

– Kérlek! – Everly a vállára engedte a haját, a ruháját babrálta. – Csak vennék valamit az automatából.

– Jaj, jó már – nyögte Victoria, és elővett a pénztárcájából egy ötdollárost. Odaadta, de épp amikor Everly el akarta venni, visszahúzta. Everly sóhajtott, a válla leroskadt.

– Megcsinálom a matekházidat – mondta. – Egy hétig.

Victoria elmosolyodott, a szívére tette a kezét, és végre odaadta a pénzt.

– Ó, Ev, milyen kedves tőled, hogy felajánlod! – A mosolya abban a pillanatban eltűnt, ahogy Everly elfordult. – Egyébként, Jerry, ma elviszem a kocsit.

Jeremiah dühösen nézett rá, miközben én titokban loptam némi sült krumplit a tányérjáról.

– Ööö, nem, Brendonnal megyünk a Hyper Bowlba.

– Akkor Brendon elvihet téged – vont vállat Victoria.

– Kizárt, te vitted el a kocsit legutóbb! Vigyen el anya!

– Jerry, elviszem a kocsit, vagy ott lesz a csomagtartóban a holttested, vagy nem, de kell nekem.

Bár a vita az ebédszünet hátralévő részében is folytatódott, délután megkaptuk a kocsit, és nem kellett érte meggyilkolnunk Jeremiah-t.

– Mit mondtál anyádnak, hova mész? – kérdezte Victoria, és lehalkította a zenét, épp annyira, hogy beszélni tudjunk. Rábíztam, hogy ő válassza ki a helyet, ahol ma este beveszünk egy LSD-t, ő észak felé hajtott az öböl mentén, ahol a fák sűrűn sorakoztak egymás mellett, míg a házak egyre ritkásabban. Úgy gondoltam, hogy egy szálloda vagy egy barátunk háza lenne a legjobb helyszín az első tripünkhöz, de Victoria ragaszkodott hozzá, hogy a szabadban „varázslatosabb” lesz.

– Anyám legalább holnapig másnapos lesz – mondtam. – Azt sem venné észre, ha egy hétre eltűnnék.

– Szerencsés vagy – duzzogott Victoria. – Az én anyám mindent aprólékosan ellenőriz. Azt mondtam neki, hogy Kimnél alszunk.

Victoria lehajtott az aszfaltról a BMW X5-tel, és egy keskeny, kátyús földúton haladt tovább. A talajt élénkzöld moha borította, páfrányok nőttek a fatuskók és hatalmas gyökerek körül. Megállt, letekerte az ablakokat, kinyitotta a tetőablakot, és leállította a motort. Csak az erdő hangjai maradtak: a fák között susogó szél, a madarak éneke, a fejünk felett nyögő ágak.

– Itt – mondta. – Ez tökéletes.

Nem tudtam pontosan, mikor ütött be az LSD. Az idő elvesztette az értelmét attól a pillanattól kezdve, hogy a nyelvemre tettem, egészen addig, amíg a körülöttem lévő színek bizarr keverékké nem kezdtek összefolyni. A Message to Bears You Are a Memory dala szólt a telefonomon, és esküszöm, hogy a dal örökké tartott. Órákig.

Kiszálltunk a kocsiból, és amikor kinyújtottam a karom az ég felé, biztos voltam benne, hogy megérinthetem a felhőket. Éreztem az ujjaim alatt a száraz kéreg minden apró recsegését, ahogy felmásztam egy kidőlt fára. A levegő olyan friss volt – friss, mint a túlságosan szénsavas üdítő –, és az érzés nevetésre késztetett. Aztán tovább nevettem, mert nem tudtam abbahagyni, és minden, amit láttam, csak még viccesebbnek tűnt.

– Érzed? – Victoria hangja olyan volt, mint egy lassítva lejátszott magnófelvétel, és ettől még jobban nevettem. Bólintottam és nevettem, nevettem és bólintottam, és ő is elnevette magát.

