Amikor fiatal voltam – kezdte Marg –, fiatalabb, mint te, kivettem a kardot a tóból, fogtam a botot, és taoiseach lettem. Odran eljött a fővárosba, és én csak azt láttam, amit láttatni akart. Jóképű és kedves, elbűvölő és romantikus volt. Így beleszerettem ebbe az illúzióba, és összeházasodtunk.
Mesélt arról, hogyan tértek vissza a völgyben lévő családi farmra, a hónapokról, amikor a férfi megtévesztette őt és a családját, a fia születéséről, s hogy milyen örömét lelte benne.
És arról, amikor felébredt a kábítószeres álomból, és felfedezte Odran célját. Hogyan itta ki a férfi a fiuk erejét az éjszaka folyamán, hogy a sajátját növelje. Az utána következő háborúról a sötét isten és démonai, rabszolgái ellen, és mindent, ami utána jött, egészen a gyermek Breen elrablásáig.
Marco rájött, hogy nagyon is hálás a borért.
– De Breen több, mint az apja, igaz? Ott van neki az anyja is. Ember is.
– Fürge észjárású vagy, Marco. A mi Breenünk a híd a szépek népe, az emberek és az istenek birodalma között. Ez a hároméves gyermek azért szabadult ki az üvegkalitkából, mert ő mindaz, ami. Több még annál is, mint amennyit Odran tudott. Még annál is több, mint amennyit most tud, azt hiszem. Így aztán Eian taoiseachként vezette a csatát, a Fekete Kastély csatáját, és lerombolta Odran erődjét, újra lezárta világa kapuit, megtett mindent, amit csak lehetett.
– Anya azt akarta, hogy apa válasszon közte, köztem és Talamh között – tette hozzá Breen. – Hogyan tehette volna? De a farmot az O’Broinéknek, Keegan családjának adta. Az apjuk meghalt a csatában, hogy engem védjen. Barátok voltak. Együtt játszottak a Sorceryben. Rajta volt a képen, amelyet Tom Sweeney adott nekünk a doolini kocsmában.
– Meg volt írva, hogy oda menjünk. – Marco ivott még egy korty bort. – Elég nyilvánvaló, hogy találkoznunk kellett Tommal, és hallanunk kellett, hogyan ismerkedtek meg a szüleid.
– Szerették egymást. Azt hiszem, mindig is szerették egymást. Mert apa szerette anyát, Philadelphiába mentek, és apa megpróbált olyan lenni, amilyennek anya akarta, és amilyenre a népének szüksége volt.
– Azok a városon kívüli koncertek nem is koncertek voltak. Ide jött?
– Igen, és anya persze tudta, és ez csak szította a haragját. Elvált tőle, és szerintem neki is azt mondta, amit nekem, amikor visszamentem, hogy közöljem vele, mindent tudok. Nem engedi be az otthonába az aberrációt… így nevezte az adottságaimat, és valójában engem is.
Marco megszorította a kezét.
– Azt hitte, engem véd, meggyőzte magát róla, de valójában saját magát védte. A világot úgy, amilyennek látnia kellett.
– Sajnálom, Breen.
Marco továbbra is fogta a kezét, és erősen szorította.
– Én is.
– Tévedett. Mindvégig tévedett, úgyhogy őt is sajnálom. „Aberráció”, az ám, egy fészkes fenét! Már elnézést – szabadkozott azonnal Margnak.
– Semmi gond, mivel egyetértek.
– Te csoda vagy, kész csoda. Mindig is így gondoltam, csak azt nem tudtam, hogy… tudod, boszorkányistennő vagy. – Újra Margra nézett. – Hogyan halt meg Eian? Ha elpusztítottátok ezt az Odran erődöt és lezártátok a portálokat, hogy lehetséges, hogy még mindig fenyegetést jelent a Breenre?
– Nem csak Breenre, de ő a kulcs. Odran megölte a fiamat. Idővel a hatalmával és egy hozzá átálló boszorkány fekete mágiájának segítségével ismét háborút indított Talamh ellen. Azt hiszem, ez csel volt, hogy előcsalogassa és megölje Eiant. Hogy megölje a fiút, aki nem volt hajlandó meghajolni apja akarata előtt.
