III. Fővárosból való szakszerű szökési módszer kétségbeesett uralkodók számára
 

Elképzelni is alig lehet egy királyt, aki nem vesz részt népe mulatságában, aki nem a ceremónia középpontja, hanem elzárkózik palotája legmagasabb tornyába, és magában zsörtölődik. Pedig Hosszúvég-Mohrendan fenséges uralkodója, II. Vilmos pont így tett. Fel s alá járkált a kis szobában, mely asztalokkal volt tele, s mindenütt könyvek, papírok, régi kéziratok, tekercsek, térképek hevertek szétszórva. A bútorok külleme és a dohos fapadló alapján nem lehetett volna kitalálni, hogy ez a szobácska egy palota tornyában lenne. Sokkal inkább hasonlított valami elhagyatott vidéki ház padlásszobájához.

Ha azonban kitekintünk az egyik ablakon, rögtön megváltozik a helyiségről alkotott képünk. Szédítő a magasság, melyen túl egy egész vár hemzseg, alatta egy egész város fekszik egy nagy és ezüstös vizű tó partján, azon túl pedig a végeláthatatlan rónaság terül el. A király odalépett a keletre néző ablakhoz.

A Nap ekkor bepillantott a szobába, és a számtalan sok irat között csak egy élő alakot láthatott: egy őszhajú, szakállas öregembert, aki kora ellenére méltóságteljesen állt az ablaknál, s kezeit hátrakulcsolva, kihúzott háttal révedt a messzeségbe. Egyszerű nemesi ruha volt rajta, s valamilyen régi süveg a fején, melyben talán még valamelyik ősatyja harcolt a szabadságért.

A bámészkodó egyszerre felriadt a kábulatból, s dühösen rántotta be a függönyt, undokul elrejtve ezzel az egész szobát a napsugarak elől. Majd folytatta útját körbe-körbe a szétszórt könyvek között. Recsegett a fapadló, a két súlyos bőrcsizma terhe alatt.

A következő pillanatban kopogás hallatszott. Egészen halkan, mintha nem is e világból jött volna a hang. Kis időre csend lett, ahogy a király megtorpant. Szólni nem szólt semmit. Majd kinyílt az ajtó, és egy, még a királynál is vénebb szakállas alak lépett be önkényesen, mivel semmi válasz nem érkezett a kopogására. Tisztelettudóan meghajolt ura előtt.

– Nos, mi hírt hoztál? Mikor érkeznek már meg? – kérdezte a király idegesen.

A másik most elfojtott hangon felelt, mintha ő maga is valami távoli tájról kiáltana, s hangját elnyelnék a homályba borított hegycsúcsok.

– Felség… Még semmi hír róluk.

Az ódon süveg, mely talán már sok harcot látott, ilyen fájdalmat még tán sosem érzett, melyet az öreg uralkodó szorító kezei okoztak most neki. A király dühe szinte kikristályosodott a szoba dohos levegőjében.

– Nem adok nekik több időt! Estig várunk, aztán indulunk!

– Felség, ha szólhatok egy szót… Nem várhatsz estig sem. Sürgető híreket kaptunk.

– Miféle híreket?

– Egy frimeelki lovagsereg tört be a Bak folyóvölgyénél Mohrendanba, a császár vezetésével.

Királyunk tajtékzott.

– Ennél rosszabb híreket nem is hozhattál volna! Mert ha ez igaz, a taani szövetségesek biztosan tudnak már a dologról, s nem fogják tétlenül tűrni, hanem idemasíroznak ők is. És ebben a helyzetben én nem leszek sehol, országunk pedig itt marad a vérszomjas nagyhatalmaknak, hogy kedvük szerint tépjék szét! Hiányom pedig szemet szúr majd mindenkinek, s nem csak Taani Ura fog felelősségre vonni, hanem a saját népem is! Na, akkor aztán már nem lesz visszaút!

– De már most sincs választás, felség. Vagy elindulsz most, vagy késő lesz! Ha a frimeelkiek végigvonulnak a Lechol-hegység mentén, akkor egy héten belül elzárják az utat nyugat felé.

