Egészen kicsi koromból maradtak meg emlékek róla. Emlékszem minden este miután édesanyám letett aludni eljött hozzám. Mikor kiment és becsukta az ajtót én felültem az ágyamban szorongatva a kis kutyusomat és vártam, hogy jöjjön. Ő persze nem sokkal később jött is, hatalmas fénnyel olyan erős volt, hogy minden alkalommal azt hittem megvakulok. Szerettem ha ott volt, olyankor nem féltem semmitől, szerettem vele beszélgetni, játszani, megnyugtatott. Amikor mennie kellett megpuszilt és elköszönt, de mindig megvárta amíg elalszom. Mivel édesanyám egyedül nevelt így nem volt valami sok ideje rám, persze mindent megtett azért, hogy ne érezzem magam egyedül. Sokat dolgozott szegény így mindig én voltam az utolsó az oviban is akit elhoztak. Nem volt sok barátom aki volt annak meg hamar megtanultam, hogy nem beszélhetek arról amit én látok. Emlékszem, mikor először szóltam anyámnak. A buszon, vásárlásból tartottunk hazafelé. Régi öreg busz volt az embernek nagyon kellett kapaszkodni rajta, hogy ne essen el. Anyám ha volt hely mindig az ablak mellé ültetett ő ült kívülre , hogy nehogy kiessek. Szerettem buszozni, szerettem nézni az embereket és azt ahogy minden olyan gyorsan elsuhan mellettünk. Azon a napon is így volt, nézelődtem, néztem az embereket és azokat akik mögöttük álltak. Ekkor már azt hiszem olyan öt éves lehettem. Az egyik buszmegállóban felszállt egy anyuka a gyerekével, aki tolószékben ült. Elég sokat álltunk emlékszem mire sikerült feltenni. Akkor találkoztam életemben először Behúzót. Borzasztó rémisztő volt, nagyon féltem tőle. Csúnya szakadt fekete csuklyát viselt, hosszú kampós orra volt és nagyon hosszú ujjai. A szemét nem láttam pedig tudtam, hogy engem néz. Éreztem, hogy a szívem egyre jobban ver, elkezdett izzadni a tenyerem, remegett a lábam a rémülettől. Ránéztem anyámra aki nézelődött merre járunk, nehogy a buszon maradjunk, arra gondoltam észre se veszi? Megütögettem a karját, hogy szóljak neki. – anya te is látod? Rámutattam a Behúzóra, mire ő odanézett és elég dühösen nézett vissza rám. -Tammy mit képzelsz? Nem mutogatunk beteg gyerekekre, nem szabad. Szerinted, hogy esik ez az édesanyjának? Arra gondoltam biztos nem látja, így megpróbálok jobban rámutatni. – de anya én arra gondolok ami ott áll mögötte. Erőteljesen rámutattam, ekkor már egy pár ember minket nézett főleg a gyerek édesanyja, aki nagy nehezen megfordította a tólószéket, hogy háttal legyen nekem. Anyám ekkor már nagyon mérges lett. – na most volt elég, fejezd be és szégyelld el magad! – de anya nem látod? – Tammy még egyszer rád kell szólnom nagyon nagy bajban leszel. Ekkor kezdtem először sejteni, hogy valami nem stimmel velem. Próbáltam nem figyelni a félelmetes alakra, de éreztem, hogy engem néz. Muszáj volt felemelnem a fejem és ránéznem, de amint felemeltem ő ott termett. Ott volt egyenesen az arcom elött, én pedig halálra rémültem. Körülbelül fél perc telhetett így el, egyszerűen csak bámult engem én meg közben azt vártam anyám mikor veszi észre. Hisz most itt van egyenesen az arcom előtt van, de hiába volt olyan közel még mindig nem láttam a szemét. Sötét volt az arca csak az orra volt ami kilógott, fürkésztem az arcát rémülten, mikor megszólalt. – te látsz engem, igaz? Nem tudtam válaszolni neki, mire ő nevetve visszaugrált az autóbusz ülések tetején vissza a gyerekhez. Csak néztem, ahogy ugrál át az emberek feje fölött majd a tolószék fogójára ülve tovább bámult engem. -ezek az emberek miért nem látják? Kérdeztem saját magamtól, anyámra rá se mertem nézni. –hisz most ugrált el a fejük fölött. Annyira idegesítő volt ahogy bámult engem, hogy szorosan az ablak mellé húzódtam és igyekeztem nem hátra nézni csak kifelé az ablakon. De hiába néztem ki, éreztem ahogy bámul engem éreztem a szemeit a hátamban. Tudom, hogy engem nézett végig.

