Hogyan robbantsunk ki egy háborút? Tápláljuk a saját, lappangó hatalomvágyunkat. Felejtsük el, hogy csakis az őrültek hajszolják az önmagáért való hatalmat. Hagyjuk, hogy az efféle őrültek hatalomhoz jussanak – még felettünk is. Hagyjuk, hogy az efféle őrültek szokás szerint a józan ész maszkja mögé rejtőzzenek. És akár a védekezéssel kapcsolatos téveszmékből formálják a maszkjukat, akár a törvényesség teologikus aurájából, a háború ki fog törni.

img2.jpg

GOWACHIN AFORIZMA

Az illóra citromillatot kibocsátva ébresztette Jorj X. McKie-t. Pár pillanatig az elméje tréfát űzött vele. Azt hitte, a Tutalsee szelíd óceánján lebeg, a maga virágfüzérekkel feldíszített szigetén, ahol citromfák nőttek a hibiszkuszbokrok és az illatos alyssumszőnyegek között. Az ő lugassal fedett háza az illatos szellők útjában állt, és a citromfa…

McKie hirtelen magához tért. Rájött, hogy nem a Tutalseen fekszik valamelyik szeretője oldalán; egy kiképzett ágykutyán hevert, a Központi Központban lévő, páncélozott falú lakásában. Ezek szerint visszatért a Szabotázs Iroda szívébe. Visszatért a munkához.

Megborzongott, mert eszébe jutott, hogy egy bolygó teljes lakossága meghalhat ezen a napon… vagy holnap.

És biztosra vette, hogy meg fog történni, hacsak valaki nem oldja meg a Dosadi-rejtélyt. Mivel jól ismerte a gowachinokat, meg volt győződve erről. A gowachinoktól kitelt, hogy kegyetlen döntéseket hozzanak, különösen, amikor a büszkeségük volt a tét, vagy olyan okokból, amiket más fajok egyedei még csak nem is értettek. Bildoon, az Iroda vezetője ugyanilyennek ítélte a helyzetet. A kalebán-válság óta nem jelent meg ekkora probléma a Konföderáció láthatárán.

De hol van ez a Dosadi nevű, veszélyeztetett bolygó?

Miután végigaludta az egész éjszakát, a Dosadiról szóló tájékoztató anyag eleven és frissen jelent meg a tudatában, mintha az agya egy része folyamatosan dolgozott volna, és kiélesítette volna a részleteket. A jelentést két ügynök írta, egy vriv és egy laklak. Mindkettő megbízható és leleményes volt. Kiváló forrásokkal rendelkeztek, bár nem sok információt sikerült begyűjteniük. Mindketten keményen dolgoztak, hogy előléptetésben részesüljenek, és tették ezt egy olyan időszakban, amikor a vrivek és a laklakok a fajukat érő, hátrányos megkülönböztetésről beszéltek. A jelentés nyomán különleges vizsgálatot kellett indítani. Egyetlen SzabIr-ügynök sem állt felette a belső ellenőrzésnek, akármelyik fajhoz tartozott is. Ezt a trükköt arra szánták, hogy meggyengítsék az Irodát, és megakadályozzák, hogy valaki minden dicsőséget bezsebelve megszerezze az igazgatói pozíciót.

Ugyanakkor a SzabIr-t továbbra is Bildoon irányította, egy emberi alakban élő panspechi, egy alom negyedik tagja, aki ezt a nevet viselte. Már az első szavaiból kiderült, hogy elhiszi a jelentésben leírtakat.

– McKie, ez az ügy egymás torkának ugraszthatja az embereket és a gowachinokat.

Tökéletesen érthető idiómát alkalmazott, bár a gowachinok esetében a has emlegetése lett volna hasonló módon fenyegető. McKie már áttanulmányozta a jelentést, és a gowachinokkal való, hosszas ismeretsége révén szerzett tapasztalataira alapozva osztotta Bildoon véleményét. Letelepedett egy szürke székkutyára az íróasztallal szemben, abban a meglehetősen szűkös, ablaktalan irodában, amit Bildoon az utóbbi időben kedvelt, és átvette a jelentést az egyik kezéből a másikba. Rögtön ezután rájött, hogy azért viselkedik így, mert ideges, és az asztalra tette a jelentést. Kódolt memosürgöny formájában érkezett, ami akkor játszotta le a tartalmát az erre kiképzett érzékszerveknek, amikor ujjakat vagy más tapintószerveket érzékelt magán.

