– Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – kérdi a mindig mosolygós, testes nővér, aki az elmúlt hetekben közeli ismerősömmé, szinte családtagommá vált. Eszméletlen beszélőkéje van, ami eleinte fárasztott, mert a saját gondjaimmal voltam elfoglalva, de ő kitartóan üldögélt az ágyam szélén, a lábam mellett, és csak mondta és mondta, mintha semmi más dolga nem lenne az égadta világon, pedig gyanítom, vannak itt mások is rajtam kívül… A beszédét szinte csak azzal törte meg, hogy megigazította a hevenyészett kontyából kiszabadult ősz tincsét, ami még sosem látott hajfestéket, de az öregedésnek ez a bizonyos jele neki valahogy mégis jól áll. A habitusához nem is tudnék elképzelni másféle külsőt, mint a szürke hajával keretezett, ráncokkal barázdált, de amúgy pirospozsgás arcot a kötelező nevetőráncokkal. Már az elején elmondta, hogy özvegy, három fia van és hét unokája összesen hat anyától, ami először megdöbbentett, de amikor elgondolkodtam rajta – gondolkodni pedig az utóbbi hetekben igencsak sok időm volt –, abszolút nem találtam furcsának. Az egy apa, több anya felállás régen is megesett sok helyen, csak igyekeztek eltitkolni, mégis számtalan esetben derültek ki mellékágon született gyermekek, amikről a nagyszüleim vagy a szüleim meséltek. Magdika – így hívják a cserfes nővért – egyik fia enyhén szólva kicsapongó természetű, és sosem marad meg a fenekén, beporzás után szinte azonnal másik virágra repül, így nála az egy apa, több anya esete állt fenn. Furcsa figura lehet, de korántsem egyedi eset. Amit én nem értek, az az, hogy a nők miért nem tanulnak az elődjük esetéből. A remény munkálhat bennük, miszerint mellettük majd megváltozik a csélcsap férfi? Meglehet. Mi, nők mindig reménykedünk, aztán csalódunk. Ez az élet rendje, bár az én esetemben ez nem áll fent. Nincs férfi, nincs csalódás, ez az én szabályom.
A nővér két kisebbik fia teljesen normális életet él, teljesen szabványos házasságban. Magdika olyan részletességgel mesél a családjáról, hogy minden mozzanatukról tudok, még azokról is, amikre aztán abszolút nem vagyok kíváncsi. A legkisebb unokája tegnap például benyelt a bölcsiben valamilyen hányós-hasmenéses vírust, így nemes egyszerűséggel belehányt a dadus fülébe. Bele, nem rá vagy mellé, hogy a nőnek egy kicsivel könnyebb napja legyen az amúgy is váladékokkal gyakran elárasztott munkahelyen. Amikor ezt érzékletesen elmesélte, majdnem nekem is sikerült belehányni Magdika fülébe, de nagy nehezen vissza tudtam tartani a felkívánkozó, tartalmasnak nem mondható tegnapi vacsorámat. Nincs étvágyam, de ha mégis lenne, akkor sem ennék meg mindent, amit itt elém tesznek. Egy sémára készülnek az ételek. Külsőre talán különböznek, de az ízük hasonló. Brassói, pörkölt, egyre megy, de nem panaszkodom. Annyit eszek, amennyit képes vagyok, de ez mindig csak annyi, amennyit feltétlenül szükséges leerőltetnem a torkomon a fennmaradásért.
– Engedjünk be egy kis tavaszi levegőt – libben fürgén az ablakhoz a nővér nem éppen aprócska testével, és szélesre tárja a maszatos, jobb napokat is látott kétszárnyú ablakot, amin keresztül hűvös, frissítő légáramlat száguld át a szobán, helyet cserélve a benti, kórházi szagoktól terhes levegővel. Teljesen megtisztítani persze ezeket a falakat már nem lehet, hisz évtizedekig gyűjtötte magába a tégla és a festék a tipikus kórházi esszenciákat. – Így ni – mondja újra mellém pördülve –, a baciknak kint a helyük.
