Első fejezet

Viharos szél dúlt a portálban, és Breen érezte, hogy Marco keze kezd kicsúszni a szorításából. Nem látott, mert a fény vakítóvá vált. Nem hallott a szél üvöltésétől.

Mintha az orkán dobálta volna, úgy bukdácsolt, Keegan satuként szorította a kezét, míg az ő kétségbeesett ujjai alig tartották Marcóét.

Aztán, mintha lekattintottak volna egy kapcsolót, zuhant. A levegő lehűlt és nyirkossá vált, a fény kialudt, és a szél elállt.

Olyan keményen ért földet, hogy megroppantak a csontjai. Egy földútra érkezett, állapította meg, amely nedves és puha volt a még mindig zuhogó esőtől. És az esőben Talamh illata érződött.

Kifulladva fordult át, és Marco fölé görnyedt. A férfi ernyedten és mozdulatlanul hevert, tágra nyílt szeméből döbbenet sugárzott.

– Jól vagy? Hadd nézzelek! Marco, te idióta! – Kutatva tapogatta végig a férfit. – Semmid sem tört el.

Majd Marco arcán simított végig, miközben Keegan felé fordította a fejét, és rávicsorgott.

– Mi a fene volt ez? Még amikor először jöttem át, sem volt ilyen.

A férfi a hajába túrt.

– Nem számoltam a plusz utassal. Vagy az összes rohadt csomagoddal. És mégis visszahoztam magunkat, nem igaz?

– Mi a fasz ez?

Amikor Marco megmozdult, a lány visszafordult hozzá.

– Ne próbálj még felkelni. Szédülni fogsz és bizonytalan leszel, de minden rendben van.

A férfi csak bámult rá, barna szeme hatalmas és üveges volt a döbbenettől.

– Ez a sok őrültség orvossá is tett?

– Nem egészen. Csak fújd ki magad. Most mi a fenét csináljunk? – nézett Keeganre.

– Kezdetnek menjünk be a kibaszott esőről – állt fel ingerülten a férfi, sötét haja nedvesen göndörödött a vállán. – A farmház udvarára akartam érkezni… és nem is jártam messze – intett –, tekintve, hogy mi jött velünk.

Már Breen is látta a kőház sziluettjét néhány méterrel odébb, az út túloldalán.

– Marco nem egy poggyász.

Keegan csak odasétált, és leguggolt.

– Jól van, testvér, ülj fel. Csak lassan.

– A laptopom!

Amikor Breen meglátta a táskát az úton, feltápászkodott, és odarohant, hogy felkapja.

– Nos, íme a fontossági sorrend.

Breen magához szorította a táskát az úton, az esőben.

Ez igenis legalább olyan fontos nekem, mint neked a kardod.

– Ha megrongálódott, majd megjavítod. Így kell ezt csinálni – mondta Marcónak –, lassan, nyugodtan.

Ahogyan Marcóval beszélt, lassan és könnyedén, az emlékeztette Breent, hogy Keegan tud kedves is lenni. Amikor akar.

A laptoptáskát átvetette a vállán, és visszasietett hozzájuk.

– Szédülni fogsz, és furcsán érzed magad. Amikor először jöttem át, elaléltam.

A fiúk nem alélnak el. – De Marco felhúzott térdére ejtette szédülő fejét. – Elájulhatunk, kiüthetnek minket, de nem alélunk el.

– Így kell ezt csinálni – ismételte Keegan vidáman. – Álljunk fel! Elkelne itt egy kis segítség, Breen.

– Csak hadd hozzam ide a bőröndömet.

– Nők, az istenekre!

Keegan csak intett a kezével, és a bőrönd eltűnt.

– Hová lett? – Marco hangja elcsuklott, ezúttal a szemét forgatta. – Hová tűnt?

– Ne aggódj, minden rendben van. Most már állj fel. Támaszkodj rám, és elviszünk odáig.

– Nem érzem a térdemet. Megvan?

– Pontosan ott, ahol lennie kell.

Breen odasietett, hogy a másik oldalról átkarolja Marcót.

– Semmi baj. Minden rendben van. Nincs messze, látod? Oda megyünk.

Marcónak sikerült néhány bizonytalan lépést tennie.

– A férfiak nem ájulnak el, de hánynak. Lehet, hogy én is fogok.

Breen barátja gyomrához szorította a kezét, kihúzta belőle a háborgás egy részét. Kicsit émelygett tőle, de azt mondta magának, hogy megoldja.

– Jobb így?

– Igen, azt hiszem. Úgy tűnik, nagyon furcsa álmom van. Breen szokott furcsa álmokat látni – mondta Keegannek kissé részegnek tűnő hangon. – Néha ijesztően furcsa álmokat. Ez most csak furcsa.

Keegan intett a kezével, és az udvar kapuja kinyílt.

– Tetszik ez a fajta furcsaság. Legalábbis jó illata van. Mint Írország. Igaz, Breen?