Mikor végre leszálltunk a buszról megkönnyebbültem, anyám szorosan megfogta a kezem míg átmentünk az úton. Nem laktunk messze a buszmegállótól csupán pár háznyira, viszont a kis séta alatt anyám egyszer sem szólt hozzám. Éreztem, hogy haragszik rám, persze mihelyst a házba értünk rögtön nekiállt főzni. Gyorsan szaladt a konyhába láttam ahogy pucolni kezdi a burgonyát. Álltam az étkező közepén és úgy éreztem megfulladok. Nem tudtam magamban tartani pedig tudtam ha újra szólok büntetést kapok, de már nem törődtem ezzel sem. Tudni akartam én miért látok többet mint ők. Bemerészkedtem a konyhába, de ő nem nézett rám csak folytatta tovább. – anya?

Mondjad gyorsan mi a baj?
Kérlek hidd el nekem amit mutattam a buszon- letett mindent a kezéből megfogta a kezem és kivitt az étkezőbe
Ülj le ide gyorsan. Jólvan Tammy mit láttál?
Te nem is láttad? Ott volt a tolószékes kisfiú mögött, nagyon megijedtem tőle és csúnya volt. A többit se láttad?
Milyen többit Tammy? Szívem nem tudom miről beszélsz, de én nem láttam semmi mást csak azt a szegény kisfiút.
Én minden ember mögött látok valakit, de ők nem csúnyák nagyon szépek és kedvesek. Viszont ez borzasztó volt és...
Rendben Tammy várj, az a helyzet, hogy még nagyon élénk a fantáziád érted? És még kicsi is vagy nagyon, most menj játssz valamit mint a többi normális gyerek mert így nem lesz vacsora.
De anya...azt a bácsit sem ismered, aki eljön hozzám minden este? Anyám erre összehúzta a szemöldökét, tudtam, hogy most már nagyon mérges.
Miféle férfiről beszélsz? Hol jön be?
Az ablakomon
Bemászik vagy mi?
Nem csak úgy jön, és nagyon erős fénye és...
Jólvan, már azt hittem tényleg bemászik valaki. Tammy, tudom, hogy egyedül érzed magad, de mint az előbb is mondtam még kicsi vagy nem sokára nem fogsz ilyeneket képzelődni. Most menj szépen játszani.

Bementem a szobámba, ami nem volt valami nagy, de én szerettem. Imádtam az ágyamat mindig úgy éreztem megvéd ha félek. Volt egy kis Barbie házam, gondoltam játszok a babáimmal egy kicsit, de nem ment ki a fejemből az a borzalmas lény. Azon gondolkodtam, hogy tudott úgy ugrálni, hogyan fért el a tolószék fogóján, amikor olyan hosszú volt? Aznap még jobban vártam az estét, hogy végre beszélhessek vele és megkérdezzem mi volt az a valami és miért csak én látok többet mint más. Anyám hamar letett aludni korán keltünk minden nap, mindig betett az ágyba adott egy puszit és kiment. Volt egy szép nagy játék kutyusom azt szorongattam amíg vártam. Néha amíg vártam különböző alakok mászkáltak át a szobámon, nem igazán féltem tőlük nem voltak rémisztőek, olyanok voltak mintha keresnének valamit. Amikor bejöttek rám néztek, majd tovább mentek. Volt pár alkalom amikor odajöttek hozzám és megkérdezték tudok-e segíteni nekik, én persze mindig azt mondtam, hogy nem. Nekem persze folyamatosan az a borzalom járt az eszemben és elkezdtem attól félni, hogy mi lesz ha bejön? Mi van ha most is itt van? Felültem az ágyamban és körbenéztem a szobámban, alaposan szétnéztem, a Barbie házam, a szekrényem az ajtó felé is néztem, majd az ablakomra. De hirtelen nagy fény lett a fény egyre csak erősödött, így becsuktam a szemem. Hát végre itt van gondoltam. Leült az ágyam végére törökülésben, ahogy mindig.