Az idő folyamatosan változott. Lépésekben, lélegzetvételekben tudtam mérni. Azokban a furcsa hullámokban, ahogy a mellkasomban emelkedtek, szorosan, mint egy szalag, de úgy eltöltöttek, mint a levegő egy madarat a szárnyai alatt.
Az LSD hullámokban hathatott, de azok a hullámok… percek voltak? Órák? Örökkévalóságok?

A nap már alacsonyan járt, a fűben feküdtem, és a halvány rózsaszín égbolton a fejem fölött kavargó fák kaleidoszkópját néztem. Minden hullámzott, szivárgott és változott.

Victoria arca jelent meg fölöttem. Furcsán nézett ki, de minden nagyon furcsának tűnt.

– Juniper, sétáljunk.

Megráztam a fejem. Reméltem, hogy ő is látja: a színeket, a kavargást, ahogy minden lélegzett. Leeresztette a kezét, és az a furcsa gondolatom támadt, hogy a keze és a feje egyáltalán nem kapcsolódik egymáshoz.

– Sétáljunk. Gyere! Mutatni akarok neked valamit.

Ott akartam feküdni a fűben, amíg el nem nyel, amíg olyan nem leszek, mint a lehullott fenyő, amelyet zuzmók és apró mohafoltok borítanak. De Victoria felhúzott, így megfogtam a kezét, és vele együtt vánszorogva elindultam, egyre mélyebbre az erdőbe.

A nap lement. A fény szürke volt, és felhők lepték be az eget. Megnéztem az órámat, időtlen idők óta először, de a számoknak nem volt semmi értelmük. Csak digitális jelek voltak a képernyőn, homályosak és furcsa módon háromdimenziósak, mintha az ujjaimmal végigsimíthatnám a széleiket. Sietve leengedtem a csuklóm, és abban a pillanatban már tudtam, hová vezet Victoria.

– Nem lenne szabad itt lennünk – mondtam, amikor a Szent Tádé-székesegyház régi tornyai felbukkantak előttünk, ott magasodtak a fák között. Józanul nem féltem volna ettől a helytől. A templomot övező legendák csak régi, kitalált történetek voltak, nem jelentettek többet. A festék már régen lekopott a külső falakról, így a fa sötét és a nedvességtől foltos lett. A régi deszkákon zuzmók és gombák nőttek. A homlokzatot díszítő három torony alatt egy hatalmas ólomüveg ablakon egy női alak állt a tengerparton, felemelt kezében egy tőrt tartott.

Ennek a helynek is volt története, mint minden másnak Abelaumban. A White Pine közelében volt, a mélyfejtő bányajáratnál, ahonnan a mentőknek sikerült a bányaomlás néhány túlélőjét visszahozniuk a felszínre. Azt mondták, hogy a három megmentett bányász itt állt meg, és annak az istenségnek szentelte a katedrálist, aki szerintük megkímélte az életüket a mély, sötét, elárasztott mélységben.

A Mélység Urának nevezték. Időnként még mindig hallani lehetett, ahogy az idősek erről morogtak. De a mi generációnknak ez csak egy hátborzongató történet volt. Mint a jeti, vagy mint Jersey ördöge.

A történelem és a mítosz összefonódott ebben a városban, elválaszthatatlanul egymástól.

A régi templomnak már rég halottnak kellett volna lennie, akár a kifakult csontok, de a levegő hullámzott körülötte, mintha nyáron egy autó tetejéről sugározna a forróság. Hirtelen megálltam, és elhúzódtam Victoria kezétől, ő tágra nyílt szemmel bámult rám.

– Miért nem? – kérdezte. – Már jártál ott, Juni, mindketten jártunk. – Megvonta a vállát. – Ugyanaz a régi templom.

– Nem… most nem – mondtam, és megpróbáltam kihúzni a kezemet a szorításából, de vagy gyengébb voltam, mint gondoltam, vagy ő szorított túl erősen. – Most ne, amikor be vagyunk cuccolva. Menjünk vissza. Vissza akarok menni a fák közé.

Victoria megrázta a fejét.

– Csak egy kicsit. Kérlek! Csak végig akarok menni rajta.

