Los Angeles távoli sziluettje elmaradt mögöttünk.
A gravitáció belepréselt a székbe, néztem az összezsugorodó földet, és gondolatban felidéztem Richard szavait, amelyek úgy kattogtak bennem, mint egy rémálom.
„Gondoskodom róla, hogy biztonságban hazatérhess.”
A baloldalamon ülő Cameron kezét szorongattam.
Az ablak mellett ültem, így élvezhettem a tájat. Camron ölében a Time Magazinnal túlságosan is nyugodtnak tűnt, mintha a felszállás nem lenne rémítő kaland.
– Ha megengednéd, hogy használjam a mobilomat rágugliznék a klónozásra és a rosszindulatú szoftverre – fordultam hozzá. Megszorítottam a kezét, hogy felhívjam magamra a figyelmét. – Biztonságos hazatérés?
– Várd meg, amíg fent leszünk. – Lapozott egyet, és szemmel áthatóan jól szórakozott egy csúcstechnológiás zseni cikkén.
– Már fent vagyunk – pillantottam ki az ablakon.
– Majd ezer méteren.
Összevontam a szemöldököm.
– Az a repülési magasság. Kevésbé leszel feszült.
– Én nem vagyok feszült.
– Ha ennél jobban szorítanád a kezemet – a másik kezével lapozott egyet –, akkor nyílt törést szenvedek.
– Hol a hányózacskó?
Nagyot sóhajtott, és rám nézett.
– Van egy probléma a Chrysalisban, és Richard elsimítja.
– Mi köze ennek az én kib… mobilomhoz? Az ember azért nem kapcsolja be a mobilját, hogy ne tudják lenyomozni.
– Csak én káromkodhatok, emlékszel?
– Én csak azt mondtam, kib…
– Kibaszottra gondoltál.
Az ő szájából rohadt szexisen hangzott.
Szeretet-gyűlölet kapcsolaton alapult a hatalma fölöttem, amit a lelkem helytelenített, ugyanakkor függővé tett.
Larissa felbukkant egy tálcával, rajta két pohár jeges vízzel.
– Óhajt még valami más italt, uram?
– Köszönöm – vettem el az egyik poharat.
– Egyelőre elég a víz – mondta Cameron. – Köszönöm, Larissa.
– Hölgyem? – fordul hozzám Larissa – És önnek?
– Én kérek még egy pohár pezsgőt,
– Miközben nem érzed jól magad? – érdeklődött Cameron.
Larissa eltűnt a széksorok közti folyosón.
– Az ő számára biztonságos, hogy itt sétálgasson, de neked nem az, hogy elmondd, mi folyik itt? – vetettem fel.
– Lance Merril – böki ki Cameron –, az a féktelen úriember, akinek volt szerencséje megvenni téged az aukción, még mindig azt hiszi, érvényes a tranzakció.
– De te megmondtad neki.
– Ami őt illeti, még mindig az övé vagy.
– De ott az a sok bizonyíték ellene a kezedben, amivel megvédhetsz, nem? A dokumentáció, amivel Dominic bizonyíthatja, hogy Lance sikkasztott az ügyfeleitől.
Cameron becsukta a magazint.
– Ma reggel Lance visszafizette az alapokat a központi számlára. Tisztázta magát.
– Ami mit is jelent?
– Megsemmisítette az ütőkártyánkat.
Larissa megjelent a tálcával, rajta a pohár pezsgőmmel. Felém nyújtotta.
– Köszönöm – mondtam.
Noha még csak délelőtt tizenegy óra volt, belekóstoltam, és élveztem, hogy úgy utazgatok, mint az elit, bár soha nem fogok hozzászokni. Hatalmasat kortyoltam, és a buborékok az orromba mentek.
– Frissen sült süteményt? – kínált Larissa.
– Nem, köszönjük – legyintett Cameron.
A nő fölötte hajlongott, flörtölő ajakcsücsörítése repülőn végzendő szexuális kalandra utalt. Eltűnődtem, vajon máskor is utazott-e együtt Cameronnal.
