A kora hajnali órákban szálltunk le a Heathrow repülőtéren.
Cameron és én kéz a kézben mentünk át a reptéren. Egy határőr kíséretében elhaladtunk a turisták hosszú sora mellett, akik arra vártak, hogy bemutassák az útlevelüket és beengedjék őket az országba.
Végül egy kis irodában kötöttünk ki, ahol egy lelkes, ám kimerült tiszt ellenőrizte az útlevelünket. Főként Cameronnal beszélgetett semmiségekről, és leplezetlen kíváncsisággal foglalkozott az amerikai VIP vendéggel. Cameron befolyása szemmel láthatólag túlnyúlt a kontinensek határain.
Cameron karjának támaszkodtam, még mindig szorosan fogta a kezemet, miközben én csak fél füllel figyeltem a közte és a határőr között zajló beszélgetésre.
Örültem, hogy már nem vagyunk a gépen, és kinyújtóztathatom a lábamat. Cameron a tőle megszokott módon ragaszkodott hozzá, hogy egész úton rajtam maradjon a biztonsági öv az esetleges turbulencia miatt. Larissa blúza volt az egyetlen engedmény, melyet újra végig begombolt, és újra profiként viselkedett. Kíváncsi lettem volna, Camron mondott-e neki valamit.
Ő akarta kiválasztani az ételemet a fedélzeti menüről, és hogy ellenőrizte mennyit iszom, és ez emlékeztetett, hogy még mindig felelősnek érzi magát értem. Ráérősen átnézte az étlapot, mindkettőnknek homárkrémlevest kért, előételnek pedig csirkemellet almás-fügés kompóttal. A vacsora kiegészítéseként Eden Fountain Chardonnay Medici fehérbort kért. Az étel ízletes volt, és utána a két harapás fagylalt teljesen eltelített. Cameron kihagyta a desszertet, inkább kávét ivott.
Még mindig megindított a jó ételek dekadenciája. Soha nem fogom magától értetődőnek tekinteni ezt a sok pompát, ezt a luxust, és elvi kérdésnek tekintem, hogy megköszönjem Cameronnak. Nehéz volt értelmeznem a szemöldökráncolását. Újra kiemeltem, hogy nem tartozom az ő világához. Hiába próbálta leplezni a vigyorát.
Az üléseinkben ülve a levegőben megmasszírozta a lábfejemet, amitől rögvest megbocsátottam, hogy otthagyott a hálószobában, felhúzva. Hátradőltem, a karfát markoltam, miközben erős ujjai a lábfejemet masszírozták. Az intimitási tilalom ellenére is kényeztetett.
Néztem, ahogy fürge ujjai a lábujjaimon futnak, és egyre nőtt bennem a vágy, és az ellenállás.
– Fantörpikus volt.
– Befejeztem, amit a hálószobában elkezdtem, és eljutottam az orgazmusig.
Cameron felvonta a szemöldökét.
– Ez meg milyen nyelven van?
– Modern – mondtam. – Úgy tűnik, tudok olyasmit, amit te nem.
– És meghalt egy újabb kiscica.
– Ez meg mit jelent?
– Úgy tűnik, tudok valamit, amit te nem.
Hátravetettem a fejem, eljátszottam az orgazmust, csücsörítettem a gyönyörtől, halkan felnyögtem az élvezettől.
– Meg foglak büntetni a pimaszságodért – közölte szigorúan, és a hüvelykujja a bal talpamba mélyedt. – Csak kreatívnak kell lennem.
Lecsúsztam a széken, megnyugtatott ez a remegés, felhuhogtam az érintésére.
A szája a „fantörpikus” szót formázta, mintha valami hatásos új szót fedezett volna fel, és helytelenítően ráncolta a szemöldökét.
Néha tényleg fölébe kerekedett, hogy a felső tízezerhez tartozik, ugyanakkor megvoltak az előnyei. Pár perc alatt átjutottunk a vámon. Figyelemre méltó hatékonysággal intézték az ügyünket.