Ebben a pillanatban szólaltak meg a város harangjai, delet jeleztek. A királyt ez most kiváltképp idegesítette.

– Na tessék! Alig ébredtem egy szerencsétlen napra, máris elrepült a fele! – Indulatosan az ablak felé fordult, hogy behúzza a függönyt, de észrevette, hogy ezzel már megelőzte saját magát. Ha száz függöny lett volna ott, akkor mindet egyenként húzta volna be szíve szerint, így azonban túl sutának tűnt az a hirtelen mozdulat befejezés nélkül. Hogy magát megnyugtassa, ökölbe szorította kezét, és mérgesen suhintott vele, mintha eredetileg is ezt tervezte volna. Valamelyest megnyugodva kérdezett megint.

– Tehát azt mondod, hogy semmi hír sincs róluk?

– Nincsen, felség. Csak annyit tudunk, hogy átkeltek a folyón, Hídőrábdonynál. Onnantól senki sem hallott felőlük. Neked azonban indulnod kell, nem időzhetsz tovább! Estére Királyligetbe kell érned! Mi már mindent elrendeztünk.

Nem is beszélgettek tovább. Mielőtt kiment, körbenézett a szobában, felkapott néhány régi térképet, könyvet, majd tanácsadójával együtt sietve távozott.

Egy terembe mentek, valahol a földszinten. Kifejezetten szomorú volt a hatalmas terem így üresen. Díszei, falfestményei mind táncra, vidámságra buzdították a nézelődőt. Most azonban még a visszhang sem volt a régi. A király fennkölt szavai és parancsai eltompultak, mintha azok a táncoló alakok a falon minden egyes szót elloptak volna. Hiába tartózkodott itt maga a király, csak néhány szolgája kísérte, s nem nagy tömeg – nem tudták betölteni a termet.

Sietve kellett átöltözni, hiszen minden perc számított. Négy szolgáló jött be, egyszerű ruhákkal, s mindent letettek egy nagy asztalra. Álruhába öltöztették urukat, egyszerű, pór viseletbe, hogy a nagy tömegben észrevétlen kijuthasson a várból.

– Hol van a mellvértem?

– Felség, a mellvérted… csörög… – felelt némi habozás után az egyik fiatal szolga. – Az emberek ismerik, látták rajtad…

– A mellvért nélkül nem megyek sehova! Régi időkre emlékeztet, bajban mindig megvédett, s győztem benne, most is rajtam kell lennie! Alulra veszem, s ráöltözök, úgy nem ismernek majd fel benne. Hozzátok ide!

És hogy a király ragaszkodott a dologhoz, hát előhozták régi mellvértjét, és mellé hoztak még egy bőrökkel megerősített vászoninget is. Amikor a vékony inget felöltötte, megcsörrent nyakában egy kis fém amulett: kis kék pajzson egy arany Nap, egy Hold, és egy csillagminta volt háromszögben, felettük korona. Az volt Mohrendan címere egykor. Aztán ráadták a mellvértet: egy kemény, barna bőrmellényt, melyre néhány sávnyi kis kör alakú fémpikkely volt rászegecselve. A királyra ezután egy ujjatlan, barna címerköntös került, amit durva szövetből szőttek. Térdig ért, jól eltakarta a páncélt, s derékban egy övvel kötötték meg. Előkerült még egy fekete csuklyás köpeny is. A könyveket és tekercseket pedig, amit a király magával hozott, berakták egy kis barna batyuba. Azt a hátára vette, a köpeny alá.

– Jól fedjétek be! – mondta a kancellár, aki időközben megjelent a teremben, s most kötelességtudóan segédkezett a levett ruhák összehajtogatásában. – Ha a vértet meglátják, ha csak a csörgését meghallják, bajba kerülhet az uratok. Igen kevés embernek adatik meg a palotán vagy a városon kívül, hogy ilyen páncélhoz jusson, s ezért még szemet szúrhat valakinek. Mindent elrendeztem, felség – szólt most a királyhoz, aki látszólag elégedetten vette tudomásul, hogy a mellvértjét milyen jól elrejtik a további ruhák. – A tanács téged támogat, távollétedben pedig gondunk lesz rá, hogy az ország ügyeit intézzük.