– Igen, de nem az.

– Nagyon furcsa lenne, ha az egyik percben még a philadelphiai lakásunkban állnánk, a másikban pedig egy írországi útra pottyannánk. „Sugározz fel, Scotty”-szerűen.

– Azok jó történetek. – Keegan egy pöccintéssel kinyitotta az ajtót. – Itt is vagyunk. Feküdj le ide a díványra.

– Lefeküdni jó. Hé, Breen, itt a bőröndöd. Igazán otthonos itt. Régimódian otthonos. Szép. Ó, hála az égnek! – mondta, amikor lefektették a díványra. – Nem ájultam el, látod. Hányni sem hánytam. Még nem.

– Csinálok neked egy kis teát.

Marco a fejét rázta Breennek.

– Inkább egy sört innék.

– És ki nem? Majd én hozok neked. Te maradj vele – parancsolta Keegan a lánynak. – Szárítsd meg, nyugtasd meg.

– Neki is azt a teát kellene kapnia, amit én kaptam, amikor átjöttem.

– Ami a teába megy, az mehet a sörbe is.

– Drogok, ugye? – kérdezte Marco, amikor Keegan kiment. – Mivel sok-sok drogot adtak be nekünk, így együtt vagyunk ebben a furcsa álomban.

– Nem, Marco. Ez a valóság.

Kinyújtotta a kezét a kandallóban lévő csendesen izzó tűz felé, és a lángok felcsaptak, a tűz ropogott. A kanapé mellett térdelve maradt, onnan gyújtotta meg a gyertyákat a szobában.

Végigsimított Marco oldalán, hogy megszárítsa a ruháját, majd a fonatain is, hogy megszárítsa a haját.

– Az őrült álomra szavazok.

– Tudod, hogy ez a valóság. Miért ugrottál velem, Marco? Miért kapaszkodtál belém és ugrottál?

– Nem akartalak egyedül elengedni valami fénylyukba, ami csak úgy megjelent az átkozott nappalinkban. És nagyon feldúlt voltál. Sírtál. Te… – A mennyezetre nézett. – Hallok valamit. Valaki más is van a házban.

– Harken, Keegan öccse itt lakik. Földműves. Ez az ő farmjuk. Az apámé volt. Ebben a házban születtem.

Marco erre ismét rápillantott.

– Ezt mondta neked, de…

– A nagymamám mondta, és ez az igazság. Olyan dolgokra emlékszem, amelyekre korábban nem. És ígérem, mindent megmagyarázok, de…

Elhallgatott, amikor Harken és Morena lejött a lépcsőn… nyilvánvalóan sietve magukra kapott ruhákban, mivel Morena inge ki volt fordítva.

– Isten hozott itthon! – Morena kibontott és kócos hajjal sietett le, hogy hevesen átölelje Breent. – Annyira örülünk, hogy látunk téged! – Ragyogó arccal nézett Marcóra, kék szeme csillogott. – És hoztál egy barátot is. Ő akkor Marco? A nagymamám azt mondta, hogy jóképű vagy, és ő sohasem téved. – Megrázta a férfi kezét. – Finola McGill a nagymamám. Én Morena vagyok.

– Oké.

– Harken Byrne vagyok, és szívesen látunk itt. Durva volt az átkelés, ugye? Majd mi rendbe hozzuk.

– Már gondoskodtam róla – jött be Keegan egy korsóval.

Marco ide-oda járatta a tekintetét. Testvérek, persze, a hasonlóság nyilvánvaló volt az erős arccsontokban, a száj alakjában.

– Sör, ugye? – Harken elgondolkodott. – Nos, amíg nem felejted el…

– Ez egy alapvető bájital, Harken. Az alapokat én is ugyanolyan jól tudom kezelni, mint bárki más.

– Bájital? – próbált feltápászkodni Marco, sötét bőre kissé elszürkült. – Nemet mondok a bájitalokra.

– Ez egyfajta gyógyszer – biztosította Breen. – Jobban fogod érezni magad tőle.

– Breen, ez a három alak itt talán nagyon jól néz ki, de lehet, hogy beszippantanak valami szektába, vagy…

– Bízz bennem. – A lány felnyúlt, hogy átvegye Keegantől a korsót. – Mindig megbíztunk egymásban. Tudom, hogy mindezt nehéz elhinni, vagy egyáltalán felfogni. De azok közül, akiket ismerek, neked lesz a legkönnyebb. Te már hiszel a multiverzumokban.

– Lehet, hogy te nem is az én igazi Breenem vagy, hanem egy testrabló Breen.

– Vajon egy testrabló Breen tudná, hogy Gaga-duettet énekeltünk, miközben te Galwayben egy ír hárfát tetováltattál magadra? Tessék, igyál egy kortyot. Vagy becsomagoltam volna a rózsaszín béka bögrét, amit gyerekkorunkban csináltál nekem?

– Becsomagoltad a bögrét? – Marco kortyolt egyet, amikor a lány odatartotta neki a korsót. – Nagyon összezavarodtam.

