1996. december 3., kedd kora hajnal, Budapest, a BRFK Deák téri épülete
Doszpot kitapogatja a Nokiát a földön, és rögtön az első csöngés után fogadja a hívást.
– Mondd! – szól bele kásás hangon.
– Százados úr, jelentem, a boncolásnak vége.
Doszpot felül a kanapén, mire egy csomó papír a padlóra hullik. Párszor végigsimítja tüskére vágott haját, és kinéz az irodája ablakán. A Deák tér sosem alszik. A közvilágítás sárgás fényébe kevert pirosas derengés most épp zöldre vált, egy éjszakai busz kínlódva nekilendül, valaki hosszan dudál – talán lassú neki a tempója, és ő még ilyen késő éjszaka is siet valahová.
– Hallgatlak – feleli, és a kettes számú nyomozócsoport vezetőjére, a körülményes Kovács Emilre gondol – szinte látja maga előtt, ahogy most épp a proszektúra folyosóján áll gyűrött, szarbarna öltönyében, és akkurátusan jelenteni készül neki, úgyhogy ösztönösen javítja is magát: – Vagyis hallgatom.
A fél év alatt, amióta ő az Életvédelmi Alosztály vezetője, még mindig nem tudta megszokni, hogy a „régiek” közül néhányan annyira a rezsimszabályok szerelmesei, hogy minden mást hajlandók alávetni nekik, csak hogy a szolgálati út csorbát ne szenvedjen.
– Igenis, százados úr! – feleli hálásan Kovács. – Tehát a halál oka egy 6,35-ös kaliberű lőfegyverrel leadott, koponyát ért lövés, ami az elhunyt azonnali halálát okozta.
– Tényleg? Meg vagyok lepve – feleli Doszpot, és felkászálódik a kanapéról.
– Hogyan?
Sóhajt.
– Hagyjuk. Ezenkívül talált még valami meglepőt a doki?
– Meglepőt?
Doszpot grimaszol, és köröz néhányat a vállával, aztán elindul az ablak felé, de az első lépésnél fájdalmasan felnyög: a húszévnyi karate tönkrevágta sok helyen, de talán a térde kapta a legtöbb rúgást, úgyhogy az egy ideje már nem hajlandó csak úgy első szóra engedelmeskedni. Megáll, és miközben a füléhez tartja a mobilt, óvatosan megmozgatja a lábát. Harminchárom éves, de a teste ébredés után már kér néhány percet, hogy harminchárom éves test módjára működhessen.
– Hogy bármi mást talált-e a doki, Emil. Azt kérdezem.
– Igen.
Hallatszik, hogy megsértődött, Doszpot meg leszarja.
Papírzörgés, torokköszörülés.
– Van két dolog. Az egyik, hogy a lövedék eltávolítása során a roncsolt golyóhoz tapadva fehér színű, polietilén-maradványt találtak. A másik, hogy…
– Várjon! – szól rá Doszpot. – Ez magának mit jelent?
– Hogy…
– Mint a Prisztásnál, emlékszik?
– A zacskó?
– Aha!
– Itt is?
– Ez magyarázat lehet arra, hogyhogy nem találtuk meg itt sem a töltényhüvelyt a helyszínen.
Bizonytalan csend, aztán Kovács Emil óvatosan megkérdezi:
– Tehát az elkövető, ahogy a Prisztás megölésénél, itt is egy nejlonzacskón keresztül lőtt, majd a zacskóval együtt a fegyvert és a hüvelyt is elvitte a helyszínről, nem hagyva nyomot maga után?
– Szép munka, Emil, maga nagy koponya! – feleli Doszpot, és elvigyorodik. – Vagyis…?
– Vagyis az elkövetői kör akár azonos lehet a Prisztás…
– Vagy?
Csend. Kovács most már dühös, ez tisztán hallatszik abból, ahogy a telefonba szuszog.
– Vagy…
– Vagy az elkövető, ahogy minden egyes magyar ember, olvasta az újságokban, hogy a Prisztás-gyilkosság helyszínén valószínűleg így csinálták, és úgy döntött, hogy a jó ötleteket kár lenne nem használni, ha gyilkolni támad kedve.
Kovács nagyot sóhajt, mielőtt válaszol:
– Már megint viccre veszi az egészet, százados úr, és meg kell mondanom, hogy ez nekem nem tetszik.
– Sírnom kéne?
– Sírni éppen nem, de mégiscsak meggyilkoltak egy húszéves lányt, és maga meg…
Ez az, fasza, megint témánál vannak. Doszpot nyel egyet, de aztán mégis beleáll, pedig éjjel fél kettő van, és sokkal jobb lenne, ha egyszerűen csak mindketten húzhatnának aludni, de most már mindegy. Az ő szeméből már úgyis kiment az álom, Kovács meg még bele sem kezdett, úgyhogy akár le is bokszolhatják.
– Maga szerepzavarban van, Emil, de azért én hadd ne legyek, ha nem baj, oké? – Mondja, aztán hozzáteszi: – Sírni a családnak kell, nekem meg az a dolgom, hogy elkapjam nekik a gyilkost, ahogy a magáé is ez, vagy nem?
– Nyilván, de nekem akkor se tetszik, ahogy ilyen stílusban…
Doszpot megvakarja magát alul, és egy fiatal nőt figyel az utcán, ahogy bizonytalan mozgással átmegy a zebrán – acélbetétes bakancs, szegecses fekete bőrdzseki, a taréjba zselézett haja viszont már jócskán megfáradt, mióta este otthon bebetonozta. Remélem, épségben hazaér – gondolja, rögtön utána meg, hogy kurvára elég ügye van az alosztálynak így is.
– Engedjük ezt most el, Emil, mit szól hozzá? Maga elmondja, mi volt a másik, aztán mind a ketten eltesszük magunkat holnapra, és reggel nyolckor találkozunk az eligazításon.
– Mit mondok el?
– A másik dolgot, amit a doki kigubázott a boncoláson!
– Ja, igen. Pásztor Ágnes terhes volt. Az orvos szerint úgy hathetes.