SOKAT gondoltam a María Lidiával folytatott beszélgetésre; főleg arra, hogy „aki tanácsadót választ, az tanácsot választ”. És hetek óta először jót szórakoztam arra gondolva, hogy „az adott tanácshoz kit kéne választanom”, kit próbálnék megtalálni.
Kétségkívül anyám lenne az a személy, aki ismételten megerősítené az újraházasodás és a családalapítás fontosságát.
Az elmúlt hónapokban, amikor rólam beszélt, tényleg a „gyerek”, s ha őróla, akkor az „unokák” volt a leggyakrabban használt szava. A társalgás azzal az állítólag véletlen előkerült eseménnyel indult, hogy nem tudom én kicsodának gyönyörű kislánya született, vagy hogy az unokahúgom terhes lett (mert keresik a kis „párját”), illetve hogy valamelyik szomszédasszony lánya az áhított terhesség érdekében majd megőrül, hogy szert tegyen egy in vitro megtermékenyítésre („nem ismersz egy jó szakembert, aki segíthetne neki?”). A beszélgetés azonnal arra terelődött, hogy „mennyi örömöt jelentenek a gyerekek”, de ez velem sosem működött (nem nekem valók az ilyesfajta örömök, amire ennyi időt kell fordítani). Végezetül pedig szükségszerűen ott kötöttünk ki, hogy anyám mennyire szeretne unokákat (mielőtt meghal), pedig még fiatal és egészséges, merthogy látta a testvérének, Maríának a boldogságát, aki ott volt az unokái esküvőjén („persze, vágtam rá mindig, mert lánygyerekei voltak”).
Anyám kizárva, megkérdezhetném Charlyt, ő a rögtönzött kiruccanások csalhatatlan szervezője és mágikus szabadulások megtervezője, akit maga Houdini is megirigyelt volna.
– Kutyaharapást szőrével – vágná rá azonnal. – Bízd csak rám. Holnap estére összedobok egy kis bulit, és majd meglátod, elmúlik minden bajod… hétfőn megismertem egy pipit, biztos van nem is egy kis barátnője, akit ki tud állítani…
Vagy felkereshetném Héctort, a volt terápiás csoporttársamat.
Ő meghallgatna, akár órákon keresztül is, érdektelen részleteket kérdezne, és egy sebész pontosságával megállapítaná, hogy „ez egy gyászfolyamat, amire az idő az egyetlen gyógyír.”
– Ne siess… és ne ijedj meg – vonná le utána a következtetést, és lassan rágyújtana egy cigarettára, és intellektuálisan bölcs pózban bámulná a füstöt. – Hadd múljon el néhány hónap – (micsoda, néhány hónap?!) –, és jobban fogod érezni magad, addig csücsülj szépen otthon, és használd ki az időt és gondolkozz…
Aztán arra gondoltam, miért ne kérhetnék tanácsot Gabytól… senki sem ismert olyan jól, mint ő…
Ó, Gaby!… Hogy fordulhatott ez elő? Még mindig őrá gondoltam…
Végül úgy döntöttem, felkeresem Pablót. Az „Észkombájn” Pablót.
– Ha az embernek megoldatlan problémája van, legjobb, amit tehet, hogy mozog, akcióba lép, lazít, nem töri a fejét – mondaná figyelme jeléül jó erősen meglapogatva a hátamat –… amikor az ember fejét és testét leköti egy gyakorlat vagy egy sport, a gondolatok és az izmok egyszerre megtelnek oxigénnel… és akkor maguktól jönnek a válaszok.
Pablo hetente találkozott egy baráti csoporttal az egyik futballpályán, ami közel esett a munkahelyéhez, s amikor felhívtam telefonon, a válasza többé-kevésbé várható volt, beleértve az áltudományos elméleti-gyakorlati magyarázatot és a „sütögetésre” szóló meghívást.
Csütörtök késő délután értem oda, és bekapcsolódtam a kollégáival vívott fociviadalba: négyes a nyolcas ellen.
Kisvártatva rájöttem, hogy olyan tanácsadót választottam, aki a megfelelő tanáccsal lát el. Alighogy elkezdődött a meccs, pár perc múlva csodálatos, sokatmondó illetve misztikus (mondanám Ducinak, ha terápián lennék nála) élmény töltött el. Hirtelen úgy éreztem, mintha húszéves lennék és sosem léteztek volna a női nemhez fűződő fájdalmas tapasztalataim.
