3

1996. december 4., szerda délután, úton Tápiószecső felé, majd Budapest, a BRFK Deák téri épülete

– Nem nyilatkozom!

– Pepito, ne csináld!

– Neked nem vagyok Pepito, soha nem is voltam!

– Mondjuk, amikor a dömsödi gyilkosságról írtam annak idején a Mai Napban azt a hosszú cikket, és ott Pepitónak neveztelek, meg leírtam, mekkora királyok voltatok az elfogásnál, akkor nem zavart a Pepito, igaz, Doszpot százados?

Doszpot sóhajt egyet, és belenéz a visszapillantó tükörbe.

Az autók fényszóróinak egybekapcsolódó fénye hosszú, sárga óriáskígyónak tűnik, ahogy halad mögötte a sor a délutáni csúcsforgalomban a harmincegyesen. Az ég gusztustalanul szürke, az út csúszik, ő pedig éhes. Jelenleg nem vágyik másra, mint hogy kinyissa az ajtót Tápiószecsőn, a szülői házban, magához ölelje a két fiát, és leüljön a megterített asztalhoz, amin az anyja díjnyertes paprikás csirkéje várja. És kurvára nincs kedve most ehhez az újságíróhoz.

– Itt vagy még, századosom? – kérdezik tőle a vonal másik végén, ő meg elhúzza a száját, és kelletlenül válaszol.

– Itt. És az a dömsödi ügy még az özönvíz előtt volt, a cikket pedig nem is láttam, mielőtt megjelent, úgyhogy ha zavart volna is a Pepito, olyan sok mindent úgysem tudtam volna csinálni ellene. Ugye? – kérdezi, aztán hozzáteszi: – Tisztelt szerkesztő úr.

De a Hajnali Krimi nevű napilap lelkes bűnügyi tudósítájáról jelenleg lepereg az irónia. Sztorit akar, ennek érdekében pedig hajlandó még egy kicsit cseverészni.

– Özönvíz előtt? Te viccelsz, Péter? Még alig lesz öt éve az egész – persze, akkor még csak megyei nyomozó voltál, azóta meg már a BRFK főzsaruja. Ekkora villámkarrier nem volt még az országban, apám, legyél nagyon büszke magadra!

– Figyelj, kurvára mondd, mit akarsz. Nagyon nincs kedvem most ehhez az ócska enyelgéshez!

Az újságíró végre ért a szóból.

– Oké, oké, a tárgyra térek. A hétfői emberölés érdekelne, a sashegyi, ahol azt a fiatal lányt lőtték le. Jutottatok már valahova? Megvan a fegyver? Milyen kaliberű? Van már gyanúsított? Elszigetelt ügy, vagy esetleg összefügghet valami korábbi esettel? Tűnt el valami a…

– Te most hülyének nézel?

– Egy morzsát adj csak, századosom! Egy apró infót, amiből kijön a holnap reggeli cikk.

Doszpot felnevet.

– Te teljesen hülyének nézel? Tudod, hogy mit fogok mondani.

– Még nem, Péterem, de már nagyon várom!

Doszpot arra gondol, hogy a srác kezd teljesen elpofátlanodni, aztán monoton hangon darálni kezd:

– December másodikán, hétfőn a késő délutáni órákban Budapesten, a Meredek utca egyik családi házában meggyilkolták a húszéves P. Ágnest. Az ügy felderítése nagy erőkkel folyamatban van, egyéb információt a nyomozás érdekeire való tekintettel egyelőre nem áll módomban megosztani a nyilvánossággal.

A vonal túlsó végén csalódott sóhaj. Doszpot mellé kivág egy kocka-Lada, és kétségbeesetten nyomja a gázt, hogy el tudjon húzni mellette. Szemből nagy tempóval közeledik egy kocsi fényszórója, úgyhogy Doszpot rátenyerel a dudára, és fékez, aztán amikor a Lada végre kínkeservvel megelőzi, és az utolsó pillanatban bevág elé, halkan mond egy bazmeget.

– Minden oké? – kérdezi az újságíró. – Élsz még?

– Én igen – feleli a százados. – Azt hiszem, akkor végeztünk is.

– Miért vagy ilyen szigorú? Csináltam valami rosszat?

– Figyelj, valaki hív, most le kell tennem! – vágja rá Doszpot, és megnyomja a piros gombot.