– Ismerem az érzést. Igyál még egy kicsit.

Amikor ez megtörtént, a férfi végigpásztázta a hármat, akik őt figyelték.

– Szóval… ti mind boszorkányok vagytok.

– Én nem. – Morena mosolyogva széttárta ezüstös végű lila szárnyát. – Tündér vagyok. Breenben is van egy kis sidhe, de ahhoz, hogy szárnya legyen, nem elég. Pedig szeretett volna ő is, amikor kicsik voltunk. – Morena leült a dívány szélére. – Tudod, kiskorunkban barátok voltunk, igazi jó barátok, olyanok, mint a nővérek. Tudom, hogy odaát hosszú időn át te is igazi jó barátja voltál neki, olyan, mint egy testvér.

Breen a sarkára ülve hagyta, hogy Morena vidám hangon és megértő tekintettel átvegye a vezetést.

– Egész nyáron hiányoztál neki, de még inkább érezte annak a súlyát, hogy mindezt nem mondhatta el neked, a kedves barátjának. Most pedig igazi jó barátként ki fogsz állni mellette és érte. Ahogy mi mindannyian.

– Ez jól csináltad – mondta Harken halkan, és Morena vállára tette a kezét. – A bájital után jobban fogod érezni magad – fordult Marcóhoz –, és egyben éhesebbnek is. Egy ilyen utazás kiüresít.

– Azt mondanám, hogy ez a rész mindannyiunkra igaz. Nem a Fogadófán keresztül jöttünk – mondta Keegan. – Ideiglenes átjárót kellett készítenem, ráadásul csak két személyre.

– Akkor biztosan majd’ éhen haltok. A vacsorából maradt annyi ragu, hogy a lyukakat betöltse. Megmelegítem.

Itt tényleg mindenki ilyen nagyon csinos? – tűnődött Marco.

– Mintha te nem lennél az – öklözött finoman Morena a férfi karjába. – Nos, nem vagyok igazán otthon a konyhában, ezért rábízom Harkenre, ami az ételből megmaradt. Gondolom, itt töltitek az éjszakát, már ami még hátravan belőle. Hely van elég.

Nem szeretném, ha Marcónak ilyen hamar újra keresztül kellene mennie ezen, ezért ma éjjel nem tudunk a házikóban aludni. És nem szeretném felébreszteni nagyit meg Sedricet. – Breen Keeganre nézett. – Hálás lennék, ha itt maradhatnánk éjszakára.

– Szívesen látunk benneteket. Lassan magadhoz térsz, Marco?

– Igen, ami azt illeti, jól érzem magam. Sőt, több, mint jól. Köszi. – Aztán a homlokát ráncolva nézett a korsóra, miközben teljesen felült. – Mi van benne?

– Amire szükséged volt. Idd ki azt a sört, testvér, aztán Breen bevisz téged az étkezéshez. Harken nagyon jó szakács, úgyhogy nem maradsz éhen.

Amikor Keegan otthagyta őket, Marco lenézett a sörére.

– Neked és nekem, kislány, hosszasan el kell beszélgetnünk.

– Tudom, és így is lesz. És a pendrive-on, amit adtam, ott van minden. Úgy írtam le, ahogy volt a Morénával és a sólymával történt dromolandi találkozástól kezdve.

– Ő a sólyomlány?

– Igen.

– Oké, hadd kérjem kölcsön a laptopodat, és elolvasom, amit írtál. Aztán beszélgethetünk.

– A laptop itt nem működik. Talamh-ben nincs technika.

Marco, a technológia szerelmese, egy pillanatig csak bámult.

– Most csak szórakozol velem. Be tudod utazni a multiverzumot, gyertyákat gyújtatsz a szoba túlvégében, szárnyakat növesztetsz, de nincs wi-fi?

– Pontosan. Ígérem, mindent megmagyarázok. Holnap átmegyünk a házikóba… a mi öbölbeli házikónkba. Te pedig elolvashatod, amit írtam, és felhívhatod Sallyt. Ki kell venned néhány szabad estét. Majd… majd azt mondjuk, hogy úgy döntöttél, hogy visszajössz velem Írországba néhány napra, amíg újra berendezkedem. De erről semmit sem mondhatsz neki, Marco.

A férfi szeme megtelt rettegéssel.

– Megint át kell mennünk egy ilyen portálon?

– Igen, de az könnyebb lesz. Ígérem. Gyere, enned és aludnod kell. Holnap… minden mással majd holnap foglalkozunk.

– Mennyi van még?

– Sok. – Megsimogatta az arcát, a helyes kis szakállát. – Nagyon sok minden más.

– Féltél visszajönni. Láttam rajtad. Ha itt minden varázslat meg tündérszárny, miért féltél? – Arrafelé nézett, amerre Keegan és a többiek mentek. – Nem tőlük féltél. Azt is láttam.