– Most pedig Breent akarja. Oké, minden tiszteletem a tiétek, és sajnálom, hogy ezeket a háborúkat valami őrült istennel kell megvívnotok, de nekem úgy tűnik, hogy Breen számára a legjobb hely az otthona. Ahol ez az isten nem tud eljutni hozzá. Nem értek egyet az anyáddal. Annak kell lenned, aki vagy, azt kell tenned, amit szeretsz, de kislány, te nem vagy harcos hercegnő.
– Egész nyáron erre edzettem, no nem a hercegnői részre. Egy karddal.
A férfi meglökte a vállát.
– Menj már!
– Meg tudom védeni magam. És sehol sem biztonságos, Marco. Számomra nem. Senki számára sem.
– Újra el fog jönni – mondta Marg. – Újabb csata lesz. Még több vér, még több halál. Az utolsó emberig kitartunk. De ha legyőz minket, ha meghódítja vagy elpusztítja Talamh-t, a ti világotok következik. És az összes többi, ahogy gyilkol és pusztít. Az ereje növekedni fog, és a szomja is egyre nő.
– Úgy érted, hogy elpusztítja a Földet, meg mindent?
– A mi világunkat, a tiéteket, minden világot. Mindegyiktől egyre többet kap. Hogy megértem-e Jennifer azon törekvését, hogy bezárja Breent? Igen, megértem. De amit sohasem hinne el, sohasem fogadna el, az az, hogy Breen a kulcs a zárhoz. Őt nem lehet bezárni. Odran idővel megtalálja, vagy mi lesz, ha saját gyereke lesz? Egy istennek van bőven ideje.
– Egyszer majd szeretnék gyerekeket. De Marco, ennek tudatában nem kockáztatom meg.
– Jézusom, Breen!
– Véget kell vetnem ennek. Ezek az én embereim. Tudom, hogy ez hogy hangzik, de…
– Jól hangzik.
– Harcolni fognak. De szükségük van rám.
Bólintott, nagy levegőt vett.
– Láttam a Wonder Womant, ismerem a dörgést.
– Négyszer. Négyszer nézted meg.
Marco öt ujját emelte fel.
– Isten kell ahhoz, hogy megölj egy istent, így működik, igaz?
– A fiú lánya a híd a világok között. – Breen érezte, hogy a szavak, a gondolatok, az igazság egyszerűen csak áramlanak belé és ki belőle. – A híd a fénybe vagy a sötétségbe vezet. Az ő útja hármas: ébredés, tanulás, döntés.
Marco kivárt egy szívdobbanásnyit.
– Mi volt ez? Jóslat? Már azt is csinálod?
– Néha. Még mindig önmagam vagyok, Marco.
– Ki mondta, hogy nem? Oké, akkor így már jobban átlátom, hogy mire lesz szükségem. Ha nem gond – nézett Sedricre.
– Örömmel segítek.
– De sok lesz, hiszen nem lehet tudni, meddig maradok itt. Addig nem megyek el, amíg vissza nem küldjük azt a seggfej istent a pokolba.
– Marco…
– Nekem is van választásom, kislány, és én így döntöttem.
– Neked nincs semmilyen erőd. Fogalmad sincs, mire képes Odran.
– Elég világos képet kaptam, és ez halálra rémít. De maradok. – Mindkét kezének mutatóujját a levegőbe lökte. – Ennyi, ennyi az egész. Ha nyaggatni kezdesz miatta, megkérdezem nagyit, hogy befogad-e. Nézz a szemembe, Breen, nézz egyenesen a szemembe, és mondd, hogy ha a helyemben lennél, te csak úgy visszamennél Phillybe, és itt hagynál engem.
– Ha bármi történne veled…
– Ugyanez igaz rád is. Szóval el van intézve. Azt hiszem, kölcsön kell kérnem valamit, hogy megírjam azt a listát.
Breen nem vitatkozott vele, annál okosabb volt. De remélte, hogy a következő néhány napban fokozatosan gyengíteni tudja a férfi elszántságát. Marco az ismerősei közül mindenkinél jobban a városi élet és annak minden kényelmének a híve volt.
Minél több időt tölt Talamh-ben technológia nélkül, a legszükségesebbek nélkül, valószínűleg annál… befolyásolhatóbb lesz. Különösen, ha Breen meg tudná győzni arról, hogy a túloldalon tudna olyat tenni, amivel segíthetne.
Jelen pillanatban azonban semmi sem jutott eszébe.
Ahogy visszafelé sétáltak a farmra, Breen egy sárkánypárra mutatott, akik lovasaikkal együtt siklottak az égen.