A kabátzsebébe tette az útlevelét.
Amikor elhagytuk a repteret, fagyosan hideg idő és szitáló eső fogadott minket. Trevort, a járdaszegély mellett várakozó jókedvű angol sofőrünket meglepte, hogy csomagok nélkül érkeztünk, de gyorsan kinyitotta a Rolls Royce hátsó ajtaját.
Cameron arckifejezéséből ítélve a számára megszokott dolog volt, de nekem még hozzá kellett szoknom ehhez a kivételes luxushoz. Az autó igazi szépség volt. Míg beszálltunk, alacsonyan szálló repülőgépek zúgtak el fölöttünk.
Azon már meg sem lepődtem, hogy a hátsó ülésen hosszú gyapjúkabát feküdt Cameron, és egy öves viharkabát az én részemre.
– Te mindig mindenre gondolsz? – kérdeztem.
Felsegítette rám a kabátot, és felvette a sajátját.
– Ha így lenne, ezek már a repülőn vártak volna ránk. – Összedörzsölte a tenyerét. – Átkozottul hideg van.
Széles mosolya elárulta, hogy ugyanolyan boldog, amiért végre itt vagyunk, mint én.
Odacsúsztam mellé, és hozzábújtam, a hideg szó szerint átjárta a csontjaimat. Ez volt a túlélés kulcsa. Szükségem volt a teste melegére.
Bár megnyugtatott, hogy a levertsége újra vidámságba csapott át, szembe kellett néznem az új rémülettel, amit a forgalom rossz iránya okozott. És mindenki túl közel jött. Az út nevetségesen keskeny volt.
Trevor beült a jobb oldalon a kormány mögé. Barátságos csevegése Cameronnal felfedte, hogy Londonban született és nevelkedett, és felajánlotta, hogyha érdekel minket, nem mindennapi körsétát tesz velünk.
Cameron elmagyarázta, hogy csak rövid ideig maradunk, de azért megköszönte.
Amikor Trevor Mrs. Cole-nak szólított, Cameron nem javította ki. Némaságba burkolózott, kibámult az ablakon, látszólag szórakoztatta az eső áztatta végtelen szürkés táj.
Beértünk a város szívébe, én visszacsúsztam a saját oldalamra, megbabonázott a régi és új épületek elegye.
Lehúztam az ablakot, hogy megtisztítsam az esőtől, és vártam Cameron tiltakozását, de nem tette. Pislogva néztem fel az épületekre, frissítőnek találtam az esőcseppeket. Mindent megnéztem, a drámai épületek között megbúvó modern házakat, és felsikoltottam, amikor megpillantottam az első piros telefonfülkét. Manapság nyilván ritka látvány az ilyesmi. Újabb kuncogás tört fel belőlem, amikor feltűnt a láthatáron a Big Ben.
Richardnak itt kellett volna lennie. És bár megígérte, hogy utánunk jön, szörnyű bűntudatot éreztem. Aznap, amikor egy pár lett belőlünk, megígérte, hogy elhoz ide.
Az isten szerelmére, Winston Churchill leszármazottja volt, a rokonai itt születtek, és később emigráltak az Államokba. Sokkal inkább megérdemelte, hogy itt legyen, mint mi.
Nem tetszett, hogy otthagytuk, és rátelepedett a lelkemre a gondolat, mekkora nyomás telepedhetett rá Lance miatt. Itt voltunk, jól szórakoztunk, ő pedig ott maradt, hogy elrendezze a rosszul elsült aukció következményeit. Tudtam, hogy felelősnek érzi magát. De Lance gonosz volt. Gyűlöltem, amiért mindent lerombolt.
– Jól vagy, Mia? – kérdezte Cameron.
– Sok mindent kell felfognom. – Kinéztem a Temzére, és a mögötte húzódó Parlament épületére.