– Minden itt van, amire szükségünk van, Larissa, köszönöm – mosolygott fel rá Cameron.
– Nagyszerű – válaszolta. – Ha bármire szüksége van, csak szóljon, uram. Bármire.
– Majd szólunk – mosolyogtam szélesen Cameronra.
Larissa egy igazi szupermodell lépteivel távozott.
– Jól adja – suttogta Cameron.
– Tetszel neki.
– Ez az apám gépe – nézett rám. – Larissa neki dolgozik.
Eltűnődtem, vajon mit érezhet Cameron anyja. A légikisasszony nem volt szégyenlős, és ezt bizonyítandó nyitva hagyta a blúza legfelső gombját. Cameron lézerpontos felfogásával szintén észrevette, hogy amikor felszálltunk, a blúz még gondosan nyakig be volt gombolva. Ez a lány küldetést teljesített.
Kikapcsoltam a biztonsági övet, hogy jobban kapjak levegőt.
– A te géped hol van?
– A hangárban.
– Miért nem azzal jöttünk? – Cameron odahajolt, és visszakapcsolta a biztonsági övemet. Aztán jó szorosra húzza. – Lance nyomon követi a telefonomat?
– Majd Richard gondoskodik róla.
– Ezért viszel el az országból?
– Halkabban, kérlek!
– Ezért nem a te gépeddel jöttünk?
– Mit hittél, Mia, mi ez? Romantikus hétvége? – fordult felém.
Összeszorult a gyomrom.
Ezzel az erővel akár a szívemre is rátaposhatott volna. Döbbenten meredtem magam elé.
Reggel, közvetlenül mielőtt elhajtottunk a L’Ermitage-ból, Cameron bejelentette rám a tulajdonjogát. Elakadt a lélegzetem a gyengédségtől, amelyet a szállodában mutatott: reggel megetetett, szeretkezett velem a zuhanyozóban, hozzám simult a szálloda előtti lépcsőn, miközben arra vártunk, hogy a kocsirendező odahozza a BMW-t. Mindez az irántam táplált érzéseit bizonyította.
Most pedig úgy viselkedett, mintha zavarnám.
– Ennek semmi értelme – motyogtam.
Kivette a kezemből a pezsgőspoharat, és belekortyolt.
– Talán én is kérek egyet. Larissa! – kiáltotta. – Mégis kérek egy pohár pezsgőt.
Megpróbáltam olvasni az arcáról, megpróbáltam megérteni a hirtelen hidegségét, és megkérdeztem:
– Egyébként ki ez a Lance?
– Sikeres vállalkozó. – Az újság után nyúlt.
– Ettől most el kéne dobnom az agyam?
– Nagyon befolyásos.
– Miért akart másik klubot nyitni, ha nincs szüksége a pénzre?
– Akar egy újabb helyszínt, ahol kiélheti a perverzióját.
– Amiről nem érdeklődhetek?
– Pontosan.
– Fordulj a rendőrséghez.
– Lance-nek vannak politikai összeköttetései.
– Nem veszélyezteti ezt a magántevékenysége?
Cameron elkeseredetten felsóhajtott.
– El sem tudod képzelni, milyen felkészülten védi
magát.
– Tehát ez rossz?
– Hát nem jó.
– Követ minket? – Rám tör a pánik.
– Richard majd meggyőzi. És az ügyvédeim is ezen dolgoznak.
– Dominic?
Cameron elgondolkodó pillantást vetett rám.
– Az egész jogi csapatom.
– Azt hittem, az alávetett és mestere közti szerződés nem kötelező érvényű. Inkább egy gesztus.
– Ez ennél egy kicsit bonyolultabb – vakarta meg a homlokát.
– Hogyan?
– Lance azzal fenyegetőzött, hogyha Richard nem ad át téged, akkor megszellőzteti a tartózkodási helyét az újságokban. És félreérthetetlenül a tudtomra adta, hogy visszavonatja a receptkiadási engedélyemet. – Mérlegelte a szavait. – Kivéve, ha visszaadlak neki.
