GOWACHIN ÉRTÉKELÉS A DOSADI-KÍSÉRLETRŐL
A golyó hangos koppanással pattant le a Keila Jedrik íróasztala mögötti ablakról, és elsüvített az iroda alatti szurdok-utca mélye felé. Jedrik azzal kérkedett magának, hogy a szeme sem rebbent. Biztosra vette, hogy a választó járőrei elkapják az orvlövészt. A járőrök, akik minden reggel átfésülték Chu utcáit, a dörrenés alapján betájolhatják magukat. Jedrik valahol remélte, hogy az orvlövésznek sikerül visszamenekülnie a Peremre, a csőcselék közé, de rájött, hogy ez a remény gyenge pont, és elfojtotta magában. Ezen a reggelen sokkal fontosabb dolga is akadt, mint hogy egy a Peremről beszivárgó merénylővel foglalkozzon.
Jobbjával a főkönyvet kezelő számítógép irányítópanelje felé nyúlt, amely a kora reggeli nap fényében fürdött. Azok a cikázó ujjak – szinte el tudta különíteni magát tőlük. Fürge rovarokként ugráltak a várakozó billentyűkön. A munkaállomás funkcionális berendezés volt, az ő vezető összekötői státuszának jelképe. Magányosan ült az asztalban kialakított mélyedésben; szürke, zöld, arany, fekete és fehér színekben játszott, és veszedelmesnek tűnt. Szürke képernyője majdnem ugyanolyan árnyalatú volt, mint az íróasztal lapja.
Jedrik ujjai tökéletes pontossággal, gyors ritmust vertek a billentyűkön. A képernyőn sárga számok jelentek meg, amelyeket a parancsára a gép megnövelt vagy átlagolt – a végzet egy keskeny sávja volt ez, az aranyló alakok mögött erőszak rejtőzött.
Minden angyal kardot hordoz – gondolta Jedrik.
De valójában nem tartotta magát angyalnak, sem a fegyverét kardnak. Az igazi fegyvere az intellektusa volt, amit a bolygója által megkövetelt, kegyetlen döntések edzettek és éleztek meg. Az érzései olyan erőt jelentettek, amit magába kellett zárnia, vagy fel kellett használnia azok ellen, akiknek nem sikerült megtanulniuk azt, amire a Dosadi tanította őket. Ismerte a saját gyenge pontjait, és gondosan leplezte valamennyit: szerető szülei (akik könyörtelenség mögé rejtették szeretetüket) korán megtanították neki, hogy a Dosadin valóban szörnyű döntések születnek.
Jedrik áttanulmányozta a világító számokat, majd törölte a képernyő tartalmát, és új bejegyzést nyitott. Eközben tudatában volt annak, hogy megvonja az ellátást a bolygója ötven ember lakójától. Számolt azzal, hogy közülük sokan nem fogják túlélni az ő kegyetlen tréfáját. Valójában az ujjai voltak a halálos fegyverek azok számára, akik elbuktak a vizsgán. Nem érzett bűntudatot a meggyilkolt teremtmények miatt. Egy bizonyos Jorj X. McKie küszöbön álló érkezése diktálta és gyorsította fel a cselekedeteit.
Amikor McKie-re gondolt, alapjában véve elégedettséget érzett. Úgy várt a férfire, ahogyan egy ragadozó szokott egy földbe vájt üreg kijáratánál. A nevét és az azonosítóját Havvy, a sofőrje adta meg neki abban a reményben, hogy ettől értékesebbnek fog tűnni a szemében. Jedrik áttanulmányozta az információt, és elvégezte a szokásos vizsgálatot. Kételkedett abban, hogy bárki más a Dosadin ugyanarra az eredményre jutott, amit az ő forrásai termeltek ki: Jorj X. McKie egy felnőtt ember, akinek nem volna szabad léteznie. Nem lehetett adatokat találni róla az egész Dosadin – sem a mérgező Peremen, sem a Chu alatti Üregekben, sem a fennálló hatalmi struktúra egy aprócska zugában. McKie nem létezett, de bármelyik pillanatban megérkezhetett Chúba úgy, hogy egy Jedrik ideiglenes irányítása alatt álló gowachin becsempészi a városba.
