3

Juniper

Ha elég sokan mondják neked, hogy őrült vagy, elkezded megkérdőjelezni a saját elmédet. Darabonként szedegeted szét az emlékeidet, kibogozod őket, amíg összefüggéstelenek és foltosak nem lesznek, átrendeződnek, és minden másodpercet kétségbe vonsz. A történet, amit annyiszor elmeséltem – a mentőknek, a rendőrségnek, anyámnak, az öcsémnek újra és újra, egyre növekvő kétségbeeséssel –, átfonódott az elmémben, összekötve azt, aki akkor voltam… és azt, akivé váltam.

A legtöbb ember fantáziált már a veszélyről: hogyan menekülne, hogyan harcolna, hogyan lenne túl okos ahhoz, hogy bántsák. De ezek a fantáziák semmiségek ahhoz a pillanathoz képest, amikor tényleg megtörténik. Néha láthatod, ahogy a veszély úgy közeledik feléd, mint egy tehervonat, és csak állsz ott, nem bírsz mást tenni. Csak hagyod, hogy elgázoljon.

Néha nincs menekülés, nincs harc. Néha rossz dolgok történnek.

A szar dolgok megváltoztatnak. Nem tudsz többé ugyanúgy nézni a világra. Rájössz, hogy a jó modor, az erkölcs, a kultúra, a társadalom, a barátok és a család mind hamis. Elképzelések, amelyekbe kapaszkodunk, hogy elviselhetőbbé tegyük a létezést. Amikor ezt elragadják tőled – ezt a hamis, optimista baromságot –, az egyetlen, ami marad, a túlélés.

A túlélés zűrzavaros. A túlélésben nincs erkölcs és nincs szépség. A túlélés nem fekete-fehér, jó a rossz ellen. A túlélés vörös árnyalatokból áll – kiontott és elvesztett vér.

Az én túlélésem egy fegyver volt, az alkohol a táplálékom, a durva szex pedig a fájdalomcsillapítóm.

A lepukkant bár állt a legközelebb ahhoz, hogy klubnak lehessen nevezni, amit aznap este találtam. Neonfeliratok lógtak a csupasz fafalakon, régi rendszámtáblákat szegeztek a mennyezetre, és a biliárdasztalok elfoglalták a tér nagyját. Kilométereken át nem láttam várost az úton, de biztosan volt egy a közelben, mert a bár tele volt.

Késő volt, és a színpadon játszó Misfits tribute zenekar tagjai már szinte túlságosan részegek voltak ahhoz, hogy tovább énekeljenek. Kitűntem a tömegből, mivel úgy egy évtizeddel fiatalabb voltam, mint a legtöbben. De fegyver volt a csípőmnél, és biliárdban a nyomomba sem értek, így senki sem mert piszkálni. Csak úgy szerezhettem pénzt reggelre benzinre, ha megnyertem a fogadásokat, ezért kicsit piszkosan játszottam, hogy ez sikerüljön.

Hazudj, lopj, fuss. Éld túl. A túlélésnek nem számít az erkölcs.

Beállítottam a dákót, az ujjamra támasztottam. Valaki közel nyomult hozzám hátulról, éreztem a forró leheletét a tarkómon. Egy kérges kéz csúszott le a karomon, és vastag, piszkos ujjait a csuklómra fonta.

– Harmadik parti zsinórban, kislány – mondta. Az a fickó volt, akivel az elmúlt órában játszottam, Will. Nagydarab, egy farmon dolgozott, kopasz, nyírt szakállal. – Tudod, nem bírom, ha csalók veszik el a pénzemet.

Megpróbáltam felegyenesedni, de a fölém hajló teste nem engedte. Mélyet sóhajtottam, és azt mondtam:

– Nem csalok, Will. Csak nem bírsz veszíteni.

Felrántott, a farmerdzsekimbe markolt, arra kényszerített, hogy ránézzek, az asztalhoz szorított. A barátai kuncogtak, és ahogy a tekintetem a bárt pásztázta, láttam, hogy mindenki bámul, de senki sem áll fel.

Gondoltam. Itt nem kapok segítséget.

– Ne merj a fegyverhez nyúlni, te ribanc! – mondta, a lehelete alkoholtól és bagótól bűzlött, meglátta, hogy a kezem a pisztoly felé indul. – Ez simán és békésen is mehet, érted? Megtarthatod az összes pénzt, de ki kell érdemelned. A fenébe is, a barátaim és én is szívesen látnánk, ha egy kicsit dolgoznál rajtunk. – Még mindig a kabátomat szorította, az ajkamra nyomta az ujjait, és a számba tolta őket.

Idióta. Tényleg azt hitte, hogy nem harapom meg?