Kintről trombitaszó szakította félbe szavait. Nagy üdvrivalgás követte, s most úgy tűnt, mintha a távoli hang megtöltené a termet, és felidézné a régi időket.

– Mint azt hallod, az ünnepély is gördülékenyen megy, minden terv szerint halad. A város szinte teljesen kiürült, a lakosság java a palota udvarában, illetve a várban, a piactéren ünnepel. Te pedig, felség, már egy napja beteg vagy, s az ágyadban fekszel.

– Helyes, helyes. És mi a bajom?

– Erős láz gyötör, de az orvosok szerint nem vészes a helyzet, csak pihenned kell, és nem mutatkozhatsz legalább egy hétig.

– Rendben, most már csak az a dolgotok, hogy a taani küldöttség jól érezze magát. Felejtessétek el velük minden bajukat! Adjatok nekik enni, itassátok le mindet, szúrjátok ki a szemüket valamivel!

– Nem kell ezeknek semmi, felség. Mogorva népség, csak ülnek a helyükön, mintha az uruk figyelné őket. Gonosz emberek. Még beszélni is alig beszélnek, csak egymással morognak valami zabolátlan nyelven. De a tömeget úgy figyelik, úgy fürkészik, azt látni kellene, felség…

– Inni azért csak isznak!

– Megpróbáljuk, felség. Még csak… egyetlen kérdésem lenne… biztos vagy benne, hogy a herceg…

– Nem akarok erről többet hallani! – válaszolt dühösen a király. – A herceg alkalmatlan minden feladatra, amely az ország vezetésére irányul. Te vagy a helyettesem addig! Én a hálószobámban fetrengek, onnan kapod a parancsokat, egyenesen tőlem. Nálad a gyűrű?

– Nálam.

– Helyes. Őrizzétek, használjátok! Az az én aláírásom, az én szavam pecsétje. A herceget pedig látni sem akarom egy hétig, mert még mindig haragszom rá. Ne engedjétek az ágyam közelébe!

Alig fejezte be a mondatot, nagy robajjal kinyílt a terem ajtajának két szárnya, és a falhoz csapódott. A hang élesen hasított bele a nagy terem csöndjébe. Két fegyveres testőr jött be, közrefogva egy vékony, selyemruhás alakot. Minden szem a belépőkre szegeződött. Hallani lehetett a testőrök pikkelypáncéljának zörgését, és csatjaik csörgését minden lassú lépésüknél, s az általuk közrefogott alak csoszogását. Blanden herceg volt az, s úgy tetszett, mintha végighallgatta volna a beszélgetést, majd említésénél úgy gondolta, hogy megjelenik. Vékony testalkatú ifjú volt, arca sima és öntelt, szája gúnyos görbületű. Az ezüst selyemruha megcsillant néha a beszűrődő napfényben, s látni lehetett egyszerű, ámde nemes mintázatát: négyzetrácsozott volt, s a négyzetek közepére kis köröket varrtak. S a két testőr, mintha csak hozzáöltözött volna: páncéljuk ezüst, palástjuk lila – az udvar igényeinek ez a színösszeállítás teljes mértékben megfelelt.

– Mi ez itt, rongyos koldus? – szólt érces hangon a herceg a királyhoz. – Hová készülsz? Népednek szégyene vagy, tudd meg! Semmit nem tettél értük, most is bujkálsz, mikor ott kinn csak rád várnak. Tudom, hogy nem vagy beteg, sosem voltál az!

A király nem szólt semmit, csak hallgatott. Mindig mindent megtett, hogy ne lássa így fiát, elkényeztetett, puhány suhancként, de semmit sem használtak az erőfeszítései. Blandennek a vérében volt, hogy ilyenné váljon. Talán ha valaki herceg lesz, az hajlamos arra, hogy elkényeztetett legyen, még ha nem is úgy nevelik – a király pedig nem úgy nevelte. Ő volt az egyetlen élő családtagja, a dinasztia továbbvivője, a trónörökös, és amikor a király erre gondolt, elszomorodott.