– Összezavarodott a biológiai órád. Megvisel az időeltolódás.
– Igen.
– Richard nemsokára itt lesz – suttogta.
Megpördültem, és ránéztem.
Magához húzott, és átölelt.
– Az a dolgom, hogy tudjam.
– Nem bánod?
– Ezt a vermet én ástam magamnak, Mia.
Felnéztem szép arcára, a bűntudatom irányt váltott, attól féltem, megbántom Cameront. Annyi mindent megosztottunk egymással, a meghittséget, a közös szenvedélyt, és a bátorítása ellenére ezek az ő kívánságai voltak. Mi pusztán egy-egy láncszemet alkottunk Cameron zsenialitásának gépezetében, melynek során tökéletes alávetetté készült edzeni engem, és a kapcsolatunk elmélyült.
Látnom kellett, hogy többet jelentek egyszerű játékszernél, mulatságnál, amellyel elüti az időt.
Vajon Cameron képes egyáltalán a szerelemre?
Richard szerint nem, és épp ezért tartotta biztonságos mesternek. Mindig ellenőrzés alatt tartotta az érzéseit. Lehetséges, hogy ez a hosszas szemkontaktus olyan embertől származik, aki nem törődik a lánnyal, akit a karjában tart?
Cemron szemhéja elnehezedett. Gesztenyebarna szeme elsötétült a nemi izgalomtól, amit olyan jól ismertem. Ökölbe szoruló kézzel ragadta meg a hajamat, és közelebb húzott magához. Alig tudtam elviselni húzódó fejbőrömet. Cameron ajka csókkal fenyegetve közelített a számhoz. Éreztem a leheletét, és minden idegszálam lángra lobbant.
Felemeltem az államat, és az ajkához közelítettem, szükségem volt arra, ami után sóvárogtam.
Cameron arckifejezése újra nyugodttá vált, lehajtotta és a mellkasához húzta a fejemet, és körém fonta ölelő karját.
– Hamarosan odaérünk a szállodához. Ha London felébred, megmutatom neked a várost.
– Nagyon szeretném – A nyakamat nyújtogattam, hogy jobban lássam az arcát. – Cameron.
Az ajkamra nyomta az ujját.
– Most csitt. – A másik keze a hajfürtjeimmel játszadozott, és megbizsergette a fejbőrömet. – Lazíts!
Hozzásimultam erős mellkasához, beletemettem az arcomat, megadtam magam. Átkarolt és úgy ölelt, mint aki csak magának akar. Hiába szeltük át a fél világot, biztonságban éreztem vele magam.
Folytatta az udvarias társalgást Trevorral, és látszólag természetesnek vette a sok kérdést a foglalkozásáról, hogy honnan jöttünk, és mit tervezünk. Cameron művészi fokra fejlesztette a homályos válaszokat. Megszokott jóindulatával válaszolgatott, és ügyesen fordította visszájára a kérdezősködést, inkább ő érdeklődött Trevorról, és betekintést nyert a férfi életébe, aki fuvarozott minket.
Kinéztem a kivilágított utcákra, és megpillantottam a késői bulizókat, akik hazafelé tartottak, vagy talán a következő buliba. Mindent karácsonyi dekoráció díszített. Igazán gyönyörű volt a sokszínű ünnepi kivilágítás.
A régi épületek igényes portálja bemutatta a legújabb divatot. Mások mindenfélét kínáltak a luxus bútoroktól a háztartási gépekig, imitt-amott érdekes könyvesboltok bukkantak fel. Különleges hangulatot keltett a régi és új váltakozása.
London a késői óra ellenére nagyon is ébernek tűnt.
Megérkeztünk a Savoyhoz.
