TÖBBSZÖR is megnyomtam a csengőt a következő tizenöt percben. Egyrészt, mert már nem visszakozhattam és nem tehettem úgy, mint aki azért van ott, mert „nem akar zavarni” (sosem felejtem el azt az első leckét, amit húsz másodperccel a megismerkedésünket követően Ducitól kaptam), de azért sem, mert a csendben néha zajokat véltem hallani, ütést vagy lépéseket, amiről nem tudtam eldönteni, hogy a lakásból, vagy a fölötte lévő emeletről jön-e.
Amikor aztán megszólalt a telefon a rendelőben, fülelni kezdtem.
Szinte lélegzet-visszafojtva félig az ajtóra tapasztottam a fülemet, de a készülék legalább öt percen keresztül megszakítás nélkül csengett, és senki sem vette fel. Sem Duci, sem a titkárnője nem hagyná ennyi ideig csengeni a telefont, ha ott vannak.
Végül beláttam, hogy egyiken sincsenek ott, írtam egy üzenetet, és kértem Jorgét, minél előbb lépjen kapcsolatba velem. A „SÜRGŐS” szó előtt, amit természetesen ösztönösen írtam, odabiggyesztettem egy „NEM”-et, és kiegészítettem a mondatot: „… de beszélnem kell veled, Duci.” És még azt is, hogy: „Ahogy tizenöt évvel ezelőtt mondtad… számítok rád”, és aláírtam: „Demián”.
Miután összehajtottam a lapot és be akartam csúsztatni az ajtó alatt, konstatáltam, hogy nem fér be a résen. Amikor lehajoltam, hogy beerőltessem az üzenetet, észleltem az első jelet, ami később bebizonyosodott, miszerint egy halom boríték tömte el az ajtó alatti hézagot. Ismertem Ducit, tudtam, hogy mindennap rendelt, lehetetlen, hogy ne szedte volna össze a leveleket. Ahogy az is kizárt, hogy a titkárnőjével egy időben ment volna szabadságra.
Abban a percben kijött a szemközti lakás tulajdonosa.