Blanden folytatta megvető szavait.

– Megint csak a hőseiddel törődsz, vénember! Egy nevetséges kalandort játszol, miközben a csőcselék csak költi a pénzt odakint, ahelyett hogy az biztos helyen lenne a kincstárban. Menj csak vén sarlatán, menj a kalandoraiddal, éld meg azt, ami ifjú korodból kimaradt, vadássz csak sárkányokra, döntögess hegyeket, kutass fel mindenféle elrejtett, ősi kincset, bújj a legendák és hiedelmek közé! Nem érdekel, hogy hová mész, nem érdekel, mit teszel, felőlem elzarándokolhatsz a világ legsötétebb zugába, felkutathatod a bölcseket vagy magát az istent is, csak ne itt rontsd a levegőt, ha már nem tudsz uralkodóként viselkedni! Nesze, itt a fizetséged, koldus-király! – Odalépett apjához, s egy aranyat lökött oda neki, mintha az csakugyan koldulna, s közben gúnyosan, fülsértően kacagott. A tallér nagy csörömpöléssel lehullott a földre. Hangját a falak csakúgy elnyelték, mint a herceg élces szavait. – Ha esetleg odavesznél ebben az újabb kalandodban, igényt tartanék a trónra!

Még mielőtt a király bármit is válaszolhatott volna, a herceg sarkon fordult, és elindult kifelé a két testőrrel.

– Engem ugyan nem érdekel, menj csak, barangold be az egész világot, ha úgy tetszik! Mit bánom én! – azzal kisétált a teremből, a testőrök betették mögötte az ajtószárnyakat. Nagy csönd lett. Az öltöztetők és a kancellár dermedten álltak, és hol a becsukott ajtóra, hol a királyra néztek, aki egykedvűen vizsgálgatta a ruháját. A csendet a kancellár törte meg félénken, és nagyon halkan.

– Felség… mit tegyünk, ha… a herceg esetleg…

– Ha a herceg szembeszegül a tanáccsal, úgy szembeszegül királya parancsával is. Mint már említettem, távollétemben ti vagytok a király – úgy kell tennetek, mintha itt lennék én is. Tartsátok fent a látszatot!

– Nem is ez aggaszt felség, a herceg nem merne szembeszegülni a tanáccsal, de ha esetleg elhíreszteli, hogy felséged nem tartózkodik az udvarban…

– Nem fogja elhíresztelni. Nem fogja, mert nem válna hasznára. Mi történne akkor? A taani szövetségesek a keresésemre indulnának, s minthogy nem találnának meg, kérdőre vonnák őt, mint trónörököst, s mást állítanának a helyemre, az ő helyére, mindenki helyére. Mindent kivizsgálnának, ahogy szokták, a herceget valószínűleg félreállítanák, mert nemigen kedvelik még ők sem. Nem, a herceg nem ezt akarja. Blanden a trónomat akarja, s az országot, de idegen hatalomtól nem vár segítséget, mert már mindenhol megutáltatta magát, ahol csak lehetett. Nem tehet semmit, főként, mert a testőrség is a ti kezetekben lesz. Együtt fog működni veletek, de azért vigyázzatok vele! Ha mégis történne valamiféle rendzavarás vagy gátlástalan cselszövés a részéről, akkor nyugodt szívvel zárjátok el a lakosztályába, s ne engedjétek ki! Ha úgy ítélitek meg, mehet egyenest a tömlöcbe is, ne finomkodjatok!

– Igen, felség, úgy lesz!