Olyan lány voltam, aki megszokta, hogy az esetek nagy részében láthatatlan, így nyugtalanítóan hatott a luxusszálló személyzetének felhajtása. Megpróbáltam elnyomni a félelemmel vegyes áhítatot, és úgy tenni, mintha nem lenne idegen a számomra ez a fényúzés, és lazán végignéztem az előcsarnokon, míg Cameron a portással beszélt.
A kockás kőpadló Cameron otthonára emlékeztetett. Az előcsarnok mentén emelkedő hatalmas márványoszlopok hangsúlyozták a hozzájuk illő tölgyborítású falakat és alacsonyan lógó csillárokat. Ha a tökéletességnek lenne neve, akkor Savoynak hívnák.
El kellett mennem az illemhelyre, így kimentettem magam, és a hölgyek feliratú helyiség felé siettem, nem véve tudomást a zavarról, amiért maga a portás kísért el.
Percekig próbáltam elkerülni a tükröket, de aztán megpillantottam törékeny, fáradt, elkenődött sminkes önmagamat. Aztán kimentem, hogy újra csatlakozzam Cameronhoz.
Nem láttam sehol.
Magára vonta a figyelmemet az itt bérelhető irodák kiírása. Bekukkantottam a kényelmes, sötét fából készült székekre, és megpillantottam az elegáns Apple számítógépek sorát. Józan énem fölébe kerekedett a kíváncsiság, és bementem. Lerogytam a székre az egyik számítógép előtt, megmozgattam az egeret, feléledt a képernyő,
és én egyenesen a böngészőbe mentem. Mindössze egy-két percem volt, de ennyi elég is volt.
Gyorsan beütöttem a kódomat, és gyors iramban e-mailt küldtem Bailey-nek. Nem akartam, hogy aggódjon, és megérdemelte, hogy legalább annyit tudjon, Londonban vagyok. És biztonságban vagyok. Szeretettel üdvözöltem Tarát.
Ezután rágugliztam Lance Merrillre.
„Töltötte már fel valaha az autóját Merrill valamelyik benzinkútjánál?” Kezdte a New York Times cikke.
Hát persze, méláztam, és majdnem átharaptam az ajkamat, amikor tovább olvastam. Ironikus módon pont ott, ahol a Lance által okozott sérülés volt.
A rettegés összeszorította a gyomromat.
Lance nem csupán üzletember volt, ahogyan Cameron is sugallta, hanem egy átkozott olajbáró, és számtalan finomító tulajdonosa Abu Dhabiban.
Jézusom, ez egy ágyban alszik az arabokkal.
Ez a bozontos, mákostészta hajú negyvenegy néhány éves iparmágnás szemmel láthatólag Amerika egyik leggazdagabb fazonja volt, és az elmúlt pár évben elkötelezte magát a politika iránt. Számos link foglalkozott a kampánykörútjával. Bár most nem volt időm ezeket elolvasni. Egyébként sem érdekelt a politika. Korábban soha nem láttam az arcát. A felugró képekből elég sok minden kiderült. Lance-nek gyönyörű felesége és két gyönyörű lánya volt. Az L. A. Times cikke szerint kemény republikánus, és erkölcsi kérdésekben kérlelhetetlen. Támogatta a melegek jogait, de komolyan ellenezte a társadalombiztosítást. Lance Chrysalis tagsága rendkívül merész volt.
– Ez baj – suttogtam, és körbepillantottam, hogy egyedül vagyok-e. Egy csuklómozdulattal töröltem a kutatást,
és bezártam az internetes böngészőt. Megpróbáltam nyugodt arckifejezést magamra ölteni, és visszamentem az előcsarnokba.
Cameron a portással beszélgetett. Amikor meglátott félrebillentette a fejét.
– Mehetünk?
– Igen – mondtam, és elsöpörtem az arcomból egy képzeletbeli elszabadult tincset.
Az internetes kutatástól rám tört a szédülés.
Gyorsan felértünk a hetedik emeletre, és végigmentünk a folyosón. Egy húzás a kulcskártyával, és már bent is voltunk.
