– Tehát arra jutottak, hogy én tettem ezt magammal – mutatok a halványuló sebhelyemre az egyenruhások szemébe nézve két nappal az udvari séta után. A szobámban lévő egyetlen széken ülök, míg a két rendőr két méterre áll tőlem. Pontosan tudom, mit gondolnak, mit éreznek, mennyire nem érdekli őket ez az egész. Egy hülye tyúknak gondolnak, aki azt hiszi, helye van a bátrak világában, de hibázott. A testtartásuk, a hanglejtésük, a nyugodt levegővételük elárulja őket. Nekem nem tudnak hazudni, de ők meg vannak róla győződve, hogy mégis.
– Bárkivel megeshet – mondja a magasabbik rám sem nézve.
Kifelé bámul az ablakon, és nagy valószínűséggel a galambot nézi, amelyik a párját várja a tuja egyik ágán ülve. Nem kell odafordulnom, hogy tudjam, hogyan is néz ki a madár. Hetek óta a fán lebzsel, vagy ő, vagy a párja. Mindennap kiteszem nekik a kenyérmaradékaimat az alumíniumpárkányra, amiről boldogan eszegetnek, így hosszasan nézegethetem őket. Mivel egyéb dolgom nemigen van, ezzel ütöm el az időt.
– Tudom, párszor már elmondtam, de most is megteszem. Én nem bárki vagyok, és ezzel nem arra akarok célozni, hogy különb lennék bárkinél, de ehhez jobban értek, mint egy átlagember. Ismerem a fegyveremet. Jobban, mint saját magamat. Nem én tettem. Valaki járt nálam, még akkor is, ha nem találtak rá bizonyítékot. Lehet, hogy a tettes rafinált, körültekintő, így odafigyelt arra, hogy ne maradjon utána nyom – reagálok látszólag nyugodtan, bár belül forrongok, és a hülye fejfájás is egyik pontból a másikba cikázik.
– Nézze, hölgyem, mind emberek vagyunk. Hibázni pedig emberi dolog – oktat ki az előző, mint egy kisgyereket, és itt pattan el a húr bennem. Hetek óta ugyanazt hallgatom, és már rohadtul unom ezt a szintű felsőbbrendűséget. Alacsony vagyok, nő, ráadásul más a bőrszínem, de nem vagyok hülye, és főleg nem béna.
– Én viszont – pattanok fel a székről, és kihúzott háttal egyenesen a magasabbik, egyben ellenszenvesebbik szemébe nézek – nem hibáztam, de ahogy ön is mondta – tartok egy szusszanásnyi hatásszünetet –, mind emberek vagyunk. Én, a helyszínelők, önök… – sorolom, mire mindketten elvörösödnek a haragtól az egyáltalán nem burkolt célzás miatt, miszerint nem én hibáztam, hanem ők. Ezt ilyen mértékű hatalommal bíró férfiak arcába vágni nagy merészség, de mit tehetnének velem, ami rosszabb annál, mint ami eddig történt? Alig bírom visszatartani a mosolyt, ami kikívánkozna belőlem, mégis sikerül valahogy.
– Akkor mi itt végeztünk is – zárja le a beszélgetést az alacsonyabb, majd megfordul, és köszönés nélkül elhagyja a szobát. A társa még igyekszik valamiféle nyomást gyakorolni rám a tekintetével, de mivel nem jár sikerrel, ő is szó nélkül magamra hagy.
– Ti lehet, hogy végeztetek – motyogom már csak magamnak, majd az ágyhoz vánszorgok, hasra vetem magam, és a tarkómra nyomom a tenyerem, hátha azzal tompítom a lüktetést, ami még jobban felerősödött. Igyekszem az ágynemű fehérítőszagára koncentrálni, elterelve ezzel a figyelmemet. Arra emlékeztet, amikor havonta egyszer fertőtlenítőszerrel súrolom át a házamat. Pedig egyedül élek benne, így nem lehetnek olyan baktériumok, amiktől otthon félnem kellene, én mégsem érem be a szimpla portörléssel. A tisztítószerek illata nekem egyenlő a tisztaság jóleső érzésével, ami megnyugtatja az olyan sokszor felborzolt idegeimet. Hogy mániákus lennék? Nem, csak szeretem a tisztaságot, a rendszert és a megbízhatóságot magam körül.