– Miért nem tudták meghatározni a Dosadi helyzetét? – kérdezte McKie.

– Csak a kalebán ismeri.

– Nos, akkor ők…

– A kalebánok nem hajlandóak válaszolni.

McKie ekkor egyenesen Bildoonra meredt. Az íróasztal polírozott felszíne visszatükrözte az igazgató arcát, mely az eredetihez képest fordítva volt ugyan, de minden részletében egyezett vele. McKie az utóbbit tanulmányozta. Amíg nem összpontosított Bildoon összetett szemére (döbbenetesen hasonlított a rovarok szeméhez), a panspechi egy sötét hajú, kellemesen gömbölyű arcú ember férfinek látszott. Talán nemcsak az alakot kapta meg, hanem annál többet is, amikor a testét emberi testté formálták. Az ábrázata érzéseket tükrözött, amiket McKie az emberi lények arckifejezései alapján értelmezett. Az igazgató dühösnek tűnt.

Ennek láttán McKie nyugtalan lett, és azt kérdezte:

– Nem hajlandóak?

– A kalebánok nem tagadják a Dosadi létezését, sem azt, hogy veszély fenyegeti a bolygó lakóit. Csak éppen nem hajlandóak beszélni róla.

– Akkor egy kalebánszerződéssel van dolgunk. A szerződés kikötéseinek engedelmeskedve viselkednek így.

Miután McKie felébredt a lakásában, felidéződött benne a Bildoonnal folytatott beszélgetés, és egy darabig csak feküdt és gondolkodott. A Dosadi a kalebánkérdés újabb kiterjesztése lenne?

Jogosan félünk attól, amit nem értünk.

A Konföderáció nyomozói hosszú idő óta képtelenek voltak megoldani a kalebánrejtélyt. McKie a Fannie Mae-vel folytatott, legutóbbi beszélgetésére gondolt. Amikor az ember már azt hitte, végre sikerült tisztázni valamit, az hirtelen újra zavarossá vált. Mielőtt a kalebánok megajándékozták az értelmes lényeket a dimenzióajtókkal, a Konföderáció a teremtmények viszonylag lassan működő, és megérhető szövetsége volt. Az univerzum egy megismerhető dimenziókból álló, közös teret jelentett. Akkoriban a Konföderáció úgy terjeszkedett, ahogyan a buborék fúvódik egyre nagyobbra. A folyamat lineárisan zajlott.

A dimenzióajtók megjelenése robbanásszerű gyorsulást idézett elő az élet valamennyi területén, és mindent megváltoztatott. A dimenzióajtók közvetlenül ható bomlasztó erőnek bizonyultak. A puszta jelenlétükkel azt sugallták, hogy végtelen számú, használható dimenziónak kell léteznie. És sok mindent sugalltak még, amit csak korlátozottan lehetett érteni. Egy dimenzióajtót használva valaki kilépett egy, a Tutalseen lévő szobából, és belépett egy folyosóra itt, a Központi Központban. Valaki átment egy dimenzióajtón itt, és a Paginuin találta magát, egy kertben. A két pont közötti „normális teret” talán fényévekkel vagy parszekekkel lehetett mérni, de ez az új közlekedési mód érvénytelenítette az efféle, régimódi fogalmakat. A Konföderáció nyomozói a mai napig nem tudták megérteni a dimenzióajtók működését. Az olyan koncepciók, mint például a „relatív tér”, nem szolgáltak magyarázattal a jelenségre; ezektől csak még rejtélyesebbé vált a dolog.

McKie csalódottságában a fogait csikorgatta. A kalebánok óhatatlanul ezt váltották ki belőle. Mire megy azzal, ha azt gondolja róluk, hogy látható csillagok abban a térben, amiben a saját teste is létezik? Felnézhetett bármelyik bolygón, ahová egy dimenzióajtó kirakta, és megvizsgálhatta az éjszakai égboltot. Látható csillagok – á, igen. Azok a kalebánok. De mit mond ez neki?

