2

Zane

Három évvel később

Vannak olyan helyek a földön, amelyek a gyökereikig el vannak átkozva. Amelyek fájdalmat zártak magukba, megkóstolták a vér ízét, és nem tudnak betelni vele. Ahol a sötétség növekszik, és még nappal is árnyék borítja őket.

Ezek a helyek nagyon is otthonosak, gondolom, ezért vonzzák a démonokat. Nem mintha a pokol valami nyomorult, kellemetlen hely lenne. Éppen ellenkezőleg, a pokol végtelenül lenyűgöző, még egy halhatatlannak is. Hatalmas, sokkal hatalmasabb, mint a föld. Sötétséget rejt, fájdalmat, és egyes helyeken leírhatatlan nyomorúságot és gyötrelmet. De a poklot olyanok lakják, akik évszázadok, évezredek óta léteznek. Háborúkat, felkeléseket, városok és kultúrák felvirágzását és pusztulását látta. Tele van varázslattal és emlékekkel.

Abelaum, akárcsak a pokol, varázslatra és az emlékekre épült. Gyönyörű volt, vonzotta a kíváncsi elméket, és csapdába ejtette őket, akár egy hálóját szövő pók. Néhányan örökre ott maradtak, mások gyorsan távoztak.

De Abelaumban volt valami, ami még a pokolban sem volt: Abelaumban volt egy istenség.

Az istenek és a démonok soha nem jöttek ki jól egymással. Visszavettük tőlük a poklot, és ők a földön kötöttek ki, gyengén és álomba merülve. De mindig, elkerülhetetlenül,
a kíváncsi kis emberek túl messzire mentek. A fürkésző emberi kezek ásni kezdtek, és a kíváncsi emberi elmék felébresztettek valamit.

Az emberek és az istenek sosem voltak jó kombináció együtt. Adj tudást az embernek, és azt hiszi, bölcs. Adj varázserőt, és azt hiszi, erős. Adj vallást, és azt hiszi, igaza van.

A démonok jobban tették, ha elkerülték az isteneket, annak ellenére, hogy Abelaum milyen izgalmakat rejtett. Mégis ott voltam Abelaumban, több év távollét után újra. Mindig visszajöttem, és továbbra is visszajövök, amíg Leon itt van.

Nekünk, démonoknak, fontosak a kapcsolataink. Amikor egyikünket megidézte és fogságba ejtette valami nyomorult emberi mágus, nem hagytuk egyszerűen magára. Leon és én évszázadokkal ezelőtt tettünk esküt egymásnak, és ez a kötelék soha nem szakadt meg. Soha nem is fog. Lehet, hogy már nem voltunk olyan szerelmesek, mint régen, de a több száz éven át tartó kapcsolatoknak hullámozniuk kellett, akár az árapálynak.

– Ez kurvára fáj – sziszegte Leon, éles fogait mutogatva, ahogy megtisztítottam a vállán az égési sebeket. Nem tudtam, ezúttal miért büntette meg a megidézője. Leon lobbanékony volt, és nem hibáztathattam érte. Mindig is szerencsétlen volt, és az, hogy megidézték, és fogságban tartotta az a nyomorult család – a Hadleigh-k –, csak a legújabb volt a szörnyű körülmények sorában.

– Nem kell megtisztítanod – morogta. – Nem számít.

– De számít. – Visszanyomtam a fejét, amikor megpróbálta felemelni, hogy felálljon. Még a szőke haja is megégett. A megidézője a brutalitást fegyverként használta, fájdalommal kényszerítette ki az engedelmességet. – Tudom, hogy meggyógyulsz, Leon, de nem tehetsz úgy, mintha ennek a fizikai testnek nem lenne szüksége gondoskodásra. Tisztán gyorsabban gyógyul.

– Kibaszott Kent! – morogta. – Esküszöm, megölöm. Esküszöm!

Kent Hadleigh – egy férfi, akinek az istenség tudást, mágiát és vallást adott. Veszélyes hármas, olyan embert hozott létre, aki érinthetetlennek hitte magát.

– Mi volt ezúttal? – Eldobtam a véres rongyot. Olyan gyakran jártam Abelaumba, hogy vettem itt egy házat, és ez nem csak akkor jött jól, ha Leonnak kellett egy hely, ahol lábadozhat. Az emberek sokkal inkább megbíznak benned, ha van házad, autód, megadod nekik a pénz és a nagyság illúzióját. Lélekvadászként a munkám része volt, hogy elnyerjem az emberek bizalmát.