– Ők felderítők.
– Oké, szóval a sárkányok mindenféle színben léteznek. És az emberek? Van itt valaki az én fajtámból?
– Igen, és a te irányultságoddal. A szerelem itt is szerelem.
– Ezt jó hallani. Most ugyan nem vágyom romantikára, de jó tudni, hogy az emberek errefelé nyitottak.
– És a szívük is. Mint bárhol máshol, itt is vannak olyanok, akiknek nem. Volt egy vallási szektájuk, a jámborok. Nem úgy indultak, de aztán, nos, hogy úgy mondjam, sötétté váltak. És voltak szépek, akik arrafelé fordultak. Marco, szeretném felhívni a figyelmedet arra, hogy ha maradsz, és el akarsz jutni valahová, meg kell tanulnod lovagolni. Lovon.
– Azt hiszed, nem tudom megtanulni? – Hüvelykujjait a derékszíjába akasztotta, és peckesen lépkedett. – Kipróbálhatom a cowboykodást. És ha te meg tudod tanulni a kardforgatást, akkor én is.
– Elég pocsék vagyok benne.
– Ne már!
– Csak kérdezd meg Keegant. Ő tanított, és ő lenne az első, aki ezt elmondaná.
Marco átkarolta a vállát, miközben Sükebóka mellettük ügetett.
– Újra összebújsz azzal a csinos fickóval?
– Engem sem érdekel most a romantika. És gyanítom, hogy őt sem. Valami van a levegőben.
– Te most arra készülsz, hogy… – Marco intett a kezével.
– Pontosan arra… – ismételte meg Breen a gesztust. – Érzem, hogy valami… nyomakodik. Be akar jönni. Még nincs ott, de már közel van. – Lerázta magáról az érzést. – De még nem. Összeszedjük a holmimat, és elmegyünk a házikóba. Azt hiszem, könnyebb lesz, ha elolvasod mindazt, amit írtam. Aztán, ha kérdésed van, válaszolok rá.
– Oké, akkor innen csak úgy visszasétálunk Írországba? Egy újabb szélcsatornán keresztül?
– Nem olyan lesz. Nem annyira drámai.
Sükebóka boldogan ugatott és száguldozott körülöttük. Fürgén átugrott a kőfalon, és egyenesen a két gyerek és az őket őrző nagy farkaskutya felé iramodott.
– Ők Finian és Kavan. És a nő a zöldségeskertben? Ő Keegan és Harken nővére, Aisling. A gyerekek anyja.
– Szóval itt mindenki szép.
A kaput használták. Aisling, aki sötét haját felkötötte, kezét a nadrágjába törölte, és az egyiket domború hasára téve feléjük indult.
– Isten hozott, Breen Siobhan. Isten hozott. Visszajöttél, ahogy mondtad. Nem lett volna szabad kételkednem benned. – Megölelte Breent. – Bocsánatot kérek érte.
– Nem kell. Tudom, hogy mennyire aggódtál, és azt is, hogy miért. Ő Marco.
– Hallottam róla. Azt mesélték, úgy pottyantál ide, Talamh-be. Jól vagy már?
– Jól, köszönöm. Örülök, hogy megismerhetlek.
– Én is. Kértek teát? Mab vigyáz a fiúkra, amíg bemegyünk.
– Most jövünk nagyitól, ahol teáztunk és boroztunk. Már csak a holmimat kell összeszednem, hogy beköltözhessünk Tündérlakba.
– Ó, már átküldték őket. Morena gondoskodott róla, és a te nagyon szép ruháidat is kitisztították, Marco.
– Köszönöm. Ezeket az öcsédtől, Harkentől kaptam kölcsön.
– Ne aggódj. Neki van még.
Finian, az idősebb fiú odarohant hozzájuk, az öccse a nyomában totyogott.
– Mindjárt itt a születésnapom – jelentette be Finian. – Itt leszel a születésnapomon.
– Samhain napján. – Breen leguggolt. – Emlékszem. Hároméves leszel.
– Köszönj, és üdvözöld Breen barátját, Fin. Ő Marco.
A kisfiú leszegte a fejét.
– Helló és isten hozta.
– Kicsit félénk az ismeretlenekkel. De – folytatta Aisling, amikor Kavan odaért hozzájuk, és azonnal megpróbált felmászni Marco lábára – ő kicsit sem az.
Marco felkapta a gyereket.
– És ő kicsoda?