McKie volt az a precíziós alkatrész, melyre Jedrik régóta várt. Nem csupán az Istenfal potenciális kulcsát látta a férfiben, hanem erősnek és megbízhatónak tartotta (szemben azzal a meghajlott és sérült kulccsal, aminek Havvy bizonyult). Eszébe sem jutott, hogy silány eszközzel menjen neki annak a bizonyos zárnak. Tudta, hogy egyetlen dobása lesz, csakis egy, és ehhez a legjobb kellett neki.
Így került ötven arctalan dosadi ember a számítógépében lévő számok mögé. Csalinak kellettek, feláldozhatónak minősültek. Jedrik tudta, hogy azok, akik meghalnak majd ebben a felvonásban, nem azonnal fognak elpusztulni. Negyvenkilencen talán sosem fogják megtudni, hogy egy tudatos döntéssel ő küldte őket a korai halálba. Néhányat valószínűleg kilöknek a Peremre, ahol nyomorúságos és rövid létezés várja őket. Páran az általa kieszközölt, durva csaták során fognak meghalni. Mások az Üregekben fejezik be az életüket. A legtöbbjük számára a biztos halállal végződő eseménysor elég hosszú lesz ahhoz, hogy ne lehessen felfedezni benne az ő keze nyomát. De a folyamat az ő számítógépéből indul majd, és ezt nagyon jól tudta. Átkozta a szüleit (és a többi felmenőjét), amiért akarata ellenére tökéletesen érzéketlen lett a számok mögött megbújó, hús-vér teremtmények iránt. Szerető szülei alaposan kitanították. Valószínűnek tűnt, hogy sosem fogja látni a tetemeket, és az ötven fő közül csak eggyel kell a jövőben törődnie, a többivel nem, mégis azt érezte, hogy ott vannak a számítógépe képernyője mögött… Érzékelni vélte meleg, pulzáló jelenlétüket.
Jedrik sóhajtott egyet. Az ötven ember ostoba zsákmányállat volt csupán, csalinak szánta őket, hogy a Dosadi mérgező talajára csábítson egy különleges fenevadat. Úgy számolta, az ő ötven embere jelentéktelen felesleg lesz, ami eltűnik, elvész, mielőtt bárki rádöbben a rendeltetésükre.
A Dosadi beteg – gondolta Jedrik. És nem először tette fel magának a kérdést: – Lehet, hogy valójában ez a Pokol?
Sokan hitték ezt.
Megbüntettek minket.
Csak éppen senki sem tudta, mivel szolgáltak rá a büntetésre.
Jedrik hátradőlt, és ajtó nélküli irodájából kinézve, a hangfogó erőtéren keresztül a gyenge, fehér fényben úszó folyosót fürkészte. Különös megjelenésű gowachin csoszogott el a bejárat előtt. A békaszerű alak hivatalos ügyben járt, bütykös kezében barna papírköteget szorongatott. Zöld bőre úgy fénylett és csillogott, mintha fél perccel ezelőtt még vízben lett volna.
A gowachinról Jedriknek eszébe jutott Bahrank, akinek bele kellett vezetnie McKie-t az ő hálójába; Bahrank, aki mindenben engedelmeskedett neki, mert csakis tőle kaphatta meg az anyagot, melynek a függőjévé vált. Minő bolondság valaminek a függőjévé válni, még ha az maga az élet is. Jedrik tudta, hogy Bahrank nemsokára elmondja a választó kémjeinek azt, amit őróla tud, de addigra már késő lesz, és a választó csak azt fogja megtudni, amit ő tudatni akar vele, és csak akkor, amikor ő akarja. Ugyanazzal a gondossággal választotta ki Bahrankot, amivel a számítógép-terminált használta, ugyanazzal a gondossággal, ami arra késztette, hogy várjon valakire, aki pontosan olyan, mint McKie. És Bahrank gowachin volt. A békanépség egyedei arról híresültek el, hogy ha egyszer nekiszentelték magukat valaminek, akkor a lehető legpontosabban hajtották végre a kapott parancsokat. Dolgozott bennük egy természet adta rendszeretet, de felfogták, hogy a törvényeknek megvannak a maguk korlátai.
