1. FEJEZET

– Örülök, hogy itt vagy, kincsem. – Kieran Gray hangja kissé reszketeg volt, még nem heverte ki az előző napi operációt. Bal lába csípőig gipszben, három párnával alápolcolva, de még így is csaknem túlnyúlt a kórházi ágyon.

– Én is örülök, papa. – Anne megpaskolta az apja kezét, és közben ellenőrizte, hogy az infúzió a helyén van-e, és hogy a folyadék szabályosan csöpög-e. Már nyolc éve volt ápolónő, és ez szinte automatizmussá vált nála.

– Törődj a mamával, amíg nem vagyok otthon – mormolta halkan Kieran, és lecsukódott a szeme.

– Úgy lesz – suttogta Anne. Szerencsére szabadságot vehetett ki addig, míg az öccse, Lucas hivatalosan ki nem lép a hadseregből.

A zsebében egyszer csak megszólalt a mobil.

– A betegnyilvántartó, papa – mondta a kijelzőre pillantva. – A mamát nyilván kiengedik a kórházból.

Kieran bólintott, de a szemét nem nyitotta ki.

– Esküszöm, hogy egyszerűen nem láttam azt az autót – mormolta maga elé.

Anne szülei motoron ültek, tehát sokkal rosszabbul is végződhetett volna a dolog. Amikor a lány kicsivel később a földszinten kiszállt a liftből, a távolban felbőgött egy sziréna.

– Az anyámért jöttem – mondta Anne a betegnyilvántartó pultja mögött unatkozó nővérnek. – Beverly Gray.

A nővér némi erőfeszítéssel megmozdult, és szemét végigfuttatta egy listán. Amikor megtalálta a nevet, egyetlen szó nélkül megnyomta a pult alatt lévő gombot, és a kezelőszoba ajtaja kinyílt.

Anne az anyjához sietett.

– Hogy van az apád? – kérdezte azonnal Beverly. Megcsavarodott szárú joggingnadrágban és a vállára terített felsőben elég szokatlanul festett. A máskor mindig elegáns anyja azonban még a kórházba sem akart smink és fülbevaló nélkül jönni. A nagy aranykarikákba mostanra belegabalyodott a vállig érő, aranybarna haja, a rúzsa pedig félig lekopott.

– Jól van, mama. A nővérek azt mondják, hogy néhány nap múlva hazaengedik.

– Hála istennek! Miért pont a jobb kezem sérült meg? A ballal nem megyek semmire. Hogyan gondoskodjam most az apádról, és hogyan sminkeljem magam? – Beverly ingerülten megrázta a fejét. – El sem tudod képzelni, milyen nehéz fél kézzel bekapcsolni egy melltartót.

– Ezért leszek én ott – mosolyodott el Anne.

Beverly lebiggyesztette az ajkát és felhúzta a szemöldökét.

– Némelyik szülő mit meg nem tesz, hogy hazacsábítsa a lányát!

– Elég lett volna egy meghívás.

– Á, mindig találsz valami kifogást – legyintett az anyja az egészséges kezével, és Anne kénytelen volt egyetérteni vele.

A bűntudat csak ritkán kínozta. Igazság szerint ma már Portlandben sokkal otthonosabban érzi magát, de ezt nem merte elárulni.

A sziréna egyre közeledett, míg aztán a kórház előtt hirtelen elhallgatott.

Egy kimerült nővér kerekes széket gördített eléjük.

– Elkészültek? – kérdezte. A szeme alatt sötét karikák, a kontya félrecsúszva.

A betegfelvételhez vezető ajtó kicsapódott, és egy csapat tűzoltó két sebesültet tolt be. Anne dolgozott sürgősségin is, ezért önkéntelenül máris ugrásra készen állt, de aztán lehűtötte magát. Ma nem nővérként van jelen, hanem egy páciens rokonaként. Ellenőrizte az anyja ujjait. Összeszorította a körömágyát, amely először elfehéredett, aztán gyorsan megint vörös lett.

– Tudod mozgatni? – kérdezte szinte kiabálva, hogy a körülöttük kibontakozó lármában is hallani lehessen.

– Anne, ez százszor jobb, mint az előző gipsz.

– Rendben, akkor mehetünk. – Anne bátorítólag rámosolygott a nővérre, majd aláírta az elbocsátó papírokat, besegítette az anyját a tolószékbe, és elindultak a kijárat felé.

– Ne lógassa a begipszelt kezét – szólt utánuk a nővér, aki már a hordágyon betolt beteg felé sietett. Hát ennyit az utógondozásról.

Anne fél szemmel látta a férfit. Szétvetett lábbal, karba font kézzel állt, távol a nyüzsgéstől, a nővérektől, orvosoktól, tűzoltóktól.

