Amikor végre a felszínre bukkant, kissé megdöbbent. Jól haladt a philadelphiai lakásban, amikor nyár végén visszament. De belátta, hogy nem úgy, mint itt. Talán a kezdeti energiarobbanás miatt, mert visszatért oda, ahol igazából elkezdte útjának ezt a részét, de tíz oldalt írt, szinte áradtak belőle a szavak.
Most, az írás ködéből kiszabadulva, megérezte Marco paradicsomszószának illatát, észrevette a fény változását, ahogy az alkonyat egyre közeledett.
És látta, hogy Sükebóka elhagyta a helyét.
Kikapcsolta a laptopot, kilépett. Látta, hogy Marco az ebédlőasztalnál ül, és a homlokát ráncolva olvas a laptopján. Sükebóka felállt a konyhai tűzhely előtti helyéről, és a lány lábához simult.
– Sally?
– Minden rendben. Örül, hogy veled jöttem. – Aztán felnézett, egyenesen a lány szemébe. – Ami itt van, Breen, az nem jó. Nem jó. Szent szar, majdnem megöletted magad. Kétszer is!
– De nem ölettem meg magam. És nem akarja, hogy meghaljak, Marco. Amit ő akar, az rosszabb. – Kiment a konyhába, hogy megtöltse a kutya etetőtálját. – Erősebb vagyok, mint voltam, és még erősebb leszek.
– Hogyan fogsz vele harcolni?
– Most nem tudom a válaszokat. – Választott egy üveg bort. – De azt hiszem, hogy erő az erővel fog összecsapni.
– Ő egy rohadt isten. Ő Loki, kislány, a szórakoztató részek nélkül.
– Az ő vére van bennem, és még több is. Több van bennem. Nem kérdezed, hogy félek-e.
– Nem vagy hülye, sem őrült, tehát tudom, hogy félsz. Keegan nem tudja elintézni? Oké. – Marco felállt, és gesztikulálva fel-alá járkált. – Értem én, hogy megtenné, ha tudná. Most már jobb képet kaptam róla és mindenkiről, aki odaát van. Még nem fejeztem be, de már jobban látom az egészet. Legalábbis a te szemeddel nézve.
– Az apám meghalt, amikor megpróbálta megállítani.
– Tudom, kicsim. Tudom. De az az őrült boszorkányasszony a kétfejű kígyókkal… – Megborzongott, mielőtt elvette a bort, amelyet Breen nyújtott felé. – Ami a kígyókat illeti, Indiana Jonesszal értek egyet.
– Egyszer becsapott. – Koccintott, ivott. – Még egyszer nem fog meglepni.
A férfi hosszan nézett rá.
– Már nem vagy olyan rémült, mint tegnap este.
– Talán vissza kellett jönnöm, hogy elveszítsek a félelmemből valamennyit. Nem az egészet, mert nem vagyok hülye, sem őrült. És tudom, hogy fogok még nagyon félni. De amit megtanultam, és amit még meg fogok tanulni? Minél többet tanulok, annál többet érzek. Féltem az írással próbálkozni, de addig erőltetted, amíg meg nem tettem. És jó vagyok benne. Még jobb is leszek, de már jó vagyok benne. És ez örömet szerez nekem. Egyre jobb leszek a varázslásban. Eddig is elég jól ment, és még jobb leszek. Ez is örömmel tölt el.
Marco bement a konyhába, megkeverte a szószt.
– Az írástól nem kerülsz halált mutató álomba.
– Olvastál a látomásomról, a fiúról az oltáron, arról, hogy mit tettek Odran és a démonjai azzal a fiúval?
– Rosszul is lettem. Hánynom kellett tőle, mert ez nem olyan volt, mint egy film, ahol minden csak színjáték. Ez valóságos volt.
– Hogy fordíthatnék hátat neki, amikor lehet, hogy én vagyok az, aki megakadályozza, hogy ez valaha is újra megtörténjen?