– Soha nem is voltam az övé.
– Sajnos a Chrysalisban arra a pár percre technikailag az övé voltál – nézett rám.
Még mindig visszatartottam a lélegzetemet.
– Idővel megnyugszik – biztosított.
– Tényleg azt hiszed, hogy Richard meg tudja győzni?
Tornyot formált a kezével.
Ez most egy nem? Mert nemnek tűnik.
Larissa betett nekünk egy filmet, mégsem tudtam megnyugodni. Úgy volt, hogy ez a londoni út életem egyik legizgalmasabb kalandja lesz. Az isten szerelmére, én nem akartam mást, csak emeletes buszon utazni.
Még jobban azt, hogy Cameron újra szeressen.
– Az én hibám.
– Nem, Mia. Az enyém.
– Tegnap éjjel, a hotelben.
– Erről jut eszembe. Még meg kell beszélnünk valamit.
Felé fordultam. A kis vetítővásznon a Pókember képei villantak fel, egyik toronyházról a másikra hintázott.
– Mia, nem fekhetünk le még egyszer.
Valaki ráüvöltött a Pókemberre. Valamit a vérbosszúról.
– Hallasz engem, Mia?
– Azt hiszem, ez jó ötlet. – A vászonra összpontosítottam.
Megrándult az arcom, pont ott haraptam az ajkamba, ahol a sérülés volt.
– Érted, hogy miért?
Bólintok.
– Meg kell védenem téged. Semmi sem vonhatja el a figyelmemet. – Vállat vont. – Különben is, nemsokára visszatérsz Richardhoz. Mindenkinek jobb lesz így.
– Azt hittem, teljes tulajdonjogot formálsz rám. – A reakciója láttán azonnal meg is bántam, hogy ezt mondtam.
– Az én kiváltságom, hogy megdugjalak. Most úgy döntöttem, hogy nem teszem.
Akkor mi vagyok én neked?
– Örülök, hogy ezt tisztáztuk – újra az ölében heverő magazinra koncentrált.
Rápillantottam az oldalra, amit olvasott. Egy cikk volt a Pentagonról. Úgy tűnt, tényleg érdekli.
– A mosdóba kell mennem. – Kikapcsoltam a biztonsági övet.
Követett a tekintetével.
A jelzést követve végigsiettem a folyosón.
Többször is megpróbáltam lemosni az arcomról a szomorú kifejezést, és pár perc múlva újra szalonképesnek tűntem. A tükörképem tudta, hogy hazugság. Fáradt szemem elárulta az igazságot. Beléptem Richard életébe, ahogyan Cameronéba is, és a pusztítás nyomát hagytam magam után. Ez a két férfi nem csupán egy naiv szüzet szerződtetett. Hanem a gondokat is. Veszélybe sodortam a két legfontosabb embert az életemben.
Cameronnak természetesen igaza volt. Újra Richarddal kell lennem, csakhogy Cameron mellett voltam biztonságban. Még most is, amikor ez az őrült üzletember utánam nyomozott, úgy éreztem, Cameron képes kezelni a helyzetet.
Richard hamarosan csatlakozik hozzánk, és a kapcsolatunk újra a rendes kerékvágásban halad tovább.
Richardnak teljes megadásra volt szüksége. De én még a napi szintű leigázás gondolatával birkóztam. Minden gondolatom Cameronhoz találta meg az utat. A férfihez, aki épp most gyakorolt felügyeletet fölöttem. A férfihez, aki a teljes engedelmességemet követelte.
Mindkettejük ellen küzdöttem.
Ironikus módon soha nem éreztem magam annyira szerelmesnek, és nem tudtam, mit jelent elkényeztetve lenni, mielőtt ezzel a két férfivel találkoztam, akik jobban nem is különbözhettek volna egymástól. Az egyikük anyagias.
A másik intellektuális. Az egyik érzelmileg sérült. A másik olyan szinten kontrollálta az érzelmeit minden pillanatban, hogy mindenki hozzá alkalmazkodott.
