Az igazság azoké, akik a magukénak követelik, de aki a magáénak követeli, vigyáznia kell, nehogy az igényével új igazságtalanságot teremtsen, és ezáltal mozgásba lendítse a bosszú véres ingáját.

img2.jpg

GOWACHIN AFORIZMA

„Miért vagy oly rideg és gépies az emberi kapcsolataidban?”

Jorj X. McKie utóbb sokat töprengett a kalebán kérdésén. Fannie Mae megpróbálta figyelmeztetni a Dosadi-kísérletre, valamint arra, hogy a kísérlettel kapcsolatos nyomozás milyen hatással lehet őrá. Akkor még csak a Dosadi létezéséről sem tudott, és a kommunikációs transz nyomása, valamint a lény vádló hangneme kizárt minden más megfontolást.

Ugyanakkor a dolog nem hagyta nyugodni. Nem tetszett neki az érzés, hogy a kalebán az emberekkel kapcsolatos kutatásának alanya. Ezt a bizonyos kalebánt mindig is a barátjának tartotta – már ha valaki a barátjának tarthat egy teremtményt, akinek az érzékelhető manifesztációja ebben az univerzumban egy négyes magnitúdójú sárga csillag, amely jól látható a Szabotázs Iroda főhadiszállásának otthont adó Központi Központról. Ráadásul a kalebánnal folytatott kommunikáció óhatatlanul kellemetlenséggel járt. Az ember olyankor transzba esve vonaglott, mialatt a különleges lény megjelenítette a szavait a tudatában.

De McKie-ben tovább élt a bizonytalanság: Fannie Mae vajon próbált tudatni vele valamit a mondatai egyszerű, közvetlen jelentésén felül?

Amikor az időjárás szabályozói rövidre vették az esti zápor időtartamát, McKie rögtön az eső után szeretett kimenni a szabadba, hogy sétáljon egyet a parkban, amit a SzabIr tartott fenn a munkatársai részére a Központi Központon. Különleges szabotőrként bármikor használhatta a területet, és élvezhette az eső utáni, friss illatokat.

A park mintegy harminc hektárt fedett le, mélyen az Iroda épületei között. Széles ösvények kanyarogtak és tekergőztek az ismert univerzum valamennyi lakott bolygójáról származó növények kusza csoportjai között. Az értelmes lények számára nem alakítottak ki külön területeket. A tervezés során a látszat szerint elsősorban arra ügyeltek, hogy a hasonló körülményeket és gondozást igénylő növények ugyanazon szektorokba kerüljenek. A Sasakon élő óriás lándzsafenyők meredeztek egy dombon az egyik sarokban, melyeket rudiriai lángrózsával borított bokrok vettek körül. Akadtak itt széles pázsitcsíkok és rejtett gyepfoltok, és néhány lapos, zöld sáv, melyeket nem fű borított, hanem egy bizonyos fajta, mozogni tudó, ragadozó növény, melyet keskeny vizesárkok választottak el más élőhelyektől.

Az esőcseppekkel felékszerezett virágok gyakran annyira lekötötték McKie figyelmét, hogy más dolgokat észre sem vett. Felfedezett egy Lilium Grossa nevű liliomot, amelynek nála kétszer nagyobb virágai hosszú árnyékot vetettek egy kéklő orgonaszőnyegre, melyen a virágok véletlenszerűen nyíltak és záródtak, és megannyi, lélegzet után kapkodó, apró szájra emlékeztettek.

A virágok illata néha megállásra késztette és megigézte McKie-t, míg a tekintetével a forrást kutatta. Ilyenkor a növény gyakran bizonyult veszedelmesnek – húsevőnek vagy mérget izzadó változatnak. Ezeket a példányokat galach nyelven írt figyelmeztetéssel ellátott, villogó táblák őrizték. A kanyargós ösvényeket számos helyen szonikus gátak, árkok és erőterek szegélyezték.

McKie-nek volt egy kedvenc helye a parkban, egy pad, mely egy szökőkútnak háttal állt. Szeretett leülni rá, és figyelni, hogyan mozognak az árnyékok a Tandaloor lebegőszigeteiről származó, jókora, sárga bokrokon. Ezek azért nőhettek ekkorára, mert a gyökereiket a felszín alatt folyó víz mosta, ami folyamatos utánpótlást kapott a szökőkútból. Alattuk ezüstös foltok csillogtak, melyeket erőtér zárt körül, míg előttük alacsony tábla hirdette:

„Sangeet Mobilus, vérszívó évelő növény a Bisajról. Rendkívül veszélyes valamennyi értelmes fajra. Kérjük, egyetlen testrészükkel se hatoljanak át az erőtéren túlra!”