– Nem tudom, de az a helyzet, hogy a gyertyagyújtás vad dolog, kislány, de nem olyasmi, amivel ezt az egészet kezelni lehet.
– A tűz gyakran az első megtanult készség.
Letette a borát, és kinyújtotta a kezét. És vörös lángot hívott elő.
– Tud forrón égni. – A másik kezében kék tűz lobogott fel. – Vagy hidegen is.
A magasba küldte, majd egy mennydörgéshez hasonló csattanással összehozta őket, mielőtt sisteregve, szikrázva kihunytak volna.
– A levegő felkavarodhat. – Körözött az egyik ujjával. – Ez meleg szellő. – Aztán felemelte a másik kezét, és azzal is kört írt le. – Ez pedig jeges szél.
Mindkettő belefújt a hajába, és meglebbentette Marco fonatait, mielőtt a lány eltüntette volna, miközben az ajtóhoz sétált, és kiment. Ott rátette a kezét a virágcserépre.
– A föld életet hoz. – A még ki nem nyílt bimbók kivirágoztak a keze alatt. – Vagy elveszi.
És a föld megremegett.
– Az eső hullhat puhán a földre, hogy megitassa. – Felemelte, majd leengedte a karját. Kinyújtotta a tenyerét, amelyben a felhőkből vett eső csillogott. – Vagy ostorként csapkodhatja.
Egyik kezét az öböl felé nyújtotta, és felkorbácsolta a vizet.
Majd újra kisimította.
– Ez a négy elem összekapcsolódik bennem egy ötödik elemmel. A varázslattal, amelyet az előttem járók adtak nekem. Tanultam, Marco. Apámnak is megvolt, ami nekem, kivéve az emberi részt. De ő az anyámért megpróbált ember lenni, amikor ezen az oldalon volt. És azt hiszem, mivel oly sokat vesztett a szívéből, mert két világ közt őrlődött, Odran megtalálta a módját, hogy ezt kihasználja. És megölte. Bennem megvan az, ami az apámban nem volt. Nem tudom, mit jelent, hogyan használhatom, kell-e majd használnom, de több van bennem.
– Oké, oké. Még több borra van szükségem. Tele kell töltenem ezt a poharat.
Visszatért a konyhába, de a keze annyira remegett, hogy nem tudta felemelni az üveget.
Breen odament hozzá, a kezét az övére tette.
– Ne félj tőlem. Azt hiszem, az összetörne, ha félnél tőlem.
– Nem. Tölts nekem, jó? Nem félek. Le vagyok nyűgözve. Igen, ez a jó kifejezés rá. – Lenyelte a bort, amit a lány töltött neki. – Ragyogtál. Úgy értem, mintha belülről világítottál volna. Olvastam néhány dologról, amit megtanultál, de látni, ahogy csinálod…
Marco átkarolta a lányt. A karja még mindig remegett, de magához szorította.
– Nem mondtam-e mindig, hogy különleges vagy? Csak eltart egy darabig, mire eljutok ahhoz a „valahogyan majd megszokom” részhez.
– Van rá időd. Mi lenne, ha valami teljesen normálisat tennék, és csinálnék egy salátát a tésztádhoz?
– Az jó lenne. Elrakom a laptopot. A többit majd később elolvasom. Azt hiszem, egyelőre torkig vagyok vele. Felteszek egy kis zenét.
Normális, gondolta Breen, miközben hámozott és aprított. Vajon az is normális lenne, ha egy kis rozmaringot és kristályokat csúsztatna Marco párnája alá, hogy nyugodtan aludjon?
Úgy döntött, hogy normális, ezért gondoskodni fog róla.
Megvacsoráznak, és normális dolgokról beszélgetnek. Aztán felmegy a hárfáért – a párnája alá csúsztatja a talizmánt –, és megmutatja a barátjának, mire emlékszik. Talán a gitárját is lehozza.