Végre, már nagyon vártalak.
Oh, ennek örülök.
Ma láttam valamit amitől nagyon megijedtem, nagyon féltem tőle, nem olyan volt, mint a többi. Hosszú volt, de mégis össze tudott kuporodni és...
Jólvan vegyél levegőt is, nyugodj meg. - rátette a kezét a fejemre és megsimogatta.
Amit láttál azt úgy hívják Behívó. Tudom, hogy rémisztőek, de nem kell félned tőlük, ők nem tudnak bántani téged, hisz csak úgy tudnak itt lenni ha valaki energiáját felhasználják. És ha már valakiét használják azt többé nem engedik, halálukig rajtuk maradnak. Most még ezt nem annyira érted, de majd eljön az idő, amikor mindent érteni fogsz.
De miért csak én látom? Más nem is lája őket?
Figyelj rám! Gondolj csak bele, mi lenne ha minden ember azt látná amit te? Megijednének, félnének. Csak te vagy olyan bátor, és erős, hogy láthasd őket.
Szerintem más is lehet ilyen bátor, és én különben sem vagyok bátor. Néha még azoktól is félek akik itt járkálnak.
Tőlük sem kell félned a vándorok nem mindig találják meg a helyes utat, szeretnek még itt időzni egy kicsit mielőtt eljönnek hozzánk.
Az a valami látott engem a buszon és a vándorok is látnak – tudtam, hogy nem szereti ha sokat kérdezősködők, de akkor már mindent akartam tudni. Ahogy ránéztem az arcára mosolygott majd megfogta a kezem. – tudod gyermekem a te szemed fénye mindennél fényesebben ragyog. A fényét lehet látni odafent és odalent is. – lassan felállt az ágyamról tudtam, hogy indulni készül. – most pihenj, nekem mennem kell.
Rendben, jössz holnap ugye?
Hát persze, de aludj most már. – ahogy becsuktam a szemem tudtam, hogy meg ott van várta, hogy elaludjak, mindig megvárta és csak utána ment el.

