3.

KISZÁLLTAM a Tucumán 2400. alatti öreg épület bejáratánál, és végigbicegtem az előcsarnokon a liftig. Minden úgy festett, mint régen. A frissen fényezett padló, a középen lévő kert virágainak illata, a tányérok és edények csörömpölése, ami a földszinti lakások faajtóin át kihallatszott.

Gépiesen a hosszú folyosó végére pillantottam, de hiába kerestem don Josénak, a portásnak az alakját. Azét a férfiét, aki tizenöt évvel azelőtt nyolcvan körül járt, és mindig elsőként üdvözölte Jorge pácienseit. Én megtanultam szeretni azt a tolakodónál is erőszakosabb ellenőrző jelenlétet („siessen, öt percet késett”, „nyugalom, az előző még nem jött ki”, „a doktor éppen most ment fel”…). Sajnálattal konstatáltam, hogy természetesen nem volt ott, nem lehetett még mindig ott.

Egy darabig vártam a liftet, de nem jött, aztán sántaságom ellenére elkezdtem gyalog fölbicegni a márványlépcsőn.

Ahogy emeletről emeltre haladtam, éreztem, hogy furcsa módon kezdtek megszállni az emlékek.

Tizenöt év telt el azóta, hogy utoljára láttam Ducit.

Minden bizonytalanságommal hozzá fordultam, ha túláradt a kapcsolatom a szüleimmel, a barátaimmal, a munkában, önmagammal, és persze Gabyval.

Ducival folytatott beszélgetés egyenként elűzte a kételyeimet, feltárva a vágyaimat, megerősítve az önbecsülésemet.

Azon a napon, amikor Jorge búcsúzáskor utoljára nyitotta ki előttem az ajtót, azt mondta:

– Szeretném, ha tudnád, Demián, hogy ma ugyan lezárul a közös munkánk, rám számíthatsz.

Hihetetlenül hangzott. Annak, aki a mesével fejezte ki
a tudását és a jó tanácsait, ez a „számíts rám” – mondhatni – a mesében kialakított testvériség végszava volt. Az együtt töltött idő alatt kialakult kötelezettség. A hasonlóságok kinyilvánítása.

Amikor azon a napon távoztam a tucumáni épületből, a fájdalom ellenére könnyebbnek, szabadabbnak éreztem magam, mint aki a sok nyomás és feltétel nélkül végre képes élni.

És lám, múlt az idő, és én megint csak ott álltam, a 4/J előtt.

Valami félresikerült nálam, nem tudtam, hogy micsoda. Valami megakadályozta, hogy boldognak érezzem magam, vagy legalábbis megpróbáljak elégedett lenni a választásaimmal, elégedett lenni saját magammal… Valami mocorgott bennem, aggasztott és szorongatott.

Akkoriban, amikor terápiába jártam, Gabyval jegyesek vagy valami hasonlók voltunk, ő helyet követelt az életemben, magának és a partnernek, én pedig rosszul éreztem magam és védekeztem. Megoldás helyett alkudoztunk.

Duci folyton azt mondta, hogy az alkudozás az üzlet része, egy élettervhez azonban nem illenek engedmények, csak megállapodások. Igaza volt.

Egyik nap, amikor Gaby értem jött a rendelőbe, Jorge beengedte, és egy kis mateteázás után az alábbi történetet mesélte:

Volt egyszer egy király, aki nagyon szeretett vaddisznóra vadászni. Hetente egyszer a legközelebbi barátaival és a legügyesebb íjászával kiment a palotából az erdőbe, hogy a veszélyes állatok nyomába eredjen, amelyek bizonyosan megkeserítették a birodalom állattenyésztőinek és földműveseinek az életét. A kaland élvezete ily módon párosult az alattvalóinak tett szolgálattal, miszerint megszabadította őket legveszélyesebb ellenségeiktől, fosztogatóktól és gyilkosaiktól.

Mindig ugyanazzal a módszerrel vadásztak: felkutattak egy csapat disznót, körbezárták és egy tisztás felé hajtották, ahol már várták őket.

Hogy a vadászat megőrizze sportos jellegét, a vadásznak (valamelyik barátnak, vagy magának a királynak) le kellett szállnia a lóról és egy lándzsával és egy éles tőrrel a kezében, lábon kellett megküzdenie az állattal. Nagyon ügyesnek kellett lennie, hogy elkerülje a vad éles fogát, kihegyezni a reflexeit, nehogy az ellensége ledöntse a lábáról. Rendkívüli ügyesség és gyorsaság kellett hozzá, hogy a lándzsa élét valamely létfontosságú pontba döfje, majd elég bátor legyen, hogy ráugorjon a megsebzett állatra és a késsel megölje.

Ha valami balul sült volna el, a király íjásza volt a vadász egyetlen védője.

Miközben mindenki a küzdelmet figyelte, az őr megfeszített íjával és lövésre kész nyilával, éles szemmel követte az eseményt.

Az ő lövésének pontosságán múlott, hogy megijeszti-e a vadászt, vagy végzetes balesetet okoz.

Egy napon a király egy csapat vaddisznót üldözött, amely már letarolta a birodalma nyugati fertályát, barátaival egy olyan erdőbe hatolt be, ahol még sohasem járt. Nemigen különbözött a többi erdőtől, hacsak abban nem, hogy a kis erdő csaknem valamennyi fájára rá volt rajzolva egy alig látható céltábla. Krétával rajzolt három kör, közepén pedig egy besatírozott, fehér pont. A király nem vette észre a köröket a fák törzsén, azt azonban igen, hogy minden középpontba bele volt szúrva egy nyíl.

