1.

MARÍA LIDIA már a bár asztalánál ült. Az órára néztem, pontosan négy óra volt. Tévedtem volna? Nem, négyben maradtunk. Egyszer igazán szerettem volna, ha én várok őrá.

Lassan közeledtem hozzá, hátulról. Biztosan meglepetés lesz majd, hogy pontosan érkeztem.

– Szia, Marily – mondtam, közben hátulról magamhoz szorítva átöleltem, székestül, mindenestül, és hosszú csókot nyomtam a fejére.

Mellesleg María Lidia volt életem legjobb barátnője. Egy córdobai mentálhigiénés kongresszuson ismerkedtünk meg vagy tizenöt évvel ezelőtt, amikor én utolsó éves orvostanhallgató voltam, ő pedig pszichológián a szakdolgozatát írta.

– Állj, állj! Nocsak! Látom, kezdünk visszatérni.

Bevallom, tartottam a válaszától, ennek ellenére nem mulaszthattam el, hogy meg ne kérdezzem, mire gondol.

Rám nézett, félig hamiskás, félig gúnyos mosolyra húzta a száját és…

– Na, figyelj, ezek a fordulatok, a kislány, a gimnázium és a… már csak a hajadat kéne befestened, barnítóval lebarnulni… és metroszexuálisnak vallani magad… – szúrta oda nekem Marily szokásához híven kertelés nélkül.

– Mit akarsz ezzel mondani? – sóhajtottam.

– Hónapok óta nem szólítasz Marilynek. Azután, hogy vőlegény lettél, én átmentem „bébibe” vagy „édesembe”. Melletted elveszítettem a nevemet, a vezetéknevemet, szinte az egész történetemet. Vagyis jó hír. Végre úgy látszik, kezdünk kikászálódni az „életközepi válságból”… Már csak néhány kamaszkori kifejezést kell elhagynod (például ismét azt mondani, hogy „sör” a „keserű lötty” helyett), és levenni ezt a nevetséges madzagkarkötőt, és megint ott vagy köztünk. Hiányoltunk az „akárhány évesek” klubjában. Jó hír, nem?

– Nem tudom, hogy amiben most vagyok, az az életközép… – nyögtem ki, csak hogy végre arról kezdjünk beszélgetni, ami valójában velem van.

– De még mennyire… persze ha téged zavar, hívd annak, aminek akarod. Én mondom neked, mint nő, sokkal több tapasztalatom van. Amikor a barátnőim és jómagam elmúltunk harmincévesek, magunk között úgy hívtuk, hogy „egzisztenciális krízis”, hogy az intellektuális légkör elhessegesse a félelmünket. Nem sikerült, ugyanolyan rémületes maradt. Ez a haszontalan belső hév, ami egyik napról a másikra, ukmukfukk, ám sürgetően tört ránk.

– Éppen ez az. Az ember állandóan mozogni akar, azt sem tudja merre, vagy miért, tudod, hogy itt vagy, pedig amott kéne lenned… S amikor odaérsz arra a másik helyre, rájössz, hogy az sem az a hely.

– Pontosan – bólintott Marily –, mintha másképp érzékelné az idő múlását, mintha a semmiből előtörne annak a szükségessége, hogy más értelmet keressen az életnek…

– Igen, újratervezés. Megállni és megnézni, mit csináltál… igen. Minek nevezzük?

– Négy szótag: é-let-kö-zép – mondta Marily, és ismét kacagásban tört ki, magára vonva a bárban lévők figyelmét.

Én lehajtottam a fejem, próbáltam észrevétlen lenni. De ő csak folytatta:

– Jaj, Demi, az a probléma, hogy ti, férfiak annyira kiszámíthatók, annyira világosak vagytok; mind egyformán reagáltok. Megjelenik egy fiatal nőcske, olyan, akinek elválás előtt még bókolni se mertetek, nehogy nyálasnak tűnjetek, és ekkor… futás fodrászhoz, de nem a megszokotthoz, nem, egy „stylisthoz”; futás új ruhát venni a divatos helyen; időt szakítani a tornára és tajcsileckét venni… és így apródonként elhiszitek, hogy megcsináltátok, hogy még menők vagytok…

Marilyből előtört a fékezhetetlen feminizmusa, amit annyira utáltam. Nem azért csinálta, hogy bosszantson, ismertem, egyszerűen nem bírta kihagyni. Most nem volt kedvem belemenni, mint oly sokszor, a nemek közti egyenlőségről szóló csatába, ezért elengedtem a fülem mellett a témát, és intettem neki, hogy vegye vissza a hangját.