Elidőztem a pazarlóan díszített szoba közepén, és igyekeztem lehiggadni. Felkavart ez a sok dekadencia, és az új felfedezésem Lance-ről. Cameron nem mondta el a teljes igazságot.
– Egy kicsit kicsi? – próbált bennem olvasni. – Bocs, Mia, de a Monet lakosztály foglalt. – Mögém állt és lesegítette a kabátomat.
– Ez egy teljes lakás a szállodán belül – mondtam. – Elképesztő. Hozzá se merek érni semmihez.
Nagyjából ugyanígy éreztem magam, amikor először jártam Richard malibui házában, amit elhomályosított Cameron fejedelmien fényűző Beverly Hills-i palotája.
Ezek a férfiak semmi különöset nem láttak a luxusban.
– Akkor megteszi? – kérdezte mulatva Cameron, és az enyémre dobta a kabátját.
Visszatartottam egy sikítást, és sikerült bólintanom.
– Kérhettünk volna komornyikot – említette. – De én jobban szeretem a visszavonultságot. – Neked megfelel?
– Igen, persze. Mármint, köszönöm. Ahogy akarod.
Aggasztott, mennyibe kerülhetett mindez, azzal biztattam magam, hogy a fáradtság fölém kerekedik, és az ablakhoz sétáltam.
– Az ott a London Eye – mutattam a hatalmas óriáskerékre a Temze partján.
– Ó, igen – csatlakozott hozzám Cameron. – Most láthatod, honnan kapta Monet az ihletet. Monet itt lakott az 1980-as években, és itt festette a legszebb képeit Londonról.
Ha Cameron szándéka az volt, hogy minden harciasságomat elaltassa, hát sikerrel járt. Elállt a szavam.
Olyan békésnek tűnt, ahogy kinézett az ablakon, annyira otthon volt, hogy ráébredtem, sokkal több van ebben az emberben, mint gondoltam. Új fényben láttam őt. Természetesen tudtam, hogy reneszánsz ember, egy BDSM közösség ura, de volt egy derűs, szemlélődő oldala is.
– Holnap menjünk el a Tate-be. – Az órájára pillantott, aztán elvigyorodott. – Mármint ma.
Nem tudtam ugyan, hogy mi az, vagy hol van, de menni akartam. A szívem mélyéből éreztem, micsoda kiváltság, hogy vele lehetek.
– Megyek, lezuhanyozom. – Az íróasztalra tette a mobilját. – Nézd meg a ruhásszekrényt. Találsz benne néhány váltás ruhát. Tudasd velem, hogy megfelelőek-e. – Azzal kiment.
Kábultan álltam a szobában.
Mintha álomba merültem volna, és valaki másnak a bőrében ébredtem volna fel.
A gardróbszoba nagyobb volt a régi lakásomnál, és tele volt különböző farmerekkel és ruhákkal, még egy hosszú estélyit is láttam. Eltűnődtem, milyen tervei vannak velem Cameronnak. Mindegyik az én méretem volt. A középső konzolon számtalan különböző méretű dobozban csizmák és pántos estélyi cipők lapultak, egy lapos dobozban kék gyapjúszövet kalapot és bőrkesztyűt találtam. Cameront is a ruhák széles választéka várta. Utcai és hivatalos öltözékek, hozzáillő cipővel. Elgondolkodtam, ki vásárolhatott be neki. Meg kell kérdeznem.
A zuhany hangja kizökkentett az áhítatos nézelődésből.
Az íróasztalhoz siettem, azon tűnődtem, korábban ki foglalhatta el a jelenlegi helyemet, és lefirkantottam egy Cameronnak szóló köszönetet. Amikor köszönetet akartam neki mondani félbeszakított, de tudatnom kellett vele, mennyire hálás vagyok.
Ez életre szóló élmény volt.
A nappaliból füttyentést hallottam.
Cameron mobil képernyője világítani kezdett, rápillantottam, és elolvastam az üzenetet.