Valami megmagyarázhatatlanul rossznak tűnt. Füstszagot éreztem, mintha tábortűz égne. Ahogy a sötétség egyre sűrűbbé vált körülöttünk, és közelebb értünk a templomhoz, fényt láttam a koszos ablak mögött. A tücsköknek ciripelniük kellett volna, de az erdőben teljes volt a csend.

De Victoria a legjobb barátnőm volt.

A katedrális bejárati ajtaja nem volt lánccal lezárva, mint általában. Amikor Victoria és én korábban itt jártunk, hogy igyunk, cigizzünk vagy bármit tegyünk, amit a kis lázadó szívünk kívánt, a hátsó bejáraton keresztül kellett beosonnunk. De a lánc eltűnt, és már mielőtt Victoria kinyitotta az ajtókat, tudtam, hogy nem vagyunk egyedül.

Valaki volt bent. Valaki várt.

Életemben először hallottam suttogást a hátam mögül, az erdőből.

Hallottam, ahogy az erdő a nevemen szólít.

Bárcsak elfelejthetném azt, amire emlékszem.

Bárcsak véget érnének a rémálmok.

Bárcsak kitörölhetném azt az éjszakát.

Azon az éjjelen, amikor valami a nevemen szólított, rájöttem, miért kellett volna elmenekülnöm.

A templom teteje évekkel ezelőtt beomlott, hatalmas lyukat hagyva, amelyen keresztül a holdfény megvilágította a lenti romhalmot. De a padok még mindig a helyükön álltak, szép, rendezett sorokban, várva, hogy a gyülekezet tagjai elfoglalják őket.

Amikor Victoria kinyitotta az ajtókat, láttam, hogy a padsorok megteltek.

Két tucat szempár fordult felénk, nézték, ahogy beléptünk. Két tucat ismerős arc állt fel, ahogy bementünk. Zavartan néztem rájuk, elkerekedett szemmel, meggyőződve arról, hogy az LSD miatt látom ezeket. Mind fehér köntöst viseltek, és ahogy sorban elhaladtam mellettük, szarvaskoponyamaszkokat húztak a fejükre.

Ott volt Mr. Thorne és a történelem-tanárnőm, Ms. Mal­colm is. Mike a benzinkútról. Az a furcsa öreg hölgy, Mrs. Kathy, aki az egyetem mellett lakott. Hatalmas máglyát raktak a templom közepére, és Victoria körbevezetett. Úgy éreztem magam, mintha egy bizarr vidámparki hullámvasúton ragadtam volna, és messziről, de lenyűgözve néztem a körülöttem zajló furcsaságokat.

Aztán megkerültük a tüzet, és a szószék elé álltunk.

Kent Hadleigh állt előttünk, fehér ruhában, a kezét összekulcsolta maga előtt. Meredith mellette és Jeremiah mellett állt.
A Kent melletti nő ismerős volt, de nem jutott eszembe a neve.

Amíg meg nem pillantottam Everlyt a szószék mögötti árnyékban.

A Kent mellett álló nő nem más volt, mint Heidi Laverne: Kent recepciósa, szeretője, Everly anyja.

A homlokomat ráncoltam. Victoria elengedte a kezem, és odament az anyja és Jeremiah mellé. Rám mosolygott, de az agyamban kavargó gondolatok eltorzították az arckifejezését, baljóslatúvá vált. Most már a szívverésemmel mértem az időt. Bú-tupp, bú-tupp. Minden lüktetés fájt a mellkasomban. Minden szívverés adrenalint próbált pumpálni a végtagjaimba. Az agyam egyik fele meg volt győződve arról, hogy ez az egész csak hallucináció. Ez nem a valóság. Ez csak egy újabb triphullám.

De az agyam másik fele biztos volt benne, hogy valami nagyon, nagyon nincs rendben.

El kell mennem. Most azonnal el kell mennem.

De amikor megfordultam, láttam, hogy a templom ajtaját bezárták, és a gyülekezet tagjai, maszkokban és fehér köntösökben, közelebb jöttek. Maszkos alakokból álló fal magasodott előttem, sötét szemgödrök bámultak rám hidegen.

Kint a gyülekező felhőkből az első mennydörgés hallatszott.