Mialatt Jedrik végigpásztázott a tekintetével az irodáján, a visszafogott, praktikus berendezés láttán csendes ámulat töltötte el. Ez az iroda olyan képet mutatott róla, amit aprólékos gondossággal épített fel. Örömöt okozott neki a tudat, hogy hamarosan elmegy innen, és soha többé nem tér vissza, mint a hüllő, amely mindörökre elhagyja a levetett bőrt. Az iroda négy lépés széles, nyolc lépés hosszú volt. A Jedriktől balra eső fal mentén tizenkét fekete, forgó irattartó állt, az ő módszeres munkájának komor őrzői. Már törölte az eddigi nyitókódjaikat, és beállította őket, hogy semmisítsék meg a tartalmukat, amikor a választó varangyai megpróbálják felfeszíteni az ajtajukat. Gyanította, hogy a választófejedelem szolgái dühkitörésnek fogják tulajdonítani a dolgot, egy utolsó, haragos szabotázsnak. Bele fog telni némi időbe, mire a felhalmozódó kételyek hatására átértékelik a véleményüket, és csalódottságukban új kérdéseket tesznek fel. De még akkor sem fogják sejteni, hogy az ő keze van ötven emberi lény eliminálásában – elvégre ő maga is egy lesz közülük.
A gondolat hatására egy pillanatra elbizonytalanodott. Milyen mélyrehatóak a Dosadi hatalmi struktúrájának csábításai! Milyen ravaszok és nehezen megfoghatóak! Amit az imént tett, azzal bevezetett egy hibát a számítógépes rendszerbe, ami a Dosadi egyetlen városában a tiszta élelmiszerek szétosztását szabályozta. Az ennivaló – az képezte a Dosadi szilárd és ocsmány társadalmi piramisának valódi alapját. A hiba kimozdította őt a piramisban elfoglalt helyéről. Éveken át játszotta Keila Jedrik, az összekötő szerepét, elég sokáig ahhoz, hogy megismerje a hatalmi rendszer által biztosított örömöket. Most, hogy elveszített egy értékes pozíciót – ahhoz, hogy életben maradjon a túlélésért vívott, végeérhetetlen játszmában –, innentől Keila Jedrik, a hadúr személyiségét kellett magára öltenie. Ez „mindent vagy semmit” lépés volt részéről, egy merész szerencsejátékos vad húzása. Érezte, mennyire sebezhetővé vált. Ám a játszma már régen elkezdődött, a Dosadi távoli, kitalált múltjában, amikor a felmenői felismerték a bolygó természetét, és elkezdték kinevelni és kiképezni azt az egyént, aki majd megteszi ezt a nagy lépést.
Én vagyok az az egyén – mondta magának Jedrik. – És eljött a mi időnk.
De valóban jól mérték fel a helyzetet?
Jedrik pillantása a szurdok-utcára néző, egyetlen ablakra esett. A saját tükörképe bámult vissza rá: túl keskeny arc, vékony orr, keskeny szem és túl nagy száj. A haja lehetett volna érdekes, fekete bársonyfüggöny, ha hagyta volna megnőni, de rövidre vágatta, emlékeztető gyanánt arra, hogy ő nem egy ellenállhatatlanul vonzó szexpartner, és hogy örökösen az eszére kell támaszkodnia. Erre nevelték és képezték. A Dosadi már gyerekkorában megtanította a legkegyetlenebb leckéire. Még a tízes éveiben járva magasra nőtt, és mivel a teste hosszabbra nyúlt, mint a lába, ülve még magasabbnak tűnt. És nem csupán fentről nézett lefelé a legtöbb ember és gowachin férfire, hanem egyébként is lenézte őket. Ez megint csak az ő szerető szüleinek és többi felmenőjének ajándéka (és tanítása) volt. A Dosadi ezen leckéjét mindenkinek a fejébe verték.
Amit szeretsz, vagy amit értékesnek tartasz, azt fogják felhasználni ellened.
Előredőlt, hogy eltüntesse a nyugtalanító tükörképet, és lenézett az utcára. Igen, máris jobban érezte magát. Az ő dosadi embertársai megszűntek meleg, pulzáló teremtményeknek lenni. Távoli mozdulatokká változtak, ugyanolyan személytelenek lettek, mint amilyenek a számítógépben táncoló számok voltak.
