2. FEJEZET

Jackson pontban nyolckor érkezett, dobogó szívvel, és egy hátizsákkal a vállán. A világoskék égen felhők vonultak át, de a tavaszi napfény melegítette a hátát, ahogy a házhoz közeledett. Muszáj volt mély lélegzetet vennie, hogy megint mindent a megfelelő szemszögből lásson.

Ez csak egy kirándulás a régi középiskolai barátnőjével, akibe puszta véletlenségből beleszeretett, amivel csúnyán zavarba hozta. Ezért viszont komolyan bűnösnek érezte magát. Ha minden simán megy, akkor talán ma szóba is hozhatja a dolgot, és bocsánatot kérhet. Talán ma mindent elölről kezdhetnek, és majd kiderül, mi lesz a folytatás.

Háromszor kopogott, és Anne olyan fürgén nyitott ajtót, mintha mögötte várt volna.

– Jó reggelt! – mondta. A lány látványa választásra kényszerítette. Színleljen túlzott vidámságot, vagy csak álldogáljon, mint egy megkukult idióta? – Készen állsz egy kis mozgásra? – kérdezte a vidámságot választva. A kérdést mintha egy pajkos programszervező tette volna fel, nem pedig az a kemény legény, akinek gondolta magát.

– Hát persze! – A megjátszott élénkség fertőzőnek bizonyult.

Anne ragyogóan festett sortban és sportcipőben. Mosolya versenyt ragyogott a nappal. Jackson annak külön örült, hogy a lány nem kötötte fel hosszú, barna haját.

– Nagyszerű nap ígérkezik – nézett fel Anne az égre. – Tökéletes kirándulóidő. Csak egy pillanatot várj még, gyorsan elköszönök anyutól.

Jackson arra használta fel ezt az időt, hogy összeszedje magát. Legyél csak önmagad! Mondd meg neki egyszerűen, hogy mindent sajnálsz.

Amikor Anne visszatért, már nem viselte az élénkség álarcát. Talán Beverly zavarta meg, és jó szándékúan ugyan, de többet magyarázott bele a mai kirándulásba? Jackson csak találgatni tudott. A lány komoly pillantást vetett rá, miközben behúzta maga mögött az ajtót. Feltette a napszemüvegét, és elindult.

Útban a kocsi felé Jackson gyönyörködött a lány haján táncoló napsugarak látványában. Annyira elmerült az élvezetben, hogy csaknem orra bukott. Ember, szedd össze magad!

Megkerülte Anne-t és kinyitotta neki az ajtót.

Jackson egy vagyont adott volna azért, hogy a méretes napszemüveg lencséi mögé láthasson, és értelmezni tudja a lány hangulatváltását. Megközelítően sem lesz olyan egyszerű a tervét végrehajtani, mint ahogy remélte, de ezért nem tehetett szemrehányást neki.

Felszínes társalgásba fogott, mintha egy internetes randevún lenne, nem pedig egy régi baráttal találkozna.

– Hogy érzed magad Portlandben?

– Remekül – válaszolta Anne, és kibámult az ablakon.

– Borzalmas, ami a szüleiddel történt.

– Az, de végződhetett volna sokkal rosszabbul is.

Lehetnének ennél görcsösebbek? Jackson bekapcsolta a rádiót.

Negyedóra múlva megérkeztek a parkolóba, és a férfi még mindig nem ért el semmilyen haladást. Anne továbbra is fagyos maradt, de a jól ismert kirándulóösvény látványa végre mosolyt csalt az arcára.

– Emlékszel? – kérdezte Jackson.

Anne bólintott, a szája széle megrándult, amit Jackson mosolyként értelmezett.

A férfi a vállára vetette a hátizsákot.

– Hoztam vizet és szendvicseket. Szólj, ha kérsz valamit! – Jackson igyekezett nem a szép lábra figyelni, amely ma is épp olyan formás volt, mint amikor Anne még atletizált. – Meg ha elfáradtál.

– Rendben.

Elindultak a kedvenc ösvényükön.

Egy óra és néhány semmitmondó szó után a kilátóteraszra értek. A férfi tudatosan féken tartotta magát, és a természetre hagyta Anne ellazítását.

Kelet felé nézve Los Angeles elővárosi völgyeit, nyugaton pedig a dombok közé ékelt, csinos sorházakat látta. Mivel nemrég esett, a sziklák réseiben apró, zöld hajtások ütötték fel a fejüket. Ez épp az a kilátás, amire vágyott. Ezen a különleges helyen sokat volt együtt Briannával és Anne-nel.