– Hát itt az én hősöm! – kiáltott föl az anyja, majd Anne-hez fordult. – Vasárnap Jackson érkezett elsőként a baleseti helyszínre.

Jackson? Jackson Lightfoot? Mintha pók csípte volna meg, úgy kapta arra a fejét, épp akkor, amikor Jackson is észrevette. Mi az ördögöt keres itt? Anne pislogott, miközben a szívtipró a múltjából közelebb jött, és elűzte minden kétségét.

Kétségbeejtő, hogy még az akkori sportolónál is jobban néz ki. Pedig ez akkoriban elképzelhetetlennek tűnt. A komor arcú Jackson a tűzoltók szokásos ruházatát viselte: tengerészkék pólót, kék nadrágot és fényesre suvikszolt csizmát. Szőke haja valamivel sötétebb lett, és fiús vonásai nyomtalanul eltűntek. Nem is csoda, hisz azóta tizenkét év telt el, de a lány szívét még mindig megdobogtatta. Furcsa érzés, leginkább a félelemre emlékeztette.

– Mrs. Gray, mit csinál itt? – kérdezte az anyjától, de közben a tekintetét Anne-re szegezte.

– Anne úgy gondolta, hogy új gipszre van szükségem – mondta Beverly, és megpróbálta felemelni a jobb kezét.

Anne legszívesebben elbújt volna az egyik kezelőben, de Jackson habozva rámosolygott.

– Anne?

A lány bólintott, és erősen küzdött a váratlanul rátörő érzelmi viharral. Idegei a végsőkig feszültek, a vér az arcába szökött, a lába pedig úgy elgyengült, hogy alig tudott talpon maradni. Már harmincéves volt, de pillanatok alatt úgy elbizonytalanodott, mint egy tini.

– Szervusz, Jackson! – mondta, de a folytatással kapcsolatban tanácstalan volt. Végül az agyalágyult verziót választotta. – Tűzoltó vagy?

– Igen, önkéntes. Kétszer egy héten.

A mellkasa szélesebb, izmosabb lett, a hangja pedig egy oktávval lejjebb szállt. Egyértelműen azzá a férfivá érett, akit ő a kissé önhitt tizennyolc éves fiúba belelátott.

– Hogy van az öregúr? – hajolt előre Jackson, és átölelte Beverlyt.

– Jól van, köszönhetően neked és a lélekjelenlétednek. Az orvos azt mondta Anne-nek, hogy két nap múlva hazaengedi. Látogass majd meg minket!

– Ez csak természetes – mondta Jackson, és tekintete visszavándorolt Anne-re. Mielőtt a lány felocsúdhatott volna, már át is ölelte. Igaz, nem volt több esetlen hátpaskolgatásnál, de mégis felzaklatta. Ki gondolta volna, hogy még mindig az Irish Springet használja?

Kibontakozott az ölelésből, és zavart látott a férfi szemében. A felejthetetlen, jádezöld szem és a kialakulóban lévő ráncok egyszerűen ellenállhatatlanná tették.

Nem! Azonnal hagyd abba! Ismerjük már ezt a pocsék végű történetet.

– Nos, ott hátul szükség van rám. Örülök, hogy találkoztunk. Beverly, vigyázzon magára! Holnap iskola után majd meglátogatom Kierant.

Jackson már el is tűnt, hogy segítsen a többi tűzoltónak áttenni a sérülteket a kórházi hordágyakra.

Anne tudta, hogy a férfi tanárként dolgozik Whispering Oaksban, de mikor barátkozott ennyire össze a szüleivel?

Emlékfoszlányok merültek fel, és erősen foglalkoztatták Anne-t, miközben az anyját a kocsihoz tolta. Emlékezett az időre, amikor Jackson még vele barátkozott, aztán ő bemutatta a legjobb barátnőjének, és ezzel elveszítette. Hamarosan fölösleges kolonccá vált számukra. Meg kellett elégednie a cimbora szerepével. Végignézte, ahogy a kapcsolatuk románccá fejlődik, miközben az érzéseit meg kellett tartania magának. Eszébe jutott az is, hogy később mindhárman életük legnehezebb szakaszán vergődtek át. Jackson lett az ő titkos hőse, akit tiszta szívéből szeretett, de aki nem lehetett az övé, mert akkor elárulta volna a legjobb barátnőjét.

– Jackson most a középiskolában tanít, és így az apád munkatársa – mesélte Beverly, aki közben a tolókocsiból átült az autóba. – Angolt és az alsóbb osztályokban matematikát oktat.

– Igen, anya, már említetted. – Jackson nem volt épp a legszorgalmasabb diák, most pedig saját akaratából megy mindennap iskolába?