Ez a fickó a Totka-merénylet ügyében addig nyaggatta az egyik szomszédot, hogy az elkotyogta neki, a rendőrség az egész környéket körbekérdezte, felismernek-e egy rozoga falétrát, amit a Totka házát körülvevő fehér kőkerítéshez támasztva találtak, és amiről gyanítják, hogy az elkövető azon mászott fel a merénylet előtt. És tegnap megírta az infót anélkül, hogy előtte felhívta volna, szabad-e, úgyhogy egy ideig most érezni fogja a törődést.

Közben pedig tényleg bejött egy másik hívása.

– Mondd – kezdi köszönés nélkül, amikor felveszi, és arra gondol, nehogy valami olyan legyen, ami miatt fordulhat vissza.

Két hete nem látta a fiait.

– Figyelj, Pepe, azt hiszem, vissza kéne jönnöd.

– Na, bassza meg. Tudtam.

– Ne haragudj, de nem tudok velük mit csinálni, azt mondták, addig nem mennek el, amíg veled nem tudnak beszélni.

– Kik? – kérdezi Doszpot, miközben indexel, és lehúzódik a leállósávba, aztán bekapcsolja a vészvillogót.

Ez van – túl szép lett volna, hogy igaz legyen minden: a meleg vacsora, a gyerekei és némi esély egy nyugalmas estére.

– A Pásztor Ágnes szülei.

– De már beszéltem velük. És az Emil csoportjára szignáltam ki az ügyet.

– Igen, tudom, de rajtad kívül nem hajlandók mással beszélni. A nő azt mondja, az öreg nyomozó nem tájékoztatja rendesen, és úgy beszél velük, mintha őket gyanúsítaná. Szerintem teljes idegroncs a nő. Most is itt ülnek a folyosón, a férje próbálja nyugtatni, de azt ismételgeti, hogy csak neked hisz, és tőled akarja hallani, hogy áll a nyomozás, mert te megígérted neki, hogy megtalálod, ki ölte meg a lányát.

– Fasza – feleli, és épp kikap egy pillanatot, amikor nagy ívben vissza tud fordulni Budapest felé. – Mondd meg nekik, hogy húsz percen belül ott vagyok, addig meg készítsd be az összes jelentést az asztalomra, ami eddig keletkezett az ügyben.

Elköszönnek, Doszpot kiteszi a kék lámpát a kocsi tetejére, és tövig nyomja a gázt, pedig még mindig csúszik az út, aztán fél óra múlva személyesen is meggyőződhet róla, hogy Pásztor Ágnes édesanyja két nappal a lánya meggyilkolása után tényleg valóságos idegroncs.

Doszpot irodájában vannak. Az asszonyt és a férjét a kanapéra ültette, ő meg odahúz egy széket velük szembe, a dohányzóasztal másik oldalára – egy íróasztal mögé húzódva képtelenség empátiát mutatni ilyen helyzetben.

– Tudom, hogy amit kérek, szinte lehetetlen, de tényleg próbáljon egy kicsit megnyugodni, asszonyom – mondja a százados, és arra gondol, ha most ő lenne ilyen helyzetben, nem biztos, hogy meg tudná tenni, amit a nőtől kér.

A fiaira gondol, szinte látja maga előtt csalódott arcukat, amikor a nagyanyjuk nem sokkal korábban közölte velük, hogy az apjuk mégsem tud ma elmenni, hogy végre találkozhassanak – a kicsi talán sírva is fakadt, hisz ő azt kérte tőle, írja meg a levelet a Mikulásnak, hogy milyen ajándékot szeretne, és ő majd Pesten bedobja egy postaládába. Egész nap arra gondolt az iskolában, hogy ma végre látja az apját, de most csak áll ott csalódottan a nagyanyja konyhájában, kezében a levél… Doszpot megrázza a fejét, hogy visszatérjen a valóságba, és csak remélni tudja, hogy azok ott ketten, vele szemben nem vették észre, hogy máshol járt. Alaposan szemügyre veszi a nőt.

Dr. Pásztor Olga árnyéka önmagának. Fekete nadrágot és kötött pulóvert visel. Hosszú, vörös haja mosatlanul lapul a fejére, egy fekete befőttesgumival fogta össze a tarkóján, a szeme mintha eltűnne a szemgödrében, de most nem sír, talán elfogytak mára a könnyei, vagy sokkal inkább kapott valami nyugtatót a férjétől, ami mostanra kezdett hatni.

– Nem akarjuk zavarni, de muszáj beszélnünk magával. Ugye nem haragszik, hogy csak úgy bejöttünk?

A hangja tompa, egy gombócba gyűrt, nedves papír zsebkendőt markol, és kibámul az ablakon Doszpot válla felett.

– Akkor jönnek vagy hívnak, amikor csak szeretnék. Ez a legkevesebb – feleli, és hálás, amiért a gondolatait végre sikerült visszairányítani az itt és mostba.