Létezett egy jól megalapozott elmélet, miszerint a kalebánok csupán a hasonlóan titokzatos tapriziók fejlettebb változatai. A Konföderáció több ezer standard évvel ezelőtt befogadta a tapriziókat, és azóta is alkalmazta őket. A tapriziók egy értelmes lény alakjával és méreteivel rendelkeztek. Egy alul és felül elvágott, rövid fatörzsre hasonlítottak, és a testükből furcsa, csonkának tűnő végtagok álltak ki. Ha valaki megérintette őket, a bőrük melegnek és ruganyosnak bizonyult. A faj a Konföderáció hivatalos tagnépének számított. Ám ahogyan a kalebánok átvitték az értelmes lények testét a téren, a tapriziók a tudatot repítették át, hogy valahol összeolvasszák egy másik tudattal.

Ezek a lények kommunikációs berendezésként szolgáltak.

Ám a jelenleg uralkodó elmélet szerint a tapriziókat annak idején azért küldték, hogy felkészítsék a Konföderációt a kalebánok érkezésére.

Veszedelmes lett volna azt gondolni, hogy a tapriziók csupán a kommunikáció fejlett eszközei. Ugyanilyen veszélyes lett volna azt hinni, hogy a kalebánok egyszerű utazásszervezők. Nézzük csak a dimenzióajtók a társadalomra nézve bomlasztó hatását! És amikor valaki egy tapriziót alkalmazott, folyamatos emlékeztetőt kapott a veszélyre: a kommunikációs transzállapotot, ami mindenkiből rángatózó zombit csinált a hívás idejére. Nem… sem a kalebánokat, sem a tapriziókat nem lett volna szabad kérdések és feltételek nélkül befogadni.

A panspechik esetleges kivételével egyik faj sem tudott szinte semmit a kalebán és a taprizió jelenségről, a gazdasági és személyes értéküket leszámítva. Azt senki sem tagadhatta, hogy értékesek, és ez a tény tükröződött a dimenzióajtók használatáért és a távhívásokért járó díjakban. A panspechik tagadták, hogy ismerik ezen dolgok magyarázatát, de hát ők mindig is hírhedten titkolózó természetűek voltak. A faj valamennyi egyede öt testből és egyetlen domináns személyiségből állt. Négy test tartalékban volt valahol, egy rejtett alomban. Bildoon is egy ilyen alomból származott, és egyszer valamikor átvette a közös egót egy alomtársától, akinek az ezt követő sorsát csak elképzelni lehetett. A panspechik nem voltak hajlandóak beszélni a belső ügyeikről, csak annyit vallottak be, amennyit egy külső szemlélő is látott: képesek átalakítani a testüket, hogy az felvegye a Konföderáció legtöbb értelmes lényének alakját.

McKie azt érezte, hogy egy pillanatra úrrá lesz rajta az idegengyűlölet.

Túl sok átkozott dolgot fogadtunk el magyarázatnak olyanoktól, akiknek jó okuk volt arra, hogy hazudjanak nekünk.

A szemét továbbra is csukva tartva felült, mire az ágykutya gyengéden hullámzott a feneke alatt.

Átok az összes kalebánra! Átok Fannie Mae-re!

Egyszer már felhívta Fannie Mae-t, hogy a Dosadiról kérdezze. Az eredmény nyomán elgondolkodott azon, hogy valóban tudja-e, mit jelent a kalebánok számára a barátság.

„Információ nem engedélyezett.”

Ez meg miféle válasz? Különösen úgy, hogy ez volt a kalebán egyedüli válasza.

Nem engedélyezett?

McKie-t alapjában véve egy régi dolog bosszantotta: a SzabIr-nak nem állt módjában, hogy a maga megszokott „szelíd ráhatását” alkalmazza a kalebánokkal szemben.

Ugyanakkor a kalebánokat még sosem kapták rajta azon, hogy hazudtak. Sőt, abszolút őszinték voltak – már amennyiben sikerült megérteni, miről beszélnek. De ebben az esetben nyilvánvalóan visszatartották az információt. Nem engedélyezett! Lehetséges, hogy készek bűnrészesek lenni egy bolygó teljes lakosságának megsemmisítésében?