Beverly hallgatott, és Anne tudta is, hogy miért. Ha ő nem is említette az anyjának a szerelmi bánatát, Beverly észrevette a fájdalmát. Nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy kitalálja az okot. Anne becsukta az autó ajtaját, a tolókocsit a kórház oldalához, a gyűjtőhelyre vitte, majd beült a kormányhoz.

Röviddel azután, hogy Anne hátat fordított Whispering Oaksnak, Jackson is elhagyta a várost. Időről időre küldött neki egy képeslapot a világ valamelyik távoli sarkából. Gyengécske kísérlet volt ez a kapcsolattartásra. Ha tényleg azt érezte volna, amit írt – „te vagy az igazi, Anne” –, akkor miért nem költözött soha közelebb hozzá? Aztán egyszer csak elmaradtak a lapok is.

Türelmetlenül elindította a motort, hogy minél gyorsabban távol kerüljön a kórháztól és a tűzoltóktól. Jackson Lightfoot miatt hagyta el az otthonát, és ő volt az utolsó, akit most látni akart.

Másnap Jackson szeme majd leragadt az iskolában. A diákjai ezt a napot „fáradt szerdára” keresztelték, mert a férfi előző este mindig ügyeletes volt a tűzoltóságon. A diákok most is kuncogtak, mert a tanár bácsi nem tudta leplezni a kimerültségét.

– Rendben. Szeretné valaki felolvasni a fogalmazását?

Ettől azonnal beállt a néma csönd.

Talán ebédidőben több kávét ihatott volna…

Miközben mindenki ismét a munkájára figyelt, neki Anne jutott az eszébe. Mi lelte őt tegnap? Annyira elgyengült, amikor a lányt megpillantotta, hogy egy kisgyerek is könnyedén a földre teríthette volna.

Anne mindig is próbára tette, és a tegnapi találkozáskor ugyanazt a régi kihívást látta a szemében. Abban a gyönyörű barna szemben. A lány érettebbé vált, és ez jól állt neki. A középiskolában egy kicsit csontos volt, nem igazán az ő típusa. Mostanra magára szedett egy-két kilót és szögletes formái kikerekedtek.

Persze nem a lány teste vonzotta, hanem a nyers őszintesége. Jackson megdörzsölte az arcát, és az a nap jutott az eszébe, amikor egy atlétikaedzésen először megszólította őt Anne.

– Lightfoot, te baromságokat beszélsz összevissza – jelentette ki. – Megpróbálod elhitetni mindenkivel, hogy félig az őslakosok leszármazottja vagy, pedig a családod német vagy angol. Tudom, mert utánanéztem.

Egyetlen lány sem vonta addig kétségbe a szavait. Kihúzta magát Anne előtt, és rákacsintott. A lány magabiztos tekintetéből kiolvasta, hogy a kérkedése nem téveszti meg.

A Lightfoot pompás név volt egy menő Whispering Oaks-i akadályfutónak, és azzal, hogy indián ősöket kreált magának, rátett még egy lapáttal. De Jackson annyira fehér és kispolgári volt, hogy Anne-nek sikerült sarokba szorítania.

– Tíz dollárt adok, ha megtartod magadnak.

– Nem hagyom magam megvesztegetni, de jól tudok titkot tartani.

Nemcsak jól, de egyenesen páratlanul tudott titkot tartani.

Pontosan egy héttel később, még azelőtt, hogy a barátnőjénél, Briannánál diagnosztizálták volna a leukémiát, az ő száján csúszott ki egy nagy titok arról, hogy mit érez Anne iránt. De ami még rosszabb, meg is csókolta a lányt. Együtt lógtak egy szombat este. Brianna nem érezte jól magát, ezért ő korán hazavitte. Utólag könnyű azt mondani, hogy észre kellett volna vennie a betegségét, hisz már hetek óta küszködött a vissza-visszatérő rosszullétekkel. De ő vak volt. Sőt, örült is, hogy kettesben maradhat Anne-nel. Milyen ostoba volt!

Először Anne-éknél néztek meg egy Star Trek-DVD-t. A film után Kirk kapitányt és Spokot idézgették.

– Olvassza össze a lelkét az enyémmel! – jelentette ki, és kifeszített ujjait Anne arcára tette.

Anne vette a lapot, és mint mindig, most is kuncogott, a fiú kezét pedig nem tolta el. Jackson esküdni mert volna rá, hogy azok az őzikeszemek közölni akarnak valamit. Például azt, hogy csókolj meg.