Amikor Marco bejött, hogy vizet forraljon a tésztához, az normálisnak tűnt… az ő normálisuknak, gondolta Breen. Ahogy a férfi ellenőrizte a salátával kapcsolatos munkáját, aztán végigvezette egy öntet receptjén, mielőtt belecsúsztatta a spagettit a fazékba.
– Mint a régi szép időkben – mondta, és Breen felnevetett.
– Borg tudat. Én is erre gondoltam. Megterítem az asztalt, és dőzsölünk.
Sükebóka vakkantott egyet, de nem figyelmeztetésként, hanem üdvözlésként. Amikor Breen odapillantott, látta, hogy Keegan éppen kopogtatni készül az üvegajtón.
Még épp megpillantotta Cróga aranyhegyű, zöld farkát, amint a sárkány felemelkedett az éjszakai égboltra.
A tányérokkal a kezében az ajtóhoz lépett, hogy kinyissa.
– Bocsánat – szabadkozott a férfi rögtön. – Vacsorázni készültök. Nem tartalak fel benneteket.
– Hé, gyere be! – szólt Marco a tűzhely mellől. – Vacsoráztál már?
– Nem, csak azért…
– Vacsorázhatsz velünk. Rengeteget főztem. Hozz még egy tányért, kislány, és kínáljuk meg egy kis borral ezt a férfiembert.
– Nem akarok tolakodó lenni.
– Nem vagy az. – Breen hátralépett. – Marcónak igaza van. Több mint elég kaját csinált.
– Ez kedves tőled. Nagyon jó illata van.
– Remélem, szereted a spagetti marinarát.
– Igen, bár már jó ideje nem ettem.
– Igazi élményben lesz részed. – Nem egészen volt biztos abban, hogy ez mit jelent az este normalitására nézve, de Breen indult, hogy töltsön még egy pohár bort – Marco fantasztikusan főz.
– Csak látni akartam, hogy berendezkedtél-e, és szólni, hogy holnap szokás szerint találkozunk, Breen. Úgy tűnik, sikerült a vacsorára időzítenem.
– Megérdemled. Vedd le azt a remek kabátot, amire vágyom – mondta neki Marco. – Rajta, kislány, tedd csak ki a salátát. A gyertyákat is meggyújthatod a magad módján. Már majdnem megszoktam.
Mielőtt bármelyiket megtette volna, Breen odasétált Marcóhoz, és hátulról erősen átölelte.
– Aggódik értem – mondta a férfi Keegannek.
– A barátok szoktak. Úgy látom, egész jól összeszedted magad. Morena azt mondta, hogy igen. És találkoztál Marggal és Sedrickel.
– Sedric szerencsés ember. Vagy macska. Találkoztam a nővéreddel és a két fiával. – Marco, aki otthon volt a konyhában, egy szűrőbe öntötte a tésztát. – Láttam néhány sárkányt. Még nem tudom, mit gondoljak róla, de Breen naplójában olvastam, hogy lovagolt a tieden.
– Naplót vezetsz?
– Igen. – A lány arra koncentrált, hogy a salátát szétossza a tálakba.
– Szerintem kérünk még egy üveg bort – döntötte el Marco. – Mi lenne, ha nyitnál egyet, Keegan? Én addig összekeverem a tésztát és a szószt csak úgy családiasan.
Marco, ahogy szokta, elbabrált a kenyérszeletekkel, a mártással, bazsalikomot tett a tésztára. Amikor leült, megemelte a borát.
– Jó, hogy társaságunk van vacsorára. Otthon Phillyben nem sok embernek volt helyünk, ezért többnyire a Sally’sben lógtunk.
– Jó hely rá.
– A legjobb. – Marco beletúrt a salátájába, megkóstolta. – Szép munka, Breen. Szóval, Keegan, te vagy itt a főnök. Vagy ott. Arrafelé.
– Én vagyok a taoiseach.