– Ő a mi Kavanunk – mondta Aisling, miközben a kisfiú gagyogott valamit Marcónak –, aki számára nem létezik idegen.
Kavan marokra fogta Marco fonatait, és rájuk vigyorgott.
– Tetszik!
– Nekem is.
Aztán a kicsi Breen felé nyújtózkodott, és gügyögött neki.
– Mikorra várod? – kérdezte Marco Aislinget.
– Imbolc{1} körül. Február elejére – magyarázta a férfi értetlenkedő pillantására. – Számításaim szerint már túl vagyok a felén. Ezúttal lányt remélek, mert, ahogy látod, már van két ördögfiókám.
– Hiányoztak az ördögfiókáid – mondta Breen, és megsimogatta Kavant, mielőtt letette volna. – Holnap visszajövünk. Nagyival fogok dolgozni, ahogy korábban is. És szólj, kérlek, Keegannek, hogy edzek, ha akarja.
– Kétségtelenül akarni fogja. Ő és Mahon… ő az én emberem – mondta Marcónak –, holdkeltére visszaérnek. Gyertek el hozzám, amikor tudtok, mindkettőtöket szívesen látlak. Gyerünk, fiúk. Megígértük vagy sem Harkennek, hogy gondoskodunk a konyhakertről? Áldás mindkettőtökre – mondta, miközben elterelgette a gyerekeket.
– És rád is – viszonozta Breen. – Menjünk, Sükebóka.
– A portál azon a fán keresztül vezet – intett Breen, amikor újra áthaladtak a kapun. – Vagy a portál maga a fa, nem vagyok benne biztos, hogy melyik.
Marco átnézett a földúton túlra, egy másik kőkerítésre, egy birkákkal teli legelőre, és onnan fel a dombra.
A fa több mint hat méter szélesen terült el, ahogy egy sziklarakásból kiemelkedett. Vastag ágai lefelé íveltek, némelyik leért a földig, mielőtt újra felfelé tört volna. A levelek, amelyek Breen emlékei szerint egész nyáron élénkzöldek voltak, mostanra bíborvörösre színeződtek.
– Milyen fa az?
– Az a Fogadófa, és a portál… vagy a főportál Talamh és Írország között.
Breen átvágott a mezőn Marcóval. Sükebóka előreszaladt, felkapaszkodott a domboldalon lévő hét kőlépcsőn. Egy ágon pipiskedve megállt, ugatott, mintha csak sürgetné őket.
– Oké. Ha elájulok, hozhatod nekem megint a sört, vagy ami benne volt, bármi is volt az.
– Megtehetem, de nem lesz rá szükséged. Érezni fogod a változást – mondta Breen, miközben Marco követte őt a lépcsőn. – És van egy kis szél, de nem olyan, mint a másik. Változik a fény, de csak egy villanás, és aztán vége. Ne lepődj meg, ha a túloldalon esik az eső. Sohasem lehet tudni.
– Nem hiszem, hogy bármi is meglepne még egyszer. Soha.
Breen Marco fölött állva hátranyúlt. Érezte a férfi szorongását, de az nem tudott versenyre kelni a hűségével.
– Fogd meg a kezem! Menj előre, Sükebóka! Mi is jövünk. Lépj rá az ágra! Lehet, hogy egy kicsit úgy érzed, mintha zuhannál, de…
A fény felvillant, a hirtelen fuvallat beleborzolt a hajába.
– De nem zuhansz. Látod?
– Már át is értünk? A gyomrom kicsit megremegett, de… Biztos, hogy átértünk?
– Igen. Csak le kell másznod.
– Kicsit remeg a térdem – ismerte be Marco. – De nem ütött úgy ki, mint korábban. És nem esik az eső.
– Szerencsések vagyunk, nem fogunk elázni. Jó másfél kilométer gyalogút a házikóig.
– Nagyjából ugyanúgy néz ki.
– Igen, de mégsem az. Tegnap este nem láthattad, mert odaát esett az eső, és megrázott az átkelés, de Talamh-nek két holdja van.
– Kettő?
– Az egyik nő, amikor a másik fogy.
– Ez annyira király! Ezt látni akarom. De tudod, Breen, én bejártam az egész erdőt, amikor itt voltam, hogy megismerjem az íreket. Sohasem láttam azt a fát. Hogyan kerülhet el az a fa bárki figyelmét? Hatalmas, és a sziklából nő ki. Vagy a szikla nő ki belőle.