McKie a padon ülve ezen a feliraton gondolkodott. Az univerzumban a gyönyörű és a veszélyes gyakran kéz a kézben járt. A parkban látható keverékeket tudatosan állították össze. A sárga bokrok, az illatos és jóindulatú Golden Iridens együtt élt a Sangeet Mobilusszal. Kölcsönösen támogatták egymást; mindkettő élt és virult. A Konföderáció kormányzata, aminek McKie dolgozott, gyakran hozott össze efféle keverékeket – néha merő véletlenségből.

Máskor szántszándékkal.

McKie a szökőkút vizének csobogását hallgatta, mialatt körös-körül mind sötétebbek lettek az árnyékok, és az ösvények mentén apró szegélylámpák kezdtek világítani. A parkon túli épületek tetői színes palettákká változtak, míg a nap szétterítette utolsó sugarait az égen és a városon.

Ebben a pillanatban létrejött a kapcsolat McKie és a kalebán között, és ő érezte, hogy a teste magatehetetlen kommunikációs transzba zuhan. Azonnal felismerte a mentális nyúlványokat – Fannie Mae hívta őt. És mint már oly sokszor, most is arra gondolt, milyen lehetetlen név ez egy csillaglénynek. Nem hallott hangokat, de a hallóközpontja ugyanúgy reagált, mint a kimondott szavakra, és a belső izzást semmivel sem lehetett összetéveszteni. Igen, Fannie Mae kereste, és sokkal érthetőbben fogalmazott, mint az első találkozásaik során.

– Az egyik társamat bámulod – mondta, arra utalva, hogy McKie a napot figyeli, mely az épületeken túl ezekben a pillanatokban ereszkedett a láthatár alá.

– Próbálok nem kalebánokként gondolni a csillagokra – felelte McKie. – Zavarja a természetes szépségről kialakult felfogásomat.

– Természetes? McKie, nem érted a saját felfogásodat, de még csak azt sem, hogyan alkalmazd!

A kalebán így kezdte: vádló, támadó modorban, holott McKie az előző beszélgetéseik alkalmával a barátjának vélte. És most helyesen formálta a mondatokat, mintha kérkedni akart volna, mintha meg akarta volna mutatni, milyen jól ismeri a szabotőr nyelvét.

– Mit szeretnél tőlem, Fannie Mae?

– A fajod nőnemű egyedeivel való kapcsolatodról töprengek. Több mint ötven esetben kötöttél házasságot. Ugye?

– Így van. Igen. De miért…

– A barátod vagyok, McKie. Irántam mit érzel?

McKie elgondolkodott. Úgy érezte, a kérdés sürgetést rejt magában. Az életét köszönhette ennek a lehetetlen nevű kalebánnak. A kalebán pedig történetesen őneki köszönhette az életét. Együtt hárították el a veszélyt, melyet a Csillagkorbács jelentett. És ma már számos kalebán biztosított dimenzióajtókat, amelyek lehetővé tették, hogy más teremtények egyetlen lépéssel átkerüljenek egyik bolygóról egy másikra, de valaha Fannie Mae ellenőrizte az összes átjárót, és halálos veszélybe került egy titokzatos erkölcsi törvény miatt, amelynek révén a kalebánok tartották magukat a szerződésekben rögzített kötelességükhöz. McKie pedig megmentette az életét. Elég volt arra gondolnia, a múltban mennyire függtek egymástól, és máris a bajtársiasság meleg érzése áradt szét benne.

Fannie Mae érzékelte ezt.

– Igen, McKie, ez a barátság, ez a szeretet. Ezt érzed az ember nőtársaid iránt is?

McKie-t dühítette a kérdés. Miért faggatja Fannie Mae? Semmi köze az ő szexuális kapcsolataihoz!

– A szereteted nagyon könnyen fordul át haragba – figyelmeztette a kalebán.

– Vannak határai annak, hogy egy különleges szabotőr milyen mélységig szerethet bele valakibe.

– Melyik volt előbb, McKie: a különleges szabotőr vagy ezek a határok?

Ez a kérdés kétségkívül gúnyt hordozott. McKie feltette magának a kérdést: azért választotta az Irodát, mert képtelen a szeretetteljes kapcsolatok kialakítására? De hát Fannie Mae valóban fontos neki! Csodálta őt… és a kalebán pont ezért tudta megsérteni, és… így érzett iránta.

A haragjától és sértettségétől vezérelve válaszolt:

– Az Iroda nélkül nem létezne a Konföderáció, és nem lenne szükség a kalebánokra.

– Igen, ez igaz. Az értelmes lényeknek elég egyetlen pillantást vetniük a SzabIr egyik rettegett ügynökére, és máris tudják, mi az a félelem.

