Bevezetés

MINDENT agyonbonyolítasz, Demián. Nem jó mindent, minden részletet és gesztust annyiszor elemezni. Minden, ami szerinted „nem stimmel”, jó apropó, hogy vég nélküli társalgásba bonyolódjunk. Fárasztó. Nem gondolod? Ne haragudj, kicsim, de az az igazság, hogy unom, amikor ötször körüljársz minden szót, amit mondok, és tízszer, amit szerinted elhallgatok. Na jó… azt hiszem, jobb, ha itt abbahagyjuk…

És így tovább, szavak, szavak és szavak, és mind Ludmilától.

Ludmila… olyan szépség, akit nem lehet nem észrevenni; a járását, a parfümjét, nem beszélve a nevéről.

Hat hónappal ezelőtt egyik reggel, miközben a teremben járkáltam, kedvetlenül és légiesen, résnyire nyitott ajakkal, kigombolt köpenyben, leeresztett karral és az arcába hulló hajzuhataggal közeledett hozzám.

– Nem értem – mondta vállát megvonva az elképedten pislogó páciens előtt.

– Mit nem ért, doktornő? – mondtam, s tekintettel a kórházi intézményre, próbáltam menteni a helyzetet, és egy tollvonással diákból diplomássá léptettem elő.

– Semmit – vetette oda lezseren. – Az a helyzet, hogy ebből az anyagból nem értek semmit, az égvilágon semmit…

– Hogy hívják, kisasszony? – kérdeztem fenyegető hangsúlyt erőltetve.

– Engem? Ludmilának – felelte kitartóan a szemembe nézve. – És magát?

És akkor megtörtént, amit egyetlen tanár sem engedhet meg magának, mégis mindig megtörténik. A magam negyven évével beleszerettem egy diáklányba. Beleszerettem a huszonkét évébe, az esendőségébe, a távolságot tartó unott tekintetébe, az ellentmondásos ifjonti érettségébe, a videójáték elérhetetlen hősnőjének és Milan Kundera figurájának különös és elbűvölő keverékébe.

Beleszerettem, és biztosan a nevébe is: Ludmila.

Talán azt kéne mondanom, hogy főleg a nevébe, mert ő maga szinte nem is létezett. Nem tudtam úgy eltölteni vele pár órát, hogy ne jusson eszembe Neruda távoli nőalakja („tetszel, amikor hallgatsz, mert olyan, mintha távol volnál”); s ha Ludmila valamit tökéletesen csinált, az a hallgatás volt. Hallgatás és titokzatos tekintetének semerre történő körbehordozása, mintha kívül lenne a világon, távol az univerzumtól, engem pedig foglyul hagyva gondolata útvesztőinek képzelt megfejtésében.

Ma, az idő távlatából, olykor szabadkozom. Ez a fiatal lány és a viselkedése újdonságot jelentett számomra, sőt talán többet, egy elfeledett régi Demián homályos képét.

Ezen kívül, mi tagadás, pont akkor találkoztam vele, amikor menekültem Gaby kéjes követelőzésének nyomasztó tapasztalata elől. Volt feleségem, amióta csak összeházasodtunk, sosem hagyott fel a követelőzéssel, a tiltakozással, a kéréssel, s hogy mindazért harcoljon, amit ő mennydörögve a „jogainak” nevezett, s hogy követelje tőlem, hogy „érettebben” teljesítsem a „kötelességeimet”.

Ludmila valóban az ellentettje volt. Ő úgy volt jelen, mintha mindentől távol volna… s ez, érthető módon, nagy kísértés volt.

Máskor viszont azt mondom magamnak, hogy orvosként túl kellett volna lépnem az ellenérveimen és építő vágyaimon. Kamaszos akarathiányát összetévesztettem a „zenhez hasonló viselkedéssel”; teljes közömbösségét a „koravén bölcsességgel”; ideges anorexiáját a „spirituális élet súlytalanságával”.

Észre kellett vennem, hogy friss és természetes arca krémek tucatjának és a világjárása során beszerzett méregdrága sminknek volt köszönhető. Üvegcsék, tégelyek és flaskák (papa által fizetve) szándékosan olyan köntösbe bújtatva, hogy ne keltsenek feltűnést.

Rá kellett döbbennem, hogy az a hányavetin kiválasztottnak tűnt és mindig lecsúszófélben lévő ruha a generális csábítás tökéletes stratégiájának az eredménye.

Az a „minden oké” még ott csengett a fülemben, amikor hazaértem.

Jóllehet ennek a pimasz kicsi lánynak talán igaza volt, és én tényleg kényszeresen mindent agyonkomplikáltam, és a kákán is csomót kerestem…

Hirtelen eszembe jutott Duci. Több mint tizenöt éve egyik délután elmondott nekem egy mesét: El círculo del 99, a 99 köre.

Talán erről volt szó.

Ismét arról, hogy képtelen vagyok úgy élvezni a világot, ahogy van?

Mi a francért nem bírom beérni azzal, amim van?

Hiszen nem is olyan kevésről van szó: hivatás, pálya, egészség, munka, barátok… és zsebemben pár peso, hogy elutazzam és meglátogassam őket.