Én nem törekedtem rá, hogy a testem úgy reagáljon, ahogyan akkor, csak futni kezdtem, és éreztem, hogy a vér visszaadja az energiámat, s a testem visszanyeri az elveszettnek hitt vitalitását.
Azt hiszem, sosem élveztem még ennyire egy meccset: rúgás, passzolás, cselezés… és amikor jött a gól… Elképesztő volt az a gól. Hevesebben ordítottam, mint amikor Maradona berúgta a labdát az angoloknak a mexikói világbajnokin.
Micsoda gyönyörűség!
Utána megint rúgás (nagy vagy, Demián) és a csel (elképesztő), ahogy a nyolcas menő védőjének a lába között vittem el a labdát, és…
Rosszul léptem…
Nagyon rosszul léptem.
Nem tudom, volt-e kavics, vagy nem (nem fogok ezen a hülyeségen rágódni), mindenesetre kifordult a bokám és elestem.
Rögtön észleltem, hogy nem szimpla elcsúszásról van szó. Mivel nem álltam fel, Pablo és a láb közötti csel menő palija odajöttek, hogy segítsenek, és kivittek a pályáról.
Lépni sem bírtam, de nyugton maradtam, és megvártam a meccs végét, 4 : 1-re kikaptunk (persze, egy játékossal kevesebbel már esélytelenek ezek a hatan hat elleni meccsek)…
Aztán Pablo eljött velem a kórházba. Egy barát, a Sebi volt az ügyeletes.
– Semmi komoly, Demián – közölte Antonio –, csak egy rándulás. Ha akarod, nem gipszellek be, de ígérd meg, hogy egy hétig pihensz…
– Oké – mondtam csüggedten.
– Ebből pedig vegyél be naponta kétszer egyet… – fűzte hozzá, miközben már indult a többi pácienshez.
Egy óra múlva már otthon voltam. Pablo a bejárat mellett letette a táskámat és szinte bűntudatosan távozott („sajnálom, haver, micsoda pech”).
Ott maradtam, egymagamban, a kanapén kinyúlva, bekötött lábam párnákra téve, s egy minimum tíznapos betegállománnyal.
Véletlen vagy oksági összefüggés? Ezt magamnak kerestem? Vajon mit mondana Duci? Kutatni kezdtem az emlékezetemben az ide illő mese után, és eszembe jutott az a régi vicces történet, amit Elías nagyapám mesélt.
Egy öreg tejárusról szól, aki a becses folyadékot egy öreg, fáradt ló által húzott szekérről mérte a faluban. Az árus fösvény, nagyravágyó és ostoba volt.
Egyik délután éppen egy halom lucernát szállított ezen a kocsin, és arra gondolt, mennyi pénzt spórolna, ha a lova nem enne ennyi takarmányt havonta. Eszébe jutott, hogy a doktor egyszer azt javasolta a szomszédjának, hagyjon fel a dohányzással. Amikor a páciens panaszkodni kezdett, hogy képtelen lemondani a függőségéről, a tudósember egy „leszoktató” módszert javasolt neki. Gyújtson rá mindennap egy cigarettával kevesebbre, míg el nem múlik a rossz szokása. Türelemmel és állhatatossággal hozzászokik majd, és néhány hónap alatt megtanul dohányzás nélkül létezni.
A tejárus arra gondolt, ő is alkalmazhatná a tudomány új eredményeit a saját boltja felvirágoztatására, elhatározta hát, hogy apródonként rászoktatja az állatot, hogy megéljen evés nélkül.
Attól a naptól fogva a tejárus mindennap az előző napinál tíz grammal kevesebb takarmányt adott a lónak.
Úgy számolta, hogy egy év alatt, ha kitart a terve mellett, a ló tökéletes társa lesz a munkában. Ingyen munkaerő.
Egyik nap aztán felhangzott a falu utcáin a tejárus zsémbes hangja, aki nagy nehezen maga húzta a szekerét.
– Hát a ló? – kérdezték a vevői.
– A butája – mondta az ember azt hívén, hogy az állatról is elmondható –, megtanítottam neki evés nélkül élni… erre most, hogy végre megtanulta… megdöglött!
Pont most, amikor csak mozogni akartam, feltöltődni oxigénnel, adrenalinnal és kikapcsolni a gondolkodást, már járni sem tudok…
A következő hét nap alatt Jorge válaszait idéztem fel magamban.
Végül rádöbbentem, ő maga kell, hogy elmondja nekem.
Amint fel tudtam kelni, elmentem, fogtam egy taxit, és megkértem a sofőrt, hogy vigyen el a régi terapeutám, Duci címére.