A párnámért nyúl, mire automatikusan felülök, mert tudom jól, hogy most a párnagyömöszkölés van soron, de hiába is paskolgatja, gyúrogatja, az attól még ugyanolyan kényelmetlen marad, és sosem fogja még csak megközelíteni sem az otthoni ergonomikus csodámat. Hiányzik a saját párnám, a saját ágyam, a saját puha takaróm, a memóriahabos matracom, és igazából az egész házam, amit hetek óta mellőznöm kell.
– Hogy aludtunk az éjjel? – használja újra Magdika a királyi többest, noha a sznob nemesekhez képest ő túl harsány, szószátyár és pletykára éhes. No és persze közvetlen. Túlontúl közvetlen.
– Én jól – jutok szóhoz a pillanat törtrészéig, és mivel ma először szólalok meg, a hangom kissé rekedtesen szól, mint a dohányosoknak, akiknek időbe telik a nap elején a hangszálaikat munkára bírni.
– Ez remek – ujjong Magdika visszadöntve engem a felrázott műremekre, ami kicsit talán kényelmesebb, de a nyakamnak már úgyis reszeltek. Azon már csak egy masszázsbérlet segítene, amit persze sosem fogok igénybe venni, hisz akkor valaki belekerülne az intimszférámba. – A jó alvás a szép nap alapja – bukik ki belőle egy újabb magdikás bölcsesség, amire már én is elmosolyodom. – Kérünk egy kis fájdalomcsillapítót? – gyűri alám a takaróm széleit, amitől mindig bepólyázott csecsemőnek érzem magam, néha pedig gubójában várakozó hernyónak… attól függően, mikor milyen kedvemben talál a pólyázás.
– Nem, köszönöm – válaszolok udvariasan a gyógyszerkínálásra, pedig lehet, hogy nem ártana. A fejemben még mindig apró munkások táboroznak, akik abban lelik örömüket, hogy parányi légkalapácsaikkal egész álló nap melóznak. Az egyedüli, ami ledönti a lábukról a kis lényeket, az enyhítést hozó, jó erős fájdalomcsillapító, amitől leteszik kalapácsaikat, és elmennek ebédelni egyet. Valahogy így képzelem el őket. Túlságosan vizuális típus vagyok, és ez olykor nem áldásos tulajdonság. Az egész napos fájdalomtól pontosan tudom, hogy a nap végére frusztrált és szurkálódó leszek, mégis ritkán kérek fehér tablettává préselt májkárosítót.
– Biiiztos? – érdeklődik újra a nővérke, elnyújtva a rövid kérdést, és csípőre tett kézzel, oldalra biccentett fejjel néz rám. Szinte kihallom belőle az „Engem nem versz át, büdös kölök. Van egy esélyed kibökni az igazat.” jelentést. Ez tuti biztos beválik a gyerekeinél, az unokáinál, sőt az igazság az, hogy még nálam is… így megadom magam, és nem színlelek tovább.
– A lelkemet is eladnám egy bogyóért – vallom be őszintén összeszorított öklömet a halántékomhoz nyomva, és megengedem magamnak a fájdalom kimutatását.
– Helyes válasz, jó kislány – paskolja meg a térdem méretes, májfoltos kezével, büszkeséggel az arcán, mert ugye az „én megmondtam” csak előtört belőle, majd a zsebébe nyúl, kipattint egy kapszulát a magával hozott levélből, friss vizet tölt a poharamba, és mindkettőt átnyújtja nekem.
Bűntudatom támad, hisz úgy tüntetem el a fehér fájdaloműzőt, mintha az lenne az utolsó kapaszkodóm az életbe. Nem hezitálok, mint Neo a Mátrixban, persze nekem nincs színválasztási jogom, de ha lenne, sem agyalnék sokáig. Hátradőlök, behunyom a szemem, és gondolatban elkezdem szépen sorban ebédelni küldeni az apró munkásokat, míg Magdika csendben becsukja maga után a szobám ajtaját. A hatás nem azonnali, de jól működik, így percekkel később semmi nem marad a lüktető fájdalomból, ezért már nyugodtan hódolhatok kedvenc elfoglaltságomnak, miszerint megpróbálom kitalálni, hogy a francba lehettem annyira béna, hogy fejbe lőttem magam. Elképzeltem már ezernyi variációt, lejátszottam már fejben megannyi lehetőséget, valami mégsem klappol. Én, akit már hatévesen lőni tanított az apja, egyszerűen csak fogtam a pisztolyt, és véletlenül beleeresztettem egy lövedéket a koponyámba? Nem vagyok béna. Ennyire azért nem.