 

 

Királyszőlős a Szűz-tó mendthe felőli partján feküdt, a Valimáji-hegység tövében. Hosszúvég-Mohrendan fővárosát a vára tette igazán különlegessé, melyet messziről észrevehetett az utazó. A fellegvár egy nagyobb kiszögellésre épült, mely lapos tetejű rögként türemkedett ki a nála magasabb hegységből, mintha hajdanán egy hatalmas kéz tépte volna ki onnan, hogy valaki majd bevehetetlen várat építhessen rajta. Sokan Királynyelvnek, mások Ebnyelvnek hívták, mert csakugyan olyan volt, mintha a hegy dugta volna ki széles, vaskos nyelvét a város fölé. Egyetlen út vezetett fel rá a tó felől, s minden másik irányban magas sziklafallal végződött, így csak ezen az úton lehetett megközelíteni a várat. Ezen belül is a palota volt egész Királyszőlős legmagasabb pontja, s fölé már csak a vad és járhatatlan erdőkkel borított hegygerinc magasodott. A palotából rálátni a várra, és rálátni magára a városra is, mely körbefogta a fellegvárat, s lent, a kiszögellés körüli dombokon meg a parti síkon terült el.

Királyunk szolgáinak egy parányi csoportjával kisurrant egy kis hátsó kapun a palotából, a hegyoldal felé, épp ellenkező irányban az ünneplő tömeggel. A palota mögött már nem volt semmi egyéb, csak egy szerény konyhakert, ezen vágtak keresztül, majd a kert végét jelző korhadt kis fakerítést elhagyva betértek az erdőbe. Itt balra fordultak, habár arra nem vezetett semmilyen út.

Igen nehéz volt a haladás itt, mivel erre már régóta nem járt senki, nem kellett őrködni sem. Az erdő ennél feljebb teljesen járhatatlan volt, és helyenként omladozó sziklafalak nehezítették az esetleges áthaladást. A palotát és a várat lehetetlen volt a hegy felől megközelíteni.

Nemsokára a régi temetőhöz értek. Itt egy helyen szobormaradványok, törmelékek, korhadt fejfák álltak a fák között elszórva, vörös mészkőből vagy márványból, sűrűn benőve gazzal, borostyánnal. Az erdő rég meghódította a romkertet, s szinte teljesen elrejtette, csak itt-ott lehetett észrevenni a maradványait a meredek hegyoldalban. S noha ez a hely igen csöndesnek és elhagyatottnak bizonyult, a tömeg időnkénti zúgását a palota másik oldaláról még itt is hallani lehetett. Királyszőlős lakói szép számban gyűltek össze a palota udvarán és a várban. A ceremóniát annak az évfordulójára rendezték, hogy tizenhat éve ezen a napon űzték ki az utolsó frimeelki lovagot az országból a taani szövetségesek közreműködésével.

A király és szolgái végre elhagyták a palota vonalát, s meglátták az eddig eltakart várat, messze az alföldet és a tavat tarndros felé, vizén a sok apró kis pontnak tetsző halászhajóval. Csak ekkor ereszkedtek le a hegyoldalról, és jöttek ki a fák közül. Itt az erdő tovább folytatódott még nyugat felé, azonban a hegyoldal meredek volt már arra, teljesen járhatatlan, s a vár kiszögellése mögött rögtön egy sziklafal nyúlt a mélybe, mely egészen leért a városig, szorosan a házak mögött magasodva. A fal mindenhol egyenes volt, úgy tűnt, szándékosan csiszolták ilyenre a Valimáji-hegységet, hogy elég hely legyen a házaknak is. A hegyet borító erdő fái pedig a sziklafal tetején tornyosultak, s ha fújt a szél, úgy festett, mintha ugrani készülnének, le a magasból, egyenesen a városra, hogy összezúzzák az embereket odalent.

