A megfelelési kényszerem evolúciója

(egy csipet love storyval fűszerezve)

 

Sok év telt el, mire rájöttem, hogy a krónikus megfelelési kényszeremet hogyan uraljam.

Emlékszem, annak idején, még fiatal lány koromban folyton arra törekedtem, hogy kivétel nélkül mindenki szeretetét elnyerjem. Persze óriási csalódás volt, és talán mondanom sem kell, hogy nem ment.

Olyan családban nőttem fel, ahol a kivételesség, a rendkívüli teljesítmény természetes volt, és nem járt érte különösebb dicséret. Annál inkább rendkívülinek számított, ha mondjuk néhanapján rossz jegyet hoztunk haza az iskolából, vagy épp nem tettünk patikarendet a szobánkban. Na, az már szóra méltó eseménynek számított, hiszen az elvárt szinttől lefelé teljesíteni eget rengető mulasztás és főben járó vétség volt otthon. Legalábbis gyerekként így éltem meg.

Befelé forduló, zárkózott tini voltam, aki éjszakánként titkos életet élt: naplót írtam, a mindent elsöprő szerelemről álmodoztam, verseket fabrikáltam, rajzoltam.

Nappal pedig mindenkinek igyekeztem a kedvében járni, igyekeztem jól teljesíteni, nehogy megszóljanak.

Éreztem, hogy nincs rendben ez így, és sokszor tapasztaltam magamon depresszióra hajazó tüneteket. Volt, hogy hetekig sem volt kedvem felkelni, vagy éppen odaülni az asztalhoz a családdal, amikor eljött a közös étkezés ideje.

Az egész tinédzserkorom úgy telt, hogy képtelen voltam kapcsolatot létesíteni egy fiúval, és úgy éreztem, hogy senkinek sem kellek. Volt pár izgalmas randim, de néhány találkozás után elhalt a dolog. Nem értettem, miért, és magamban kerestem a hibát: biztosan nem vagyok elég jó, nem vagyok elég csinos; de a valódi okára nem tudtam rájönni.

Így hát éltem tovább az éjszakai kis titkos életemet, amikor végre magamra maradhattam minden fájdalmammal és alkotó gondolatommal. Ebben az időben több mint száz verset írtam (mondjuk, sosem számoltam meg, de később kijött egy egész kötet csak a legjobbakból).

Szöget ütött a fejembe a gondolat, hogy talán elsőként a külsőmmel kellene valamit kezdenem. Akkoriban kezdődött az „Átváltoztatjuk!” mizéria, lévén, hogy sok más önbizalom-hiányos nőtársam szenvedett a saját külsejétől. Végül beszereztem egy könyvet, ami azt tanította, hogy álmodd meg önmagad sovány verzióját. Azaz minden nőben ott van a szuper alakú, vékony énje, csak ki kell szabadítani a rárakódott hájrétegek alól. Rajtam kb. 15 kg felesleg volt abban az időben, az álombéli 58 kg-os súlyhoz képest, ami az akkori 172 centiméteres magasságomhoz számomra megfelelő vékonyságot jelentett volna.

 

15 éves voltam, amikor életem szerelme váratlanul és teljesen felkészületlenül betoppant hozzánk, a tesóm 18. szülinapi bulijára. Elsöprő érzés volt, bár ezt csak később ismertem fel. A legnagyobb bibi az volt, hogy a nagy Ő pontosan dupla annyi idős volt hozzám képest: én 15, ő pedig 30. Épp a férfiassága csúcsán lévő kor, legalábbis én így láttam őt, és egészen a húszas éveim elejéig ez így is maradt. Sosem történt köztünk semmi, leszámítva pár ártatlan kézfogást, ábrándos tekintetet és egyetlen közösen elköltött, meghitt vacsorát, ahonnan csalódottan távoztam, mert még csak meg sem csókolt.