– Nem, tőlük tényleg nem. Hosszú történet, Marco. Ma estére legyen elég annyi, hogy van egy Nagy Rossz.

– Mennyire nagy?

– Nagyon nagy. Bolond lennék, ha nem félnék, de erősebb vagyok, mint voltam. És még erősebb leszek.

Marco megfogta a lány kezét, amikor felállt.

– Mindig erősebb voltál, mint hitted. Ha ez a hely segített ezt belátni, kap tőlem néhány jó pontot.

– Szeretném neked megmutatni ezt a helyet, megismertetni téged ezekkel az emberekkel, és másokkal is, mielőtt hazamész. – Megszorította a férfi kezét. – Most pedig együnk, mert érzem a ragu illatát, és éhen halok.

Marco hagyta a témát, leginkább azért, mert ennél többet már nem tudott befogadni. Bár miután evett, nem számított rá, hogy el tud aludni, abban a pillanatban kidőlt, ahogy bebújt az ágyba, amelyet Keegan mutatott neki.

A kakas ébresztette fel, ami elég furcsa volt. Ráadásul egy olyan szobában ébredt, amely nem a sajátja volt, a kandallóban alacsony lángon égett a tűz, az ablakok csipkés függönyein keresztül halvány napfény szűrődött be, és az a nyugtalanító felismerése támadt, hogy az előző éjszaka történtekből semmi sem volt álom.

Breent akarta, kávét és egy hosszú, forró zuhanyt, és nem tudta, hol találja bármelyiket is.

Felkelve a finnyás Marco látta, hogy ruhában aludt. Talán az egyik dögös testvér kölcsön tudna adni neki valamit, amit felvehet, miután lezuhanyozott.

Ránézett az órájára, amely lehetővé tette, hogy számontartsa az alvásidejét, a léptei számát és az időt is, és a homlokát ráncolta a fekete kijelző láttán.

Kilopakodott a szobából – ki tudta, mennyi az idő –, és leosont a lépcsőn.

Hangokat hallott – lányhangokat –, és követte őket a konyhába, amelyet előző este látott.

A kis munkaasztalnál, amely egyben kis étkezőhely is volt, Breen és Morena ült.

– Felébredtél – ugrott fel Breen. – Azt hittem, tovább alszol.

– Kukorékolt egy kakas. Azt hiszem.

– Nos, ez végül is farm. Ülj le, hozok neked egy kis teát.

– Kávét, Breen. Az életem egy kávéért.

– Ó. Nos…

Marco csak arra volt képes, hogy a kezével eltakarja a szemét.

– Ne mondd ezt!

– A teakeverék nagyon erős. A második legjobb dolog. Éhes vagy?

– Igazából egy zuhanyra lenne szükségem.

A lány ismét sajnálkozó pillantást vetett rá.

– Ó, nos…

Erre már Marco leült, és a fejét a tenyerébe hajtotta.

– Hogy bírja ki itt bárki is a napot kávé és zuhany nélkül?

– Vannak vécék… vízöblítésesek – mondta neki Morena – és szép nagy kádak.

– Marco nem kádas fajta.

– Csak ülsz ott a mocsokban, amit lemostál magadról.

– Ebben van valami, nem igaz? – vélte Morena. – Tudok neked zuhanyt csinálni odakint.

– Tényleg?

A tündérek kapcsolatban állnak az elemekkel. Ha szeretnél egy kis meleg esőt, abban tudok segíteni. Természetesen a szabadban.

– Persze, persze. Odakint. – Elvette Breentől a csészét, és belekortyolt a teába. Meglepetten pislogott. – Azt hiszem, most olvadt le a zománc a fogaimról. Van rá esély, hogy kölcsönkérjek valami tiszta ruhát?

– Nem vagy akkora, mint Harken, de tudok neked inget és nadrágot szerezni. Keressünk egy helyet a zuhanyodhoz. – Kinyitott egy szekrényt, kivett belőle egy darab barna szappant. – Tetszenek a copfjaid – mondta, miközben kinyitotta a hátsó ajtót. – Nekem nem lenne türelmem ennyit befonni. Azt hiszem, a kis siló túlsó oldala jó lesz. Elég privát.

– Ezt nagyra értékelem.

– A barátom barátja az én barátom is. Fű legyen alattad, különben a végén sárban fogsz állni. Szóval… – Csípőre tette a kezét. – Milyen meleget szeretnél?

– Forrót. Úgy értem, nem égetően forrót, de jó meleget.

– Jó meleget – ismételte Morena, és odanyújtotta neki a szappant.

A nadrágos és csizmát viselő Morena, akinek az inge most jobboldalt kilógott a nadrágból, tenyérrel felfelé felemelte a kezét. Ujjait begörbítette a levegőben, mintha magához hívna valamit.

Lágy, pehelykönnyű eső kezdett hullani. Ahogy a lány folytatta a hívogatást, az eső egyre erősebben és keményebben zúdult alá egy legfeljebb egy négyzetméteres területre.