McKie-nek be kellett vallania magának, hogy igen, lehetségesnek tartja ezt. Megtehetik a puszta tudatlanságuktól vezérelve, vagy holmi szigorú erkölcsi törvénynek engedelmeskedve, amit a többi értelmes lény nem ismer vagy nem ért. Vagy más ok miatt, amit lefordítani sem lehet a Konföderáció hivatalos nyelveire. Azt állították, hogy a „létezés értékes csomópontjának” tekintenek minden élőlényt. De elejtettek néhány célzást arra, hogy vannak bizonyos kivételek. Hogy is mondta egyszer Fannie Mae?

„Az a csomópont jó, hogy szétoszlott.”

Hogy tekintheti valaki egy egyén életét „csomópontnak”?

Ha a kalebánokkal való kapcsolata során McKie megtanult valamit, hát azt, hogy a különböző fajok egyedei a legjobb esetben is éppen csak megértik egymást, és ha valaki egy kalebán próbált megérteni, az könnyen beleőrülhetett. Egy csomópont milyen közegben oszlik szét?

McKie sóhajtott egyet.

A vriv és a laklak ügynökök által írt jelentést egyelőre el kellett fogadni a maga korlátozott mivoltában. A Gowachin Konföderáció hatalmasságai embereket és gowachinokat zártak egyfajta karanténba egy titkos bolygón. A Dosadi helyzetét nem sikerült kideríteni, de annyi bizonyosnak tűnt, hogy ott ismeretlen kísérleteket végeznek a fogságba vetett lakosságon. Az ügynökök a leghatározottabban állították, hogy ez az igazság. Ha valóban ez történt, akkor az gyalázatos tettnek minősült. És ezt annak a varangynépségnek is tudnia kellett. Annak érdekében pedig, hogy a bűntetteikre sose derülhessen fény, készen álltak valóra váltani azt a fenyegetést, amitől a két ügynök a leginkább tartott – készen álltak felrobbantani az egész bolygót, minden lakójával és minden terhelő bizonyítékkal együtt úgy, hogy nyoma se maradjon.

McKie megborzongott.

A Dosadi… egy bolygó, amin értelmes, gondolkodó teremtmények élnek. Ha a gowachinok véghezviszik undorító tervüket, egy eleven világ alakul égő gázfelhőkké és atomi részecskék izzó plazmájává. Valahol, olyan messzeségben, ahol kívülállók nem láthatják, valami lángra gyúl a fekete űrben. A tragédia egy standard másodpercnél is kevesebb idő alatt fog lezajlani. Egy ilyen katasztrófa esetén a legtömörebb gondolat megszületése is több időt igényel, mint maga az esemény.

De ha megtörténik, és a Konföderáció más értelmes lények megcáfolhatatlan bizonyítékot kapnak arra, hogy megtörtént… áhhh, akkor szétszakadhat a Konföderáció. Ki fog átmenni egy dimenzióajtón abban a tudatban, hogy a másik oldalon esetleg elkapják, és valamilyen förtelmes kísérlet alanyává teszik? Ki fog megbízni egy szomszédban, ha annak a szokásai, a nyelve és a teste különbözik az övétől? Igen… nemcsak az a veszély áll itt fenn, hogy az emberek és a gowachinok egymás torkának ugranak, hanem ennél sokkal többről van szó. Ezektől a dolgoktól az összes faj fél.

Bildoon felismerte ezt. A titokzatos Dosadira leselkedő veszély mindenkire veszélyt jelentett.

McKie nem tudta kiűzni a tudatából a szörnyű képet: egy robbanás, egy ragyogó folt, ami mind nagyobbra növekedik a körülötte lévő sötétségben. És ha a Konföderáció polgárai tudomást szereznek róla… egy pillanattal az előtt, hogy az univerzumuk szilánkokra hullik szét, mint a villám sújtotta sziklatömb, milyen mentségeket fognak találni az értelem ezen kudarcára? Mit fognak mondani, miért nem sikerült megelőzniük egy ilyen csapást?

Értelem?

McKie megrázta a fejét, és kinyitotta a szemét. Hasztalan és értelmetlen lett volna tovább töprengenie a legrosszabb lehetőségeken. Hagyta, hogy a lakás félhomálya megrohanja az érzékszerveit, és végigjáratta a tekintetét a környezete ismerős formáin.