Felkiáltva rántotta vissza a kezét, én a padlóra köptem a vérét, és rávigyorogtam. De a keze, amit megharaptam, bosszúból visszatért, csupasz ökle keményen lecsapott az arccsontomra, és a földre zuhantam.

Tökéletes.

– Kibaszott ribanc! – morogta, és a kabátjába törölte a véres ujjait. – Megtanítalak rá, hogy ne merj megharapni…

Elővettem a fegyvert, célba vettem, és meghúztam a ravaszt.

A feje hátsó része szétrobbant, mint egy görögdinnye, és káosz tört ki körülöttünk.

A barátai rám támadtak, a vendégek az ajtó felé rohantak, a részeg zenekar tovább játszott, mintha nem is gyilkoltak volna meg valakit a szemük előtt. De Will csak az első volt, aki eldőlt. Egy biliárddákó suhant a fejem felé, én újra lőttem, a vállán találtam el a támadót, majd a második lövésem a szeme közé fúródott. Elkerültem egy másik ütést, a fickó heréibe térdeltem, és ahogy összerogyott előttem, a golyóm a koponyájába fúródott.

Nem számított, ki hal meg. Nem számított, mennyi vér folyik. Csak egy dolog járt a fejemben: túlélni, bármilyen elcseszett úton-módon.

Egy kocsmai verekedés általában másokat is balhéra ösztönzött. Káosz, törött üvegek, lövöldözés, sikoltozás és káromkodás vett körül. Tökéletes alkalom a gyors menekülésre. Átkutattam a lelőtt férfiak zsebeit, találtam még egy százdollárost és egy húszast, zsebre vágtam mindkettőt, majd a falhoz simulva elindultam az ajtó felé.

Már majdnem elértem a kijáratot, amikor hátulról erősen meglöktek – olyan erősen, hogy kiszakadt a levegő a tüdőmből, és a földre zuhantam. Megpróbáltam elmászni, de egy kéz megragadta a bokámat, és visszahúzott.

– Azt hiszed, ilyen könnyen megúszod, te kibaszott…

A hang őrült sikolyba fulladt, a bokámat szorító kéz hirtelen elengedett… és levágva a fejem mellé zuhant, vérrel áztatva el a foltos padlót.

Mi… mi a fasz?

Megfordultam. A férfi, aki hátulról jött nekem, a karját szorította, és a keze helyén maradt csonkra meredve sikoltozott, de a sikolyai gurgulázva elhaltak. Elvágták a torkát, a vér a fehér ingére csöpögött. Elkerekedett szemmel bámultam, ahogy a földre zuhant, és a tettes egy kicsit megtolta a lábával.

– Hát, némi kis felhajtás – mondta. Magas volt, széles vállú, a kabátja elejét mélyvörös foltok borították, a kapucniját felhúzta. Mézbarna szeme furcsán ragyogva szegeződött rám a kapucni alól. Dupla piercing volt az alsó ajkában, az ezüst gyűrűk csillogtak a fényben, a szemöldökében egy golyós piercing volt. A nyakát, és feltételezem, a többi testrészét is, tetoválások borították. Szórakozottan megvakarta véres ujjaival az arcát, majd kezet nyújtott, hogy felsegítsen. – Jól vagy?

Ismerős volt ez a szempár. Valami régi emlék derengett, homályos és szinte már elfeledett. Találkoztam már vele korábban?

Nem számított. Felugrottam, nem fogtam meg a kezét, és kirontottam az ajtón. Nem volt időm szóváltásra egy pokolian dögös gyilkossal. Kösz, nem. Ideje volt elhúzni.

Kint szállt a por, a kocsma vendégei sebesen indultak el a földes parkolóból, furgonjaik száguldottak a hosszú, sötét úton. A dzsipemhez rohantam, kinyitottam az ajtót, beindítottam a motort, és gázt adtam. A pisztolyomat az ülésre tettem, és ahogy rükvercbe kapcsoltam, hátranéztem az ajtóra… és láttam, hogy a bár tulajdonosa dühödten kifelé tart, kezében egy puskával.

Bassza meg. Bassza meg.

Tövig nyomtam a gázt, a dzsip hatalmas kerekei nekiindultak a földúton, kicsúsztam az aszfaltig. A kocsma a semmi közepén volt, de ez azt jelentette, hogy hosszú, egyenes út húzódott előttem, ahol olyan gyorsan hajthattam az öreglánnyal, amennyire csak bírta.

A fák egyre közelebb kerültek, ahogy vezettem tovább, a ciprusok és a fenyők ágai alatt eltűnt az út. A kabócák éneke betöltötte az éjszakát, a régi úton nem voltak utcai lámpák, csak a fényszóróim sárga fénye világított. Egy mérfölddel távolodtam el a kocsmától, aztán hárommal, majd öttel. Csak ekkor nyugodott meg a szívem vad dübörgése.