– Londonba utazol – próbáltam meggyőzni magam. –
Ez egy valóra vált álom.
Eltűnődtem rajta, mit csinál Richard, miközben arra vár, hogy Lance lehiggadjon. Nem hagytam, hogy elrontsa az utamat.
A körmömet rágtam, arra gondoltam, hogy mit csinálunk a világ egyik legnevesebb városában. Utazunk a földalattin, sörözünk egy angol pubban, emeletes buszra szállunk. Talán Lance nagyfiús dührohama vezetett ehhez a kalandhoz. Látod, mindig van az életnek napos oldala, mélázott a belső hangom.
Legrosszabb esetben elmegyünk a rendőrségre, és bevonjuk őket. Nem kell tudniuk a Chrysalisról. Ettől jobban éreztem magam, letöröltem a szemem alól az elkenődött szemfestéket, és összeszedtem a bátorságomat, hogy szembenézzek Cameronnal.
Visszamentem a helyemre.
Larissa ült a székemen.
Cameron udvariasan rám mosolygott.
– Mia, adnál nekünk pár percet, kérlek?
Larissa a szempilláit rebegtette. Cameron felhevült arca a vonzalmáról árulkodott. Csak pár percre mentem el, és a nő szuperszonikus sebességgel mozdult rá. Jól látszott a dekoltázsa. A hosszú szempillák reszketése olyasvalakit jelzett, aki reméli, hogy lefektetik.
Cameronra néztem, aztán újra Larissára. Megpróbáltam rájönni, mi folyik itt.
– Persze. Természetesen. – Sarkon fordultam, végigvágtáztam a folyosón, megpróbáltam úgy tenni, mintha nem lenne szükségem vészhelyzeti oxigénmaszkra.
Remegő kézzel tartottam a gép farka felé.
Megkönnyebbüléssel fedeztem fel egy hálószobát. Kicsi volt, de legalább csendes. A sötét fa fejtámla és a rögzített asztalka elfeledtette velem, hogy magasan fent vagyunk a levegőben.
Nagyon reméltem, hogy Cameronnak és Larissának később nem lesz szüksége az ágyra.
A nyakpántom hátulját babráltam, kikapcsoltam, levettem, majd gondosan az éjjeliszekrényre fektettem.
Két mester között elveszettnek éreztem magam.
Lerogytam az ágy szélére, és a kezembe temettem az arcomat. Megalázó volt.
Valamiért nehezemre esett uralni az életemet. Úgy tűnt, mindig kibontakozik valamilyen drámai helyzet, és mindig magamnak köszönhetem. Nagyon is ismerős fájdalom fészkelte be magát a szívembe. Átkoztam magam, amiért megnyíltam, és sérülékennyé váltam.
A L’Ermitage-ban, Cameron új oldalát ismertem meg. Olyan vonzalmat, amelytől elakadt a lélegzetem, és ami elrabolta a szívemet. De a páncélján keletkezett hajszálvékony rést befoltozta, és mintha mindaz a bensőségesség, közelség, gyengédség meg sem történt volna.
Vagy csak képzeltem?
Kopogtak.
Az ajtót bámultam, reméltem, nem Cameron kéri, hogy adjak kettejüknek némi időt idebent.
– Szia – ült mellém. – Minden rendben lesz.
A testem az ölelése után sóvárgott.
– Megoldjuk – mondta, és megsimogatta a hátamat.
– Miért Richard maradt otthon, és nem te? Te vagy az, aki meggyőzően tud beszélni.
– Jobban szeretnéd, ha Richard lenne itt?
– Nem így értettem.
– Lance és Richard régi barátok – indokolta. Annak idején Richard hívta, hogy csatlakozzon a Chrysalishoz. Úgy tűnik, pillanatnyilag ez a legjobb stratégia.
– Tetszik neked?
Cameron a homlokát ráncolta.
Nem néztem rá.