– Olvastam a naplóban, hogyan megy ez. A tóba ugrás meg minden. Megtaláltad a kardot, és felhoztad. És bumm! Csakhogy azt is mondhattad volna, hogy „Na, én aztán nem”, és nyugodtan elúszhattál volna.
– Ez egy döntés.
– Nem könnyű, lefogadom. És még csak gyerek voltál.
– Elég idős. – Keegan vállat vont. – Minket szinte születésünktől fogva arra tanítanak és képeznek, hogy ismerjük a taoiseach kötelességeit.
– Breen pedig most edz és tanul. De nem azért, hogy ő legyen a főnök.
– Ha elbukom, dönthet, hogy bemegy-e a tóba, és felhozza-e a kardot.
– Ne beszélj bukásról.
Keegan kurta pillantást vetett a lányra.
– Kérdezett. Ez a válasz.
– Meg tudja csinálni – folytatta Marco –, még akkor is, ha félig ember, félig földlakó, vagy akárhogy is hívjátok.
– Ő is Talamh-ből származik, a bölcsek, a sidhe vérét hordozza. Az teszi őt egyedivé, ami az anyjától, a nagyapjától származik. Nem mássá, ha érted, hanem…
– Különlegessé – bólintott Marco jóváhagyólag Keegannek. – Mindig ezt mondom neki. Az anyja komolyan megpróbálta őt átlagossá tenni. Nem sikerült neki.
Marco a háziasszony szerepét magára véve hatalmas adag spagettit szedett Keegan tányérjára.
– Egyébként örülök, hogy ma este beugrottál, mert holnap meg akartalak keresni. Hé, ugye nem kell uramnak, felségednek vagy ilyesminek szólítsalak?
– Dehogy – tiltakozott Keegan. – Az istenekre, nem.
– Annak az egyharmadát, Marco. Komolyan mondom. A fenébe is! – Breen csak sóhajtott, amikor a férfi a tányérjára szedte a tésztát. – Mindig túl sokat ad.
– Komolyan fel vagy turbózva, kislány. Azoknak az izmoknak szénhidrátra van szükségük. Segítettél neki megszerezni őket.
– Ööö…
– Az edzéssel. Nagyon megharagudtam volna rád, főnök haver vagy sem, amiért leütötted a csajomat és zúzódásokkal tarkítottad a testét.
– Marco, kérlek! – Breen arca kipirult. A vörös hajúak átka! – Csak egyél.
– Fogok. De rájöttem, hogy azért voltál Breennel kemény, mert szükséged volt rá, hogy visszavágjon. Hogy vissza akarjon vágni. Az anyja… és nem fogok rá rosszat mondani. Amikor előbújtam, a családom nem támogatott. A húgom igen, de a szüleim, a bátyám már más tészta. De Ms. Wilcox mellém állt, úgyhogy nem leszek túl kemény vele.
– Honnan bújtál elő?
– A szekrényből, öregem – nevetett Marco. – Meleg vagyok.
– Igen, Breen mondta, hogy ez azt jelenti, hogy a férfiakat kedveled a szexben, meg ilyesmi. Nálunk, Talamh-ben, nincsenek ilyen szekrények.
Marco csak vigyorgott, Keegan pedig a villája köré tekerte a spagettit, és megkóstolta.
– Hát ez fantasztikus! Még annál is jobb, mint amit Olaszországban ettem.
– Jártál Olaszországban? – Marco rábökött. – Mindjárt kifaggatlak róla, de előtte befejezem, amit elkezdtem.
– Fejezd csak be, amit akarsz. Én addig eszem.
– Azt akarom mondani, hogy nehéz megtanulni visszavágni, akarni a visszavágást, amikor az életed nagy részében, lényegében az egész életedben azt mondták, hogy ne tedd. Sőt, azt mondták, hogy úgysem nyerhetsz, mert sohasem leszel elég jó.
