Megfelelési kényszerem legfőképp abban a három évben csúcsosodott ki, amikor egészen 18 éves koromig, a nagybetűs Nagykorúságomig abba a hitbe ringattam magam, hogy felnövök hozzá. Ő pedig megvár.

Gőzerővel fogtam neki a teljes átalakításomnak, hogy azzá varázsoljam magam számára, aki szerintem neki ideális feleség és később anya lett volna.

Cindy Crawford legkeményebb edzésprogramját csináltam minden áldott nap, napi másfél órában. Az egész étrendemet megreformáltam. Közben pedig mindig úgy alakítottam a dolgokat, hogy kapcsolatban maradjunk, és emiatt elég jó barátok lettünk. Sokat és nagyon tartalmas dolgokról beszélgettünk, akár naphosszat is.

Három évig kitartott a lelkesedésem és a lendületem, de nem bírtam tovább. Egész egyszerűen besokalltam attól, hogy jó esetben félévente egyetlen nap erejéig találkozunk – jellemzően valami időszakos ifjúsági rendezvé-nyen -, ritkaságszámba ment az az év, amikor többször, ha felültem a buszra és több mint két órát utaztam, hogy lássam. Nagyon jó barátságba keveredtem a nagy Ő húgával, és egy idő után már nem kellett ürügyet találnom rá, hogy miért is utazom ilyen messzire.

Szóval, ahogy szépen, fokozatosan átalakultam kívül-belül, bizony egyre másra kezdtek rám felfigyelni a fiúk. Elértem, sőt több esetben alá is mentem a megálmodott 58 kilós álomsúlyomnak. A sok edzéstől kockás lett a hasam, izmos a hátam és a lábaim is elég nagy átalakuláson mentek keresztül.

Végre elértem a bűvös 18-at, és büszkén feszítettem egy újabb ifjúsági találkozón, ahol több mint fél év után újra találkoztunk. Csak egy hibát követtem el: elvittem az aktuális fiúmat is, akivel persze nem volt komolyabb kapcsolatom, hiszen mindvégig a nagy Ő-nek tartogattam magam. Megrázóan vicces így utólag, ha belegondolok.

Miben is reménykedtem? A nagy Ő hozzám hasonlóan egészen merev, konzervatív neveltetést kapott, emiatt a korkülönbség továbbra is leküzdhetetlen maradt. Akadt azonban egy óriási eltérés köztünk (generációs eltérésnek is mondhatnám): én világéletemben szerettem feszegetni a határaimat, míg ő testestül-lelkestül alávetette magát a számára megkérdőjelezhetetlen társadalmi elvárásoknak. Az előítéletektől való félelem miatt a liliomtiprás vétsége nála fel sem merülhetett. Végül 22 éves koromban kaptam meg a végleges választ, miután már nem bírtam tovább, és végre kitálaltam a barátnőmnek, reménybeli leendő sógornőmnek: Ő életem szerelme és ez nem fog megváltozni. A válasz a nagy Ő-től kisvártatva megérkezett, amit a saját húgán keresztül megüzent nekem: hozzá való jelöltje akadt és a korkülönbség miatt – bár nagyon bejöttem neki – sohasem mert volna kapcsolatot létesíteni velem. Kamaszkori szerelemnek tartotta az érzelmeimet, amiket nem érdemes komolyan venni. Az bántott csak, hogy én magasról tettem az előítéletekre, és sosem érdekelt a korkülönbség. Szóval ott és akkor meghalt bennem valami, ami már sosem éledt újjá. Még most is fáj, ahogy ezeket a sorokat írom, 43 éves fejjel. Nem a beteljesületlenség érzése, hanem az, hogy mindezt sosem beszéltük meg őszintén. Neki pedig fogalma sem lehetett arról, hány szinten küzdöttem át magam, hogy elég érett és értékes nő legyek, mire nőként felnövök hozzá, úgy, hogy minderre volt szűk három évem.

Egy valamiben viszont igazán jót tett ez a kis love story nekem: valóban felnőttem. Megtanultam önmagamért felelősséget vállalni és rájöttem, hogy kívül-belül azzá alakíthatom magam, amivé csak akarom. Rájöttem, hogy mit jelent a kitartás. Hosszú évek után, mire sikerült túllépnem a csalódásomon, végre megtanultam, hogy igenis szerethető vagyok. Én magam szerettem meg saját magam, mert egyszer az életben magam miatt is akartam bizonyítani.

Innentől kezdett átalakulni a megfelelési kényszerem. Felismertem, hogy a legnehezebb a magamnak való megfelelési kényszert leküzdeni, ami a gyerekkori maximalista elvárásokból fakadt.

Átmentem a csalódottság, majd a közöny minden fázisán. Átéltem a kirekesztettség összes állomását, mire megértettem: mindvégig magam ítéltem erre. Mert nem tartottam elég méltónak magam arra, hogy valaki igazán szeressen. És utólag bevallva: a lelkem mélyén nem tartottam elég jónak, elég érettnek magam a nagy Ő-höz, így szánalmasan mindvégig takargattam az érzéseimet, nehogy bárki is rájöjjön.