A király is megcsodálta a látványt, ahogy átszelte a palota melletti pázsitot, és felmászott a várfalra. Mendthe felé egy-egy pár selyemzászló lobogott a magaslati szélben, az egyik lila, arany koronával: a királyi lobogó, a másik kettéosztott, arany-zöld, rajta szőlőlevelek, tekergő kacsok, közepén dús, lila szőlőfürt – ez meg a fellegvár lobogója volt. Ezeket most az ünnepnapon minden bástyára kitűzték, végig a falon. Lent a Királynyelv tövében mélyen a város terült el lakóházakkal, szűk utcákkal, de olyan alant volt minden, hogy úgy festett, mint egy méhkaptár. Egy elhagyatott méhkaptár. Ugyanis az utcákon nem járt senki, a városban csend honolt. Minden hang most a fellegvárból jött. Szerencséjük volt, hogy senki sem járt erre: a falon különben gyakran vonult végig őrjárat, de most majdnem minden katonát a tömeghez rendeltek felvigyázónak.

Volt itt egy felvonó a kiszögellés és a hegyoldal sziklafalának találkozásánál. Ez a várfalon kívülre épült, és fából tákolták össze, úgy festett, mint egy hosszúkás állványzat. Csigalépcsőt, ösvényt, lejáratot itt már nem lehetett építeni, a sziklafalak nagyon magasak voltak ezen a szakaszon, hanem lépcső helyett megtette a felvonó is.

Most a feladatuk, hogy lejussanak a magaslatról a városba. Négyen álltak a királlyal együtt a falon, egész könnyen meg tudták volna oldani a leereszkedést, ha egyikük fent marad, és leengedi a többieket. Ám nem tettek semmit, csak álltak a felvonó mellett, és vártak, mintha így lenne eltervezve.

Addig ácsorogtak ott, amíg pár percen belül három alak jelent meg a várfalon, s már messziről látszott, hogy katonák. A király gyorsan magára öltötte a csuklyát, úgy, hogy csak a szakálla látszott ki. Ahogy az alakok közelebb értek, lehetett látni, hogy kettő közülük szegecsekkel kivert, ujjatlan, bőr fegyveringet hord, kezükben alabárd, oldalukon kard, fejükön csúcsos vassisak. A Városi és Várőrség tagjai hordanak ilyen egyszerű egyenruhát. A harmadik alacsonyabb volt, mindenféle bőr vértet viselt, s kezében számszeríjat tartott, ezzel ki is tűnt a másik kettő közül. Mikor közel értek, ő szólalt meg, egykedvűen, mégis gorombán. Középkorú, heges arcú, borostás ember volt.

– Hát nem tudjátok, mihaszna parasztok, hogy erre tilos jönni? A kihatárolt terület a palota kertjének ezen részére nem vonatkozik! Mi dolgotok itt hátul?

– Mi csak… eltévedtünk… – felelt a király egyik öregebb szolgája, mintha megszeppent volna. – Bocsáss meg, de idegenek vagyunk itt, sosem jártunk még a fővárosban. Azt mondták, erre van a híres Borszökőkút, azt szerettük volna látni.

– Az nem a várban van, hanem lent a városban! – sóhajtott idegesen a számszeríjas. – Na, gyorsan le innen, mielőtt a hivatalos felem még megbüntetne titeket öt ezüstre! Erre meg van tiltva a járás! – Majd hátrafordult a másik két katonához, és megvetően mutatott a királyra és szolgáira. – Látjátok? Az ünnepély az ünnepély, nincs minden héten felszabadulási évforduló, de ide ilyenkor bárki jöttment beszabadulhat. Gyerünk, leviszünk titeket a városba, szálljatok fel!

A csapatot felterelték a felvonóra. A számszeríjas katona velük együtt szállt be. Egy fa kalitka volt az egész, melyben éppen kényelmesen elfért öt ember. A király megborzongott, mikor kilépett a szilárd kőfal vonalából, s alatta megnyílt a tér, ahogy beszállt a rozogának tetsző felvonóba.