Keegan bólintott, miközben folytatta az evést.
– Breen anyja tévedett. Bármi is volt az oka, az még nem teszi őt kevésbé rosszá. Az vagy, ami. – Aztán borostyánszínű pettyekkel tarkított zöld szemével egyenesen Breenre nézett. – És te most már tudod, amit tudsz. Ez nem jelenti azt, hogy nem foglak leütni vagy zúzódásokat okozni neked az edzőpályán.
– Mert azt akarod, hogy éljen.
– Igen, azt akarom, hogy éljen.
– Ezért döntöttem úgy, hogy nem haragszom rád. Ráadásul megmentetted az életét. Kétszer is.
– Annyira nem volt veszélyben az élete.
– Kóstold meg a mártásomat. Saját specialitásom. A sárkányodon leszálltál az égből, amikor valami gonosz tündérfickó elkapta. Te meg nyissz, levágtad a fejét.
– Finom a mártásod.
– És amikor a ribanc boszorkány kígyói megharapták, te segítettél megszabadulni a méregtől.
– A nagy részét ő maga csinálta.
– Ő máshogy meséli, de hiszek neked. Akárhogy is, Breen jelenti a világot számomra, úgyhogy nem tehetsz semmit, ami nagyon felbosszantana… kivéve, ha bántod. Azt hiszem, távol kell maradnom az edzőpályától.
– Jól választod meg a barátaidat, Breen Siobhan.
– Enyém az érdem. Marco, nem akarom, hogy ma este tovább gondolkodj ezen. Így is kemény napod volt.
– Már majdnem végeztem. Szükségem lesz rád vagy valakire, aki engem is kiképez. Néhány szerencsés ütéstől eltekintve pocsékul bunyózom.
– Azt mondja, itt marad – kezdte Breen, amikor Keegan ránézett.
– Nem csak mondom, komolyan is gondolom. Nekem Breen jelenti a világot – ismételte Marco. – Amíg ő itt van, addig én is.
– Hát akkor, testvér, majd kiképezünk, bár lehet, hogy nem fogod megköszönni. Meg kell tanulnod harcolni, hogy megvédd magad és másokat. De azt mondom, többféleképpen is lehet segíteni, nem csak karddal vagy ököllel.
– Mint például hogyan? Én nem tudok egy maréknyi tüzet fellobbantani, mint itt néhányan.
– Mint például úgy, hogy mindjárt kérek egy második adagot. Nem annyit, mint az első, különben a végén még Cróga sem tud majd hazavinni.
– Főzés?
– A harcosoknak enniük kell, méghozzá jól. Majd én gondoskodom a kiképzésedről. Morena jó lenne hozzá a kezdéshez – mondta Keegan Breennek. – Kiegyensúlyozott és határozott, de több türelme van, mint nekem.
– Kinek nincs?
– Olyat még nem találtam – mondta Keegan könnyedén. – Tehetséged van a főzéshez, ez több mint egyértelmű, úgyhogy nem szabadna elpazarolni. És azt kell mondanom, mivel megtapasztaltam, hogy kemény szerencseütésed van, akárcsak Breen esetében, több van benned, mint hiszed.
Marco az öklére támasztotta az állát.
– Jóképű vagy, remek az alakod, és most ilyeneket mondasz nekem. Nehéz lesz nem beléd szeretni.
Keegan nevetett, és újabb adag tésztát kapott be.
– Ha kedvelném a férfiakat ilyesmikért, kétségtelenül udvarolnék neked, már csak a főztöd miatt is.
– Egy fiú álmodozhat. Mesélj nekem Olaszországról. Hol jártál, mit láttál, mit csináltál?
Barátkoztak. Breen ült, bár nagyrészt tudomást sem vettek róla, és figyelte, ahogy a barátság gyökeret ereszt, kicsírázik, majd kivirágzik, miközben Keegan a firenzei művészetről, a római szökőkutakról, a tengerparti kanyargós utakról és a falvak szűk utcáiról beszélt.