Shay: Hívj fel.
Az üzenet Cameron vívópartnerétől, Shay Gardnertől jött, aki egyúttal a Chrysalis egyik rangidős domja is volt. A gondolataim elkalandoztak a Chrysalis vizes szobájához, ahol ő és Cameron pár nappal ezelőtt csapdába ejtett.
Az eredetileg szexi hatalmi játéknak szánt jelenet nem alakult éppen a terv szerint. Végül beletérdeltem Shay golyóiba, és ő az ágyékát markolászva oldalgott el. Cameron pedig lehúzott a vizes kőpadlóra, és erőszakos dugással büntetett a lázadásomért.
Istenem, mennyire hiányoztak azok az idők.
Szerencsére Shay megbocsátott, Cameron pedig szórakoztatónak találta a mutatványt, és nem hajította ki az engedetlen alávetettet.
Magamhoz vettem a mobilt, átvágtam a jókora lakosztályon, gondoltam, Cameron tudni akarja, hogy üzenetet kapott Amerikából.
Beburkolt a meleg gőz.
Végignéztem a gyönyörűségen, ami nem volt más, mint Cameron Cole. Szappanhabbal borítva merengett. A párás levegőben bevizezte és beszappanozta magát. Fodrozódó izmok. Megfeszülő alkar. Feszes hasizmok. A testet öltött, szoborszerű tökély. Félig merev hímvesszője hatalmasan emelkedett sötéten göndörödő fanszőrzetéből.
Cameron Cole teljes egész volt, és irigyeltem a lányt, aki egy napon majd elrabolja a szívét.
Találkozott a pillantásunk, az üvegre nyomta a tenyerét, és kibámult rám.
– Tetszenek a ruhák? – Aztán a mobilra vándorolt a pillantása.
– Igen, köszönöm – hebegtem, előre léptem, és felemeltem a telefonját, mintha jó ötlet lett volna. – Ööö, hívásod jött. Mármint üzeneted. Shaytől. – Elpirultam, elkaptam a tekintetem, inkább a bolyhos fehér törölközőket tanulmányoztam. – Nagyon puhának tűnnek. – Végighúztam
a fogamat az ajkamon.
– Tedd oda, légy szíves – mutatott a márványpultra a mosdó mellett. – Mindjárt kész vagyok.
És már ott körözött az örvény a bensőmben, az a vágy az alhasamban, a gravitáció, amelynek lehetetlenség volt ellenállni. Ennek a férfinek az élvezete, amely az üveg túloldalán várt rám.
De a vágynak megvolt a maga helye és ez a hely a múltban volt. Nem volt jogom róla fantáziálni, vagy azt kívánni, hogy megváltozzon a kapcsolatunk jelenlegi állása. Félreérthetetlenül a tudtomra adta a gépen.
– Mia? – zökkentett ki a révületből.
A pulthoz siettem, és letettem a mobilját. Gyorsan megfordultam, elfordítottam a tekintetemet, és kimentem.
A lakosztályban körbejárkálva próbáltam elterelni a gondolataimat a tökéletes látványról, amelynek az imént
a tanúja voltam, és lecsillapítani a sajgó vágyat.
Amint felszabadul a fürdőszoba, én is lezuhanyozom. Aztán bemászom a hatalmas, puha ágyba, és alszom egyet. Mintha a szervezetem tudta volna, hogy más időzónában vagyok.
Kopogás zökkentett ki az álmodozásból.
Félreálltam, hogy beengedjem a csinos, fekete-fehér egyenruhás fiatal pincérlányt. Zsúrkocsit tolt, melyen egy üveg pezsgő hűlt a jeges vödörben.
– Köszönöm. – A szoba közepére mutattam. – Itt jó lesz.
Az üveg után nyúlt.
– Kibontsam önnek, asszonyom? – Lágy angol kiejtéssel beszélt. Gesztenyebarna haját kezdetleges kontyba fogta.
