Úgy tekintek erre a fazonra, a védett személyre, mint egy arctalan bábura, akinek mégis fontos az élete. Persze, nem számomra, de valakinek biztosan az, hiszen itt állok egy méternyire mögötte, és a korrupt seggét védem. Ezért fizetnek, ebben vagyok jó. Talán valamelyik filmben mondták, hogy „Ez a dolgom, ezt csinálom.” Nem emlékszem pontosan, de mindegy is. Szeretem a munkámat, csak ne hozna össze a sors néha ilyen alakokkal is.
Jobb oldalamon most senki sem áll, hisz Juditot csak holnap engedik ki, így egyedül figyelem a hosszú, fénytelen fekete asztal körül ülőket a sebtében berendezett helyiségben. Valószínűleg ez után a találkozó után a tárgyak ugyanúgy eltűnnek innen, mint az emberek, akik most jelen vannak. Az ablaktalan, vakolatlan helyiséget már felmértem, amikor megérkeztünk, így most csak a tekintetem jár körbe, azt figyelve, nincs-e valaki, aki véget akar vetni a jómadaram életének. Egyelőre mosolyognak, bár itt mindenki egyértelműen utálja a másikat. Hat tárgyalófél és tizenhárom testőr van velem együtt, és egy tűzpiros miniruhába bújtatott csaj, aki a házigazda tulajdona, és most az italok utánpótlásáért felelős. Egyszerű kellék, és ezzel pontosan tisztában van ő is. Sokszor láttam már hozzá hasonlókat. Beletörődtek a sorsukba, vagy talán még úgy is érezhetik, fontosak és számítanak, pedig nem. Ha megunja a tulajdonosa, lecseréli, mint egy szekrényt vagy egy mobiltelefont. Nincs értéke, így senkinek sem fog hiányozni, és senkit nem érdekel, mi lesz vele azután. Én is csak annyi figyelmet szentelek neki, amennyit feltétlenül szükséges, se többet, se kevesebbet. A munkám elején még sajnálatot váltott ki belőlem, amikor hozzá hasonló lányokkal találkoztam, de mára megkeményítettem a szívem ezen részét. Ennek a nőnek az élete nem az én gondom, semmi közöm hozzá.
Hogy miért vállalja el a főnököm ezeket a nagyon nem tiszta melókat is a tisztességesek mellett? Gondolom, mert a pénz nagy úr. Nem baj, Judittal nagy terveink vannak, és ha végre talpra áll, meg is valósítjuk őket. Bárcsak már ott tartanánk!
Az ügyféllel szemben ülő pasas szinte észrevétlenül megérinti a jobb fülcimpáját, mire a tőle balra lévő diszkréten köhint egyet, és még véletlenül se néz egyikőjük sem az én védett személyemre, aki szemmel láthatóan elvan a saját kis világában, mintha csak valami haveri találkozóra érkezett volna.
– Indulunk – adom ki az utasítást neki, mire értetlenül felnéz rám. Már mellette állok, a karját fogom, miközben a két gyanús alakot és az embereiket figyelem fél szemmel, akik egyelőre nem mozdulnak, de láthatóan figyelik a mozgásunk. Igazából most minden szempár kettőnkre szegeződik.
– De… – kezdené az én emberem, ám ekkor már erőszakkal felállítom a székből, mint egy rongybabát. Nem éppen a legelőkelőbb módszer, de ha elsőre nem fogta fel, amit kértem, marad ez a verzió.
– Indulunk – ismétlem meg ellentmondást nem tűrően. Az ügyfélnek elmagyarázták az elején, hogy ha a mellé kihelyezett testőr bármi gyanúsat tapasztal, nem az üzlet a fontos, hisz azért vagyunk melléjük beosztva, hogy az életüket védjük. Én most legalábbis ezért. Azt, hogy a többiek milyen pozíciót töltenek még be ezen kívül a teremben, nem rám tartozik. Én ezért az egy emberért felelek.
A testemmel takarva a férfit a többiek tekintete elől az ajtó felé indulunk. Mögöttünk szinte alig hallható kattanás üti meg a fülemet, ami nem fegyver által kiadott zaj, és lehet, hogy lényegtelen, de lehet akár egy jelzés is, így amint bezárom magunk után az ajtót, előveszem a kilenc milliméteresemet, ami eddig a csípőm közelében pihent, és kibiztosítom.
– Mit képzelsz, te… – kezdené az ürge a kioktatásomat, de nem nagyon foglalkozom az idegeivel. Nekem a testi épsége számít, a satnya, bordó ingbe, fekete farmerbe bújtatott teste.
– Sssss – hallgattatom el, és fülelek.
Egy befejezetlen huszonnégy emeletes épület nyolcadik emeletén tartózkodunk csupasz betonfalak, lógó vezetékek és üresen tátongó ablakrések között. Az egyetlen út, ami lefelé vezet, az a lépcső, de addig meg kell tennünk legalább húsz métert. Nincsenek bútorok, amik rejtekül szolgálnának, csak válaszfalak. Az új fejlemények fényében az épület olyan, mint egy veszélyes kártyavár vagy egy labirintus, amiben most mi vagyunk a kísérleti egerek. Személy szerint nem szeretek a kísérleti egér szerepében tetszelegni.
Odabent mozgolódás támad, majd eldördül az első lövés, amit még nagyobb zaj, és még több lövés követ. Kitámasztanám az ajtót, de nincs mivel, így az egyetlen megoldás a futás. Ki kell jutnunk innen, mégpedig a lehető leggyorsabban.
– Gyerünk! – parancsolom, és amilyen gyorsan csak tudom, a lépcső felé terelem a pasast, akinek szemlátomást csak most esik le, mekkora szarban van, vagyis vagyunk, persze ettől függetlenül is igyekszik vagány csávó maradni. Épp elérnénk a lépcsőházat, amikor a fejemtől alig pár centire golyó csapódik a kemény betonfelületbe. Az ügyfelet a lépcsők felé lököm, utánavetődöm, és a támadó irányába leadok két lövést azt remélve, addig fedezékbe húzódik, és nem ad le újabbakat. Átfut az agyamon, hogy ha a golyó célba talál, vagy örökre eltűnik a testem, vagy ha akkora mázlim van, mint Juditnak, a barátnőm sétáltathat engem hetekig azon az átkozottul unalmas udvaron, a repedezett betonon, az árnyékot adó fák alatt.