Kopogás szakítja félbe apró manóim ebédszünetét, de az ajtó mégsem nyílik, ezért kénytelen vagyok hangosan szólni a kint ácsorgónak, hogy jöjjön be, és bár az ajtó határozottan szélesre tárul, mégsem lép be rajta senki. Ilyen érkezés után csakis hivatalos ügyben jöhettek, de nem a gyógytornász, a nővér vagy az orvos, hiszen ők ajtóstól rontanak a házba. Az sem érdekelte őket, amikor félmeztelenül álltam az ágyam mellett. Megérkeztek a vizitre, és rezzenéstelen arccal megkértek, hogy feküdjek le, amíg nem végeznek a kórtermemben; tehát lefeküdtem, és a fejem búbjáig húztam a takarót, hogy eltakarjam a vörösségemet. Most viszont kinyílt az ajtó, a takarásában pedig áll valaki, csak éppen még nem látom, hogy a nyomozók azok, vagy az egyik kollégám. Nem mintha sok kollégám látogatott volna meg. Nem vagyok valami nagy társasági ember, sőt, inkább azt mondanám, a kapcsolattartási igényem valahol a nulla és az egy között ingadozik. Egész jól elvagyok a saját kis világomban, de mégsem érzem magam magányosnak.
Kiélesítem az érzékszerveimet, amelyekre olyan nagy szükségem van a munkám során, és villámgyorsan elemzem a helyzetet.
– Hugo Boss, fanyar arcszesz és bőr illata – kezdem sorolni hangosan. – A fekete vagy a barna kabát? – töprengek. – A fekete lesz az – jutok végül döntésre. – Az a régebbi, és már beleivódott a Boss előtti Old Spice, amit folyton használtál. Megjegyzem, imádtam a régi illatodat is. Az friss férfiasságot sugárzott, ez pedig valami édeset, de pasisat. Ha kitaláltam, gyere be, te ütődött, és add ide a forró csokit, amit szorongatsz – invitálom be a legjobb barátomat, Ákost, aki mellesleg a kollégám. Millió dolláros mosolyával előlép végre az ajtó takarásából, és olyan érzésem támad a magasságát látva, mintha a plafont verdesné a csekélyke 190 centijével.
– Helló, Törpi! – nyújtja át a forró csokit, és beljebb tolja a lábam, hogy le tudjon ülni az ágyamra, majd hosszasan néz. Igyekszem zavartalanul kortyolgatni az italomat, de nem hagyja, barna szemei szinte meg se rezzennek.
– Mi az? – mordulok rá, abbahagyva az ivást, majd a nyelvemmel addig ügyeskedek, amíg le nem nyalom a szám köré tapadt csokoládébajuszt, amit Ákos szórakozottan végig is néz.
– Esküszöm, te vagy a legszebb lyukasfejű, akit valaha láttam – bukik ki belőle, mire én nevetésben török ki. Az ismeretségi körömben ő az egyetlen, aki így képes elmondani, milyennek talál, humoros köntösbe bújtatva bókol. Sokkal jobb ez, mintha áradozna a szemem színéről, az ajkaim erotikus ívéről, vagy hozzám vágná a többi nyálas klisét.
– Annyira hülye vagy – nyögöm ki nagy nehezen, szemeimet törölgetve, és krákogok a félrenyelt italtól. – Majdnem kinyírtam magam a csokival.
– Inkább engem, mint magadat – válaszol félig komolyan, félig viccesen, és tekintetében aggodalmat látok. Persze hogy aggódik. Öt éve szinte minden munkát együtt vállalunk el. Összenőttünk, mint a testvérek. Ismerjük a másik rezdüléseit, befejezzük a megkezdett mondatokat, szinte már a gondolatokat is halljuk. Több figyelmet igényel az ilyen jellegű kapcsolat, mint egy házastársi, ahol nem függnek életek a másik fél bizonyos szintű elhanyagolásától.