Meg is tette. Az ajkát lágyan Anne szájára helyezte, olyan finoman, ahogy az az első csókhoz illik. A lány ajka lágy és nedves volt. Anne nem húzódott el riadtan, de megmerevedett. Abba kellene hagynia, figyelmeztette magát Jackson. Mi lesz Briannával? Félresöpörte azonban a kételyt, és tovább csókolta Anne-t. Jobban meg akarta ismerni, de csak lépésről lépésre. Érezte, hogy a lány merevsége lassan felenged.

Anne a mellkasára tette a kezét, hogy eltolja magától, de csak azután, hogy viszonozta a csókot. Jackson kérdőn nézett a lányra, és rémület meg vágy zavart keverékét látta az arcán.

– Nem lett volna szabad ezt tennünk – suttogta Anne remegő orrcimpával.

– Nagyon sajnálom – válaszolta Jackson. De vajon tényleg sajnálta minden idők legédesebb csókját? Biztosan tudta, hogy van valami kettejük között. Valami, ami csak arra vár, hogy szabad utat adjanak neki. És hitte, hogy a lány is így érez.

– Ő a legjobb barátnőm – kapta a szája elé a kezét Anne, mintha a csók nyomát is le akarná törölni.

– Valószínűleg most rossz véleménnyel vagy rólam – mondta komoran Jackson, és a földet bámulta.

– Most épp nem tudom, hogy mit gondoljak.

– Talán jobb, ha megyek. – A fiú nem bánta meg a tettét. Érezte kettejük közt az ellenállhatatlan vonzalmat, és nem képzelődött.

A csók olyan szenvedélyes volt, hogy egész hétvégén nem ment ki a fejéből.

Hétfőn aztán Jackson kihasználta a kedvező alkalmat. Megragadta Anne csuklóját, és az iskolaudvar közepén álló öreg tölgy mögé húzta. Egész hétvégén erre várt, és nem számított, milyen következményei lesznek, újra meg akarta csókolni.

Megszállottan szorította a lányt a kérges fa törzséhez, és szenvedélyesen csókolta. Követelőzően falta a száját, az előző csók két napja nem ment ki a fejéből. Anne a földre ejtette a könyveit és viszonozta a csókot, akárcsak két nappal korábban.

Miután Jackson megkapta álmai csókját, elhúzódott a lánytól, de csak azért, mert meghallotta a többi diák huhogását, gúnyos megjegyzéseit.

Átkozottul büszkének kellett volna lennie erre a csókra, de Anne tágra nyílt pupillája és kapkodó lélegzete miatt ő is zavarba jött. Most hogyan folytatódjon a dolog?

Egy héttel ezután Brianna titokzatos betegsége nevet kapott, és hármójuk világa a feje tetejére állt. Minden egyéb hirtelen mellékes lett.

Anne soha többé nem említette a csókokat, és Jackson sem hozta szóba. Attól kezdve azonban a barátságuk már nem volt a régi.

A felelősség, a bűntudat és a csalódás együtt a legostobább lépésekre kényszeríthetik az embert. Miután Brianna meghalt, Jackson Európába ment, azaz épp ellenkező irányt választott, mint Anne, aki Oregonba költözött. Az életnek azonban megvan az a jellegzetessége, hogy az elkövetett hibákat nem hagyja büntetlenül. Anne-ben elveszített egy jó barátot, és azóta igazán beleszeretni sem tudott senkibe.

Ezernyi dologról szeretett volna beszélgetni a lánnyal, de sejtelme sem volt, hogyan fogjon neki. Tudta, hogy az ellentmondásos tetteiért bocsánatot kell kérnie. Ha Anne mostani viselkedéséből az érzéseire lehet következtetni, akkor a legkevésbé sem akar vele találkozni.

Jackson fintorgott, és észrevette, hogy a diákjai feszült érdeklődéssel követik a töprengését. Kiszúrta magának a hangadót, egy lányt, aki a gyanúja szerint rajongott iránta.

– Amy, elkészültél? Felolvasnád nekünk? – Jóindulatú, tanári hangon szólalt meg, amivel általában elérte azt, amit akart. A kislány azonban megrázta a fejét, gyorsan, mint egy kolibri.

Minden tekintet ismét a padokra szegeződött.

Délután meglátogatja a kórházban Kieran Grayt, utána pedig talán Beverlyt is. És persze Anne-t.

– Lucas, értjük. Egyszerűen csak gyere, amikor tudsz. Mi az a néhány nap? – mondta Anne. Gondolataiba merülve ült az anyja ágya mellett. Lucas néhány vizsgálaton esett át, mielőtt elengednék a hadseregből, és hazautazásának napja egyre csak tolódott. – Apa viszonylag jól van ahhoz képest, milyen súlyosan megsérült. Tegnap beszéltem vele, és holnap megint meglátogatom a kórházban. Mama is jól van. Most épp pihen. Szeretnél beszélni vele?