– Sose szégyelld, téged legalább korán elkapott. Talán mert nincsenek gyerekeid, ha lennének, még túl kicsik volnának, és még a nevelésükkel foglalkoznál. A korosztályod nagy részénél ez ötven körül jön el, mindig az első válásuk után, és közben mindig fényezik magukat, s mindenért, amit nem tudtak megcsinálni, az „exüket” hibáztatják.

Mintha a pincér a hosszú előadás végét akarta volna a kivárni, gyorsan kihozta a sörünket, talán, hogy gyorsan igyuk meg és távozzunk, minél előbb, annál jobb.

María Lidia koccintásra emelte a korsót, és majdnem kiáltva azt mondta:

– Az elhagyott Pygmalionra!

Közelítettem a sörömet az övéhez és lelkesen koccintottunk. Miközben ittam, próbáltam felidézni Pygmalion történetét. Eszembe jutott Bernard Shaw és a My Fair Lady című musical cselekménye, de nem sikerült összekapcsolni az alapul szolgáló mitológiai történettel.

– Hogy is volt? – kérdeztem. És barátnőm meglepett pillantását látva hozzátettem: – Pygmalion mítosza… Hogy volt?

Marily pedig mesélni kezdte a történetet:

Pygmalion szobrász volt. Talán a legjobb művész a kővel dolgozók között az egész birodalomban. Egyik éjjel egy szép asszonnyal álmodik, aki peckesen és érzékien járkál a szobájában. Pygmalion azt hiszi, hogy Aphrodité az, a szerelem és a nemiség istennője, s azt hiszi, ő maga küldi neki ezt a képet, hogy istensége tiszteletére faragjon márványba egy szobrot. Pygmalion másnap elmegy a kőbányába, és amint az várható, talál is egy óriási márványtömböt, ami tökéletesen megfelel a műről alkotott elképzelésének, az álmában látott nőnek, életnagyságában, állva, épphogy a falnak támaszkodva, büszkén szemlélve a halandók világát.

A művész a következő hónapokban igyekszik a fölösleget lefejteni a kőről, hogy előbukkanjon a mű tökéletes szépsége.

Fáradhatatlanul dolgozik mindennap, minden éjjel ezzel az arccal, ezzel a testtel, ezekkel a kezekkel, ezzel a mozdulattal álmodik. A szobor kezd alakot ölteni, s minthogy Pygmalion a műhelyében alszik, minden reggel a márvány­asszony az első alak, akivel szembe találja magát.

Pygmalion nemcsak a befejezett művet látja lelki szeme előtt, hanem elkezdi elképzelni, milyen lenne ez a nő, ha életre kelne. A szobrász a faragás során előhívja azt, amit már tud, mert elképzelte ezt a tökéletes nőalakot. Hogy jobban megragadja, nevet is adott neki. Galateának nevezi.

Ahogy a művész egyre lázasabban be akarja fejezni a művét, felsejlenek a részletek. Nem a feladat befejezésének vágyáról van itt szó, amit minden szobrász érez, hanem egy szerelmes szenvedélyéről, hogy végre a maga teljességében lássa a szerelmét.

Végül elérkezik a nap. Már csak a csiszolás van hátra, és Galateát megmutathatja a nyilvánosság előtt.

– Szépségétől mindenkinek tátva marad majd a szája – mondja a márványnak.

Akkor éjjel egy szellő fúj be az ablakon, és felébreszti a szobrászt. Egy gyönyörű nő áll Galatea előtt. Fényes csillogás árad belőle.

Aphrodité az, személyesen. Leszállt a műhelybe, hogy megnézze a Pygmalion által a tiszteletére készített szobrot.

– Gratulálok, szobrászom, ez igazi mestermű. Nagyon tetszik. Kérj, amit akarsz, teljesítem – szólt az istennő.

Pygmalion nem habozik. Tudja, mit kívánjon. Hetek óta gondolkodott rajta.

– Köszönöm, Aphrodité. Egyetlen kérésem, hogy keltsd életre a szobromat. Engedd meg, hogy hús-vér nő legyen belőle, igazi nő, aki érez és gondolkodik, ahogy én elképzeltem…

Az istennő fontolóra veszi, végül úgy dönt, hogy a szobrász megérdemli.

– Teljesítettem – mondja Aphrodité, majd eltűnik a szobából.

Pygmalion örömmel vegyes ámulattal figyeli, ahogy Galatea kinyitja két hatalmas szemét, hideg fehér márványbőre átveszi az emberi bőr lágyságát és rózsás pírját.

A művész odalép hozzá, kezét nyújtja felé, hogy a nő leszálljon a talapzatról.

Galatea fejedelmi mozdulattal elfogadja Pygmalion kezét, és gőgösen elindul az ablakhoz.