– Te érted? – komolyodom el, és az arcát kutatom válaszért. Ha magamban nem is, de talán benne ezúttal megtalálom a választ, amit keresek. Annyiszor végigmentünk már vele is képzeletben a különféle szituációkon, lehetőségeken, de sehová sem lyukadtunk ki. Az egész eset teljesen érthetetlen és felfoghatatlan.
– Egyetlen mozzanatát sem – ismeri be újra, ahogy tette ezt már számtalanszor. Kényelmesen felhúzza az egyik lábát, hisz érzi, ez is olyan hosszú beszélgetésnek ígérkezik, amilyeneket manapság folytatni szoktunk. – Az egésznek se füle, se farka, se semmije – mondja őszintén, és én hiszem, hogy így is gondolja. Megbízom benne, ahogy ő is bennem. Enélkül fabatkát sem érne az egész. – Fegyverek terén a legjobb voltál a kiképzésen a csoportban, azóta pedig tökélyre fejlesztetted a tudásod, és ezzel nem szimplán hízelegni akarok. Többek között megjártuk az izraeli kiképzést, ahová kevesek jutnak ki, közülük is sokan lemorzsolódnak, és ahol te történetesen megmentetted a seggem a helyiekkel való balhéban. Kizárt, hogy tisztítás közben csak úgy ukmukfukk elsült volna a kezedben az a fegyver, amit évek óta dédelgetsz. Az a pisztoly olyan számodra, mint a saját karod, vagy annak a meghosszabbítása. Ismered minden centijét, a fogását, a fém jóleső, biztonságot adó hidegségét. Nem lőhetted fejbe magad, nem vagy gyakorlatlan kezdő, aki csak úgy elkövet egy ilyen baklövést. Ezt a hülye nyomozókon kívül senki sem hiszi el rólad, aki csak egy kicsit is ismer – érvel mellettem nem először, és ahogy magamat ismerem, nem is utoljára. Módszeresen szétszedek, elemzek, majd összerakok mindent. A saját ügyemben pedig ez a tevékenység megsokszorozódik. A munkám egyik alapfeltétele az alaposság, és én alapos vagyok.
– Akkor talán össze kellene haverkodnom velük – kuncogok fel röviden kínomban, hisz a bizonytalanság, a tétlenség, a felületes rendőri munka miatti téves lehetséges ügylezárás az agyamra megy. – Ha nem szabadulok ki innen nagyon hamar, bedilizek. Ákos, könyörögve kérlek, vigyél ki innen – ragadom meg az alkarját, körmeimet belemélyesztve a napbarnított bőrébe. Az ujjaimtól kifehéredett felületen szinte rikítanak a vastag, fekete szőrszálak. – Bármit megadok – könyörgök neki kiskutyaként.
– Bármit? – csillan ravaszság a szemében, de figyelembe sem veszem, mert ki akarok jutni ebből a börtönből. A legjobb lenne végleg, de arra még egy keveset várnom kell. A mostani lakhelyem ez a pár négyzetméteres sivár kórterem, a rideg falaival, a kopott padlójával és a zajos szomszédokkal. Néha egész éjjel fent vagyok az emeleten lakók nyögései, kiáltozásai miatt, de nappal sem pihenek túl sokat az állandó zsivajtól, ami egy ilyen helyhez hozzátartozik.
– Amit csak akarsz – hagyom jóvá meggondolatlanul, és ebben a helyzetben tényleg így is gondolom. Odaadnám a fél karom, ha újra a saját ágyamban aludhatnék. Nem a keményített ágyneműhuzatokkal van bajom, hisz aludtam már sokkal rosszabb körülmények között is, de vágyom a házam otthonos ölelésére, az ismerős illatokra és zajokra. Madarakat szeretnék, kutyaugatást, halk dudaszót, nem pedig szirénára és segítségkérésre akarok ébredni az éjszaka közepén.
– Vezethetem az öreg Lucyt? – utal a Mustang 428-asomra, ami se nem nőies, se nem környezetkímélő, se nem pénztárcapárti, én mégis annyira odavagyok érte, mint a Smith & Wessonomért, amivel elvileg majdnem kinyírtam magam. Lucy tűzpiros, hosszában fekete csík fut végig rajta, a hangja a versenyautókéval vetekszik, és a felújításba ölt pénzemnek hála a legjobb és legfényesebb autó, amit valaha láttam. Egyszerűen maga a tökély, és bizton állítom, hogy szerelmes vagyok belé.