Beverly mozdulatlanul feküdt az ágyon, rózsaszín üveggyapottal begipszelt kezét a mellére tett párnán nyugtatta.

– Nem akarom, hogy felébreszd – mondta Lucas.

– Nem alszik mélyen. Adom neked – válaszolta Anne. Finoman megérintette az anyját. – Lucas van a telefonban.

Átnyújtotta a kagylót ébredező anyjának, aki azonnal élénkebb lett, amint meghallotta a fia nevét.

Akárcsak Anne, a középiskola után az öccse is elhagyta az otthonát, és kilenc évet szolgált a hadseregben. Mostanra érett meg az idő, hogy már ne hagyja magát rábeszélni a szolgálat meghosszabbítására, és néhány hét múlva végleg leszerel. Hála istennek! Lucas több sivatagot és több szenvedést látott, mint amit valaha is el tudott képzelni. Most pedig, amikor végre hazatér, itt az újabb baj, anyja és apja is gipszben, amit még szerencsének is tarthatnak, hisz motorkerékpárral karamboloztak.

Halk kopogást hallott a konyhaajtó felől. Felállt, hogy utánanézzen. Az ajtó előtt álló valaki egy hatalmas virágcsokor mögé rejtőzött.

– Miss Gray, hogy van? – Anne felismerte a hangot, és elmosolyodott. Jocelyn Howard kikukucskált a csokor mögül, és az arca felragyogott. – Anne, mikor érkeztél?

– Hétfőn. – A két lány összeölelkezett, a köztük lévő csokor miatt kissé esetlenül. Anne-t átjárta az otthonosság érzése. Amikor Whispering Oaksot elhagyta, legszívesebben soha nem tért volna vissza, de közben megfeledkezett az itt lakó csodálatos emberekről. Portlandben soha nem élte át a viszontlátás ilyen őszinte örömét. – Gyere be! Mama a szobájában pihen.

Jocelyn egész életében Grayék szomszédságában élt, és tiszteletbeli családtag volt. Anne számára olyan volt, mint valami kishúg, Lucas számára az első játszótárs mindaddig, míg óvodába nem került, mert utána inkább fiúkkal játszott.

Abban a pillanatban léptek be a hálószobába, amikor Beverly letette a telefont.

Jocelyn magas volt, hosszú lábú, és egy futóbajnok karcsú testével büszkélkedhetett. Az ágy fölé hajolt, és adott Beverlynek egy puszit.

– Jaj, Mrs. Gray, annyira sajnálom a baleset miatt! Ha segíthetek valamiben, hát csak szóljon nyugodtan!

– Nagyon kedves tőled, Jocelyn. – Beverly viszonozta a csókot, és megveregette a lány karját. – Nahát, milyen gyönyörű virágok!

– Anya rózsakertjéből valók. – Jocelyn keresett egy vázát, és az ablak alatt álló éjjeliszekrényre tette a virágokat. A lenyugvóban lévő márciusi nap már csak szelíden világította meg a barack- és áfonyaszínben pompázó szirmokat, de az erős illat elárasztotta a szobát.

– Komolyan mondom. Hisz itt vagyok a közelben. Ha segítő kézre van szüksége, vagy az ápolónője szünetet akar tartani – Jocelyn vetett egy pillantást Anne-re –, akkor szívesen beugrom.

Töltött Beverlynek egy kis vizet, és leült az ágya szélére.

– Hogy van Mr. Gray?

– Panaszkodik, mert a baleset az atlétikai idény közepén történt. Ez egy edzőnek külön nyomorúság.

– Nagyon meg tudom érteni – mondta Jocelyn. – Idén esélyünk van bejutni a ligadöntőbe. Anne, tudod, hogy én vagyok Kieran legújabb segédedzője?

– Nem, komolyan nem. És mióta? – Anne-t kissé bántotta, hogy már nincs mindenbe beavatva, hogy a dolgok nélküle történnek. A szülei valamikor felhagytak azzal, hogy a Whispering Oaksban történt apróságokról beszámoljanak neki. Valószínűleg akkor, amikor ő elveszítette minden érdeklődését a szülővárosa iránt.

– Tavaly óta. Akkor jöttem át az Imperialból. – Tehát Jocelyn a város túlsó felén lévő konkurens iskolát otthagyta a sajátjáért.

– No igen, az apám mindig szívesen adta át neked az atlétikai pálya nagy részét. Te pótoltad számára azt, ami belőlem hiányzott.

– Nem is voltál olyan rossz – ingatta a fejét Jocelyn. – Lucas pedig kifejezetten gyorsnak számított.