Aztán sóhajt egyet, és rádöbben, hogy sajnálja ezt a két embert. Pásztor Ágnes hiába volt már húszéves, ők valószínűleg akkor is úgy tekintenek rá, hogy gyerek: az ő kicsi, érzékeny lányuk, akit nem tudtak megvédeni.

– Ági mindig olyan kis sérülékeny volt, már kicsinek is – szólal meg az asszony, mintha olvasna Doszpot gondolataiban.

A százados hallgat – a nő most beszélni szeretne.

– Hét hónapra született, az sem volt biztos, hogy meg fog maradni. A Tűzoltó utcai Gyerekklinikán feküdt az intenzíven két hónapon át, és az elején én mindennap úgy mentem oda, hogy mi van, ha…

– Hogy él-e még egyáltalán – mondja Doszpot, és nyel egyet.

Ezt igazán nem kellett volna.

– Maguk is? – kérdezi a nő, és az arcán most mintha valami pozitív érzelem látszana, talán mintha a közös traumától közelebb érezné magához a rendőrt, akit pedig alig ismer.

– Nyolcvanhatban született az első fiam, Márk, és ugyanezt csináltuk végig mi is – feleli, és összeszorul a gyomra.

– Nyolcvanhat? De akkor ő még most is csak tízéves. Jól van, ugye?

– Szerencsére makkegészséges – feleli Doszpot, aztán megköszörüli a torkát, és felveszi az asztalról a helyszíni szemléről készült jelentést.

Már eddig is több személyességet vitt bele az ügybe, mint amennyit szabad lett volna.

– A fegyvert egyelőre sajnos nem találjuk, de szerintem ezt már tudják, ugye?

– Nem találták meg Ági mellett a földön… – motyogja az asszony, aztán elhallgat.

A férje átkarolja a vállát. Kemény, határozott, intelligens férfi – az összeomlás szélén. Doszpot tudja, hogy a kerület legmenőbb válóperes ügyvédje, akitől rettegnek az ellenérdekű felek, most pedig itt ül, többnaposnak tűnő, gyűrött, fehér ingben, amire egy kinyúlt kardigánt vett, a keze remeg, ahogy a szája széle is, de minden erejével azon van, hogy tartsa magát.

– Mint tudják, az egész házat átkutattuk, ahogy a kertet, a garázst és az utcát is, de az elkövető nyilván magával vitte, úgyhogy ezen a vonalon sajnos egyelőre nem tudunk elindulni.

A nő bólint, aztán beszélni kezd – csendes, erőtlen a hangja, mintha csak magához szólna.

– Hiába engedték haza a kórházból, mert sokáig nem tudott semmit se gyarapodni, nekem elapadt a tejem, aztán azt mondták, szerezzünk valahonnan egy nőt, akinek sok teje van, és az majd lefeji, mi meg elhozzuk, de az se volt jó, mert azt meg nem bírta szegénykének a gyomra, úgyhogy…

– Csssssss – csitítja a férje, és rászorít a vállára, mire a felesége elhallgat.

Mind várnak egy kicsit, aztán Doszpot folytatja.

– Jelenleg a teljes nyomozócsoport Ágnes kapcsolati hálójának a feltérképezésén dolgozik, de ez hatalmas munka, mert nemcsak az egyetemi évfolyamtársait, de a fotómodell kollégáit, a sminkeseket, fotósokat meg mindenkit megpróbálnak összegyűjteni, aki érdemi információkkal szolgál, és…

– Gondolja, hogy közülük bárkinek is köze lehet ehhez, ami történt? – kérdezi a férfi, és a hangja most kemény. – Van ennek bármi értelme? Azt gondolja, ezek közül bárkinek is lenne fegyvere? És eljönne hozzánk, és csak úgy lelőné? De mégis, miért?

Doszpot felemeli a kezét, és leállítja, mielőtt hisztérikussá kezdene válni. Vékony jégen táncol, és egyértelmű, hogy egy rossz szó vagy mondat, és bármelyiküknél elszakadhat a cérna.

– Egy emberölési ügyben sosem gondolunk semmit. Az lenne a legnagyobb hiba, amit elkövethetnénk – mondja, és figyel rá, hogy a hangja nyugodt maradjon.