– Vártunk rád, Juniper – mondta Kent. Lassan felé fordultam. Victoria kapott egy fehér köpenyt, épp belebújt. Megráztam a fejem, amikor az arca eltűnt a maszk mögött, mint a többieké.

Mi a fasz ez? Mi a fene folyik itt? Csak hallucinálom az egészet?

Gyorsan hátrálni kezdtem, a földet borító törmelékben botladozva. De nem jutottam messzire. Kent bólintott, és hirtelen mindkét karomat megragadták, szorosan fogva tartottak a maszkos alakok, és visszatoltak a szószék felé. Nem tudtam, mi történik, de utáltam, ha idegenek hozzám érnek. Kapálóztam, megfeszítettem magam, a sarkamat a földbe vájtam. Miért bámul csak mindenki?

– Engedjetek el! – Rángatóztam, a maszkjaik a pszichedelikus fátyol mögött túl valóságosnak tűntek. Mintha meg sem hallottak volna. Kent elé kényszerítettek, és térdre nyomtak.

Abban a pillanatban, amikor a térdem a piszkos deszkákra ért, a valóság mintha arcon csapott volna. Ez valódi. Szent szar, ez mind valóság.

– Ne aggódj, kedvesem. Minden úgy van, ahogy lennie kell. – Kent hangja nyugodt volt, szinte megnyugtató. Rám mosolygott, és hideg ujjaival könnyedén megérintette az arcomat. Elrántottam a fejem, és rángattam a karokat, amelyek még mindig a helyemen tartottak.

– Mi a fasz ez? – kiáltottam remegő hangon. – Engedjenek el! Mondja meg nekik, hogy engedjenek el!

Kent megrázta a fejét, mintha egy gyerek lennék, aki nevetséges, észszerűtlen kéréssel próbálkozik.

– Isten hívott téged, kedvesem. Nagyon régóta vár rád.

Nevettem, de nem volt vicces. Semmi sem volt vicces. A szívem úgy dobogott, mintha egy ököl verné a bordáim belsejét, próbálva kiszabadulni a csontok börtönéből.

– Hagyják abba – mondtam. – Hagyják abba. Ez nem vicces. Ez kurvára nem vicces.

Kent megfordult, levett egy maszkot a háta mögötti szószékről, és a fejére tette. Újabb üres szemű koponyává változott, és a fekete ruhás nő rám nézett, alaposan megvizsgált.

– Mi a neved? – kérdezte.

– Juniper! Juniper Kynes! – lihegtem, küszködve. – És ismerlek titeket! Te Heidi Laverne vagy! Mindannyiótokat ismerlek! – kiáltottam nekik, remélve, hogy ez megrázza őket. Nem tudtam, mit csinálnak, de ismertem a nevüket, az arcukat. Elmondhattam volna valakinek. Megnevezhettem volna őket mint bűnösöket.

De miben bűnösök?

Heidi lassan bólintott.

– Őt keresi. A nevét mondja.

– Őt hívja. – Az egész gyülekezet egyszerre morajlott mögöttem.

A gondolataim száguldottak. Furcsa minták voltak a falakon, végtelenül ismétlődő geometriai alakzatok a padlólapokon, Heidi arcának pórusaiban és szeplőiben. Hátralépett, fekete ruhája redői közül előhúzott egy kést, és átadta Kentnek.

Olyan volt, mintha az agyam egy része kikapcsolt volna. Valami bennem, az a rész, amelyben még megmaradt a logika, látta, mi fog történni, és megnyomta a kapcsolót, kikapcsolva engem.

Leállította azt a részt, amelyik sikítani akart.

Leállította a kétségbeesett küzdelmemet, hogy ne pazaroljam az energiámat.

Mozdulatlanná és csendessé váltam, csak forró könnyek csorogtak az arcomon.

– Testvéreim! – Kent hangja visszhangzott a teremben, visszaverődött a gerendák közül. – Isten, aki régóta megáld minket irgalmával és türelmével, régóta várja ezt az éjszakát! Ma este elkezdjük teljesíteni őseink esküjét. Ma este új korszak kezdődik a földön. Ma este eljut az első áldozat a Mélység Urához.