– Igen. Mindig nagyon gyorsan tudott elrohanni. – A gúnyolódás most nem jött be. Anne elfelejtette, hogy Jocelyn mindig felnézett Lucasra. Még az is lehet, hogy beleszeretett volna, ha az öccse kicsit több figyelmet szentel neki. De valószínűleg így is szerelmes volt a srácba. Anne tudta, hogy nincs rosszabb a viszonzatlan érzéseknél.

– Épp most beszéltem Lucasszal – mondta Beverly.

– És hogy megy sora? – ragyogott fel Jocelyn dióbarna szeme.

Anne keresett valami indokot, hogy magukra hagyhassa őket. A munkahelyével is beszélnie kell, hogy megtudakolja, beválik-e a helyettesítője.

Ekkor megszólalt a csengő. Anne vetett egy pillantást az órájára, majd elindult a bejárati ajtó felé, és felkészült egy ügynök lerázására.

A „nem, köszönöm” szavakat azonban le kellett nyelnie. Az álla leesett, és a szíve a torkában dobogott.

Jackson állt a küszöbön.

Jackson kezében két, gyorséttermi papírdobozzal teli nejlonzacskóval állt az ajtóban. A férfi a jól ismert, megnyerő mosolyát villantotta rá. Anne libabőrös lett.

– Megbízható forrásból tudom, hogy az anyukád szereti a csípős csirkeszárnyat – emelte a magasba az egyik zacskót.

– Apától, nyilván.

– Most lebuktam – mosolygott a férfi, és bólintott. – No meg persze farmersaláta majonéz nélkül. Ilyet nehezebb volt találni – emelte fel a másik zacskót.

– Lightos farmersaláta – mondta Anne, mert nem jutott más eszébe. Kényszeredetten nevetett az apja kedves ötletén, még ha kényelmetlen helyzetbe is került miatta.

Anne nem szívesen főzött, de tudta, hogy Beverly előbb-utóbb mindenképpen éhes lesz. Sajnos nem vásárolt be, viszont a dobozokból friss illatok szálltak. Vegye át egyszerűen az ételt, és csapja Jackson orrára az ajtót? Ez igazán príma elutasító gesztus lenne, ráadásul nagyon is megfelelne az elveinek, miszerint kerülni kell a múlttal való szembenézést.

– Bejöhetek?

– Persze – mondta ehelyett. Képtelen volt nemet mondani. – Gyere be!

És most hogyan viselkedjen? Mintha nem Jackson törte volna össze a szívét? Mintha nem miatta árulta volna el a legjobb barátnőjét? Vagy lásson a férfiban egykori barátot, akivel úgy nevetett meg sírt, mint senki mással? Bizonytalanul végigsimított a homlokán, míg végül felöltötte a legjobb vendéglátó arckifejezését.

A konyhába vezette a látogatót, aki ott végre megszabadult a csomagoktól.

– Házfelújítás volt? – nézett körül Jackson.

Anne bólintott. Amióta elköltözött, az anyja az egykori rusztikus farmerstílust egy francia vidéki ház stílusára cserélte. Lebontottak egy falat és egybenyitották a konyhát a nappalival. A modern, üvegajtós konyhaszekrények és a gránit munkapult előtt konyhasziget húzódott, a falon élelmiszer-tároló polcok tartókkal és fűszerekkel, továbbá egy ultramodern gáztűzhely meg egy hosszú polc nemzetközi szakácskönyvekkel.

– Szólok az anyámnak – mondta, és sarkon fordult. Hiába, mert Beverly és Jocelyn már be is léptek a helyiségbe.

– Hátul a szobámban is megéreztem az étel illatát. Jackson, köszönöm, de nem kellett volna. – Beverly közben nagyot nyelt, amivel rácáfolt a szavaira.

Olyan lelkesen rázott kezet a férfival, mintha hónapok óta nem találkoztak volna.

– Nem hagyhattam cserben az öregurat – mondta Jackson, és rákacsintott Beverlyre. – Aggódott amiatt, hogy Anne esetleg nem főz vacsorát. Vagy ami még rosszabb, magának kell elkészítenie.

A férfi szeme hamiskásan csillogott, és ha Anne nem azzal lett volna elfoglalva, hogy mindenben egy ellene szőtt összeesküvést sejt, akkor valószínűleg együtt nevetett volna a többiekkel.

– Ugyan már! Nem vagyok valami kiváló szakács, de soha nem éheztetném anyát. Nem felejtettem még el, hogyan kell ételt rendelni.

Anne kinyitotta a szekrényt, és elővett néhány tányért. Beverly is részt akart venni a terítésben, és ép kezével szétosztotta az evőeszközöket. Az innivaló lett Jocelyn reszortja, miközben Jackson – nos, Jackson csak állt az asztal mellett, és hihetetlenül jól nézett ki makulátlanra vasalt, világoskék, csíkos ingében.