Észrevette, hogy gyér a forgalom. Nagyon kevés páncélozott jármű mozgott odalent, gyalogos egy sem. Csakis egyetlen lövést adtak le az ablakára. Még most is élt benne némi remény arra, hogy a merénylőnek sikerült elmenekülni. De valószínűbbnek tűnt, hogy egy járőr elkapta a bolondot. A Peremen élő csőcselék tagjai folyamatosan keresték Chu védelmének gyenge pontjait, holott mindig ugyanazt a már-már unalmas eredményt kapták. Ezeket a tetteket az elkeseredés szülte. Az orvlövészek ritkán várták meg az esti, csendes órákat, amikor a járőrök általában szétszóródtak, és amikor még néhány hatalmasság is előmerészkedett.
Tünetek, mindenütt tünetek.
A Perem felől érkező támadások csupán egyet képviseltek a Dosadin tapasztalható, számos tünet közül, amiket Jedrik megtanult értelmezni, mialatt veszedelmek közepette felkapaszkodott a ranglétrán, és eljutott eddig az irodáig. Ez nem csupán egy gondolat volt, hanem inkább egyfajta ismerős tudatosság, amihez újra és újra visszatért az élete során, a töprengéssel töltött percekben.
A múltunkhoz való viszonyunk zavaros, amire a vallás sem képes magyarázatot adni. Megmagyarázhatatlan módokon primitívek vagyunk, az életünk ismert és idegen, észszerű és őrült szálakból szövődött össze.
Ettől egy bizonyos őrült döntés lenyűgözően vonzónak tűnt.
Őrültség az, ami mellett döntöttem?
Nem!
Az adatok tiszták és egyértelműek voltak, tények, amiket nem törölhetett el azzal, hogy hátat fordít nekik. A Dosadi tervezése ahhoz hasonlított, mint amikor valaki összeállít egy gigászi zsákbamacskát: „adjunk nekik egyet ebből, egyet abból, egyet pedig amabból…”
És ettől össze nem illő párosítások keletkeztek.
A DemoPol, mely a Dosadi számítógéppel felügyelt társadalmát irányította, sehogyan sem illett bele egy olyan világba, ami egy geostacionárius pályán keringő műholdról kapta az energiát. A DemoPol primitív tudatlanságtól bűzlött, egy olyan társadalomban működött, amely durván eltúlozta a legalizmust – mindenre volt törvény, és mindent törvények irányítottak. A dogma, miszerint alig húsz-egynéhány nemzedékkel ezelőtt néhány teremtmény holmi isteni sugallat hatására úgy döntött, hogy a Chu folyó szurdokában egy, a mérgező bolygótól elszigetelt helyen épít várost, mindmáig érthetetlen maradt. És az energiaforrásként szolgáló műhold, ami az Istenfal alatt lebegett, hosszú és kifinomult fejlődésről árulkodott, amelynek során rég ki kellett volna hajítani egy olyan nyilvánvalóan hibás valamit, mint a DemoPol.
Ezt a gigászi léptékű zsákbamacskát egy bizonyos célra tervezték, és Jedrik ősei felismerték ezt.
Mi nem ezen a bolygón fejlődtünk ki.
A bolygó nem harmonizált sem a gowachinokkal, sem az emberekkel. A Dosadin számítógép-memóriákat és kézzel fogható aktákat használtak egy időben, ugyanazon cél érdekében. És a Dosadin felháborítóan sok addiktív szert lehetett találni. Ezeket játszották ki a vallás ellen, amit olyan alaposan kitaláltak, és ami olyan durván követelte meg híveitől az „egyszerű hitet”, hogy a két körülmény folyton ütközött egymással. A misztikusok az „új bepillantásokért” adták életüket, míg az „egyszerű hit” hirdetői a függőséget okozó szerek ellenőrzésével egyre több hatalomra tettek szert. Holott a Dosadin igazából abban kellett hinni, hogy az ember úgy maradhat életben, ha hatalmat szerez, és hatalomra úgy tehet szert, ha ellenőrzi azt, amire másoknak szükségük van az életben maradáshoz. A társadalom tudta, hogyan kell gyógyítani a baktériumok és vírusok okozta betegségeket, valamit tudatosan alkalmazta az agykontrollt, de ez a tudás nem számolta fel az ősi hiedelmeket a Peremen, ahol a jabua kuruzslók égő gyomok füstjével gyógyították a betegeket.
És – egyelőre – nem taposták el Keila Jedriket, amiért látta azt, amit. Az össze nem illő dolgok párosával áramlottak körülötte, Chu városában, és az azt körülzáró Peremen. Minden esetben ugyanúgy nézett ki a helyzet: egy társadalom, amely ezen dolgok közül az egyiket használja, természetes módon nem lehet az a társadalom, amely a másikat alkalmazza.