– A lány – mondta Leon. – Ma engedték ki. Három év telt el, és Kent még mindig dühös, hogy elmenekült. Azt mondta, keressem meg… Bassza meg. Bassza meg a parancsait. Engem nem érdekel, ha elmenekül. Széttörheti Kent az összes csontomat, de attól még az a lány nem jön vissza. – Keserűen felnevetett.

A lány. Ismertem a történetet, Leon elmesélte nekem, hogyan vette rá Kent a lányát, hogy csalogassa őt az erdőbe, hogyan gyűltek össze Kent és követői a régi templomban, hogyan kínozták meg a lányt, mielőtt a bányába dobták.

Az első áldozatuk a gonosz istenüknek.

De a lány megszökött és elmenekült, és még Leon sem tudta elkapni.

Hogy a fenébe sikerülhetett egy tizenöt éves halandó lánynak elmenekülnie Leon elől? Ezt valószínűleg soha nem fogom megtudni. Hogy hogyan élte túl a menekülést az erdőben – vérezve, eltévedve és kábítószer hatása alatt –, teljességgel érthetetlen.

– Miért zárták be? – kérdeztem. – Utoljára azt hallottam, hogy a rendőrség teljes erővel dolgozik az ügyén.

– Megpróbálta megölni Victoria Hadleigh-t. – Leon hátradőlt a kanapén, és lehunyta aranyszínű szemét. – A zsaruk Kent tenyeréből ettek. Kibaszott emberek. Annyira könnyű megvesztegetni őket. – Sóhajtott. – Bezárták a lányt valami kórházba, azt mondták, téveszmék gyötrik. Nem hiszem, hogy túlságosan zavarta volna. Az elmúlt három évben biztonságban volt. De most… egyedül maradt. – Leon hangja egyre lágyabbá, gyengébbé vált, ahogy az álom elragadta. A démonok nem aludtak gyakran, de amikor mégis, akkor azért, mert rettenetes szükségük volt rá. – Az istenség megérezte a szagát. Folyamatosan vadászni fog rá. Pokoli, mi vár rá odakint – ásított. – Pihentetem a szemem kicsit. Csak egy percre. Csak egy percre…

És már mélyen aludt.

Az átkozott helyekről átkozott emberek jönnek. Lenyűgöztek azok az emberek, akiket megtörtek, de túlélték, azok, akik egyszerűen rosszul végződtek. Szerettem furcsaságokra vadászni, a nehéz múltú és még nehezebb sebekkel borított lelkekre. Ők küzdöttek a legkeményebben, és ez még édesebbé tette, amikor végül az enyémek lettek.

Ez a lány, aki megszökött Kent Hadleigh szektájából – ő biztosan furcsa. De ha nem öli meg, hogy kitaszították a társadalomból, akkor a rá vadászó szörnyek biztosan meg fogják. Éreztem a szagukat, ahogy a fák között leselkednek – az Ősbestiák. A lány körül lebegő mágia csalogatta őket, éhesen várják, hogy megízlelhessék.

Valószínűleg már az éjszakát sem éli túl.

Mivel Leon aludt, én sétára indultam. Túl sok energia volt a levegőben, és a bizsergés a tarkómban figyelmeztetett, hogy a dolgok változnak. A föld, a pokol és a számtalan más birodalom közötti határ keskenynek tűnt. Ez a határ nőtt és fogyott, mint a hold, és egyesek úgy gondolták, hogy végül teljesen eltűnik, és a valóságot káoszba taszítja.

Nem tudtam, hogy hiszek-e mindebben, de azt igen, hogy vannak más démonok is Abelaumban, olyanok, akik pár napja még nem voltak itt. Az ő szagukat követtem kíváncsian ezen az éjjelen.

Egy régi étteremhez vezetett a vízparton, villogó neonfelirat hirdette, hogy éjjel-nappal nyitva tartanak. A parkolóban rágyújtottam egy jointra, és próbáltam belesni az ablakon. Három démon ült bent, egymástól távol. Kettőt felismertem, lélekvadászok voltak, így arra tippeltem, hogy a harmadik is az. Tudták, hogy ott vagyok, és óvatos pillantásokat vetettek rám az ablakon keresztül, ahogy kortyolgatták a kávéjukat, és piszkálták a tányérjukon az ételt, amit nem is akartak meg­enni.

Mi a fenéért vannak itt?

Ahogy szívtam a jointot, a szél irányt váltott. A fű erős, fűszeres illata elszállt tőlem, helyette éles vas- és rothadásszag töltötte be a levegőt. A fák felé fordultam, és visszanéztem az árnyékokba. A sötétség mélyén egy üvöltés hasított az éjszakába, olyan nyomorult állati sikoly, ami szinte emberinek hangzott. Hosszút slukkoltam, és lassan kifújtam a füstöt. Először a démonok, most meg a bestiák… mind ide gyűlnek.