– Ámen! – felelte a gyülekezet kórusban, és mély, undort keltő borzongás futott végig a testemen. Csak a kést tudtam bámulni, a pengéje visszatükrözte a tűz fényét, miközben Kent lassan forgatta a kezében, és letérdelt előttem.

– Mr. Hadleigh… – A hangom remegő suttogás volt csak. – Kérem!

– Ismered a történetet, Juniper? – kérdezte, a hangja olyan könnyed és vidám volt, mintha egy kisgyerekhez beszélne. – Régen három embert mentettek ki a bányák tragikus elárasztásából. Csak hármat. Csak ők élték túl több tucat közül.

– Hallottam a történetet. – Sírtam, és a pengét bámultam. A tudat, hogy valami szörnyűség fog történni, és én semmit sem tehetek a megakadályozására, és a félelem elzsibbasztotta a végtagjaimat. – A nagyapám mesélte nekem, mert az ő dédapja ott volt lent…

– És a dédapja túlélte – mondta Kent. Elegáns mozdulattal felvágta a pólómat.

A megaláztatás áradata öntött el, elviselhetetlenül forró volt a bőrömön, de émelyítően hideg a gyomromban. Megpróbáltam kiszabadulni a kezek közül, amelyek fogva tartottak, miközben letépték rólam a szétvágott pólót, és halkan könyörögtem:

– Kérem, kérem, ne, kérem…

– Az ősöd megmenekült. Isten irgalmát meg kell hálálni – mondta Kent határozott hangon.

És a bőrömbe vágott.

Az elmém elsötétült. Csak Kent Hadleigh hangja hatolt le a mélységbe, amelybe zuhantam.

– A lelkedet a Mélység Urának ígérted, kedvesem. Hat emberöltő telt el, és az esküt be kell tartani. Három életet megkíméltek, három lelket visszaadnak.

A gyülekezet visszhangozta:

– Három életet megkíméltek, három lelket visszaadnak.

Sikoltoztam, a hangom elcsuklott:

– Nem, nem, ez csak egy mese, ez mind csak mese, nem igaz! Ez nem igaz! Nincs istenség a bányákban. Ez nem igaz!

Miért csinálják ezt? Miért? A felnőtteknek nem lett volna szabad hinniük a mesékben, azokat csak azért mondogatták, hogy megijesszék a kisgyerekeket. A tinédzserek saját ijesztő változatokat meséltek, miközben olcsó sört ittak sötét helyeken. Ez nem volt valóság.

A vágások égtek, mintha a bőrömbe vágó kés tűzforró lenne. A vérem a mellkasomra kenődött, és a látványtól annyira elszédültem, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre zuhantam abba a védelmező, sötét ürességbe.

A következő, amire igazán emlékszem, hogy az esőben vittek. Jéghideg volt a bőrömön, és lemosta a vércsíkokat a mellkasomon a vágásokról. Mit tettek velem? Mi a fenét tettek velem?

Meg akarnak ölni?

A sárba dobtak. Próbáltam mászni, próbáltam mozogni, de talán újra elkábítottak, mert az izmaim nem engedelmeskedtek. A kezem merev volt, karomként megfeszült, feszesen és fájdalmasan. A zuhogó esőn túl olyan hang hallatszott, mintha fa repedne szét. A fehér ruhák körülvettek, és én kinyújtottam a kezem feléjük, sáros ujjaimmal a ruhába kapaszkodva, reménykedve, segítségért könyörögve.

Nem jött segítség. Tizenöt éves voltam, és ők csendben figyeltek. Többtucatnyian.

Senki sem segített.

Senki sem törődött velem.

– Victoria! – kiáltottam a nevét az arctalan tömegbe. – Victoria, segíts!

De ő nem segített. Nem érdekelte. Ő hozott ide.

– Küldjétek az istenséghez!

A sárban vonszoltak, előttem ott magasodott egy sötét, nyitott bányakút fakerete. Kapaszkodtam a kezeikbe, minden maradék erőmmel küzdöttem ellenük.

Semmit sem tehettem.

Lelöktek a sötétbe.