– Na, azért tudd, hogy hol a határ, haver! – nevetek fel a kérését hallva, mire ő is elmosolyodik. Lucyt nem adom más kezébe, és ezt a szabályt mindenki nagyon jól tudja.
– Én a helyedben átgondolnám. Az öreg Lucy a szabadulásod kulcsa – kacsint rám Ákos, elvéve kezemből a maradék forró csokit, és magába dönti azt. Amikor már csak játszom az étellel vagy itallal, nemes egyszerűséggel megszabadít tőle. Ez a fickó olyasmi, mint azok, akiket elhízott emberek mellé helyeznek, és ha a delikvens felemel valamilyen ételt evés céljából, az ételcsapkodója rácsap a kezére. Hatásos lehet. Nos, Ákos nekem úgy segít, hogy amit már úgyis csak magamba erőltetnék, azt elveszi, és megeszi vagy megissza.
– Muszáj folyton szemétkedned? – csapok rá a combjára teljes erővel, amibe a tenyerem is belesajdul.
– Az úr adta, az úr elvette – vonja meg a vállát vigyorogva, majd a poharat a nyitott fedelű szemetesbe hajítja egy jól irányzott mozdulattal.
– Ha nem innál ilyen bénán, és nem lenne tiszta hab a szád széle, komolyan is tudnálak venni, de te még az ilyen pillanatokat is el tudod cseszni – húzom el a számat, de felnevetek, ahogy a szája takarításával bénázik. Valahogy így nézhettem ki én is. – Hajolj közelebb, te mulya melák – nyújtom ki a kezem, és amikor elérhető közelségbe hajol, letörlöm a maradékot, figyelmen kívül hagyva a megszokott bizsergő érzést. Olyan ez, mint valami enyhe áramütés, de csak attól lehet, hogy ő a hozzám legközelebb álló ember a családomon kívül, vagy mert ritkán vagyok pasival. Egyszerűen nincs időm a magánéletemre a munka mellett, így természetes, hogy megmozgat bennem valamit Ákos érintése, de ez teljesen ártatlan.
– Hosszabb útra nem tudlak elvinni, mert az emberrablásnak is minősülhetne, de kapd fel a béna köntösödet az annál is bénább mamuszoddal, és irány az udvar – mondja a keskeny szekrényhez sétálva, és előhalássza belőle viharvert, macikkal tarkított, világoskék köntösömet.
– Az egy antik darab, és nagyon-nagyon messze áll a bénától – bújok bele a papucsomba, amin egy hófehér nyúl feje díszeleg nagy büszkén. A papucs mellesleg teljesen új. A kórházba kerülésem előtt egy héttel vettem. Nem ezért mentem be a cipőboltba, egy szimpla bakancsot szerettem volna vásárolni, de ki tudna otthagyni egy ilyen csodát?
– Az antikról neked felettébb téves elképzeléseid vannak – segíti fel rám Ákos a köntöst. – Az a csoda, hogy még nem szakadt önszántából apró rongydarabokra – húzza meg az övet, mire a szétfoszlott anyag megadja magát, és kettészakad, mi pedig megdöbbenve bámuljuk a két lelógó madzagot Ákos kezében. – Esküszöm, nem direkt csináltam – suttogja kis idő után.
– Megölted őt – nézek fel rá kétségbeesett arcot vágva, és annyira beleélem magam a szerepbe, hogy egy-egy soványka könnycseppet is sikerül magamból kifacsarnom.
– Annyira sajnálom – nyúlik meg az arca, és elkezdi összenyomkodni a két szétszakadt véget, mintha bizony attól varázsütésre összeragadnának. Nevetségesen néz ki, ahogy ez a nyurga mamlasz két kopott zsineg összeforrasztásáért küzd, én mégis kibírom nevetés nélkül.
– Most mi lesz velem? – veszem el a kezéből a köntösöm halott részeit, és meredten nézem a fényesre koptatott kórtermi padlót azon igyekezve, hogy ne nevessek fel hangosan.