– Larissa? – kérdezett rá. – Kiváló alkalmazott. Nagyon megbízható. Mindent félretett, hogy kiszolgálja az utunkat.
– Az én helyemen ült.
– Én kértem. Beszélni akart velem.
– Miről?
– Szó sincs vonzalomról. Te vagy az… – Beletúrt a hajába. – Rád, és a biztonságodra koncentrálok. A te szükségleteidre. – Az ajtó felé nézett. – Larissa elmondta, hogy az öccséért aggódik. A fiú bipoláris. Új gyógyszert írtak fel neki, de nem javul a hangulata. Javasoltam neki, hogy említsen meg a fiú terapeutájának egy új európai gyógyszert, amelyet nemrég engedélyezett az Élelmiszer- és Gyógyszer-engedélyezési Hivatal. A saját szememmel láttam a hatékonyságát. Megadtam neki a híres professzor nevét is, akinek a bipoláris zavar a szakterülete.
– Nem ajánlottad fel neki, hogy kezeled?
– Oregonban él.
– Te tanítottál a megfigyelés művészetére.
– Nem vonzódom olyasmihez, amit megkaphatok.
Cameron kimondta minden kinyilatkoztatás anyját.
Önelégülten elvigyorodott.
– Verj vissza. Vedd fel a harcot, és felfigyelek rád.
– Ez én vagyok – suttogtam.
– Ez minden bizonnyal a beleegyezésed előtt volt – mulatott.
Fura, hogyha nem lehet valami a tiéd, annál jobban akarod. Erős kezét a testemen, telt ajkát az ajkamon, vagy hogy érezzem az enyémen erőteljes testét.
Őt, amikor meglovagol.
Elkapta a pillantását, és egy pillanatra behunyta a szemét.
– Szundíts egyet! Biztosan egy kicsit nyomasztó ez az egész.
És előző éjszaka nemigen aludtunk. A L’Ermitage összedúlt ágyneműje bizonyította.
Felálltam, és kisimítottam az arcomból egy hajtincset. Lehúztam a cipzárt, és levettem a farmernadrágomat.
– Muszáj levetkőznöd? – A tekintete végigvándorolt
a testemen.
A földre dobtam a pulóveremet, és hátrahajtottam a paplant.
– A bugyim rajtam marad. – Beugrottam az ágyba, menet közben kikapcsoltam a melltartót, és a székre hajítottam. Aztán bebújtam a takaró alá.
Cameron felkelt az ágyról, és az ajtó felé indult.
– Sajnálom ezt az egészet – mentegetőzött.
Lecsúszott a keze a kilincsről, visszajött, és egész az államig felhúzta a paplant.
Az öntudatlanságra készen az oldalamra fordultam.
– Nem te tehetsz róla. Távolról sem. – Az ágy szélére ült. – Te nem tehetsz semmiről.
Hogy mondhattam volna el neki, hogy ha ő többé nem ér hozzám, az sokkal kétségbeejtőbb, mint az, hogy egy férfi üldözőbe vett a Chrysalis oroszlánbarlangjából? Ez az új tény kínzóbb volt, mint gondoltam. A kölnije fura dolgokat művelt velem. A fejemet simogatta, hogy megnyugtasson, de teljes kudarcot vallott.
– Hogy bírom ki? – motyogtam az orrom alatt.
– Nem esik semmi bajod. A szavamat adom.
Belenéztem gesztenyebarna szemébe, és megpróbáltam közvetíteni, amit nem mertem kimondani.
– Ah! – szólalt meg.
A párnámba temettem az arcomat.
– Mia, figyelj rám.
– Mást se csinálsz. Beszélsz. Irányítasz. Megmondod, mi a jó nekem. Azzal mi van, amit én akarok?
– Lényegtelen.
– Az én érzéseim lényegtelenek?
– Megpróbállak megvédeni. – Dacosan nézett rám. – Tudom, mire van szükséged.
A hátamra hengeredtem, és felpillantottam egyetlen vigaszomra.
Rá.
Megváltozott az arckifejezése.