Az egyetlen rádióállomás, ami bejött, mississippi bluest játszott, hagytam, hogy halkan szóljon, lehúzott ablakokkal hajtottam, a hideg levegő simogatta az arcomat. Azt terveztem, hogy egész éjjel vezetek, megpróbálok másnap délelőttig kitartani, mielőtt megállok. Vannak, akik mozgással tompítják a stresszt, én viszont a kimerültséget kerestem. Ha teljesen és tökéletesen kimerítettem magam, az agyam túl fáradt volt ahhoz, hogy álmodjak.

Túl fáradt a rémálmokhoz.

Valami a Jeep oldalának csapódott, bevertem a fejem az ajtóba, és letértem az útról. A fékre tapostam, és sikerült megállítanom a járművet, mielőtt egy fának ütköztem volna. Annyira beütöttem a fejem, hogy vérzett, és szédültem, ahogy hátranyúltam a hátsó ülésre, és a pokróc alatt tapogatóztam, amíg az ujjaim meg nem érintették a SPAS-12-es puskám hideg, sima csövét.

Valami azt súgta, hogy a kilenc milliméteres pisztoly nem lesz elég ehhez.

Kiszálltam a kocsiból, és bekapcsolva hagytam a fényszórókat, hogy valamit lássak a sötétben. A rádió még mindig szólt, a blues lassú, szomorú pengetése kísérteties volt a fák alatt, a sötétben. Az árnyékokat fürkésztem, ellenállva a késztetésnek, hogy letöröljem az arcomon lassan lecsurgó vért. Túl sok volt a zaj a fák között. Minden nyikorgott és nyögdécselt, a kabócák éneke kórust alkotott a tücskökkel és a baglyok huhogásával.

Talán csak egy szarvas ütközött nekem. Gyorsan hajtottam, és nem figyeltem. Talán…

Az erdő elcsendesedett. Csak a fák nyikorgása maradt.
A szél irányt váltott, és vele együtt a halál szaga is megérkezett, élesen és keserűen a hideg levegőben.

Céloztam a fegyverrel, miközben egy hatalmas, torz alak tántorgott felém a sötétben.

Az Ősbestiák mindenhol másképp néztek ki, ahová mentem. Abelaumban bizarr, mutáns farkasokra hasonlítottak. New Yorkban hatalmas, felfúvódott patkányokra. Itt… itt elátkozott krokodiloknak tűntek.

A lény belépett a reflektorom fényébe, kitátotta hatalmas, rothadt fogakkal szegélyezett pofáját. A szaga elviselhetetlen volt, mintha nyári hőségben a napon hagyták volna a húst.
A teste hosszú volt, vastag pikkelyek borították, de görnyedt, mintha fel akarna állni. Az első lábai túl hosszúak voltak – csupasz csontok és pikkelyes, penészes hús. A hátsó lábai vastagok és izmosak voltak, a lény valószínűleg gyorsabban tudott ugrani, mint ahogy én lőni.

Nekem kellett először lőnöm.

Eldördült a lövés, a fülemben csengett, és a szörnyeteg pontosan úgy ugrott rám, ahogy vártam. Mélyen, torokból felmordult, miközben elsuhant mellettem, alig tudtam kitérni előle, ahogy hátravetettem magam. Újra lőttem, a golyó a bestia vállát találta el. Csak elpazarolnám az összes lőszeremet, ha a testébe lövök, a fejét kellett eltalálnom.

Futottam, próbáltam eltávolodni tőle. Azt hittem, az út felé futok, de eltévedtem, és rájöttem, hogy egyre mélyebbre kerülök a fák közé. Az Ősbestia ott volt a nyomomban.

Megfordulva felemeltem a fegyveremet, de nem volt elég időm célba venni. Meghúztam a ravaszt, a szörny megrándult, ahogy a golyó eltalálta, hatalmas lyukat tépve az oldalába, és vért fröcskölt mindenfelé. Rám zuhant, a földre szorított, közben üvöltött, az állkapcsa alig centiméterekre csattant az arcomtól.

A fegyverrel kellett visszatartanom, a torkához nyomtam, és próbáltam felemelni a lábamat, hogy belerúgjak. Alábecsültem, ezek az Ősbestiák nagyobbak voltak, mint a korábbiak. Rémes lehelete az arcom körül lebegett, bűzös, szürke nyál csöpögött hosszú, fekete nyelvéről. A karom remegett. Nem bírtam ezt tovább. Csak… csak meg kellene…

Sikerült felemelnem a lábam, és teljes erőmből belerúgtam a csizmámmal a sebesült oldalába. A szörnyeteg tántorogva hátrált, olyan éles, magas sikolyt hallatva, hogy az szinte átszúrta a dobhártyámat. Felugrottam, de máris újra rám támadt.

Lőttem.