Minek annyit agyalni?

Talán hogy végül ne kelljen elfogadni.

Elfogadni, mit…?

Hát, az igazságot.

És az igazság az volt, hogy a leányzó, Ludmila, elhagyott engem.

Miközben ujjával a második piros martiniban úszó jégkockát kergette, én rájöttem, hogy a gyászos körülménynek volt egy cseppet sem elhanyagolható színezete.

Ez igazi ok volt a szenvedésre. Legalábbis egy darabig megpróbálhattam elhitetni magammal, hogy az elhagyás volt az, ami fájt nekem, s így megszabaduljak annak a nyugtalanságnak a rémes érzetétől, ami már egy ideje ott ólálkodott körülöttem. De akaratom ellenére csak addig tartott az áltatás, amíg ki nem ürült a pohár. A Ludmila távozása okozta narcisztikus sebbel nem tudtam felváltani azt az óriási űrt, amit magamban éreztem. Azt a különös belső ürességet, ami az elmúlt hónapokban meghatározta a hangulatomat, s ami sokféle módon jelen volt a házasságom végén is.

Volt itt még valami, és biztosra vettem, hogy nem lesz nyugtom, amíg meg nem fejtem.

Megint eszembe jutott Jorge.

Hogy is volt az a mese a tanítványról és a csésze teáról? Szinte futólépésben mentem a dolgozószobába. Kinyitottam a bal oldali alsó ajtót. Beletúrtam az egyetemi jegyzeteimbe, összeraktam pár régi fényképet, kicsit kisimítottam az összegyűrődött doktori oklevelemet, s közben kerestem a vele folytatott terápiám során készített jegyzeteket (majdnem mindig feljegyeztem azokat a meséket, amiket Duci egy-egy ülésen mesélt).

Ó, igen, megvan… végiglapoztam, míg végül megtaláltam és hamisítatlan szenvedéllyel újra elolvastam.

Az ember betért a bölcs Badwin boltjába, és azt mondta:

– Sokat olvastam és számos bölcs és felvilágosult emberrel találkoztam. Azt hiszem, el tudtam raktározni minden tudást, amire szert tettem, s amit ezek a mesterek rám hagyományoztak. Ma úgy vélem, egyedül te tudsz nekem továbbiakat tanítani. Biztosra veszem, ha tanítványoddá fogadsz, kiegészíthetem a tudásomat azzal a kevéssel vagy sokkal, ami még hiányzik.

Badwin mester így szólt:

– Mindig hajlandó vagyok megosztani, amit tudok. Igyunk egy kis teát az első óránk előtt.

Azzal a mester felállt és hozott két, teával félig töltött, gyönyörű porceláncsészét és egy kis rézkancsót, amiben finom, illatos tea gőzölgött.

A tanítvány elvette az egyik csészét, a mester fogta a teáskannát, és önteni kezdett belőle a csészéjébe.

A folyadék hamar a csésze széléig ért, de a mester mintha nem vette volna észre. Badwin csak öntötte tovább, s miután a folyadék kifolyt és tele lett a tányérka is, amit a tanítvány tartott, folyt tovább le a bolt szőnyegére.

Ekkor a tanítvány összeszedte a bátorságát és figyelmeztette a mestert:

– Badwin – mondta –, ne önts több teát, tele van a csésze, nem fér bele több…

– Örülök, hogy észrevetted – felelte a mester –, a csészébe nem fér több tea. És tebenned van hely mindarra, amit tőlem kívánsz megtanulni…? – Majd így folytatta: – Ha mélyen el akarod raktározni a tanultakat, akkor néha vedd a bátorságot és ürítsd ki a csészédet, szabadulj meg attól, ami megtöltötte a fejedet, készen kell állnod, hogy akkor is elhagyd a már meglévőt, ha még nem tudod, mi foglalja el majd a helyét.

Pygmalion szobrász volt.– A tanulás olyan – mondta Duci a szúfikat idézve –, mintha barack volnál. Először csak azt látjuk belőle, hogy savanyú és ráncos. A gyümölcs nem tűnik túl vonzónak, sem csábítónak; de amint beljebb hatolunk, felfedezzük a húsát, s szaftos, édes és tápláló lesz a felfedezés.

Sokan itt meg is akarnak majd állni, de nem itt van vége a fejlődésnek. Utána beleütközünk a magház kemény héjába. Ez az előzmények megkérdőjelezésének a pillanata, a legnehezebb perc. Ha át merjük rágni magunkat a kemény héjon, megint eljutunk a lédús, lágy húshoz, ha sikerül hozzáadnunk az újat a régihez, hogy a kettőből haladjunk tovább, eljutunk a maghoz. Mindennek a közepéhez. Az abszolút potenciálhoz. Az új gyümölcsök csírájához. A tanulás új ciklusának kezdetéhez, amihez csak az ürességen áthaladva juthatunk el, ahonnan minden lehetséges.

Lehet, hogy velem is ez történik.

Mindenesetre itt voltam én, a tanítvány, készen arra, hogy újfent kiürítsem a csészémet. Hol volt a mester?

Figyelmesen körülnéztem, de még egy fénykép sem volt… a mesterről…