Különleges szabotőr vagyok, és el kell végeznem egy fontos feladatot.

Ha így gondolt a Dosadira, az sokat segített. A problémák megoldása gyakran múlt az akaraton, a sikerre való törekvésen, a képességeken és a megfelelő forrásokon. A SzabIr rendelkezett a megfelelő forrásokkal és tudással.

McKie a kezét felemelve nyújtózott egyet, és jobbra-balra forgatta zömök felsőtestét. A mozdulatai hatására az ágykutya örömmel hullámzott alatta. Halkan füttyentett egyet, és miután a lakás ablakvezérlő mechanizmusa reagált, felszisszent kínjában, amikor a reggeli napfény a szemébe hasított. Aztán ásított egyet, lecsusszant az ágykutyáról, és az ablakhoz ment. A minden irányban a messzeségbe nyúló égbolt kékre festett papírlapra emlékeztette. A szemét meresztve bámulta a Központi Központ toronyházait és háztetőit. Itt dobogott a Konföderáció központjaként szolgáló bolygó szíve, a Szabotázs Iroda innen terjesztette ki messzire érő, számtalan csápját.

McKie pislogott néhányat, és vett egy mély lélegzetet.

Az Iroda. A mindenütt jelen lévő, mindentudó, mindent felfaló Iroda. A Konföderáció egyetlen megmaradt, felettes irányítás nélküli, kormányzati erőszakszerve. Itt voltak lefektetve a normák, amelyekhez a józan ész mérte magát. Minden itt meghozott döntés a lehető legtöbb óvatosságot és megfontolást igényelte. A közös ellenség az értelmes lények abszolútumok iránti, örökös vágya volt. És minden egyes munkanap minden egyes órájában a SzabIr összes munkatársa feltette magának a kérdést: „mik vagyunk, ha megadjuk magunkat a féktelen erőszaknak?”.

És a válasz ott rejtőzött mindenki tudatában: „akkor hasznavehetetlenek vagyunk”.

A Konföderáció kormányzata azért működött, mert függetlenül attól, hogyan definiálták a fogalmat, a résztvevők hittek abban, hogy társadalmi igazságosság egyénileg is megvalósítható. A kormányzat azért működött, mert a SzabIr úgy ült a közepén, mint egy szörnyű őrkutya, mely gondosan szabályozott mentelmi jogát felhasználva képes megtámadni bármelyik hatalommal bíró egyént vagy szervezetet, vagy akár saját magát is. A kormányzat azért működött, mert bizonyos területeken nem cselekedhetett anélkül, hogy megcsonkították volna. Egy, a SzabIr-hoz benyújtott fellebbezés olyan hatalommal ruházott fel egy magánszemélyt, mint amennyit az egész Konföderáció birtokolt. És mindez a gondosan kiválasztott SzabIr-csápok cinikus, diszkrét viselkedésén múlt.

Ma reggel nem igazán érzem magam SzabIr-csápnak – dohogott magában McKie.

Az utóbbi évek során gyakran élt át ilyen reggeleket. Megvolt a módszere ahhoz, hogyan küzdjön meg ezzel a hangulattal: a munkába temetkezett.

McKie megfordult, a zárófüggönyön átlépve bement a fürdőszobába, és belekezdett a reggeli készülődés programozott rituáléjába. A falra szerelt pszichétükör visszaverte a teste képét, közben megvizsgálta a belső állapotát. A szeme azt tudatta vele, hogy továbbra is egy zömök, sötét bőrű, vörös hajú törpe, akinek a vonásai olyan elnagyoltak, hogy azt sugallják, rokoni szálak fűzik a békaszerű gowachinokhoz. A tükör ugyanakkor nem mutatta meg az elméjét, amit sokan a Konföderációban működő igazságszolgáltatás legélesebb eszközének tartottak.

Amikor kijött a fürdőszobából, működésbe lépett a napiprogram-közlő. A berendezés az ő mozdulatainak és pszichofizikai állapotának elemzése alapján állította be a modorát.

– Jó reggelt, uram – fuvolázta.

McKie, aki képes volt elemezni a saját hangulatát az npk beszédmódjából, egy pillanatra bosszús lett, de gyorsan elfojtotta az érzést. Még szép, hogy dühös és aggódik. Ki ne érezne így ilyen körülmények között?