Marco tudta, hogy a szája tátva maradt, de úgy tűnt, képtelen becsukni.

– Ha akarod, megnézheted a kezeddel, hogy elég meleg-e.

Marco kinyújtotta a kezét, érezte a forróságot, a nedvességet, a csodát.

– Igen, így jó. Ez… csodálatos. Jézusom, fogalmam sincs, hogyan kezeljem ezt az egészet.

– Szerintem nagyon is jól csinálod. – Morena hátralépett. – Szerzünk neked ruhát és egy törölközőt.

– Köszönöm. Hogy tudom kikapcsolni?

– Negyedórára idéztem meg, úgyhogy jobb, ha elkezded.

Miután a lány elment, Marco még majdnem egy percet elvesztegetett a varázszuhany bámulásával, mielőtt levetkőzött, és belelépett a gyönyörbe.

Miután felöltözött abba, amire ő farmdivatként gondolt, és megerősítette magát egy tükörtojásos pirítóssal, szinte normálisnak érezte magát.

– Tudom, hogy beszélnünk kell – kezdte Breen –, és át kell mennünk a házikóba, de előbb látni szeretném a nagymamámat. Látnom kell őt, és Sükebókát is.

– Én is szeretnék találkozni ezzel a kutyával, és igen, a nagyiddal is.

– Nem lakik messze. Kellemes séta.

– Oké, megpróbálok sodródni az árral. – A lánnyal együtt kilépett a házból. – Úgy néz ki, mint Írország. Ír a beszédük. Biztos vagy benne, hogy nem…

– Nem az. Próbáltad használni a telefonodat, ugye?

Marco megtapogatta a kölcsönvett nadrág egyik zsebét.

– Igen. Semmi. És igen, alig egy órája tündérzuhanyt vettem. Életem legjobb zuhanya volt. Nem érzem valóságosnak.

– Tudom.

– Úgy értem, ott van az öböl, de ez nem az az írországi öböl, ahol megszálltunk. És látok hegyeket arrafelé, de azok sem ugyanazok. Virágok mindenütt, sok birka és tehén. Lovak. Lovak a farmon. Megtanultál lovagolni?

Igen. – Breen úgy döntött, hogy nem mutatja meg a farmon azt a területet, ahol Keegan könyörtelen kiképzése alatt megtanult kardozni… méghozzá elég gyatrán. – Itt tudni kell lovagolni. Nincs autó.

– Nincs autó.

– Nincs technika, nincsenek gépek. A mágiát választották.

– Nem volt kenyérpirító – emlékezett vissza Marco. – A kenyeret egy fatüzelésű kályhában lévő rácson pirították. A víz kútból jön… vagy egy tündértől. Neked ez mind rendben volt?

– Ott volt a házikó a másik oldalon, ha dolgozni akartam. De itt is lehet írni… varázslattal. És ez tiszta, Marco… békés és élő. Azt hiszem, beleszerettem.

– Érzéki emlékezet… emlékszel? Valójában itt születtél, azt mondtad. Azok ott kint a dögös tesók a mezőn?

– A dögös tesók? Ó! – nevetett Breen, és a férfiba karolt. – Igen. Harken ízig-vérig farmer. Keegan inkább katona, de szereti a farmot, és amikor csak tud, dolgozik rajta. Taoiseachként azonban nagyon sok felelősség hárul rá.

– Mármint miként?

– Vezetőt jelent. Ő Talamh, a szépek népének vezetője.

– Úgymint Keegan király?

– Nem, ez nem így van.

Breen rájött, hogy milyen furcsa olyan dolgokat elmagyaráznia a barátjának, amelyeket csak néhány hónappal korábban tudott meg… vagy idézett fel emlékeiből.

– Itt nincsenek királyok, nincsenek uralkodók. Keegan vezet. Ő választotta, és ő a kiválasztott. Régi hagyomány, melynek gyökerei a mondákban gyökereznek. Van egy tó – kezdte, de Marco megragadta.

– Jóságos Isten, Breen! Futás, be az erdőbe!

– Mi az… Ó, nem, nincs semmi baj. Ez Keegan sárkánya.

– Hogy mi a fenéje?

– Csak nyugi. Vannak sárkányaik – de nem olyanok, mint a szűz hercegnőfalók egyes mesékben. Azon ott lovagoltam.

Marco karjának satu szorítása nem enyhült a lány körül.

– Egy fenét lovagoltál!

– De lovagoltam, a fenébe! Hűségesek… kötődnek valakihez, és hűségesek. Meg gyönyörűek. Apámnak is volt egy.

– Lehet, hogy le kell ülnöm. Nem akarok pipogyának tűnni, kislány, de a térdem megint cserben hagy.

Mielőtt megtehette volna, közvetlenül előttük az úton örömteli ugatás hallatszott. Sükebőka ugráló bóbitával és lebegő kis szakállal száguldott Breen felé.