Bementem, a többi démon gyorsan lehajtotta a fejét. Elég régóta vagyok itt ahhoz, hogy nevem legyen, és elég lelket szereztem már, hogy olyan vadász hírében álljak, akivel nem lehet szarakodni. Ezek a démonok fiatalok voltak, és tapasztalatlanok. Talán alig várták, hogy megszerezzék az első lelküket, de vajon kinek a lelkét?

Odamentem a pulthoz, és megérintettem, hogy felhívjam magamra az ideges pincér figyelmét. A szeme tágra nyílt, az ujjai remegtek. Nem tudta, hogy az éttermében összegyűlt vendégek mind földöntúli lények, de ősi ösztönei tudták, és figyelmeztették a veszélyre.

– Kávét, tejszín nélkül – mondtam, és figyeltem, ahogy remeg a keze, miközben a kávéskannából egy bögrébe töltött. – Csendes este?

Vállat vont.

– Furcsa este. Valami nem stimmel vele. – Kinézett az ablakon, és odanyújtotta nekem a bögrét. – Hallotta azokat az üvöltéseket odakint? Általában nem járnak farkasok errefelé.

– Nem farkasok – mondtam. Hallottam, hogy valaki kint fut, messze, de egyre közeledik. Rossz ötlet éjszaka futni menni. – Ne menjen egyedül a kocsijához!

– Mi a fenét akar ezzel mondani? – kérdezte. Hirtelen még jobban elkerekedett a szeme, és a hátam mögé bámult. – Mi a fasz?

A futó léptek egyre közelebb és közelebb értek…

Az ajtó kinyílt, a kilincsen lógó csengők összevissza csengtek. Lassan megfordultam, érezve, ahogy a feszültség növekszik a levegőben. Ott állt bent egy lány, hosszú, kócos barna hajjal. Magas és nyúlánk volt, sáros csizmában, hátizsákkal. Minden ruháját sár borította – sár… és vér.

Megdermedt, a helyiséget pásztázta. Minden tekintet rá szegeződött, és három közülük éhesen nézte. Az illata mámorító volt, édes, és ott lebegett körülötte a varázslat. De a rajta lévő vér nem az övé volt. Azonnal felismertem a szagát.

A szörnyek vére. Harcolt az Ősbestiákkal.

– Hé! – kiáltotta élesen a pultos. – Hé, téged ismerlek! Juniper Kynes! Neked… neked bezárva kellene lenned! Megpróbáltad megölni azt a lányt!

Ő mély levegőt vett, és letörölte az arcáról a vércseppeket. Átvágott az éttermen, a mosdók felé tartott. A pultos valószínűleg nem hallotta, amit motyogott, de én igen.

– Először ő próbált megölni engem.

Bezárkózott a mosdóba. Az összes démon a helyiségben feszült volt, a vágyuk szinte tapintható. Halkan felnevetettem, és kortyoltam egyet a gőzölgő kávéból. Az ilyen fiatal lélekvadászok mindig kétségbeesetten keresték a könnyű prédát, alig várták, hogy üzletet kössenek valakivel, akit nem kellett meggyőzniük arról, hogy a mágia és a szörnyek valódiak.

Ez a lány már tudta. Látta a legrosszabbat. De ez nem tette könnyű prédává. Messze nem.

– Hívnom kellene a zsarukat – mondta a pultos, óvatosan a mosdó felé bámulva. Bent abbamaradt a vízcsobogás, és az ajtó újra kinyílt. Juniper kijött, tágra nyílt szemének tekintete bejárta a helyiséget. Úgy mozgott, mint egy ijedt állat, ami bármelyik pillanatban elszaladhat. Mint egy farkas… egy kis farkas, ami elvesztette a falkáját, egyedül maradt és üldözik.

Tényleg lenyűgöző volt.

Odajött a pulthoz, és rám nézett.

– Ennivalóra van szükségem.

A pultos megrázta a fejét.

– Nem. Nem, el kell menned. – Lassan nyúlt a telefon felé.

A lány előrántott egy pisztolyt, és a pultosra fogta. Másik kezével kihúzott egy kést a combjára rögzített hüvelyből, és a pengét felém irányította. Ártatlanul felemeltem a kezem.

– Ne csinálj semmi hülyeséget – sziszegte remegő hangon. – Csak adj egy kis kibaszott kaját. Nem érdekel, mit. Csak tegyél valamit egy zacskóba. Most.