– Sértődékeny vagy. Engedetlen. Pimasz. – Hátrahúzta a paplant. – Vedd le a bugyidat.
Elöntött az izgalom.
Felemeltem a csípőmet, és levettem a fehérneműmet. Szükségem volt erre, szükségem volt a keménységére.
– Ez a büntetésed, amiért levetted a nyakpántodat – mondta. – Nem tanítottalak meg, mennyire fontos az engedelmesség? A bizalom?
Eltakartam magam a kezemmel, meztelen testem megborzongott a hirtelen hidegtől.
– További kiképzésre szorulsz, de bölcsen kell folytatnom. Körültekintően. Önuralommal. Megértetted?
– Nem.
– Akkor majd megértetem veled.
A gerincemen végigkúszott az izgalom borzongása.
– Mia, emlékszel az első éjszakára, amikor ágyban aludtál a Chrysalisban? Az első estére, amikor kiengedtelek a kínzókamrából? Az éjszakára, amikor fellázadtál, és átjöttél a szobámba?
– Igen.
– Emlékszel, hogyan büntettelek meg? – Felvonta a szemöldökét. – Jó kislány. Akkor most mutasd meg.
Összefonódott a tekintetünk, a hasamra csúszott a kezem, az ujjhegyem a csiklómon.
– Így – suttogtam. – Így érintettél meg.
Felém nyújtotta a kezét, erős ujjai széthúzták a szeméremajkaimat. – Pontosan mutasd meg.
Az ujjammal az apró dudor fölött köröztem, és megrázkódtam a kéjtől. Elhúzta a kezét.
– Lassabban!
Felnyögtem.
– Engedelmeskedj!
Bágyadtan kényeztettem magam, megnyugtatott a határozottsága. A jelenléte rendkívüli erotikus feszültséget keltett, a tekintete le-föl vándorolt a testemen, és megsemmisített.
– Emeld fel a lábadat.
Engedelmeskedtem az utasításának, éreztem, hogy ellazulok az érzéstől, hogy tartozom valakihez, behunytam a szemem, és úgy tettem, mintha az ő ujja lenne.
– Ez az – mondta. – Jó érzés?
– Igen.
– Uram – javított ki.
– Igen, uram.
– Egész úton engedelmeskedsz nekem. Megértetted, Mia?
– Igen, uram.
– Nincs több engedetlenség.
Bólintottam, átadtam magam a küszöbön álló orgazmusnak.
– Megígéred, hogy jó kislány leszel?
– Megígérem, uram.
– Ideje, hogy újra hozzászokj a mesteredhez. Mostantól, csak akkor élvezhetsz el, ha engedélyt adok rá. Megértetted?
Pont, ahogy Richard szereti.
A mellkasom erőteljesen emelkedett és süllyedt. Hetyke mellbimbóm a becézésére vágyott. Szédült a fejem a zavarral vegyes vágyakozástól, és a szívem fájdalmát csupán az engedélyezettnél gyorsabban pöcögtető ujjaim enyhítették, melyek egyre közelebb sodortak az orgazmushoz.
– Mondtam, hogy lassabban. Engedetlenségre merészkedsz? – Cameron szemhéja elnehezült, a pupillája kitágult. – Emeld fel a karodat. Most.
Izgatott a gondolat, hogy a keze a megfelelő helyen felváltja az enyémet, és gyorsan a fejem fölé csaptam a karomat. Erős kezével összefogta a csuklómat.
– Így kezelem az engedetlenséget. – A tekintete a szemembe fúródott.
Az alsó ajkamat beharapva, bizsergő szívvel várakoztam.
Elengedte a csuklómat, felkelt az ágyról, és az ajtó felé indult.
– Aludj egy kicsit.
A könyökömre támaszkodtam, és kérdőn néztem rá.
A combom közt perzselt a vágy.
Cameron szigorúan nézett.
– Csak a jó kislányok juthatnak a csúcsra.
Azzal kiment.
A fejem a párnára hanyatlott. Nem fogom túlélni.