– Galatea – szólal meg Pygmalion –, te az én teremtményem vagy. Kívül-belül olyan vagy, amilyennek elképzeltelek, amilyennek óhajtottalak. Ez a legboldogabb perc egy halandó életében. Előtted áll a nő, akit megálmodtál, olyan, amilyennek megálmodtad. Gyere hozzám feleségül, gyönyörű Galatea.

A csodálatos nő hátrafordítja a fejét, s egy pillanatig a válla fölül nézi a szobrászt. Majd ismét a várost bámulja, és azon a hangon, amilyet Pygmalion képzelt hozzá, olyasmit mond neki, amire a mester sosem számított:

– Te igazán tudod, hogyan gondolkodom és milyen vagyok. Tényleg azt hiszed, hogy egy magamfajta beéri egy magadfajtával?

– De én nem találtam ki Ludmilát! – ellenkeztem.

– Kívülről nem, de szerintem belülről te építetted fel. Mind egyformák vagytok. Összeraktok egy prototípust, annak a negatív formáját használva, aki távozott, majd nekiláttok, hogy megkeressétek. Ti magatok mondjátok mindig, hogy ez a „sosemvolt” kislány.

– Általánosítasz, nem értek egyet. Ami velem történik, az egyedi, személyes.

– Jól van, Demi, ne haragudj, csak próbáltam viccesen közelíteni a problémához. Ne gondold, hogy nem értelek meg. De ismétlem, negyvenévesen testet kell adni nekik… Én nem vághatom a fejedhez azt a sok marhaságot, amit a többi férfi mondana: „Ugyan már, apukám.” „Ezek mind egyformák.”
„Ő veszít vele”, meg hasonlók… egy magam korú nőnek más a nézőpontja… és az enyém világos, mint a nap… na már most, ha más választ keresel…

Nem hagytam, hogy folytassa. Türelmes voltam, de mindennek van határa.

– Vagyis egy férfibaráttal kellene beszélnem. Aki ugyanúgy érez, mint én. Egy férfival, aki teljes mértékben megérti a másik férfit, aki rácseszett! – közöltem kissé emelt hangon.

– Jó, jó… igazad van, elvetettem a sulykot.

– Marily, te vagy a legjobb barátnőm. Egy csapatba tartoztunk. Pszichológus vagy, ráadásul annak dacára megőriztük a barátságunkat, hogy valljuk be, az évek múlásával elmélyültek a köztünk lévő különbségek. Talán pont azért, mert annak dacára, hogy különbözőek vagyunk, továbbra is szeretjük egymást, arra gondoltam, más nézőpontból tekinthetnél rám, nem tudom, tanácsot adhatnál…

– Még hogy én, tanácsot? – Marily megint felnevetett, ezúttal némi öngúnnyal. – Tanácsadásban nem vagyok jó (foglalkozási ártalom, tudod?). De ha már hozzám fordultál, emlékeztetlek valamire: „Aki tanácsadót választ, az már tanácsot is választott.”

Elmosolyodtam a meghökkentő állításon, ő pedig folytatta:

– Miféle tanácsot és nézőpontot vársz tőlem, Demián? Pszichológus vagyok, a pszichoanalízis megszállottja, krónikus terápiás páciens és közösségi aktivista. Negyvenéves vagyok, nincs párom és menthetetlenül át vagyok itatva egy erős hetvenes szellemétől.

Marily önfeledten nevetett, és újabb koccintásra emelte a sörös korsóját.

– A barátságra – mondta mosolyogva, szemében ugyanazzal a cinkos mosollyal, ami mindig eszembe jutott, ha rá gondoltam.

María Lidia kortyolt még egyet, aztán folytatta:

– Ha most kérdezel, akkor azt mondom, hogy két lehetőség van: eljössz velem dolgozni a közösség központjába (ahol mondjuk leginkább egy orvosra volna szükségünk), és garantáltan kicsit eltolod magadtól azokat a hülyeségeket, amik foglalkoztatnak, miközben a köldöködet bámulod…

– Vagy…? – kérdeztem.

– Vagy keresel egy terapeutát, és kideríted, mi a frász van veled.

Nem egészen egy hét alatt másodszor jutott eszembe Duci és hogy ismét terápiára kellene járnom. Tényleg, nem is olyan dőre gondolat, legalábbis nem annyira, mint az újabb aktivista elfoglaltság. Ehhez újra el kéne hinni, hogy ez a világ bizonyos értelemben megmenthető… de ami még rosszabb, újra hinni kellene, hogy a pártnak, jelenlegi állapotában… ehhez a feladathoz énrám van szüksége. Nem. Engem nem ilyen fából faragtak.