A férfi bólintott, az arca fehér volt, mint a fal, ahogy eltűnt a konyhában. Juniper továbbra is rám szegezte a kést, ideges pillantásokat vetve felém és a mögöttem ülő démonokra. Természetesen nem tudhatta, mik vagyunk. Nyilvános helyen mindannyian emberi álcát viseltünk.

– Tudod, hogy hívni fogja a zsarukat, amíg bent van – mondtam. A hangomra megijedt, a légzése felgyorsult, miközben gyorsan rám, majd a konyhába vezető ajtóra pillantott.

– Kurva életbe. – Átmászott a pulton, benyúlt alá, és sietve összeszedett néhány zacskó édességet és pár kis csomag sós kekszet, és a táskájába tömte. Visszaugrott a pult fölött, éppen akkor, amikor kiáltás hallatszott a konyhából, és a lány kirohant az ajtón.

– A zsaruk úton vannak! – A férfi kikúszott a konyhából. Mögötte állt a szakács, egy hatalmas férfi, aki egy serpenyőt tartott a kezében, mintha baseballütő lenne. Az a vad lány tényleg megijesztette őket.

Ez tetszett.

Mivel a zsákmányuk lelépett, a démonok is mozgásba lendültek, mind az ajtó felé indultak. Sóhajtottam, és felhajtottam a maradék kávét. Nem érdekelt… vagy legalábbis… eddig nem érdekelt. De mivel olyan sok más vadász is a nyomában volt, és ott volt az a kétségbeesett, gonosz tekintete is, amikor a kést rám szegezte, nem tudtam nem érdeklődni.

Gyorsabban távoztam az étteremből, mint kellett volna.
A zavart pultosnak úgy tűnhetett, mintha egyszerűen eltűntem volna, hátrahagyva egy üres bögrét. A vadászok kint voltak a parkolóban, az út felé tartottak, egymás között nevetgéltek, és fogadásokat kötöttek, ki éri el elsőként a lányt. Leelőztem őket.

Hirtelen megálltak, emberi álcájuk azonnal lecsúszott róluk. Három aranyszínű szempár figyelte óvatosan a mozdulataimat kinyújtott karmokkal, és az a vadász, akit nem ismertem, megvillantotta a fogait. Elmosolyodtam.

– Ne morogj rám, édes, az udvariatlan – mondtam, mire a mellette álló erősen megbökte a bordáját. – Ennyi felhajtás egy kis halandó lány miatt, mi?

– Tudod, hogy kétségbeesetten vágyna az alkura. – szólalt meg Amiria. Tudtam, hogy ő friss lélekvadász, aki még nem kötötte meg az első alkuját. Éhes volt rá, láttam a szemében. – De mi voltunk itt előbb, Zane. Hadd szerezzen egyszer egy újonc is egy lelket.

Elfordítottam a fejem, és feléjük léptem. Egyetlen lépésemre mind hátrahőköltek. Nevetnem kellett az idegességükön.

– Nem hiszem, hogy ezt tenném. Rengeteg lélek van odakint, újoncok, higgyétek el. Keressetek valakit, aki önző, aki kapzsi, aki az élet gazdagságára vágyik, és nem törődik a túlvilággal. Az könnyű üzlet. De ez itt…

Hagytam, hogy a testem átalakuljon. Az ereim feketévé sötétedtek, mintha tintafoltok futnának a bőröm alatt, a fogaim élesebbé váltak. Energiát gyűjtöttem magam köré, besűrítettem, és a sötétségből leplet hoztam létre. Talán kicsinyes volt, de figyelmeztetésnek szántam. Hadd tudják meg, mekkora erőm van: elég ahhoz, hogy mindannyiukat elpusztítsam, itt és most, ha vitatkozni mernek velem.

– Ez az enyém.

Juniper jókora távolságot tett meg, mire a többi démont elhajtottam. Megláttam őt a kanyargós úton, a pisztoly még mindig a kezében volt. Az út közepén gyalogolt, a feje ide-oda mozgott. Az erdő egészen az aszfalt széléig húzódott, és sűrű szederbokrok kusza, tövises fala nőtt mindkét oldalon. A fák magasra tornyosultak, és ágaik alatt szörnyek leselkedtek az árnyékokban.

Hallottam, ahogy a fák között matatnak.

Ő is hallotta őket.

Megfordult, célzott. A félelem keserű illata vette körül, ahogy az adrenalin szétáradt benne. A rettegés éles szaga felgyorsította a szívverésemet. Tágra nyílt szemmel nézett a sötétségbe. A levegőben rothadás szaga terjengett, egyre erősebben, ahogy a fák alatt a bestia közelebb osont.