– Jó reggelt, te ostoba, élettelen tárgy! – morogta. Magára húzott egy zöld színű, hajlékony, páncélozott pulóvert, mely úgy nézett ki, mintha közönséges szövetből készült volna.

Az npk megvárta, hogy kibukkanjon a feje, és beszélni kezdett:

– Uram, arra kért, hogy emlékeztessem, ma reggel, helyi idő szerint kilenckor kezdetét veszi az iroda elnökségének konferenciája, a teljes személyzet részvételével, viszont a…

– Hogy az összes idióta… – vágott közbe McKie, mire a készülék elhallgatott. Egy ideje már tervezte, hogy átprogramozza az átkozott vacakot. Nem számított, milyen gondosan állította be, mindig elhangolódott. Ezúttal nem próbálta fékezni magát, hagyta, hogy az indulatos szavak csak úgy kidőljenek belőle: – Most hallgass ide, te ostoba gépezet! Soha többé ne használd ezt a barátkozó stílust, amikor ilyen hangulatban vagyok! Nem akarok mást, mint hogy emlékeztess arra a konferenciára! Amikor ilyen emlékeztetővel jössz elő, még csak meg se próbáld azt sugallni, hogy én kértem! Megértetted?

– A figyelmeztetést rögzítettem, és indítom az új programot, uram – közölte az npk, és pattogós, tárgyilagos hangnemben folytatta: – Új ok van arra, hogy említést tegyek a konferenciáról.

– Jól van, ki vele!

McKie felvett egy zöld alsónadrágot, és egy színben hozzá illő kiltet, mely ugyanabból a páncélozott anyagból készült, mint a pulóver.

Az npk folytatta:

– Azért említem ismét a konferenciát, hogy új információt közöljek: arra kérik önt, hogy ne vegyen részt rajta.

– De azért megtartják a gyűlést az összes gowachin munkatárs részvételével?

– Erről nincs adat, uram. Az üzenet úgy szól, hogy ön ma reggel haladéktalanul elindul, hogy végrehajtsa a már korábban megtárgyalt küldetést. Életbe lép a GV-fokozat. Egy meg nem nevezett gowachin phylum azt kéri öntől, hogy utazzon a honi bolygójukra. Ami nem más, mint a Tandoor. Egy jogi természetű kérdésről kell konzultálnia.

McKie a lábára igazította a csizmáját, és amikor végzett, felegyenesedett. Úgy érezte magán az évek súlyát, mintha sosem kapott volna fiatalító kezelést. A GV-fokozat milliónyi, pokolbéli helyzetet juttatott eszébe. Csakis magára számíthatott, illetve egyetlenegy, végszükség esetére szóló eszközre: egy taprizió-monitorra. A saját taprizió-kapcsolata általában biztonságos helyen volt itt, a KK-n, míg messze járt, és vásárra vitte azt a sebezhető bőrét. A taprizió egyetlen célt szolgált: hogy észlelje a halálát, és felvegye az utolsó pillanatainak minden mozzanatát – minden gondolatot és emléket. Ezt az adathalmot a halála ügyében nyomozó ügynöknek szánták, hogy legyen miből kiindulnia. És az az ügynök is meg fogja kapni a saját taprizió-monitorát, és a többi, és a többi… A SzabIr többek között arról híresült el, hogy mindig megoldotta a problémáit. Az Iroda sosem adta fel. Ám a taprizió-monitor csillagászati árából egy okos ügynök csakis egyetlen következtetést vonhatott le: az esélyek ellene szólnak. Nem számíthatott elismerésre, a halott hősnek kijáró dísztemetésre… még csak arra sem, hogy marad belőle valami, amit a hozzátartozói eltemethetnek.

McKie percről percre kevésbé érezte magát hősnek.

Egyébként is úgy tartotta, hogy a hősködés bolondoknak való, és a SzabIr nem bolondokat vett fel ügynöknek. Ugyanakkor látta a dologban a logikát. Tudta magáról, hogy ő az a nem-gowachin ügynök, aki a legjobban megfelel arra, hogy gowachinokkal foglalkozzon. A hozzá legközelebbi npk-hangsugárzóra pillantott, és megszólalt:

– Utal valami arra, hogy valaki nem akarja, hogy részt vegyek a konferencián?