Természetes módon nem.
Jedrik mindenütt érzékelte a Chu kibékíthetetlen ellentéteit. Csak két faj élt a bolygón: emberek és gowachinok. Miért kettő? Nem léteznek más fajok az univerzumban? A régi korokból származó leleteken bizonyos nyomok arra utaltak, hogy a bolygón valaha másfajta teremtmények éltek, nem hajlékony ujjú gowachinok és emberek.
Miért csak egy város van az egész Dosadin?
A Dogma nem adott választ a kérdésre.
A Perem hordái folyton közeledtek, mindig keresték a lehetőséget, hogyan juthatnának be a tiszta, elszigetelt Chúba. Pedig egy egész bolygó volt mögöttük. Igaz, egy mérgekkel teli bolygó, de léteztek más folyók is, más helyek, amik menedéket nyújthattak. A két faj fennmaradásához további menedékekre lett volna szükség, többre annál a szánalmas lyuknál, amit Gar és Tria uralni vélt. De nem… Chu maradt az egyetlen város – egy majdnem húsz kilométer széles, negyven kilométer hosszú település, amit hegyekre és homokzátonyokra építettek ott, ahol a folyó lelassulva folydogált mély szurdokában. Az utolsó népszámlálás adatai szerint körülbelül nyolcvankilenc millió teremtmény élt itt, továbbá még háromszor ennyien odakint, a Peremen nyomorogták végig rövid életüket – és ezek küzdöttek, egyre csak küzdöttek, hogy szerezzenek egy helyet a mérgektől mentes városban.
Adjátok nekünk azt az értékes testeteket, ostoba peremlakók!
Meghallották az üzenetet, felfogták a jelentőségét, mégis ellenálltak. Mit követtek el a Dosadi lakói, amiért ide zárták őket? Mit műveltek az őseik? Helyénvalónak tűnt létrehozni egy, az ilyen ősök elleni gyűlöletre alapozott vallást – feltéve, hogy az ősök valóban bűnösök voltak.
Jedrik az ablak felé hajolva felnézett az Istenfalra, arra a halványan derengő, opálos takaróra, mely börtönbe zárta a bolygó lakóit, míg az olyanok, mint ez a Jorj X. McKie, tetszésük szerint bármikor átkelhettek rajta. Jedrik égett a vágytól, hogy szemtől szemben találkozzon McKie-vel, és meggyőződjön róla, hogy nem ugyanolyan szennyezett-e, mint Havvy.
Neki most pontosan egy McKie-féle alakra volt szüksége. A Dosadi ezer és ezer részlete tűnt hamisnak, kitaláltnak, és ő ebből arra következtetett, hogy egy McKie-nek kell neki. Saját magát vadásznak látta, McKie-t pedig a természetes prédájának. És biztosra vette, hogy most, a McKie-szezonban, a vallásos szentbeszédek, amelyek révén a Dosadi hatalmasságai fenntartották a maguknak alkotott illúziókat, hamar szétfoszlanak. Máris látta a folyamat elejét, és tudta, hogy hamarosan mindenki látni fogja.
Jedrik vett egy mély lélegzetet. Érzékelt egy bizonyos tisztaságot abban, ami most vette kezdetét, egy leegyszerűsödést. Arra készült, hogy levesse magáról az egyik életét, és a teljes tudatával beleköltözzön a másik személyiségbe, a másik Keila Jedrikbe, akit hamarosan a Dosadi összes lakója meg fog ismerni. Az emberei megőrizték a titkát, elrejtették mások elől az elhízott, elhanyagolt, szőke nőt, és csak annyit mutattak meg belőle „X”-nek, hogy az Istenfalon túli hatalom megfelelően reagáljon. Jedrik megtisztultnak érezte magát attól, hogy a másik élete álcája kezdi elveszíteni a jelentőségét. Most már a teljes önmaga megjelenhetett azon a másik helyen. És ezt az átváltozást McKie idézte elő. Jedrik tudatán immár tiszta és egyértelmű gondolatok cikáztak át:
Sétálj csak bele a csapdába, McKie! Magasabbra fogsz repíteni, mint amilyen magasan a Tanács-dombokon lévő paloták állnak.
Vagy a legszörnyűbb rémálomnál is borzalmasabb pokolba taszítasz.