McKie ezt már nem tűrhette, de nem tudott megszabadulni attól a rejtett szeretettől, amit a kalebán iránt érzett, ezen különös lény iránt, aki képes tetszése szerint behatolni az elméjébe, és úgy beszél hozzá, ahogyan más teremtmények sosem mernének. Bárcsak talált volna egy nőt, akivel osztozhatna egy ugyanilyen bensőséges kapcsolaton…

Ekkor következett a beszélgetésnek az a része, ami később sokszor eszébe jutott. Hónapok óta nem volt közöttük kapcsolat; Fannie Mae miért pont azt a pillanatot választotta? Alig három nappal az előtt kereste őt, hogy a Dosadi-válság rátört az Irodára. A kalebán előrángatta a lelke mélyéből az egóját, a valódi személyiségét. Alaposan megrázta azt az egót, és felnyársalta a fűrészfogas kérdéssel:

„Miért vagy olyan rideg és gépies az emberi kapcsolataidban?”

A kérdésben rejlő iróniát nem lehetett nem észrevenni. A kalebán elérte, hogy McKie nevetségessé váljon még a saját szemében is. Igenis érzett melegséget… még szeretetet is, egy kalebán iránt, de ember nő iránt még sosem. Ez a Fannie Mae-nek tartogatott, ellenőrizetlen érzés soha nem irányult egyik feleségére sem. Fannie Mae felszította a haragját, aztán verbális melldöngetéssé tompította, végül pedig csendes sebzettséggé. Ugyanakkor a szeretet megmaradt.

Miért?

Az ember nők szexuális partnereket jelentettek számára. Testek, melyek használták őt, ő pedig használta őket. Tudta, hogy a kalebánnal ez szóba sem kerülhet – Fannie Mae egy atomi tűzzel égő csillag, tudatának természetét más értelmes lények elképzelni sem bírják. Mégis, képes volt szerelmet ébreszteni őbenne. Szabadon és önként adta ezt a szerelmet, és ezt a lény is tudta. A kalebán elől nem lehetett elrejteni az érzéseket, amikor belefúrta mentális csápjait az ember tudatába.

És Fannie Mae-nek azt is tudnia kellett, hogy ő felfigyel az iróniára. Ez is része volt a motivációnak, ami ilyen támadásra késztette. A kalebánok azonban ritkán cselekedtek egyetlen, egyszerű szándéktól vezérelve – ami egyfelől a vonzerejük fontos elemét jelentette, másfelől ezért tudtak vérforralóan idegesítő beszélgetéseket folytatni az érző lényekkel.

– McKie? – kérdezte a kalebán gyengéden az ügynök tudatában.

– Igen – felelte McKie dühösen.

– Most megmutatom egy töredékét annak, amit a csomópontod iránt érzek.

Mint amikor egy ballon felfúvódik egy gyors gázlökettől, aggodalom és a gondoskodni akarás érzése áradt szét McKie bensőjében. Azt hitte, mindjárt belefullad… és bele is akart fulladni. Az egész testét átjárta a védelmező figyelem izzó érzete. Az áradat egy teljes perc után elvonult, de a forrósága megmaradt benne.

Egy töredéke?

– McKie? – kérdezte aggodalmasan a kalebán.

– Igen – felelte McKie elámulva.

– Ártottam neked?

McKie magányosnak és üresnek érezte magát.

– Nem.

– A csomóponti érintettségem teljes megmutatásával megsemmisítettelek volna. Egyes emberek a szerelemről gyanítottak valami hasonlót.

Csomóponti érintettség?

McKie ugyanúgy zavarba jött, mint az első találkozásuk alkalmával. A kalebánok hogyan tudják azzal a kifejezéssel leírni a szeretetet, hogy csomóponti érintettség?

– A megnevezés nézőpont kérdése – jelentette ki a kalebán. – Ti túl keskeny nyíláson át szemlélitek az univerzumot. Olykor kétségbe vagyunk esve miattatok.

Fannie Mae ezzel megint támadásba lendült.

McKie egy gyerekkorában hallott közhelyre szorítkozva válaszolt:

– Vagyok, aki vagyok, és csak ennyi vagyok.

– Hamarosan rá fogsz jönni, McKie barátom, hogy több vagy, mint gondolod.

A kalebán ezzel megszakította az összeköttetést. McKie nyirkos, hideg sötétségben tért magához; az első hang, amit meghallott, a szökőkút vizének csobogása volt. Sehogyan sem teremthetett kapcsolatot Fannie Mae-vel, hiába költötte volna a kreditjei egy részét arra, hogy felbérel egy tapriziót.

Az ő kalebán barátja elzárkózott előle.