– Ti ketten! Eresszetek le minket, aztán nézzétek át az egész hátsókertet, hátha akad még pár ilyen szerencsétlen! Vezessétek vissza őket a tömeghez, ha rájuk akadtok! Ez is, milyen dolog? – dohogott a számszeríjas a felvonóból, miközben becsukta a kis faajtót. – A Királyi Testőrség feladata lenne a palota őrzése! Kik vannak abban a testületben? Csupa hozzá nem értő ficsúr, a herceg talpnyalói! Rettenet… mi végezzük a piszkos munkát…

Ahogy így mérgelődött, a másik két katona egykedvűen hajtotta végre a parancsot: odaálltak a csigához, és működésbe hozták. A kabin lassan ereszkedni kezdett. A fa recsegett, a kötelek ropogtak. Ahogy a szerkezet lassan lefelé vette az irányt, megcsodálhatták a várost a farácsokon keresztül. Egészen alattuk is már házakat láttak, maguk mögött pedig a sziklafalat, melybe a fa állványzat támfáit fúrták bele, nem messze attól a saroktól, ahol a két kőfal szinte merőlegesen összefutott. A sziklás hegyoldal a fellegvár vonalát elhagyva aztán folytatódott nyugat felé, s csak később kezdett valamelyest enyhülni a meredeksége, ám az erdős gerinc végig szegélyezte a várost mendthe felől. A király messzebb látta, hogy a városnak a nyugati vége ráépült arra az enyhén kitüremkedő dombra, melyben ez a hegygerinc végződött. Arrafelé mindenféle szőlőhegyek vannak. És messze, még annál is nyugatabbra magas dombság feküdt, végig a tó partján: az ott a Kis- és Nagy-Bukó-hegység, egymás mögött. Bukónak nevezték őket, mert Királyszőlősről nézve mindég azok mögött bukott le a Nap. Ha az ember a palotából tekintett nyugatra, úgy a nagyot is látta a kicsi mögött, mert az csakugyan magasabb és hosszabb volt. De ha az ember leereszkedett a fellegvárból, s elsétált a város széléig, úgy a Nagy-Bukó-hegység zöld gerince eltűnt a kicsi mögött.

Már-már a háztetők vonalába értek, mikor a felvonó lassan megállt. Valami kis kolomp kétszer megkondult, majd a számszeríjas katona kinyitotta az ajtót, és kitessékelte a király csapatát a kabinból. Egy néhány láb magas fatákolmány volt a felvonó alsó végállomása, melyről lépcső vezetett le, s az építményt kötéllel kerítették körbe, mely azt volt hivatott jelezni, hogy a lift csak külön katonai engedéllyel használható. A király körbenézett, és látta, hogy egy kikövezett kis téren vannak, s észrevette, hogy egy ember áll a lépcső alján, aki a fakorlátnak támaszkodik, és egykedvűen néz maga elé: egy katona, ezüstös páncélzatban. Ahogy meglátta a csapatot, felkapta a fejét, s akkor a számszeríjas odaszólt neki:

– Itt van néhány eltévedt paraszt! Fent bolyongtak a palota végében, azt mondták, hogy a Borszökőkutat akarják látni.

A másik katona összehúzta a szemöldökét, és felemelte a lándzsáját.

– Valóban? Nos akkor engedje meg, hogy odavezessem! Felség!

 

 

– Már vártalak, felség! – folytatta a várakozó őr. – Alig pár órája szóltak, hogy új terv lép életbe, és nem éjszaka fogod elhagyni a várat. Én pedig mozgósítottam a szolgákat a városban. Fel vagyunk készülve jó előre, hiszen nem nagy a változás: csak fél nappal előbbre jött minden, vacsora helyett ebéd lesz tálalva.

A király levette a csuklyát.

– Minden sikerült? – kérdezte megint a lándzsás. – Az őrök?

– Leengedtek minket, és visszamentek – felelt a számszeríjas. – Nem fogtak gyanút, nem ismerték fel a királyt, fiatalok és tapasztalatlanok.

– Rendben! Most viszont, ha nem haragszol felség, ki kéne lépnünk! Nem én vagyok ide beosztva, nehogy azt hidd! Az őr bármelyik percben visszajöhet, akkor küldtem el sörért, mikor a felvonó elindult lefelé.

– Te sörrel itatod a katonákat? – csattant fel a számszeríjas. – Szolgálatban? Miféle viselkedés ez?

A lándzsás nevetett.