– Ne haragudj, Törpi! Nem volt szándékos. Tudom, mennyire szereted ezt a borzadályt – hadarja, és esetlenül belebokszol a vállamba.
– Tizenhat éve kaptam. Ez nem borzadály, hanem antik ereklye – pontosítom megjátszva a szipogást.
– Tényleg tisztáznunk kell az antik fogalmát – mormogja, majd megölel. Ilyenkor mindig aprónak érzem magam, hisz alig a mellkasáig érek. Törpe vagyok az óriás markában… – Ne bőgj már, Törpi – kéri –, veszek neked másik köntöst.
– Mi bajod a mostanival? – bontakozok ki az öleléséből, majd letörlöm a műkönnyeimet, összecsomózom a szétszakadt övet, befűzöm a helyére, és mintha mi sem történt volna, fejem oldalra billentve felmosolygok Ákosra.
– Megint átvertél – jelenti ki, és megkönnyebbülve az ajtóhoz lép. Kinyitja, és félreáll, hogy előreengedjen. Munka közben nem érvényesek az udvariassági formulák, de az életben igenis betartja őket, jobban, mint az átlag, és én ezt imádom. Engem arra neveltek, értékeljem az ilyen viselkedést, sőt, ne érjem be kevesebbel, mint egy olyan férfi, aki ösztönösen így cselekszik egész élete során.
– Mert mindig hagyod, hogy átvágjalak a palánkon – vonom meg a vállam, és lassan elindulok a szűk folyosón. Olyan ez a kórház, mintha egy labirintusba csöppent volna az ember. A mennyezet alacsony, a falakról pereg a festék, a folyosók kuszán kapcsolódnak egymásba, a világítás a legtöbb helyen villódzik vagy teljesen elsötétült. Ha egy gazdag ügyfélnek búvóhelyet kellene kijelölnöm, biztosan azt javasolnám, hogy vonuljon be ide. Itt a kutya sem keresné.
– Nem hagyom – ellenkezik Ákos, és a karját nyújtja felém segítségül. Bár már nincs rá szükségem, mégis elfogadom, mert jóleső érzés valaki közelsége. A kezdeti időszakban nagy segítség volt, hogy rendelkezésemre állt egy erős kar, ami megadta a biztonság érzését.
– Nem vagy hülye, csak nem figyelsz, amikor én próbállak átverni.
– Veszek neked egy új köntöst – tereli el magáról a beszélgetést a liftnél megállva. Nagyon rá van állva erre a köntös témára. Lehet, sőt biztos, hogy nem nőies darab, nekem mégis a szívem csücske. Ha valaki megkérdezné, mit vinnék magammal egy lakatlan szigetre, gondolkodás nélkül rávágnám, hogy a köntösömet, még akkor is, ha a trópusi szigeten, a forróságban semmi szükségem nem lenne rá. Anyutól kaptam, így a köntös marad. Slussz-passz. Juj, és persze a kocsim és a pisztolyom is. Ezeknek sem venném semmi hasznát, én mégis vinném őket magammal.
– Lépcsőzünk – húzom tovább, és ő azonnal beleegyezik. Nagyjából annyira szeretem a tétlenséget, mint ő, így megérti, hogy minden alkalmat ki szeretnék használni, ami mozgással jár. – Nem kell másik köntös – szögezem le.
– Veszek egy újat, amin nincsenek áttetsző területek. Ha nagyon ragaszkodsz hozzá, lehetnek rajta hülye rajzfilmfigurák is.
– Ezek nem rajzfilmfigurák, és nincs ezzel a köntössel semmi baj – kötöm az ebet a karóhoz, pedig tudom, Ákos éppolyan makacs, mint én. Egyikünk sem fog engedni. Ő idővel vesz nekem egy új köntöst, én viszont továbbra is a régit viselem majd.
– Semmi, kivéve, hogy átjár rajta a levegő, és szerintem a molyok is. A molyok amúgy átmászkálnak más ruhákra is? – sepri le a nem létező molyokat a karjáról, amibe kapaszkodok.