– Hát itt vagy! – Nevetve tántorodott hátra, amikor a kutya a bóbitájától a farka vékony hegyéig, minden porcikájában izgatottan remegve ráugrott. – Ó, megnőttél! Lassan nagyobb leszel, mint én. Te is hiányoztál nekem. Annyira hiányoztál!

Letérdelt a kutyához az útra a puszikért, ölelésekért és simogatásért.

– Ő Sükebóka.

– Rájöttem. Jézusom, tényleg olyan lila, ahogy mondtad. Bíbor köd, szóval talán Hendrixnek kellett volna nevezned. Te aztán nem akármi vagy, kutyus! Vagy talán megint valami más?

Marco a sárkányról megfeledkezve leguggolt. Sükebóka nyálas kutyapuszikkal és lelkes farkcsóválással jutalmazta.

– Kedvel engem!

– Ő a legédesebb kutya a világon! Nagyi tudja, hogy itt vagyok. Sükebóka tudja, tehát nagyi is tudja. Gyerünk, látogassuk meg nagyit!

Sükebóka előreszaladt pár métert, a farkát csóválva megállt, várt, oda-vissza szaladgált.

– Milyen boldog kutya! Szóval, a nagymamád. Ő most mi?

– Egy a bölcsek közül. Boszorkány, egy kis sidhe vérrel. Valaha ő volt a taoiseach.

– Szóval van valamiféle, mondjuk úgy, időkorlátozás.

– Nem, lemondott róla, ezért lett egy másik. Aztán az apám volt a vezető. Most pedig Keegan. Később elmagyarázom.

– Mi van a nagyapáddal?

– Ő nincs itt, és szeretnénk, ha így is maradna. Ő a Nagy Rossz. – Megfogta Marco kezét, és ráfordult a Mairghread házikójához vezető útra. – Annyi mindent kell elmondanom neked!

– Az biztos, hogy egyre csak gyűlik.

– Nagyi elengedett, bár fájt neki. Miután apám meghalt, ő küldte a pénzt, amit anyám eltitkolt előlem… olyan okokból, amelyeket majd elmagyarázok, de egyet már most: mivel tudta, hogy boldogtalan vagyok, úgy intézte, hogy én is tudomást szerezzek a pénzről. Utána már az enyém volt a választás. Abbahagyni a tanítást, Írországba jönni. Ő csinálta nekem a házikót, és elküldte hozzám Sükebókát. A kutya vezetett ide. Úgy szeret, ahogyan az apám szeretett, bár alig emlékszem rá. Ahogy te, Sally és Derrick szerettek engem. Magamért. És ő nyitotta meg a világomat.

– Akkor azt hiszem, én is szeretni fogom őt.

Virágok nőttek mindenütt, őszi illatokkal fűszerezve a levegőt. A nádtetős, masszív kövekből épült házikó ott állt, élénkkék ajtaja nyitva volt.

Mairghread kilépett, az egyik hosszú, erdőzöld ruháját viselte. Élénkvörös haja koronaként ragyogott a fején. Ködös kék szeme párássá vált, ahogy a kezét a szívére tette.

– Nagyon hasonlítasz rá – mormolta Marco. – És egyáltalán nem úgy fest, mint bárki nagymamája.

– Tudom. Nagyi!

Marg kitárta a karját, és Breen az ölelésébe futott.

Mo stór. Isten hozott itthon. Isten hozott. Édes kislányom. Jól vagy. – Kezébe fogta Breen arcát. – Érzem, és látom is. A szívem csordultig tele van. – Ismét magához ölelte Breent, és a válla fölött Marcóra mosolygott. – És te vagy Marco, ugye?

– Igen, asszonyom.

– Itt mindig szívesen látunk. – A férfi felé nyújtotta a kezét. – Az ajtóm nyitva áll előtted. Furcsa utad volt.

Egy pillanatig még fogta Marco kezét, miközben az arcát fürkészte, a sötét szempárt, a takaros kecskeszakállat, az aggódó mosolyt.

– Jó barátja vagy az én Breen Siobhanomnak, és jó ember is. Ezt látom, és hálát adok érte az isteneknek. Gyere be, és ülj le!

A nappalin át, ahol ropogott a tűz, és hímzett díszpárnákkal teli kanapé állt, a konyhába kísérte őket.

– A konyha a családi beszélgetések helye. Igyunk egy kis teát, és Sedric történetesen épp ma reggel sütött citromos kekszet.

– És ő hol van?

– Ó, itt meg ott – mondta Marg Breennek.

– Nem, majd én hozom a teát, nagyi. Te ülj csak le Marcóval.

– Rendben. – Marg letelepedett a kis szögletes asztalhoz, megpaskolta, így Marco csatlakozott hozzá. – És te zenész vagy.

– Próbálok az lenni. – Breent látta az asszonyban, és Breen apját, a férfit, akit szeretett. – Én fizetem a bár bérleti díját.