Irgalmatlanul fárasztó volt, elhiheted! Képzeld el, hogy ott ülsz kettesben szíved hercegével, beszélgetsz vele, és szinte beleveszel abba a sötét szempárba, miközben tudod, hogy nem érintheted meg, nem húzhatod magadhoz. Csak reménykedve várod, hogy majd kitalálja a gondolataidat, s egyszer csak ő teszi meg az első lépést. Te meg egész végig azon igyekszel és feszülten koncentrálsz, hogy ne remegjen nagyon a hangod, és ki ne öntsd az üdítőt, amikor a poharad felveszed az asztalról, annyira remeg a kezed. Basszus, volt, hogy ballal fogtam a jobb kezem, úgy ittam, amíg elment a mellékes dolgára.

No, de elég már a love storyból, inkább visszatérek arra, amiről valójában írni szeretnék.

Miután sikeresen életben maradtam a legmegrengetőbb csalódásom után, amit valaha átéltem, bosszúból gyorsan hozzámentem az első férfihoz, aki szembe jött velem és tényleg odáig volt értem. Bölcs döntés, ha-ha!

Mondanom sem kell, hogy korai válás lett a vége. Miután megtapasztaltam azt, milyen, amikor szeretnek, még az ifjúkor hevével, de annak minden bölcsességet nélkülöző ostobaságával együtt, hamar kiléptem ebből a házasságból, 21 évesen.

Mindez fájó, de szükséges tapasztalat volt ahhoz, hogy krónikus megfelelési kényszerrel küzdő énem elementáris erővel megsemmisüljön. Csak ezután lehetett a megholtak poraiból újjászületnem, és az amőbák fejlettségi szintjéről indulva egy kiforrott, sokkal stabilabb organizmust megalkotni: új önmagamat.

Annyi szent, hogy jó sokáig tartott.

Évtizedek távlatából már nagyon hálás vagyok, hogy nem lehettem anno az Övé. Az egész életem megrekedt volna egy stagnáló, unalmasan kiszámítható szinten, ami nem én volnék. Nem élnék most ott, ahová mindig is húzott a szívem: az óceánparton. Sosem tudtam volna meg, ami még csak a házasságom után következett, hogy milyen egy elsöprően szenvedélyes kapcsolat, ami persze szintúgy zátonyra futott, de általa megszületett bennem az ÖRÖK NŐ. Megélhettem a nőiességem minden fokát, minden mélységét és magasságát, ami által ma az vagyok, aki vagyok.

Megtanulhattam, hogy a hosszú távú párkapcsolat nem a szenvedélyre épül, hanem a közös célokra és az építő kommunikációra. Most már ebben élek, de azt is tudom: fejlődésemnek, együtt fejlődésünknek sosincs vége. És éppen ez az, ami egy kapcsolatot megunhatatlanná tesz.

Megtanultam, hogy a közöny, ami a feltétel nélküli megfelelési kényszer totális ellentéte, éppúgy rombol. Eljutsz odáig, hogy már a magad számára is senkivé válsz. Itt ér el a végzet, amikor belehaltál mindabba, amiben eddig hittél.

Ha valaki egy hatalmas csalódás után átesett a közöny megsemmisítő fázisán, már van mire építkezni.

Elsőként ott kezdtem, hogy meghatároztam, mi számomra az igazán fontos. Mi az, ami megüti az ingerküszöbömet és mi az, ami nem. Innentől indult be az okos szelektálás, amit az elmúlt évtizedben mesteri szintre fejlesztettem, azt hiszem. Persze mindig van hová fejlődni, és ez alapvetően jó is így.

Mire idáig eljutsz, már csak azok maradnak meg körülötted, akiknek valóban fontos vagy. Mert akik bebizonyították, hogy csak érdekből, a kölcsönös panaszkodás, a mocsárban fetrengés élvezetéért voltak veled, már rég elmaradtak. Azóta kerestek valaki mást, akik még vevők erre az alacsony rezonanciájú rezgésre.

Egy idő után már egy vállrándítással elintézel dolgokat. Olyanokat, amiken régen kiakadtál volna és üvöltve, hajad-ruhád tépázva vonultál volna végig az egész házadon, napokig is, mire lecsillapodsz. Nem éri meg.

Összegezve: jól körülhatárolt értékrendem lett ahhoz, hogy elsőre meglássam, kivel és mivel érdemes foglalkoznom. Hogy mit kell meghallanom és mi az, aminek a híre már el se jut hozzám. Most már csak ennek az értékrendnek kell megfelelnem.

Zéró hiábavaló erőlködés és maximális az élet megélése. Így lett a meddő szenvedésből az életem élmény, a megfelelési kényszerem pedig átalakult olyan jelzőrendszerré, ami elválasztja a búzát a pelyvától.

Ami a legfontosabb és emögött áll: a megingathatatlan önbecsülés, amely csak azoknál alakul ki, akik a fájó tapasztalataikba egy kicsit belehalnak, hogy utána főnixmadárként térjenek vissza az élők sorába.

Nem lesz sima ügy, annyit elárulhatok.