Másnap reggel nem keltem valami vidáman, hallottam ahogy anyám kiabál, - fent vagy már? Indulnunk kell siess.- persze sietek, gondoltam. Utáltam az óvodát, nem volt egy barátom se. Furcsának tartottak, mindig csúfoltak. – nézd ott az a flúgos. Nem szerettek velem játszani. Minden reggel rohannunk kellett, hogy anyám visszaérjen a buszhoz amivel ment dolgozni. Nem messze az ovi, csak átmentünk a főúton bekanyarodtunk egy kis utcába és egyenesen kellet menni. Szerettem arra járni rengeteg szép ház volt, az út amin mentünk lejtős volt, két szép nagy lejtőn jutottunk el az oviba. Igazából ez csak odafelé volt jó, hazafelé már nehezebben ment az ember. Mikor beértünk anyám mindig gyorsan elköszönt szinte csak bedobott adott egy puszit és elviharzott. Én pedig nagyon szomorú voltam minden alkalommal, csak néztem a folyósón ahogy sietve elszalad. Utáltam, hogy ott hagy. Az óvónő kedves volt Mary-nek hívták. Amolyan átlagos kinézete volt egy kicsit szerintem ducibb volt a kelleténél, nagyon sokat fújtatott minden egyes játék után. Most is rám szólt mint mindig. -gyere be a szobába Tammy! Nagyszerű gondoltam még egy borzalmas nap és iszonyat unalmas lesz. Én voltam az első akit hoztak és az utolsó akit vittek. Nem vártam, hogy beérjenek a többiek, de jöttek sorban. Volt egy lány aki jobban piszkált mindenkitől, Claire-nek hívták. Hosszú szép barna haja volt és, mindig más színű masni volt benne. Nagyon kényes volt folyton sírt ha elesett, vagy ha elvették tőle a játékot. Mindig ő akart a középpontban lenni. Minden nap talált alkalmat, hogy megbántson valamivel, mindezt azért, mert egyszer szóltam neki, hogy az aki a háza mögött van nem szereti ahogy viselkedik. Pár hónappal ezelőtt történt, még tél volt és jó sok hó esett, aminek nagyon örültünk mi gyerekek. Kimehettünk a hóba játszani, de Mary óvónő szólt, hogy ne hógolyózzunk nehogy megsérüljön valaki. Persze Claire ezzel nem foglalkozott kiszúrt magának valakit és folyton dobálta. Egy eléggé visszahúzódó amolyan kis csúnyácska kislány volt, a nevére már nem emlékszem, nem sokkal később el is költöztek. Mikor észrevettem, akkor már a kislány sirt, kérte Claire-t, hogy hagyja abba, de ő csak jobban dobálta. Ekkor mentem oda és rászóltam. -hagyd békén! Ne dobáld! – erre persze ő rám nézett és nem volt valami kedves az arckifejezése. – te meg mit képzelsz? Azt csinálok amit akarok! – ránéztem a mögötte álló szárnyas alakra, aki nagyon szomorú volt, láttam, ahogy folyamatosan azt suttogja a fülébe – ne csináld ez nem jó. -gondoltam nem hallja ezért szóltam neki.

A szárnyas alak mögötted szomorú, nem tettszik neki amit csinálsz. Hallgass rá!

Ekkor persze már minden gyerek ott állt körülöttünk, és várták mi lesz a vége. Claire hangos nevetésbe kezdett persze, így mindenki nevetett. – szárnyas alak mi? Te fogyatékos vagy? Ja nem te biztos flúgos vagy. – még ma is hallom, ahogy nevetnek. Azóta igy is csúfoltak, és nem volt senki aki játszott volna velem.

Ez persze ma sem maradhatott el, mikor beért Claire szinte mindig az volt az első dolga, hogy köszönjön nekem. – szia flúgos. – nehéz volt nem foglalkozni vele. Az nap is úgy telt minden, ahogy szokott ültem a földön játszottam a babákkal és közben nézelődtem. Mindig kiváncsian fürkésztem mindenki szárnyas alakját. Ott volt például Tom, mindig az orrában turkált és amit kivett azt meg is ette, az ő szárnyasa ilyenkor mindig csóválta a fejet állandóan azt hajtogatta neki, - nem szabad ne edd meg! – de mindig megette. Vagy Nicole, mindig sírt, mikor elment az anyukaja. Az ő szárnyasa nagyon vicces volt, mikor beértek már látszott rajta, hogy mennyire ideges, teljesen kétségbe volt esve mindig. Próbálta vigasztalni, de nem ért semmit. Ezek a kis dolgok voltak számomra az egyetlen olyan jó dolgok amiken tudtam mosolyogni.