Abban a pillanatban elmenekült, amikor közelebb értem. Egy Ősbestia egyedül nem mert volna szembeszállni velem.

– A fejét kell eltalálnod. Ez az egyetlen esély, hogy megöld.

Összerezzent a hangom hallatán. Rám emelte a fegyverét, mindkét kezével szorította a kis pisztolyt, kinyújtott karja remegett.

– Ki a fene vagy?– kérdezte összehúzott szemmel. – Te… ott voltál az étteremben. Követtél engem.

– Elég sokan követnek téged, kis farkas, és mindannyian sokkal nagyobb kárt akarnak neked okozni, mint én. – A fákra néztem. Több szörny is közeledett felénk, árnyékuk száguldott a sötétben. Hosszú, csontos végtagjaik voltak és ocsmány, görnyedt testük. A mozgásuk pókéra emlékeztetett. – Be kell menned valahova. És ha éjszaka utazol, használj járművet.

Nem engedte le a fegyvert, de a félelem helyét a kíváncsiság vette át az arcán.

– Azok a valamik… tudod, mik azok?

– Ősbestiák – feleltem. Aranyszínű szemem barna szín mögé rejtettem, és behúztam a karmaimat. Legalább egyelőre úgy tűnhetett neki, mintha csak egy átlagos ember lennék. Nem lett volna értelme még jobban megijeszteni. – Ősi szörnyek, még abból az időből, amikor a világ fiatal volt. De a mágia felébresztheti őket az álmukból. A mágia… és az istenek.

Az arca rémültnek tűnt. Felhúzta a fegyvert.

– Te is közéjük tartozol, igaz? A Libirik közé?

Megráztam a fejem.

– Nem, nem tartozom Kent Hadleigh kis szektájához. Nem célom, hogy feláldozzalak egy régi istennek. Azzal csak elpazarolnám a lelked. – Végignéztem rajta, és megpillantottam a sebhelyeket a blúza kivágásában. Rituális jelek voltak, amelyeket a húsába véstek, amikor feláldozták. – És micsoda gyönyörű, sérült lélek ez.

A lány hátrálni kezdett.

– Akkor mi a fene vagy te? Mit akarsz?

– Jelenleg semmit. – Elfordítottam a tekintetemet, a lány egész teste megfeszült. Kinyújtottam a karmaimat, és kiélesítettem a fogam. Majdnem megbotlott, ahogy hátrált, alig tudta megtartani az egyensúlyát. – De egy nap, kis farkas, lehet, hogy mindent akarok majd.

Elsütötte a fegyvert.

A golyó a vállamat találta el. Csak apró csípésnek éreztem. Kíváncsian néztem a sebet, beledugtam az ujjamat, hogy kihalásszam a golyót. Rémülten figyelte, ahogy a véres fémdarabot a földre ejtettem.

– Jaj, jaj, flörtölsz velem. – Nevettem. – Csináld még egyszer, Juniper, és talán majd azt hiszem, hogy játszani akarsz.

– Mi a fasz vagy te? – Készen állt rá, hogy bármelyik pillanatban elrohanjon. Rázta a fejét, az agya képtelen volt feldolgozni, amit látott.

– Még találkozunk – mondtam. – Élj túl néhány évet, Juniper, küzdj az életedért. Szeretem a harcosokat. Ők jobb zsákmányok. Élj túl, és ha legközelebb találkozunk, talán lesz egy ajánlatom számodra.

– Nem érdekel az ajánlatod – mondta. – Tartsd magad távol tőlem!

Csettintettem a nyelvemmel.

– Most ezt mondod. De ahogy telnek az évek, és a veszély továbbra is fenyeget, esetleg meggondolod magad. Vagy talán nem. – Megvontam a vállam. – A döntés mindig a tiéd. De újra találkozunk. Most pedig menj be valahova. Távolodj el a fáktól. Várj reggelig az utazással. Juniper Kynes… – Egy pillanat alatt megszüntettem a köztünk lévő távolságot. Fölé magasodtam, kitágult szeme dacos volt, és rémült, ahogy felnézett, én éles fogakkal mosolyogtam. – Fuss.

Tényleg futott, végigszaladt az úton. Az Ősbestiák továbbra is követni fogják, de én visszatartom őket, legalább ma éjszaka. Akár adhatok is némi esélyt a kis farkasnak.

Több gonoszság volt benne, mint gondoltam. Annyi tűz egy ilyen sokat átélt emberben. Elég lelket vadásztam már le ahhoz, hogy válogathassak, így már a kedvem szerint választhatok.

Ő valóban lenyűgöző zsákmány lenne.