– Nem, köszönöm. – Kis kártyát pillantottam meg a vödör mellett.
Elfordult a fürdőszoba ajtó kilincse.
– Helló – mondta Cameron.
Az egyik puha törölközőt a dereka köré tekerte. A haja nedves volt, a kezében tartotta a mobilt.
Az izgatott fekete-fehér egyenruhás távozott, és becsukta maga mögött az ajtót.
Cameron kivette a pezsgőt a vödörből.
– Ez aranyos tőled. Majd holnap megisszuk.
– Én nem rendeltem.
– Akkor biztosan a szálloda ajándéka. – Megvakarta az állát. – Majd később borotválkozom. – A füléhez tartotta a mobilt. – Shay! Hogy vagy?
Cameron elmondta, hogy minden rendben ment az úron. A repülés kellemesen telt. A szoba remek. Hamarosan találkoznak.
Aztán hallgatott, és egyre erőteljesebben ráncolta
a homlokát.
– Nem, nem veszítettem szem elől, Shay. Miért? – Mereven engem nézett – Tartsd egy pillanatra. – Mély, megnyugtató levegőt vett. – Mia, mit csináltál abban a pár percben, amíg magadra hagytalak az előcsarnokban?
Nagyot nyeltem, és elkaptam a tekintetemet.
Cameron észrevette a kis borítékot, utána nyúlt, a válla és a feje közé szorította a telefont, miközben kivette az apró kártyát.
– Mi van rajta? – kérdeztem.
– Shay! – csattant fel Cameron. – Pezsgőt küldetett a szobánkba.
Igyekeztem uralkodni megremegő kezemen és égő arcomon.
– Az egy üzenet.
– Azt nézem. Üdvözlőkártyát mellékelt.
Megrángattam a köpenye ujját.
– Mondanom kell valamit.
Hosszasan meredt rám.
– Shay, milyen gyorsan érsz ide?
Távolabb lépett tőlem, újra elolvasta a kártyát.
– Mit írt?
– Mia, most nagyon figyelj – mondta válasz helyett. – Shay pár perc múlva itt lesz. Vele kell menned. Én felöltözöm, és elintézem a szobát.
– Londonban van?
– Igen.
– De mi lesz a ruhákkal?
– Felejtsd el a ruhákat.
– Becsomagolom őket. – Beszaladtam a hálószobába.
Cameron utánam rohant, gyors mozdulattal elkapott, és hátulról magához ölelt.
– Végy egy nagy levegőt. Ezt majd megoldjuk.
– Ez túl gyors. – Megpördültem. – Alig pár pillanatot voltam az interneten.
– A technológia villámgyors, Mia.
– Honnan tudta, hogy Londonban vagyunk?
– A Los Angeles-i nemzetközi repülőtéren jöttünk keresztül.
– De apád gépével jöttünk.
– Nyilván van beépített embere, aki minden útvonalhoz hozzáfér.
– Te még mindig használod a mobilodat. Talán az
volt az?
– Az enyémre CyberVape kibertér szűrőt telepítettek – mondta. – Nem volt rá idő, hogy a tiédre is telepítsük. Azon kívül Shay azt tervezte, hogy félrevezetésre használja a tiédet.
– De nekem szükségem van rá.
– Foglalok egy másik szobát, és otthagyom. – Megrázta a fejét. – Egyébként is ezt terveztük, csak nem számítottam rá, hogy ilyen hamar bekövetkezik.
– De ez a szoba olyan szép.
– Bassza meg a szobát! Te vagy a legfontosabb nő az életemben. – Megrázta a fejét. – Megígértem Richardnak, hogy megvédelek.
Rám tört a hányinger. Még soha nem láttam Cameront ilyennek.
– Jó kezekben vagyunk – mondta. – Shay a Chrysalis és az Enthrall biztonsági főnöke. Ő a CloudSoul vezérigazgatója.