– Nem észlelhetőek ilyen jellegű nyomok.

– Ki küldte az üzenetet?

– Bildoon. Hangazonosítás megtörtént. Azt kérte, ne ébresszem fel önt, és csak az után adjam át az üzenetet, hogy magához tért.

– Mondta, hogy megint felhív, vagy kérte, hogy hívjam fel?

– Nem.

– Bildoon említette a Dosadit?

– Azt mondta, hogy a Dosadi-probléma változatlan. A Dosadiról nincs információ az adatbankomban, uram. Óhajtja, hogy keressek anyagokat…

– Nem! Azonnal indulnom kell?

– Bildoon azt mondta, hogy az eddigi parancsait törölték. A Dosadival kapcsolatban egészen pontosan így fogalmazott: „A legrosszabbra kell számítanunk. Megvan bennük minden szükséges szándék”.

McKie elgondolkodva dörmögött:

– Minden szükséges szándék… önző érdekek vagy félelem…

– Uram, ha azt kérdezi…

– Nem, te ostoba gépezet! Csak hangosan gondolkodok! Az emberek néha ezt teszik. Rendbe kell tennünk a fejünkben kavargó dolgokat, hogy megfelelően értékelhessük a rendelkezésünkre álló adatokat.

– Ezt ön rendkívül rossz hatékonysággal teszi.

McKie-ben felizzott a harag, és visszavágott:

– Ehhez a munkához egy értelmes lény kell, egy eleven személy, nem egy gépezet! Csak egy élőlény hozhat felelősségteljes döntést. Én vagyok az egyetlen ügynök, aki kellően ismeri és érti őket.

– Miért nem egy gowachin ügynököt küldenek, hogy fényt derítsen a…

– Ezek szerint rájöttél?

– Nem volt nehéz, még egy gépezet számára sem. Elég nyom áll a rendelkezésemre. És mivel ön kapni fog egy taprizió-monitort, a küldetés nyilvánvalóan veszélyesnek ígérkezik. Míg nincsenek adataim a Dosadiról, a tiszta következtetés úgy szól, hogy a gowachinok megkérdőjelezhető tevékenységet folytatnak. Hadd emlékeztessem, uram, hogy ha a gowachinok bűnt követnek el, nem egykönnyen ismerik be. Más népek tagjai közül nagyon kevesen tartják őket méltónak a társaságukra és a bizalmukra. Nem szeretik azt érezni, hogy egy nem-gowachintól függenek. Mi több, nincs az a gowachin, aki élvezetét lelné egy függőségi viszonyban, még akkor sem, ha egy másik gowachinról van szó. Ebben gyökereznek a törvényeik.

McKie még sosem hallott ennyi érzelmet hordozó beszédet a programközlőjétől. Talán az kényszeríttette erre a váltásra, hogy ő sosem volt hajlandó értelmes entitásnak tekinteni. Hirtelen kis híján kínosan érezte magát a gép miatt. Az npk igazat mondott, sőt, a maga módján létfontosságú dolgot; úgy döntött, segít neki, már amennyire egy efféle gépezet képes erre. McKie gondolatainak világában az npk egy csapásra értékes bizalmassá változott.

És az npk, mintha képes lett volna kifürkészni a gondolatait, azt mondta neki:

– Továbbra is gép vagyok. Ön nem hatékony, de ahogyan állította, megvannak a módszerei ahhoz, hogy megtalálja a megoldást, és ezeket a gépek nem érthetik meg. Mi csupán… találgatni tudunk, és nem igazán vagyunk találgatásra programozva, hacsak nem kapunk rá külön utasítást egy-egy alkalommal. Bízzon magában!

– Szóval, jobban örülnél, ha életben maradnék?

– Ez van a programomban.

– Vannak még javaslataid?

– Azt tanácsolnám, hogy a lehető legkevesebb időt vesztegesse el itt. Bildoon beszédmódjából arra következtettem, hogy sürgős az ügy.