– A Sally’sben. Breen mindent elmesélt Sallyről és Derrickről, valamint az üzletükről. Sedric azt mondja, hogy jó hely.

– Járt ott?

Az ezüsthajú férfi, akiről azt hitted, csak képzeltem – mondta Breen, miközben tealeveleket mért ki az egyik polcon álló üvegből.

– Ó, bocsánatot kérek érte.

– Tudod, aggódtunk Breen miatt. Az elmúlt egy-két évben egyre jobban. Úgy vonszolta be magát az osztályterembe, pedig nem érezte magát alkalmasnak a tanításra.

– Nem is voltam alkalmas. – Breen megtöltötte a kék teáskannát vízzel a tűzhelyen álló rézkannából, aztán rászorította a kezét, hogy kiáztassa a tealeveleket.

– Nem voltál, de ettől függetlenül jó tanár voltál, és sokkal jobb, mint amilyennek hitted magad. Látod, ezért aggódtunk – mondta Marg Marcónak. – Olyan kevésre tartotta magát, olyan keveset várt el magától!

A hasonlóság már megtörte a jeget, de az asszony szavai fel is olvasztották.

– Nekem mondja?

Marg erre felnevetett, és közel hajolt a férfihoz, mintha titkokat akarna megosztani vele.

– A szép haját barnával fedte el, nehogy észrevegyék, és unalmas ruhákat viselt, hogy elrejtse a csinos testét.

– Mintha csak magamat hallanám.

Marg ismét felnevetett, miközben Breen a szemét forgatta.

– Nem szeretnétek kettesben maradni?

Marco nem törődött vele. Breen letette a teáskannát az asztalra, és a fehér csészékért és tányérokért indult.

Az anyja terelte errefelé. Mrs. Kelly mindig jó volt hozzám, de…

– Tőlem egyetlen rossz szót sem fogsz hallani róla. Egy anya az anya, és amikor Eiannel megteremtették Breent, olyan szerelemmel tették, mint bárki más.

Szerettem Eiant. Szeretném elmondani, mennyire sajnálom, hogy elment. Tőle kaptam a zenét, tanított engem. A kilencedik születésnapomra adott egy gitárt, és megváltoztatta a világomat.

– Mesélt rólad.

– Tényleg?

– Ó, igen, és gyakran. Fiúként is ismertelek a fiam révén. Micsoda tehetség, mondta nekem, micsoda ragyogó fény. És olyan jó és igaz barátja a lányának, amilyet csak kívánhat az ember. Szeretett téged, Marco.

Amikor a férfi szeme megtelt könnyel, Marg megfogta a kezét.

– Breen elvisz téged a nyugvóhelyére, amíg te itt vagy. Az szent hely. Tudom, hogy az itteni látogatásodat nem tervezted, de ha őszinte akarok lenni, nagyon örülök, hogy eljöttél. Annyira örülök, hogy megismerhetem Breen legkedvesebb barátját a másik oldalról.

– Nem tudok hozzászokni.

– Hát, ez most elég sok így egyszerre, igaz?

– Minden olyan gyorsan történt, és nem volt időm mindent elmondani neki. – Breen kitette a kekszet, és elkezdte kiönteni a teát. – Átmegyünk a házikóba, ha nem gond.

– Hát persze. A tiéd, nem igaz? Finola épp most tölti fel a készleteket. És már alig várja, hogy újra láthassa a jóképű Marcót.

A férfi kicsit elpirult.

– Nem kellett volna ezt tennie. Bemehettünk volna a faluba bevásárolni. Jézusom, pénzt kell váltanunk, Breen. Nem tudom, mennyi van nálam.

– Talamh-ben nincs rá szükséged. – Leült, vett egy kekszet. – Itt nem használnak pénzt.

– Akkor hogy szerzed be a cuccokat?

– Árucsere, cserekereskedelem – mondta Marg, miközben belekortyolt a teájába. – Mi pedig örülünk, hogy a Tündérlakot otthonossá tehetjük nektek.

– Breen azt mondta, hogy az apja, majd maga küldte neki a pénzt.

– Pontosan. Van mód arra, hogy pénzhez jussunk. A trollok bányásznak, nekünk meg vannak kézműveseink és így tovább. Vannak olyanok a másik oldalon, más világokban, akik vásárolnak és eladnak.

– Asszonyom, ez megváltoztatta Breen életét. Nemcsak a pénz, hanem a tudat, hogy az apja gondoskodott róla. Hogy arra használhatja, hogy abbahagyja azt, amit nem szeret, és megpróbálja azt csinálni, amit szeret.

Lenézett oda, ahol Sükebóka boldogan majszolta a Breentől kapott kekszet.

– A könyv, amit erről a fickóról írt? Egyszerűen nagyszerű. Olvasta már?

– Igen. Olyan derűs és vidám, mint a névadója.

– Egy másikat is ír, azt felnőtteknek. De nem engedi, hogy elolvassam.

– Nekem sem.