– Nem úgy volt megírva. Nézd meg az órádat.
Marco megtette, és kurtán felkacagott.
– Most mit szólsz, jól működik. – Elővette a telefonját a kölcsönnadrágból. – A telefonom is.
– Először Sally – mondta Breen. – A legjobb lesz, ha azt mondod, hogy úgy döntöttél, visszajössz velem, és tegnap este elrepültünk. Itt maradsz néhány napig, és…
– Nem tudom, meddig maradok, és ezt mondom. Add fel, Breen, nem szabadulsz meg tőlem. Nem lesz semmi bajunk. Át fogjuk segíteni egymást ezen az egészen. Én pedig megtanulok lovagolni. Gyí, te paci!
– Nem olyan könnyű, mint hiszed. A fenekem napokig csupa zúzódás volt. És utálom magam, amiért örülök, hogy itt vagy.
– Ezt abbahagyhatod. Mondd csak, mindebben, amit leírtál… Van benne valami a Dögös Főnökkel folytatott szexről?
– A francba. Figyelj…
– Túl késő. Azt mondtad, hogy az egészet elolvashatom. És lehet, hogy most nincs kedvetek összebújni, de láttam, hogy nézett rád.
– Mintha csak egy újabb púp lennék a hátán?
– Nem. Ahogy, remélem, egyszer valaki majd rám is így néz. – Marco romantikus szíve kicsit felsóhajtott. – Még csak nem is próbált visszaütni, amikor nekiestem, amikor azt hittem, hogy bánt téged. Feltörölhette volna velem a padlót, de nem tette. A pokolba is, valószínűleg akár kumkvattá vagy valami hasonlóvá változtathatott volna. De nem tette.
– Tiszteli a hűséget és a barátságot.
– Sally azt mondta, hogy van stílusa.
– Azt hiszem, tényleg van.
– Most már emlékszem erre az ösvényre. A rohadt életbe! Ha arra mész, a faluba jutsz. Az öböl ott van. Hé, ott volt, ott. Rossz helyen volt. Ez… Tudod mit? Ez rohadtul király. – Beleszimatolt a levegőbe. – Érzed? Szerintem az öböl illatát érzem. És… füstöt.
– Begyújtottak nekünk. – Breen arrafelé intett, ahol a fák ritkultak. – Látod?
Ott állt a házikó, a kéményekből füst szállt a nádtető fölé. A kert, amelynek gondozására Seamus tanította meg, ugyanolyan színpompás volt, mint máskor. És a virágcserepek, amelyeket szintén Seamus útmutatása nyomán ültetett be, még mindig virágoztak.
– Ez a te helyed, Breen. A nagyanyád mondta, és ő készítette neked. Ezt most jobban megértem, mint valaha. Én is szerettem itt lenni.
– Tudom. – Lenézett a kutyára, aki egy helyben táncolt. – Menj csak.
Szinte a levegőbe ugrott, mielőtt kirohant volna, át a zöld füvön, le a lejtőn a palás partra, és a vízbe ugrott.
– Vízi kutya – mondta Marco nevetve. – Nem semmi.
– Menjünk be. Én ott szoktam teát inni… és istenemre, meg kell kóstolnod Finola limonádéját. Varázslatos. De nagyon remélem, hogy nem feledkeztek meg a kóláról sem.
Olyan, mintha hazajöttem volna, gondolta Breen, miközben kivette a kólát a hűtőből. Miközben az első kortyokat itta, végignézett a csinos konyhán… a frissen sült kenyér fehér kendőbe csomagolva feküdt a palaszínű pulton, a kőtál tele volt friss gyümölcsökkel, a széles ablakpárkányon friss virágok illatoztak.
Minden olyan volt, mint amikor hónapokkal korábban először látta. Pontosan olyan, mint amikor itt hagyta.
– Tésztás vacsorát készítek magunknak – jelentette be Marco, miközben körülnézett a konyhában. – Nézd ezeket a paradicsomokat. Tökéletesek! – Megnézte az óráját, és számolt kicsit. – Várok körülbelül egy órát, mielőtt felhívom Sallyt. Ha esetleg elaludtak, akkor legalább egy kis kávét igyanak, mielőtt megmondom nekik, hogy elszöktem.