– Az meg micsoda?
– A globális biztonsági cég.
– Nem találkozhatnék egyszerűen Lance-szel? Félreérthetetlenül közölném vele, hogy kapja be.
– Amint látod, gyanús módszerekkel és lopakodó hozzáféréssel operál.
– Azt mondtad, ésszerűen gondolkodik.
– Még mindig azt hiszem.
– Mondd meg róla az igazat.
Cameron felemelte az államat.
– Hamarosan megoldjuk, ígérem.
– Mit írt arra a kártyára? Mondd meg!
Cameron kinézett az ablakon, a tekintete keresett valamit, de nem találta.
– Lance tudatni akarta velünk, hogy ő küldte a pezsgőt.
– Tényleg én riasztottam?
– Küldtél Bailey-nek egy e-mailt? – Cameron behajlított ujjal végigsimított az arcomon. – Nem vagyok rád dühös.
Megragadtam a kezét, és éreztem, hogy elönt az ismerős önutálat. Szükségem volt az érintésére, a megbocsátására, az erejére.
– Ártatlan dolog volt, hogy e-mailt küldtél Bailey-nek, Mia.
– Nem írtam meg, melyik szállodában vagyunk.
– Úgy tűnik utána még Lance-re is rákerestél a Google-on. Az emberei lenyomozták az IP-címet.
– Amerikából telefonált a szobaszervíznek? – Megrémített, hogy Lance esetleg itt van.
– Még Kaliforniában van. Richard ma este találkozik vele.
Megingott a talpam alatt a talaj.
– Lance nem olyan ostoba. Másban leli az örömét… – Cameron a homlokát simogatta.
– Mondd, hogy nem bánt titeket – kérleltem.
– Lance tudja, hogy azzal okoz nekünk fájdalmat, ha téged üldöz.
– Annyira sajnálom.
– Nincs miért sajnálkoznod. Annak az aukciónak nem lett volna szabad megtörténnie. De nem is Richard hibája. Neki fogalma sem volt róla, hogy Lance csak az alkalomra vár, hogy visszavágjon, amiért ragaszkodom a hatalmamhoz az oroszlánbarlang fölött.
– Forduljunk a rendőrséghez.
Magához ölelt.
Első alkalommal, amikor csupán fűzőben és tangában léptem be a Chrysalisba az egyik, szexuális elitnek rendezett partin, Cameron kiborult, amikor meglátott. Az oroszlánbarlang gazdag és hatalmas tagjai megszokták, hogy mindent megkapnak, amit megkívánnak, és épp zsákmányra lestek. Én voltam a vágóhídra hajtott bárány. Cameron kimentett onnan, mielőtt beléjük botlottam volna.
Valaki kopogott, és én meglepetten összerezzentem.
– Itt várj! – utasított.
Még mindig kísértett Cameron arckifejezése, de megpróbáltam világosan gondolkozni.
Nyílt az ajtó, Cameron behívott valakit. Volt valami ismerős a férfi hangjában.
Belestem a nappaliba, és megpillantottam a nyersen jóképű Shay Gardnert, Cameron félelmetes vívó ellenfelét, a Chrysalis egyik ijesztő domját. Farmert és bőrdzsekit viselt. A haja kócosabb volt a szokásosnál.
– Szia, Mia – biztatóan intett felém.
Álomszerű ködben bontakoztak ki előttem a szürreális pillanatok. Shaynek Amerikában kellett volna lennie. Nem esett szó róla, hogy találkozunk.
Csak szófoszlányokat hallottam a beszélgetésükből, túlságosan összpontosítottam a pezsgősüvegre.
Az üzenőkártyára.
Gyorsan utána nyúltam.
– Mia! – csattant fel Cameron.
Gorsan elolvastam, és mintha a szobából kiszippantották volna az összes levegőt.
„ Az enyém.”
– L. M.