Amikor áttértek Montana hegyeire és síkságaira, a lány felállt, hogy összeszedje az edényeket.
– Nem, maradjatok csak ülve – mondta, amikor mindkét férfi felemelkedett. – Te főztél. Te pedig tovább szórakoztathatod Marcót.
Amit Keegan meg is tett, más világokról mesélve, miközben ő az edényekkel foglalkozott. Aranyhomokos világokról óriási dűnékkel és buján zöldellő oázisokkal, nyüzsgő városokról, ahol húrvasúttal közlekedtek, és az épületek átszúrták a felhőket.
És a primitív törzsekről, ahol a mágia virágzott, a férfiak lándzsával vadásztak, és sárból meg szalmából építettek kunyhókat.
Breen arra gondolt, hogy még sohasem látta Keegant ilyen nyugodtnak, és sohasem tapasztalta még, hogy ilyen szívesen ül és beszélget.
– Hányan vannak? – kérdezte Marco. – Hány világ van odakint?
– Ki tudná megmondani? Mi úgy húszról tudunk, de úgy tűnik, hogy többen vannak, mint ahányat ismerünk.
– Húsz? Mindegyikben jártál?
– Nem, dehogy. A kötelességeim nem hagynak elég időt arra, hogy ilyen szabadon utazgassak. Aztán vannak világok, amelyektől törvény tilt el minket. Némelyek még mindig alakulóban vannak, tudod, vad vizek és tüzes hegyek világai. Vulkánok.
– Hűha. Dinoszauruszok?
– Hallottam már meséket a nagy vadállatokról.
Breen magukra hagyta őket. Felment az emeletre, és talizmánt csúsztatott Marco párnája alá.
Amikor lement Marco hárfájával, Keegan felállt.
– Elég sokáig feltartottalak benneteket – kezdte, aztán a lányhoz lépett, és szemügyre vette a hárfát. – Na, ez aztán az igazi szépség!
– Breen hozta nekem ajándékba.
– Mondta, hogy muzikális vagy. Ez szép hangszer.
– Meg kell tanulnom játszani rajta. Gondolom, te nem játszol.
– Egy kicsit.
– Tényleg? – öklözött a karjába Marco. – Mutasd meg.
– Vissza kell mennem.
– Hallottam, hogy hegedülsz.
– Mikor? – vonta össze a szemöldökét rosszallóan Keegan, Breenre pillantva.
– Mielőtt elmentem.
– Eian biztos megtanított téged játszani. Az az ember egy sima nádszálat is meg tudott szólaltatni.
– Tanított, de nagyon sok mindent elfelejtettem. Jó lenne hallani olyasvalakit játszani rajta, aki nem felejtette el.
Amikor a férfi tétovázott, Marco megbökte.
– Vedd úgy, hogy a vacsorádért énekelsz. A következő vacsorádért.
– Hát, ennek nehéz ellenállni. Rendben, csak egyet, mielőtt elmegyek.
Leült a nappaliban, a hárfát az ölében tartotta, és hosszú ujjaival végigsimította az egyes húrokat.
– Jól van hangolva.
Egy pillanatot kivárt, aztán játszani kezdett.
Úgy tűnt, hogy a hangok egyszerűen zokognak a húrokon. Gyönyörűek és szívszorítóak voltak, így a levegő együtt sóhajtozott velük.
– Ismerem ezt a dalt – motyogta Breen. – Emlékszem rá.
– Kell is. Ez apád egyik dala. „Szívkönnyek” a címe. Elszomorított – mondta Keegan, és abbahagyta a játékot.