Épp szóltak, hogy mennünk kell kezet mosni mert ebéd következik, amikor anyám hirtelen beszaladt. Intett Mary óvónőnek, hogy menjen oda hozzá, ott álltak az ajtóban és láttam, hogy anyám nagyon ideges. Tudtam, hogy valami történt hisz még soha nem jött értem ilyen korán, rám néztek majd anyám intett, hogy menjek. – öltözz át gyorsan mennünk kell. Gyorsan felöltöztem és sietve távoztunk. Az úton szorosan fogta a kezem, a két dombon felfelé sem lassított nagyon sietett. Tudtam, hogy valami baj van, de nem mertem megkérdezni tőle, ránéztem a szárnyasára, aki szintén szomorú volt. Gyorsan a házunkhoz értünk, ahol egy kocsi állt, ismerős volt a kocsi egy fekete golf volt. Tudtam, hogy ez csak a nagynéném lehet, anyám testvére Rose. Szerettem őt és nagyon hasonlított anyura, de nem járt valami sűrűn hozzánk. Beszálltunk a kocsiba és nagynéném már indította is, kikanyarodtunk az utcánkból és egyenesen elindultunk, azon a főúton haladt, amelyikről tudtam, hogy kivezet a városból. Nem nagy város volt, amolyan mindenki ismert mindenkit. Ely-ben volt minden iskola, óvoda, nagy üzletek, gyönyörű nagy parkjai voltak, imádtam bennük sétálni, de kórházunk nem volt csak egy egészségközpont. Szinte biztos voltam benne, hogy most oda tartunk. Láttam, ahogy Rose néném elővesz egy cigarettát és meggyújtja, lehúzta az ablakot, de ettől még úgy éreztem megfulladok hátul.

Tudod mi történt? -kérdezte anyám, miközben matatott valamit a táskájában.
Úgy néz ki infarktus, nem tudom pontosan. A szomszéd talált rá, gondolhatod milyen ciki volt. Kérdezte a doki miért nem vigyáz rá senki?
Rose ne kezdjük ezt újra, tudod, hogy sokat melózom.
Persze, tudom. De akkor is oda vihetted volna magadhoz.
Mégis hova? Két szobám van, te is tudod. Különben sem lett volna vele senki nap közben. Hagyjuk ezt abba! Ha már itt tartunk neked nagy házad van bőven lett volna hely neki.
Tudod, hogy Kevin nem engedi. Miért nem adod el végre azt a házat? Greg rég meghalt, az a ház pedig csak egyre rosszabb állapotban van.
Persze, hogy vegyek egy nagyobbat ahova elvihetem igaz?

Rose néném ekkor állt meg a kocsival, anyámra nézett majd a kórház bejáratára biccentett a fejével. – ha egyáltalán túléli.

Mikor beléptünk a kórházba rögtön megcsapott az a tipikus beteg szag, nem nagyon mertem nézni semerre inkább csak a követ bámultam, ahogy haladtunk előre. Attól féltem, hogy esetleg megint olyan rémisztő alakkal fogok találkozni, ahogy haladtunk anyám egyre jobban szorította a kezem, éreztem, hogy fél. Mikor odaértünk az ajtóhoz csak akkor értettem meg, hogy anyám miért is fél.

Nagyi! -kiabáltam, és odaszaladtam az ágyához.
Miért hoztad el Kate? Nem lett volna szabad.
Mégis hova tettem volna anyu? Mit mondott az orvos tudsz valamit? – ekkor be is lépett az orvos és kihívta anyuékat.
Nem vagy jól nagyi?
Gyere ülj fel ide az ágyamra. – gyorsan felmásztam és úgy ültem, ahogy ő szokott mikor eljön hozzám esténként.
Sajnos nem sokat találkoztunk, anyukád sokat dolgozik te pedig már óvodás nagylány vagy. És nagyon okos is, igaz? – ránéztem a szárnyasára, akinek valamiért úgy tűnt mintha kialudna a fénye. Egyre szürkébb lett, nem értettem mi történik, hisz a szárnyasok gyönyörűen világítanak.
Szürkül, -mondtam, mire a nagymamám oldalra fordította a fejét, azt kereshette amit néztem mellette.
Mi szürkül drágám?
A fénye, a szárnyasodnak. Halványodik, szerinted miért?
Nem tudom kicsim, de lehet, hogy nem fogunk találkozni többet. -ahogy nézett rám, láttam az arcán az aggodalmat és egyben a félelmet is. -lehet, hogy lassan mennem kell, tudod?

-ránéztem ismét a szárnyasára, majd az ajtóra, féltem, hogy anyámék bejönnek, de muszáj volt megkérdeznem.

- Tényleg mennie kell? – a szárnyas rám nézett majd a nagyira.