– Legalább szellőzik. A molyok pedig ki vannak csukva, mert egy nagy csokor levendula van a szekrényembe akasztva otthon. Mellesleg tudod egyáltalán, hogy néznek ki, mert nekem van egy olyan sanda gyanúm, hogy dunsztod sincs?
– Akkor a levendula az az éktelen büdös, amit a szappanon kívül érzek! – csettint az ujjával megvilágosodva.
– Ez gonosz volt, de megérdemeltem az előbbi átverés miatt – mosolyodok el.
– Az volt a gonosz, amit te tettél. Tudod, hogy nem tudok mit kezdeni a síró nőkkel – nyitja ki előttem az udvarra vezető ajtót, amikor végre átvergődtünk a milliónyi jobb és bal kanyaron.
– Sokkal jobban kezelted a helyzetet, mint legutóbb – állok meg a járda közepén nagyot szippantva a friss levegőből. Már ekkora sétától is rettenetesen elfáradtam, hisz a szervezetem teljesen ellustult, de semmi pénzért nem vallanám be senkinek. Vissza kell nyernem a régi formámat, azt pedig csak úgy lehet, ha mozgok, és sok időt töltök a levegőn. Az állítólagos baleset előtt is napi szinten edzettem. Futás, izomerősítés, kardió, mikor melyikhez volt kedvem, de nem múlt el nap valamelyik nélkül. Az életemhez szorosan kötődik a mozgás, ezért is kínszenvedés ez a mostani állapot. Nem csinálhatok semmit, úgyhogy egy szobanövénynek érzem magam, akit néha megöntöznek, de sosem helyeznek át a lakás másik pontjára, és a napfényt is csak az ablakon keresztül érezhetem.
– Amikor elsírtad magad a karlövésnél? Esküszöm, totál elhittem, hogy hatalmas fájdalmad van – emlékszik vissza az ominózus esetre, majd kék pólója V nyakából kicsúsztatja a napszemüvegét, és odakínálja nekem, de nemet intek, így ő teszi fel.
– Fájt is – indulok el újra –, de fájdalom miatt nem sírok. Nem vagyok kislány, akinek puszi kell a bibijére, hogy ne picsorogjon.
– Igazából de – nevet fel hangosan, és a biztonság kedvéért a kezét is végighúzza a fejem tetejétől a karjáig, érzékeltetve, milyen alacsonyra tettem a lécet a 152 centimmel.
– Kapd be! – húzom el a karom, és a köntösöm zsebébe csúsztatom tüntetésképpen. Így sétálunk tovább percekig, körbe-körbe a fákkal szegélyezett járdán, az árnyékos részek és a napsütés váltakozásában, míg végül ő az, aki megtöri a csendet.
– Mikor jöhetsz vissza dolgozni?
– Amint alkalmasnak találnak rá. A főnök már volt nálam. Át kell esnem egy rakás teszten, ha újra védeni akarok. Amikor ezt felhozta, rendesen berágtam rá. Olyan, mintha valami újonc lennék, pedig évek óta óvom a különböző seggeket.
Amint felhúzom magam, visszatér az iszonyatos fejfájás, ami szinte megbénít. Sziszegve kapok a fejemhez, Ákos pedig azonnal a karomért nyúlt, hogy megtámasszon, hátha történne velem valami. A reflexei ugyanolyan villámgyorsak, mint munka közben, én mégis azt kívánom, bárcsak ne lenne rá szükségem, bárcsak én lennék az, aki segíthet valaki máson.