– Nem, nem úgy. Látom, ahogy játszik. Kint ült a kis házunk hátsó udvarán. Késő este, egyedül. Az ablakomból néztem őt, és olyan magányosnak tűnt. Pillangókat küldtem neki. – Az emlékezés mosolyt csalt az arcára. – Hívtam őket, és jöttek, röpködtek körülötte. Felnézett, meglátott, rám mosolygott, az ujját az ajkára tette. Játszott a nyári holdfényben, körülötte pillangókkal. Fejemet az ablakpárkányra hajtva elaludtam, és amikor reggel az ágyamban ébredtem, olyan volt, mint egy álom. Játszd el újra, kérlek!
Miután Keegan megtette, valami élénk és gyors zenére váltott, hogy felderítse a hangulatot. Aztán a hárfát Marco felé nyújtotta.
– Próbáld ki.
– A zeneboltban, ahol dolgoztam, elég jó volt a hangszerválaszték, de semmi ehhez fogható nem akadt.
Megpengette a húrokat, igazított a hárfán, még néhányat pengetett. És visszanyúlt ahhoz, amit a Sally’sben zongorázott Szent Patrik napján.
– Nocsak, mit nem hallok – vigyorgott rá Keegan. – Ritka tehetség vagy, Marco, vagy csak ugrattál, amikor azt mondtad, hogy még sohasem játszottál.
– Ez a „Black Velvet Band” akart lenni. Nem egészen sikerült. Felmegyek a YouTube-ra megnézni.
– Utasítások – magyarázta Breen Keegannek –, online bemutatók a számítógépen.
– Megteheted, vagy magaddal hozhatod a hárfát. Aisling tud hárfázni, és adna neked egy-két leckét. Ahogy hallom, annál többre nem is lesz szükséged. – Felállt. – Köszönöm az ételt és a zenét. Vissza kell mennem, mert Harken még napfelkelte előtt kiver az ágyból.
– Én is egy ilyennel élek – intett Marco a hüvelykujjával Breen felé. – Örülök, hogy eljöttél. Holnap találkozunk, odaát. Azt hiszem, már valahogy megszoktam – mondta Breennek. – Vagy a bor miatt van.
– Igyál egy kis vizet, különben holnap bánni fogod. – A lány felállt. – Kikísérlek. Sükebóka már az ajtónál táncol. Az éjszakai fürdőzését akarja.
Amint Breen kinyitotta az ajtót, a kutya az öböl felé rohant.
Keegan felvette a bőrkabátját.
– Jó éjszakát, Marco.
– Később találkozunk.
Breen kilépett a hűvösbe, miközben Sükebóka a tóban csobbant.
A lány nem vesztegette az időt.
– Eltökélte, hogy marad. Meg kell értened, hogy ő nem erre termett. Nem harcra, vagy arra, hogy megbirkózzon azzal, ami jön. Meg kell győznöm, hogy menjen vissza. Te vagy a taoiseach.
– És akkor mi van, ráparancsolhatnék, hogy menjen el? Nincs ráhatásom, és egyébként is felnőtt ember, olyan, aki értékeli a barátját. Ezt tiszteletben kellene tartanod.
– Tiszteletben tartom, a fenébe is. De neki nincs ereje, és…
Az éles mozdulattól a bőrkabát alja csattanó hangot adott… és a férfi szeme is megvillant.
– Neked kellene a legjobban tudnod, hogy nem tarthatod őt erőtlennek. Kiáll érted, hát állj ki te is érte. Csendet! – parancsolta Keegan, mielőtt a lány ismét tiltakozhatott volna. – Ne becsüld le őt!
– Nem tennék ilyet! Nem akartam…
– Esküszöm neked, hogy az életem árán is megvédem, ahogyan téged is.
– Bárkit megvédenél. Ilyen a természeted. De Keegan, ha bármi történne vele, nem tudnám elviselni. Képtelen lennék rá.
– Gondoskodom róla, hogy megvédjék, és te is ugyanezt teszed. Ne tedd őt kevesebbé, mint amilyen. Neked kellene a legjobban tudnod, mit tesz az elmével, a szívvel, a lélekkel, ha lekicsinylik.