- Igen, lassan indulnia kell.

- De hová viszed? – a szárnyas felmutatott az ég felé.

- Fel, ha ő is úgy akarja. – a nagymamám összehúzta a szemöldökét ahogy rám nézett.

- Mit mondott?

- Hogy lassan menned kell, ha szeretnél.

- És ha nem akarok? Mi van ha nem akarok menni?

- Szerintem vándor leszel. De nem kell félned menj csak vele nyugodtan, jó helyre visz.

- Nem tudom miről beszélsz kicsim, de nem is fontos talán.

-Te sem hiszel nekem nagyi?- odabújtam hozzá olyan szorosan, ahogy csak tudtam.

- Dehogynem kicsim, hiszek neked.

- Tammy mit csinálsz? Szállj le onnan, még valami bajt csinálsz. Menj ki a folyosóra egy kicsit, és ne tűnj el.- elköszöntem a nagymamámtól, és közben láttam, ahogy a szárnyasa egyre jobban elveszíti a fényét.

Tudtam, hogy a nagyi megfog halni, amíg a folyósón ültem azon gondolkodtam, hogy minden ember szárnyasa ilyen lesz mikor meghal? Egyszerűen csak eltűnik, de utána hova mennek vajon? Anyám hamar kijött utána pedig Rose néném is. Egész úton nem szóltak egymáshoz, én pedig végig azon töprengtem, hogy miért nem találkoztam sűrűbben a nagyival, ő legalább hitt volna nekem. Későn értünk haza, így anyám összedobott pár szendvicset és az ágyba bújtatott. Egész este rossz kedve volt még annyit se beszélt mint eddig. Én pedig csak vártam, hogy jöjjön már. Nem sokkal később meg is érkezett.

Azt hiszem meghal a nagymamám, de szerintem fél és nem akar még menni.
Persze, hogy fél hisz ember. Találkozol még vele ne csüggedj. De most fontos dolgokról kell beszélnünk, tudom, hogy még kicsi vagy, de sokkal okosabb és értelmesebb mint a veled egykorúak. Hallhattad a kocsiban mikor azt mondták a nagymamád infarktust kapott, igaz? – bólintottam mire ő közelebb húzódott hozzám.
Tudod, mikor egy ember nem akar már itt élni megpróbál véget vetni az életének. Amikor ez megtörténik és nem sikerül, akkor ahogy mi mondjuk meghívót küldött egy Sikítónak. A sikítók lentről jönnek, onnan tudhatod, ha jelen vannak, hogy iszonyatos bűzt érzel, nem látni az arcukat csak két vörös szempárt látsz, de nem nézhetsz a szemükbe.
Miért nem? – ekkor már igen csak kezdtem félni.
Ha valaki belenéz a szemébe az először egy borzalmas fülsüketítő sikolyt hall, aztán meghal. Ilyenkor az orvosaitok a legtöbb esetben infarktust állapítanak meg.
Azt akarod mondani, hogy a nagyi már nem akart élni?
Csak szeretnélek felkészíteni arra ami vár téged, hogy tudd mit kell tenned. Itt az ideje, hogy szép lassan megtanulj mindent. -rendben, gondoltam, de miért nem felel? Annyi kérdésem lenne, mire akar felkészíteni? Nem értek semmit.
Egyedül vagyok. – éreztem, hogy könnybe lábad a szemem, de nem akartam sírni. – nincs egy barátom se mindenki utál, flúgosnak tartanak, talán nekem sem kéne élnem.- erre ő megsimogatta az arcom és letörölte a könnycseppet az arcomról, ami akaratom ellenére is kicsordult.
Tudom. Mindjárt hét éves leszel. Kapsz tőlünk egy ajándékot. – erre persze mindjárt jobb kedvem lett egy kicsit. – holnap nagy meglepetésben lesz részed, biztos vagyok benne, hogy nagyon fogsz neki örülni. – megpuszilt, ahogy szokott és elindult, mikor nekem eszembe jutott a nagyi.