– Megint a fejed? – kérdi aggódó hangon, mire válaszul behunyom a szemem, hisz tudom, a legapróbb mozdulat is bombaként robbanna az agyam azon felén. – Jól kibasztak veled – sziszegi, majd óvatosan magához húz. Odasimulok a hideg tapintású dzsekihez, és szégyen, nem szégyen, szabadjára engedem a könnyeimet, amik simán gördülnek végig kreol színű arcomon, pedig alig pár perce mondtam, hogy fájdalom miatt nem sírok. Ákos gyengéden, óvón tart, noha érzem, szétfeszíti az ideg a tehetetlenségtől, mint ahogyan engem is. Ha ez így marad, lőttek a munkámnak és az életemnek. Ki alkalmazna egy olyan testőrt, aki bármikor kieshet a sorból, aki nem tudna a munkájára koncentrálni éppen akkor, amikor a legnagyobb szükség van rá? A rettegés, hogy alkalmatlanná váltam, zokogássá növeszti halk sírásomat, és óriássá a szégyenérzetemet. Görcsösen markolok bele Ákos dzsekijébe, mire ő simogatni kezdi a hátam és a tarkóm. – Megoldjuk, Judit – Sosem hív Törpinek, ha rosszul mennek a dolgok. Komoly esetekben mindig Judit vagyok. – Együtt ezt is megoldjuk – suttogja, és eszembe jut a három évvel ezelőtti baleset, amiben elvesztette a feleségét, akit mindennél jobban szeretett. Angelika csak a kisboltba ugrott le üdítőért, és már majdnem hazaért, amikor egy részeg sofőr szó szerint egy betonkerítéshez préselte. Valamivel több mint fél óráig élt még, így el tudtak búcsúzni egymástól Ákossal. Csak álltam tőlük pár méterre, bámultam azt a két embert, akiket szerettem, és ott, akkor eldöntöttem, nekem nem kell a szerelem, ha ennyire fájhat. Aztán eljött az idő, hogy a daruval szó szerint lefejtsék Angelikáról az autót, ami addig valamilyen módon ebben a világban tartotta. Úgy emlékszem minden mozdulatra, mintha csak most peregne le a szemem előtt. Ákos megcsókolta a feleségét, Angelika kezét el nem engedve, reményvesztetten hátrébb állt, két tűzoltó megtámasztotta Angelika testét, aki csak annyira vette le a szemét imádott férjéről, míg eltátogta nekem: „Vigyázz rá!”, majd újra Ákosra nézett, aztán vége lett…
Az autót elmozdították, Angelika örökre elhallgatott, Ákos pedig hónapokra elveszett az alkohol jótékony mámorában. Nekem kellett kikaparnom a gödör mélyéről, noha engem is fájón érintett a jóbarát elvesztése. Ott, akkor én kényszerültem erősnek lenni, most úgy érezheti, rajta a sor.
– Felkísérjelek? Kaphatnál egy adag fájdalomcsillapítót – ajánlja fel, visszarántva engem a múlt keserű emlékeiből.
– Fél órája kaptam egy adagot abból a szarból, ami ezek szerint már nem nagyon segít. Lehet, hogy egy átkozott függő lesz belőlem, márpedig azt nem akarom. Tiszta fej. Ez a lényeg, hisz te is tudod – utalok arra, milyen nehéz volt a piát letennie. – Maradjunk még – kérem hátrébb húzódva, és kifújom az orromat egy gyűrött papírtörlőbe, amit a zsebemből kotrok elő. – Sétáljunk kicsit körbe-körbe, hátha jobb lesz. Már ha nem szégyelled a szakadt köntösös bőgőmasinát – mosolygok fel rá kényszeredetten, mire úgy tesz, mintha gondolkodóba esne. Még a fejét is oldalra biccenti, mint a kölyökkutyák, akik fura hangot adnak ki, és nem értik, mi baja lehet a gazdinak, amikor valami rosszat csináltak.
– Hm… Nem is tudom… – ízlelgeti a szavakat. – Egy ilyen fess pasi, kifogástalan öltözékben egy meggyötört, ápolatlan luvnya mellett…
– Na, elmész te a jó fenébe! – nevetek fel a fájdalom ellenére, és jó erősen gyomorszájon vágom, mire röhögve, de fájdalmasan a mellkasa alá kap.
– Ez elég jó érv, hogy még egy ideig egy medvének öltözött nővel sétálgassak, aki egy nyúl seggébe dugta a lábát – nyújtja újra felém a karját, amibe sírva-nevetve készségesen bele is kapaszkodom. – Enyhült kicsit a fájdalom? – utal a fejfájásomra, miközben újra egy napos részhez érünk, ahol behunyt szemmel az ég felé tartom az arcom.
– Sokkal jobb, ha neked is fáj – vigyorgok szélesen, de nem nézek rá, csak sétálok tovább, tudva tudván, hogy mosolyogva ballag az oldalamon, kikerülve a bukkanókat és repedéseket, amikben megbotolhatnék.