McKie a legközelebbi hangsugárzót bámulta. Bildoon hangja erről árulkodott? Ő még sosem tapasztalta azt, hogy a panspechi így beszélt, még a súlyos helyzetekben sem. Igen, annyi bizonyosnak tűnt, hogy a Dosadi-ügy sürgős, de… Ez miért ébreszt fel egy furcsa, fájó érzést?

– Biztos vagy benne, hogy Bildoon hangneme sürgősségre utalt?

– Szinte hadarva beszélt, és idegesnek érződött.

– Őszintének tűnt?

– A hangerő váltakozásaiból ezt a következtést tudom levonni.

McKie megcsóválta a fejét. Volt valami Bildoon az üggyel kapcsolatban tanúsított viselkedésében, ami hamisan csengett, de akármi volt is az, az npk fejlett elemzőáramkörei nem tudták azonosítani.

És az én áramköreim sem – állapította meg magában McKie.

Továbbra is nyugtalanul utasította az npk-t, hogy állítson összes egy teljes utazókészletet, és olvassa fel a napirendje további pontjait. A gépezet belekezdett a lista ismertetésébe, ő pedig odament a fürdő zárófüggönye melletti szerszámos szekrényhez.

A terv jelenleg úgy szólt, hogy a napja a taprizióval való találkozással kezdődik. Csak fél füllel hallgatta az npk-t, inkább azt ellenőrizte, hogy a gépezet mit ajánl fel a készlethez. A plasztikrudakkal kezdték, amiket McKie a nekik kijáró gyengédséggel kezelt. A különféle stimulátorok következtek. McKie ezeket visszautasította, arra számítva, hogy a testébe épített érzékszerv-/izomerősítők – amiket minden vezető SzabIr-ügynök megkapott szükség esetén kellően megnövelik a teljesítményét. Aztán különféle típusú robbanóanyagok kerültek a készletbe – raygenek és pentrátok. Ezekkel a veszélyes tételekkel különösen óvatosan bánt. Elfogadta a multilencséket, egy csomag műizmot a hozzá illő mesterséges bőrrel, aztán jöttek a szolvók és a miniputer. Az npk kiadott egy biomonitor-gyöngyöt, mely adatokat szolgáltatott a taprizió-monitornak. McKie ezt máris lenyelte, hogy legyen ideje rögzíteni magát a gyomrában, még a taprizióval való találkozás előtt. Átvett egy holoszkent és a hozzá járó tartozékokat, valamint több ruptort és komparátort. Nem kérte viszont az adaptert, amivel elnyomott szerencsétlennek álcázhatta volna magát. Úgy sejtette, nem lesz sem ideje, sem lehetősége az efféle, finomabb trükkökre – jobban jár, ha az ösztöneire hagyatkozik.

Végül a tárcájába tette a készletet, azt pedig a zsebébe csúsztatta. Az npk közben tovább mondta a magáét:

– …és megérkezik a Tandaloorra, egy Szent Futás nevű helyre. Ott akkor kora délután lesz.

Szent Futás!

McKie ennek az információnak szentelte a figyelmét. Egy gowachin mondás cikázott át az elméjén: A törvény egy vak úti kalauz, egy pohár keserű víz. A törvény egy halálos verseny, ami folyton változik, mint a tenger hullámzása.

Nem kételkedett abban, hogy mi terelte a gondolatait ebbe az irányba. A Szent Futás egy, a gowachin mitológiában szereplő hely volt. Számos történet szerint ott élt Mrreg, a szörnyeteg, ami megváltoztathatatlan mintát szőtt a gowachinok jellemébe.

Ezek után McKie tudni vélte, melyik gowachin phylum hívatta magához. Bármelyik lehetett a Szent Futásnál működő öt közül, de biztosra vette, hogy az öt közül a legrosszabb akar vele beszélni – a legkiszámíthatatlanabb, a legnagyobb hatalommal bíró, a legfélelmetesebb. Honnan máshonnan eredhetne egy ilyen Dosadi-ügy, ha nem onnan?

McKie odaszólt az npk-nak:

– Küldd be a reggelimet! Kérlek, jegyezd fel, hogy a halálra ítélt személy alaposan bereggelizett!

Az npk, amit beprogramoztak arra, hogy felismerje a hangzatos szónoklatnak szánt kijelentéseket, amelyekre nem lehetett értelmes választ adni, csendben maradt, és végrehajtotta az utasítást.