– Úgy jó lesz. Majd itt, a lenti a hálószobában berendezkedem a munkához. – Arrafelé indult, és belépett a kertre nyíló szobába. – Várj csak. Már meg is csinálták nekem. – Egyik kezével végigsimított a laptopon, amely már ott volt a kis íróasztalon, a sarokban szépen feltekerve állt a jógamatraca, amelyről meg is feledkezett, hogy magával hozza.
– Sedric már megjárta Phillyt – mondta Marcónak.
– Mi? Hogyan?
– Majd megszokod. – Visszasétált, hogy kinyissa az ajtót Sükebókának, aki a nappali kandallójához szökdécselt, és a szokásos három fordulat után elégedett kutyasóhajjal letelepedett.
– Gondolod, hogy a cuccaim fent vannak abban a szobában, amelyet korábban használtam?
– Derítsük ki. Ki akarok pakolni, aztán írok egy kicsit. Valószínűleg kéne arról is írnom egy blogbejegyzést, hogy visszajöttem a nyaralóba. Te pedig ott üzemeled be a laptopot, ahol olvasni akarsz.
Átvágtak a nappalin az erdőzöld kanapéjával, a gyertyáival és kristályaival, a virágokkal és a kék vízre nyíló kilátással.
A tűz sistergett és ropogott a kandallóban.
Át az előszobán, fel a lépcsőn, ahol a kutya feltápászkodott, hogy kövesse őket. Amikor felértek, Breen befordult Marco szobájába.
A férfi gitárja az állványon állt, a hárfa pedig a tokjából kibontva csillogott az asztalon a szintetizátorral együtt.
Mivel Marcót teljesen lefoglalta, hogy bámuljon, Breen kihúzta az egyik fiókot.
– Pulóverek, ingek.
Marco kinyitotta a szekrényt.
– Mindent elpakoltak.
– Ez egyfajta üdvözlés. Fogadok, hogy a kabátjaid meg az ernyőd… és az enyémek is… az előszobaszekrényben vannak.
– Tényleg azt hiszed, hogy valahogy majd hozzászokom?
– Remélem, igen. – Breen szíve kicsit elszorult. – Ez vagyok én.
– Mindig szeretni fogom azt, aki vagy. – Az asztalhoz lépett, ujjaival végigsimított a hárfa húrjain. – Meg akarom tanulni, hogyan kell ezen játszani. Ez a legjobb ajándék, amit valaha kaptam.
– Kicsit emlékszem arra, amit apám tanított nekem. Meg tudom mutatni, és tudom, hogy onnantól kezdve többre vagy képes.
– Oké. Oké. – Körbejárta a szobát, kinézett a kilátásra, amelyre emlékezett. – Talán vacsora után rendezünk magunknak egy zenés estét. Főzés és zenélés, az talán segítene a valahogyon. Lemegyek, nekilátok annak a szósznak, hogy mennyeire párolódjon, aztán felhívom Sallyt. – Kinyújtotta a kezét, végigsimított a lány élénkvörös fürtjein. – Te pedig tedd a dolgod, Breen.
A lány lement, hogy tegye a dolgát, Sükebóka pedig összegömbölyödött mögötte az ágyon. Először a blogbejegyzést fogja megírni, döntötte el Breen, de csak röviden. És várni fog a posztolással, amíg Marco nem beszél Sallyvel.
Hogyan kezdje? – tűnődött. A blogon semmiképp nem írhatott a talamh-i taoiseachről, vagy arról, hogy Marco vele ugrott át a portálon.
Egy pillanatig csak ült, és hagyta, hogy tudatosuljon benne, hogy valóban visszatért. Nyáron élvezte magányát a nyaralóban, és azt, hogy életében először egyedül él.
De ahogy most ott ült, és hallotta Marcót a konyhában, amint énekelve tette, amit a paradicsomokkal tennie kell, úgy érezte, hogy barátja jelenléte olyan, mint a meleg takaró egy hűvös reggelen.
Egyszerűen megnyugtató, mint a mögötte szundikáló kutya, vagy a tudat, hogy a kertkapun túl nyílnak a virágok.
Ezért írt arról, hogy visszatért Írországba. A blogon most először említette, hogy megtalálta a nagymamáját, és megtudta, hogy elvesztette az édesapját. És arról, hogy a veszteség miatt érzett gyászt hogyan ellensúlyozta a család és a barátok megtalálásának öröme.
Hogyan segített ez neki megtalálni önmagát.
Amikor elkészült, elégedetten félretette a blogot, és megnyílt a történetnek.
Belemerült, hagyta, hogy körülvegye.