– Egészen elfelejtettem, milyen csodás idefenn – állapította meg a lány. Most megint a régi Anne volt. A szeme csillogott, a haját lebegtette a szél, és betakarta vele az arcát.

Egymás mellett állva, némán csodálták a látványt. A levegő elég tiszta volt ahhoz, hogy a távolban még az óceán csillogását is lássák.

Jackson olyan közel állt a lányhoz, hogy samponjának virágillatát is érezte. Vagy ez szappan? Mindegy is. Csak azt tudta, hogy kedvére van. És kedvére volt a lány közelsége is.

Jackson hirtelen megfogta Anne kezét, és egy előreugró sziklához húzta. Keresett valamit a sziklafalon, aztán ledörzsölt róla egy kis piszkot.

– Emlékszel még? – mutatott egy megkopott körre, amelybe három név kezdőbetűjét karcolták. Az övét, Briannáét és Anne-ét.

A lány mosolygott.

– Megfogadtam, hogy mindig visszajárok ide, és tavaly megtaláltam.

– Briannának csodás mosolya volt – mondta Anne, és levette a szemüvegét, hogy megtörölgesse kissé kivörösödött szemét.

– Igen, az volt – válaszolta Jackson, és igyekezett megőrizni a tartását. Nagyon felkavarta, hogy Anne a könnyeivel küszködött.

– Jó, hogy eljársz ide. Úgy értem, Brianna megérdemli, hogy ne felejtsék el.

– Nem érzem ugyanezt, amikor meglátogatom a sírját. – Jacksonnak gombóc nőtt a torkában. – Az csak egy darabka föld. De ehhez a helyhez sok emlék fűz. – Nem akart ostobán itt ácsorogni. Főleg ennyi év után és Anne előtt. Tehát legyűrte az érzelmeit. Istenem, akkoriban tényleg jól elfuserált mindent, de honnan tudhatta volna, hogy ez történik Briannával?

Anne nedves szeme csillogott a napfényben. Jackson nem ezt akarta, nem gyászolni akart, Anne-nel együtt semmiképp. Ebből eleget kaptak egy életre. Most más hangulatot szeretett volna teremteni.

– Elég ügyefogyott volt egy pomponlányhoz képest.

Anne elnevette magát, és nyomban meg is könnyebbült.

– Emlékszel még, amikor annyira szurkolt a ligakupa döntőjében, hogy átesett a korláton?

Jackson előtt felvillant a jelenet. Épp nekiiramodott a kapu felé, miközben látta, hogy Brianna ugrál meg kiabál, majd egyszer csak átbucskázik a korláton, és a futópálya közepén, a fenekén landol. Annyira mulatságos volt az emlék, hogy hangosan felkacagott. Anne vele együtt nevetett, és ezzel leomlott a köztük lévő fal egy darabja.

A férfi kivett két flaskát a hátizsákból, és az egyiket Anne-nek nyújtotta. Ittak és nevettek. Az első őszinte nevetés ezen a napon. Nagyon jólesett mindkettejüknek.

– Emlékszel még a barlangra?

Anne bólintott, és elindult az egykori kedvenc búvóhelyük felé. Negyedóra múlva elérték a barlang ásító száját. Itt védve voltak a naptól és a szünet nélkül fújó széltől. Jackson leült egy sziklára, a lábát pedig feltámasztotta egy másikra. Anne is leült vele szemben egy kőre. A férfi megint beletúrt a hátizsákba, és most müzliszeleteket bányászott elő.

– Hogy tetszik a tanítás? – kérdezte Anne.

– Sose hittem volna, de tényleg szeretem.

– Mikor mentél végül egyetemre?

– Ez hosszú történet.

– Szívesen meghallgatom – mondta Anne teli szájjal. – Mesélj!

Jackson nem akarta visszautasítással megbántani, most, hogy végre kicsit felengedett. Ha ő elkezdi, akkor talán a lány is beszél majd magáról.

– Na jó. Eleinte összevissza utazgattam Európában, és olykor feketén dolgoztam is. Aztán Olaszországban fedélzeti matróznak jelentkeztem egy amerikai jachtra, amellyel a Földközi-tengeren hajózgattunk, és végül kikötöttem Görögországban. Ott nem találtam munkát, meg görögül se tudtam, tehát hazajöttem, miután elfogyott a pénzem.