– Még közel sincs kész – vetette közbe Breen. – Még mindig úgy érzem, hogy sétálnom kellene egyet, és magatokra hagyni titeket.

– Van mit bepótolnunk, nem igaz, Marco?

– De igen, asszonyom.

– Ó, hívj csak Margnak, ahogy a legtöbben teszik, és tegezz nyugodtan. Errefelé az járja. Vagy, mivel az unokám testvére vagy, hívhatsz nagyinak.

Miközben beszélt, kinyílt a hátsó ajtó, és Marco először látta meg az ezüsthajú férfit.

Breen felugrott, hogy megölelje, és Marco felismerte az örömteli meglepetést.

– Isten hozott itthon, Breen Siobhan. És üdvözöllek téged is, Marco Olsen.

– Te tényleg valódi vagy. Sajnálom, hogy nem hittem el.

– Nos, nem te vagy az első.

– Ülj le. Nem, ülj csak le – erősködött Breen. – Hozom a széket az íróasztal mellől, a szobámból. Ott van még?

– Mindig ott lesz – biztosította Marg.

Breen még egy csészét és egy másik kistányért tett az asztalra.

– Amikor visszamentem Philadelphiába, és meglátogattam az anyámat, hogy szembenézzek vele… Nehéz volt.

– Tudom, édesem – mondta Marg.

– Sokáig gyalogoltam, miután eljöttem tőle, és próbáltam megnyugodni. Mindezt eltitkolta előlem, az örökségemet, az adottságaimat, és dobozba zárt. Tudom, hogy féltésből – tette hozzá, mielőtt Marg megszólalhatott volna. – De amikor végre leültem a buszmegállóban, Sedric ott volt. Ott volt, mert szükségem volt valakire. Ezt nem fogom elfelejteni. És azt sem, amit Keegan mondott. Azt, hogy anyám is félt tőlem. Félt attól, ami vagyok, amim van. És azt hiszem, ez az, amiért képes leszek egy nap megbocsátani neki. Hozom a másik széket.

Amikor kiment, Marg felsóhajtott.

– Könnyebb lesz a szíve, amikor képes lesz megbocsátani. – Felvette a kannát, és teát töltött Sedricnek. – Nos, Marco, úgy jöttél át, hogy nem maradt időd elhozni, amire szükséged lehet, vagy amit szeretnél, hogy itt legyen, amíg nálunk tartózkodsz. Csak egy listát kell készítened Sedricnek, és ő majd elhozza, amit szeretnél.

– Meg tudod csinálni?

– Meg, és boldogan meg is teszem.

– Mert… boszorkány vagy? Varázsló?

– Csak egy kicsit. Én vérlény vagyok.

Marco keze megdermedt, miközben egy citromos kekszért nyúlt

– Vérfarkas vagy?

– Egyáltalán nem, bár többeket ismerek. Akik nem őrülnek meg hús és vér után teliholdkor, esküszöm. Vérmacska vagyok.

– Mint egy oroszlán?

Marg kuncogott, és intett a kezével.

– Rajta, Sedric, mutasd meg a fiúnak.

Sedric vállat vont, elmosolyodott. És macskává változott.

Az asztal alatt Sükebóka farka örömtelin kopogott a padlón.

– Ó! – Breen behozta a széket, miközben Marco bámult. – Még sosem láttam, hogy átváltoztál volna. Olyan könnyedén megy.

A macskából ember lett, aki a teájáért nyúlt.

– Egyek vagyunk, az ember és a szellemállat. A vérvonalamban lévő boszorkány segít a világok közötti utazásban. Mondd meg, mire van szükséged, és én elhozom neked.

Marco feltartotta az egyik ujját.

– Később ez komolyabb italt kíván.

– Van egy kis finom borunk – kezdte Marg.

– Köszönöm, de még ezzel együtt is egy kicsit korán van nekem. Később azonban tényleg kell az a komolyabb ital. És hogy mire lesz szükségem, az attól függ. Breen félve jött vissza. Átkozottul elszánt volt, de félt. Keegan mondott valamit… az egész nagyon gyorsan történt, nagyon zavaros, de olyasmit mondott, hogy felmenti a kötelessége, az ígérete alól.

– Tényleg? – kérdezte Marg elismeréssel a hangjában.

– Igen, és Breen azt mondta, hogy van egy Nagy Rossz, és később majd mindent elmagyaráz. De nem tudom, mire lesz szükségem, amíg nem tudom, miért akarja bántani Breent.

– Nem beszéltél neki Odranról?

– Nagyi, nem tudtam, hogy csak úgy beugrik a portálba, és… képzelheted, milyen megrázkódtatás érte, és mennyire rosszul volt. Mindent leírtam, és szeretném, ha Marco elolvasná az egészet, és mindent el is mondok neki.

– Ezt itt és most meg kell tudnia, és akár korán van, akár nincs, egy korty almabor senkinek sem fog megártani.

– Majd én gondoskodom róla – mondta Sedric, megsimogatva Marg vállát.