Megdörzsölte háromnapos szakállát, és nyilván megérezte magán Anne vizsgálódó tekintetét, mert a pillantását mereven a földre szegezte.

Hogy ülhetne egy asztalhoz a férfival? Hogyan folytathatna közben laza csevejt a többiekkel? Ha Jackson felült volna annak az elterjedt tévhitnek, hogy az idő begyógyítja a sebeket, akkor rossz hírei vannak a számára.

Anne nagyot sóhajtott, leült, és úgy döntött, hogy vesz a fokhagymás kenyérből.

– Miért vagy önkéntes tűzoltó? – Vacsora közben Anne leginkább úgy viselkedett, mint egy újságíró, nem pedig mint egy barátnő. Jacksonra záporoztak a kérdések, de mindegyik megmaradt a felszínen. Anne pedig közben csak piszkálgatta az ételét.

– Kalifornia csődben van, nem tud elég tűzoltót fizetni. Whispering Oaks az önkéntesekre van utalva. Nekem pedig ez lehetőség, hogy valamit visszaadjak a közösségnek.

Anne tudta, hogy miért akar Jackson visszaadni valamit. Briannát elég gyakran szállította a mentőautó kórházba. A tűzoltók mindig elsőként érkeztek, amikor Brianna összeesett az iskolában.

– Nagyjából ugyanazok az okai, amiért te ápolónő lettél – szólalt meg az anyja.

– Brianna – bólintott Anne. Rendben, tehát ő mondta ki elsőként ezt a nevet.

– Brianna – ismételte Jackson, mielőtt nagyot kortyolt volna a jeges teájából.

A másodperc egy töredékére találkozott a pillantásuk, ám ahhoz épp elég hosszan, hogy Jacksont megzavarja. Szeretett volna belelátni a lány fejébe.

Amikor újra el akarta kapni a tekintetét, Anne másfele nézett. Ebből megsejtette, hogy nem lesz könnyű dolga. Rá akarta venni, hogy töltsön el vele több időt. Csak ők ketten. Muszáj volt túlesnie a régóta tartogatott bocsánatkérésen.

A hangulat valamelyest felengedett, és Jackson úgy döntött, hogy a következő lépését közönség előtt kockáztatja meg. Sajnos az internetes randevúi sorában már megbeszélte a következőt, és az érintett hölgyet egyszer már felültette. Anne-t szívesen meghívná egy kávéra holnap este, de most valami mást kellett kitalálnia. Mégpedig gyorsan.

– Anne, nem volna kedved a régi idők emlékére szombaton a Boulder Peakre kirándulni? – kérdezte.

Ez volt egykor az egyik kedvenc helyük. A lány hosszan pislogott, majd a válasz előtt megtörölte a száját.

– Csodásan hangzik, de nem tudok. Mamát kell fodrászhoz és manikűröshöz vinnem, ugye? – A kiválóan feladott labda gyorsan visszajött, de nem oda, ahova ő akarta.

– Ó, azt igazán elhalaszthatjuk – vélte Beverly bizonytalanul, és harapott egyet a csirkeszárnyból.

– De hát ki akartad csinosíttatni magad papa hazaérkezése előtt. Te mondtad.

– Majd én elviszem – avatkozott közbe Jocelyn.

Anne arcát akár megalázottnak is lehetett volna nevezni, de Jackson megpróbált a pozitívumra koncentrálni. A lány háríthat, amennyit csak akar, de a csapat láthatóan az ő pártján áll.

– Akkor érted jövök nyolckor – mondta mosolyogva.

Péntek este Anne segített az anyjának felpolcolni begipszelt karját, ellenőrizte, hogy minden fontos dolog elérhető közelségben van-e, majd Beverly hosszú bevásárlólistájával felfegyverkezve elindult a szupermarketbe.

Autózás közben a legkülönösebb dolgok jutottak eszébe. Miután olyan sok időt töltött az anyjával, no meg a testvérével is beszélt, minden apróság gondolatok egész sorát indította el benne. Épp gyerekkora kedvenc parkja mellett hajtott el.

Amikor Lucas megszületett, nem bánta, hogy már nem ő az egyetlen gyerek a családban. Örült, hogy van egy öccse. Amikor a fiú nagyobb lett, ő felfedezte, hogy képes megnevettetni az öccsét, ezért gyakran meg is tette. Lucas akkoriban szívesen nevetett. Ma már nem annyira.

Három éve nem találkoztak, de időnként beszéltek telefonon, és gyakran váltottak e-maileket. Mostanában Lucas nagyon cinikusnak tűnt, és ennek Anne nem örült. Hiányzott neki, és alig várta, hogy találkozzanak. Nem is szólva arról, hogy minél előbb érkezik meg az öccse, ő annál előbb térhet vissza Portlandbe, az új munkájához.