– Ha rögtön az elején lenne egy teóriánk – ebben az esetben mondjuk az, hogy a lőfegyver miatt kizárunk egy csomó embert, akikről önök nem tudják elképzelni, hogy fegyvert szerezzenek, és azzal öljenek –, akkor indokolatlanul szűkítenénk a kört, és elszalasztanánk egy csomó olyan adat összegyűjtését, amit később már nem tudnánk pontosan ugyanúgy pótolni, mert az idő telik, az emberek felejtenek, az emlékek halványulnak, és összemosódnak mindazzal, amit közben egymástól vagy a tévéből hallanak. Szóval, higgye el, hogy a kollégáim tökéletesen végzik a dolgukat, amikor minden kapcsolatot megpróbálnak felderíteni.

– Az Attila volt – suttogja a nő, és felszegi a fejét. – Felesleges ennyi embert végignyomozni, mert ő volt, ő ölte meg!

Most egyenesen Doszpot szemébe néz. Nem sír – úgy tűnik, ezért jött, hogy ezt elmondja.

A százados leteszi a jelentést az asztalra, és kikeres egy másikat az aktakupacból.

– Farkas Attila, huszonnyolc éves, jelenleg egy Kalóz utcai villát bérel egy üzlettársával együtt, és hat hónapja volt kapcsolata Ágnessel.

– Az a férfi egy bűnöző, egy maffiózó! – mondja a férfi, és majdnem kiabál. – Megpróbáltuk eltiltani tőle Ágit, de nagykorú volt, nem tudtunk mit csinálni, egyszerűen megszédítette a drága kocsijával meg a drága ajándékokkal…

– A születésnapjára elvitte repülővel Párizsba, a Disneylandbe! Érti? Behálózta, tönkretette, aztán az Ági talán szakítani akart, és akkor egyszerűen csak lelőtte az az állat!

Most már mind a ketten kiabálnak.

Doszpot vesz egy mély levegőt, megvárja, míg egy kicsit lehiggadnak, és csak aztán válaszol:

– De összesen nyolc ember tanúsítja, hogy a gyilkosság feltételezett időpontjában a belvárosi éttermében, a Fregattban tartózkodott.

– Mindegy, nem érdekel! Hazudnak mind! Az ő emberei, azt mondják, amit parancsol nekik! – mondja Pásztor, a felesége meg újra sírni kezd, aztán előrehajol, a fejét a térdére teszi, átkarolja a lábát, és ringatni kezdi magát, mintha ezzel el tudna menekülni ebből az egészből, és néhány pillanatra elfeledkezhetne mindarról, amiről, pontosan tudja, már soha az életben nem feledkezhet meg.

– Segítenie kell, Doszpot úr – suttogja a férje, és a szeme megtelik könnyel.

Pislog egyet, a két nagy csepp pedig egyszerre hullik le a lábára. Nem törődik vele.

– Biztos, hogy ő volt, másról egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ilyet csinált volna. Ha meg nem ő volt, akkor fogadott egy bérgyilkost. Tudja, hogy mennek ezek, maga tudja a legjobban ebben az istenverte országban, hogy intézik ezek az alja senkiházik a dolgaikat.

Doszpot nem válaszol. A jelentések rendben vannak, az alibi korrekt, nincs olyan bíróság, amelyik ne mentene fel egy ilyen alapján bárkit. Viszont logikus, amit mondanak. És egyre jobban sajnálja őket. Mostanra a folyosó elcsendesedett, az irodák körülöttük talán már mind kiürültek. Csak ők ülnek ott, miközben köréjük települ a csend és a sötétség.

– Én is utánanézek – mondja, és arra gondol: talán megint hibázik. Talán megint olyat ígér nekik, amibe belekapaszkodhatnak, hogy aztán csalódjanak, és még jobban összeomoljanak.

Feláll, Pásztor azonnal követi, aztán a felesége hóna alá nyúl, és felsegíti.

– Kérem, ne hagyja, hogy a kollégái higgyenek ennek a szemétnek! – mondja még, aztán hozzáteszi: – És ne engedje, hogy helyette összevissza zaklassanak olyan embereket, akiknek az égegyadta világon semmi köze se lehet ehhez a szörnyűséghez.

– Keresni fogom önöket, ahogy utánanéztem a dolgoknak – feleli, aztán az ajtóhoz kíséri őket.

Kilépnek, az asszony utoljára még ránéz, és megszorítja a kezét, fáj, olyan erősen markolja.

Doszpot becsukja az ajtót, hallja, ahogy a lépteik távolodnak a folyosón, és csak egyvalamit érez: hogy nagyon fáradt.

Egyvalamit pedig esélye sem volt elmondani nekik, mert ilyen helyzetben az ember ilyet nem tehet.

Nem mondta el nekik, hogy a lányuk terhes volt, és minden valószínűség szerint attól, akit ők a gyilkosának gondolnak.