Harminc-negyven fatörzs bizonyította a nyíllövést, mindegyik fán céltábla, minden céltáblában egy nyíl, minden nyíl pontosan a célpont kellős közepében. Egyforma színű tollal díszített nyilak. Egyforma nyilak, feltehetően ugyanaz az íjász lőtte ki valamennyit.

A király faggatni kezdte az egyik kísérőt, ki lehet a hibátlan célzó, de senki sem tudott válasszal szolgálni.

– Egy ilyen íjász nyújthatná a legnagyobb biztonságot a királynak – vélte valaki.

– Ilyen testőrrel, aki képes negyvenből negyvenet eltalálni, akár tűvel is elmennék oroszlánra vadászni… – nevetett egy másik.

– Bárcsak egymaga volna – mondta a király íjásza –, mert ha nem, akkor mindnyájan munka nélkül maradunk.

A király bólintott, és az állát vakarva hívatta a szolgái fejét, és így szólt hozzá:

– Azt akarom, hogy ez az íjász holnap délután ott legyen a palotámban… Győzd meg, hogy jöjjön el, vagy hozasd oda az őrséggel… Megértetted?

– Igenis, felség – vágta rá a szolga. Azzal felült a lóra és elindult a faluba, hogy megkeresse a tévedhetetlen íjászt.

Másnap aztán egy inas kopogott be a király hálófülkéjébe, hogy jelentse neki, megérkezett a szolga és szeretne a király elé járulni.

Az uralkodó gyorsan felöltözött, és lelkesen indult a látogató fogadására.

A fogadóterembe érve a küldönce mellett csak egy tizenöt-tizenhat év körüli sihedert látott, aki egy kis íjat tartott kelletlenül a kezében.

– Ki ez a fiú? – kérdezte a király.

Ő az, akit ide hívattál – felelte a szolga –, aki kilőtte
a nyilakat az erdőben.

– Te volnál az, te fiú? Te lőtted ki azokat a nyilakat? De jól vigyázz, ne hazudj, mert a fejedbe kerülhet…

A fiú lesütötte a szemét és hebegve azt felelte:

– Igaz, felség, én lőttem ki őket.

– Mindet? – tudakolta a király.

– Mindet, felség – válaszolta a fiú.

– No, és ki tanított íjjal lőni? – kíváncsiskodott az uralkodó.

– Az apám – mondta büszkén a fiú.

– És hol az apád? – faggatózott tovább a király.

– Hat hónapja meghalt – felelte szomorúan a fiú.

Nincs meg a mester, de megvan a legjobb tanítványa, gondolta a király.

– Mi a technikád? – kérdezte a király.

– A technikám? – csodálkozott a fiú.

– Hát az, hogy a nyíllal pontosan beletalálsz minden célpont közepébe – magyarázta a király.

– Ó, az nagyon egyszerű – mondta a fiú –, én kilövöm a nyilat a fába, aztán köré rajzolom a köröket.

Ekkor Duci így folytatta:

– Nem hinném, hogy jó ötlet volna olyan párt rajzolni, aki nehézségeinek és csalódásainak a körvonalához igazodna – vonta le a következtetést Jorge. – Egy tartós kapcsolat felépítéséhez minden estben szükség van bizonyos ügyességre, s ezt csak gyakorlattal szerezheti meg az ember. Amikor képesek meghatározni, hol van a kapcsolat kívánt közepe, akkor célba vehetik. Ha egyetértés van a tervben, ha nem szánják el magukat a kijelölésére, vagyis a céltábláéra, amit a nyíllal megcéloznak, csak véletlenszerűen találják meg a boldogságot, vagy képzelt támpontot adnak a többieknek. De ami még fontosabb: amikor még megvan a szerelem, egy nézeteltérés fájdalma mindig dupla sebet ejt; azt a fájdalmat, ami nekem fáj és azt a fájdalmat, amit az általam szeretett személynek okoz, még ha tudom is, hogy nem mehetek vele tovább.

Gabyval kézen fogva, nagyon rémülten jöttünk el a rendelőből. Nem észleltük (és nem akartuk észlelni) a piros lámpát, amit Duci villantott fel nekünk. S az igazat megvallva, az idő távlatából úgy gondolom, így is maradtunk a végéig, minden cselekedetünk köré odarajzoltuk a köröket, hogy elkerüljük a saját és a másik fájdalmát.

Ő sok mindent megvalósított abból, amit szeretett volna (több mint öt évig voltunk házasok), de megvallom, én sosem adtam át magam teljes egészében.

Ami engem illet, gyakorolhattam azt a képességemet, hogyan védjem meg a tereimet, de sosem tudtam megosztani a feleségemmel egynémely dolgot, amelyek nagyon boldoggá tettek, s ő sokszor elismerte, hogy képtelen volt osztozni az örömömben, ha olyasmiről volt szó, aminek ő nem volt a részese. Végül a válás megkönnyebbülés volt mindkettőnknek, és nekem kellett megőriznem a bűntudat és ujjongás gyűlölt ambivalenciáját, s azt az érzést, hogy egy súly esett le a vállamról.

Most, hogy Gaby egyre gyakrabban jut eszembe, amikor becsengettem, úgy éreztem, mintha ott volna mellettem, arra biztatva, hogy ne habozzam, és kérjek segítséget.