Gondolatai másfelé kalandoztak, amikor meglátta a régi általános iskoláját. A szerény külsejű, egyemeletes épületben az anyja mindig negyedikeseket tanított. Ezernyi más dolog is eszébe jutott. Milyen gyakran kellett itt Lucas segítségére sietnie, amikor bajba került! Ő és az öccse minden csínytevésben összetartottak.

Annak idején, amikor sikeresen tette le a felvételi vizsgát az orvosi egyetemre, a szüleinek nem volt pénze a tandíjára. Nem tehetett nekik szemrehányást. Később aztán már a saját házukban laktak, mert papa nagynénje egy egész kis vagyont hagyott rájuk. Felhorkant, és az égre emelte a tekintetét. Hagyd annyiban, Anne! Harminc vagy, és felnőtt. Ha mégis orvos akarsz lenni, akkor most is jelentkezhetsz az egyetemre. Igazság szerint azonban szívesen volt ápolónő.

Mindebből annyit tanult, hogy a sors nem mindig bánik az emberrel tisztességesen. Sok függ az időzítéstől, és fölösleges ezen sokat töprengeni. Nincs is erre jobb bizonyíték, mint a legjobb barátnője halála nem sokkal a tizennyolcadik születésnapja után és röviddel a szalagavató előtt.

Most a Whispering Oaks-i sportcsarnok került a látóterébe. Voltaképp nem tűnt másnak, mint egy jókora műhelynek, szivacsmatracokkal. Eszébe jutott, hogy az anyja mennyit várt rá itt a különböző különórák alatt.

Hirtelen tudatosodott benne, hogy Beverly az ő korában már kétgyerekes anyuka volt. Anne nem akart feltétlenül a nyomdokaiba lépni, de harmincévesen üdítő dolog lenne, ha legalább kilátása volna egy állandó barátra. Nem állítható, hogy eddigi kapcsolatai sikertörténetek lettek volna. A legutóbbi tartós viszonya is már több mint egy éve véget ért. Idővel fészket vert benne a gyanú, hogy azért olyan silány a szerelmi élete, mert még mindig érez valamit Jackson iránt.

Miért kanyarodik vissza minden gondolata a férfihoz?

A forgalom élénkebbnek tűnt, mint régebben. Több bevásárlóutca és kevesebb fa. De legalább a környék hegyei megmaradtak a réginek. A távolban látszott a Boulder Peak, füves lejtőin a kopár sziklakiszögellésekkel. Megpróbált másra gondolni, nem a holnapi randevújára.

Kirándulás Jacksonnal… Már megint Jackson!

Hoppá! Nem Jackson lépked ott egy fiús kinézetű vörös hajúval a TGI Friday’s felé?

Levette a lábát a gázról, ahogy elgurult az étterem előtt. Hirtelen úgy érezte magát, mint egy tinédzser, aki az imádottját követi. Amikor jobban megnézte őket, a szíve hevesebben kezdett dobogni. Legalább nem fogják egymás kezét. De vajon mit jelent ez a tervezett kirándulásuk szempontjából?

Anne jó sokáig volt távol, tehát nem veheti rossz néven, ha Jacksonnak barátnője van. Mélyet sóhajtott. Miért érzi hirtelen úgy magát, mintha még mindig középiskolás lenne, és miért gondol mindig a férfira, aki változatlanul nem lehet az övé?

Persze, Jackson, menj a régi cimboráddal kirándulni, és a vörös hajút vidd el ebédelni!

Másfél órával később leállította a kocsit a garázsban, és a teli bevásárlószatyrot letette a konyhaasztalra. Miután elpakolt, kivett a hűtőből egy üveg ásványvizet, és nagyot húzott belőle. Mama a nappaliban elszenderedett tévénézés közben. Anne lezöttyent mellé a régi pamlagra, ahonnan egykor a kedvenc sorozatait nézte. Jó, hogy a pamlag nem esett áldozatul a házfelújításnak.

Beverly egy rákhalászatról szóló dokumentumfilm közben alhatott el. A narrátor hangja az apjáéra emlékeztette Anne-t. Hangos, barátságos bariton. Talán ezért mosolyog az anyja alvás közben?

Valami nyomta Anne hátát. Előhúzta, miközben ivott még egy kortyot. Egy ősrégi párna volt a nagyanyja horgolásával díszítve: „Mindent megkap az, aki tud várni.”

Nem merné a nagyanyja nézeteit ódivatúnak nevezni, de ez a kedvelt fordulata eddig nem bizonyult igaznak. Anne végigfuttatta az ujjait a finom íráson.

Voltaképpen meddig kell várnia egy nőnek?