– Talast, Talast, te túl szigorú vagy, túl komolyan veszed a szabályokat, még akkor is, ha már rég nem vonatkoznak rád! Én nem úgy látom ezt a helyet, mint egy börtönt, hanem mint egy lehetőségekkel teli, vidám várost! Azért küldtem el a fickót, hogy ne itt zavarogjon, de ha sokáig beszélgetünk, mindjárt visszaér – amit egyébként nem bánnék, hiszen igencsak megszomjaztam. Különben is, mióta nem vagyunk már hivatalban? A szerencsénk az, hogy az újoncok közül senki sem ismer, és mert ilyen takaros a páncélunk meg a fegyverzetünk, azt hiszik, hogy a feletteseik vagyunk, holott rég nem is vagyunk tagjai sem a Testőrségnek, sem a Várőrségnek, sem semminek. Ha nem lennénk ilyen jó színészek, nem sikerülne mindez.

Elindultak azon az utcán, amelyiknek a végén a felvonó állt, és nyugat irányában vezetett el a Királynyelv sziklafalának tövéből. Mellettük szép, takaros kőházak álltak, egy vagy két emelettel, egyszerű mintákkal. Az út pedig macskaköves: ez a belvárosi rész híres volt szép utcáiról, rendezett házairól.

Nemsokára a király kíséretével együtt kiért egy kör alakú kis térre. A téren sem járt senki, csakúgy, mint eddig a városban. A kikövezett tér közepén egy kis kerek szökőkút állt, közepén magas oszloppal. A szökőkútban semmi érdekes nem volt, hacsak az nem, hogy nem víz folyt benne, hanem vörösbor. Igaz, csak ünnepnapokon, de az bőven elég volt ahhoz, hogy sokan csodájára járjanak. Főként, hogy bárki ihatott belőle, noha ugyanaz a meghatározott mennyiségű nedű folydogált körbe-körbe, csurgott le az oszlop tetején ágaskodó tányérból, át a másik tányérra, majd gyűlt össze a kút alján. Ezt ügyes és trükkös módszerrel alakították ki, bonyolult cső- és emelőhálózattal, mely azonban gondosan el volt rejtve a macskakövek alá.

De a csapat most nem törődött a Borszökőkúttal. Látták már mind, persze, hisz mind itt éltek. A király nem szerette a fényűzést, de tudta, hogy a nép szomjazik az ilyen látványosságokra (no meg főként a borra), hát hadd legyen itt ez a Borszökőkút is, ha már ez a legszebb városrész. Magabiztosan haladtak át a téren, és folytatták útjukat. Egy-két szobrot láttak még, régi hősök szobrait, néha szembe jött egy-két városlakó, de nagy szerencséjükre senki sem törődött velük. Nagy volt a csend.

A lándzsás katona egy helyen jobbra fordult, a hegyek töve felé, s arra mentek tovább. Egy kis völgy következett, majd egy másik domboldal, aztán a házak sora egy szakaszon véget ért, és a király látta, hogy elé tárul a város fölé magasodó hegygerinc vége, s a dombokon szőlőültetvények kavalkádja díszeleg.

Ahogy haladtak tovább, egyszerre csak hangzavarra lettek figyelmesek, ami az eddigi csöndben igen váratlanul hatott. Hirtelen megdermedtek. Morgó hangok és sikoltozás hallatszott egy közeli utcasarok mögül.

– Gyorsan, utánam! – mondta a lándzsás, és futni kezdett, a többiek követték. Kisvártatva megálltak egy ház előtt, és a katona dörömbölni kezdett a kapun. Egyszerű, ám a maga nemében mégis cifra sárga épület volt, amolyan szőlőhegyi borház, egybeépítve két másikkal. Homlokzata magas, teteje mintha három fehér szegélyű dombot formált volna, melyből a középső volt a legcsúcsosabb. Kis lőrésszerű ablakok nyíltak a házon, melyeket szintén fehérre meszelt sáv övezett. Nagy, barna kapu volt az, amin a katona dörömbölt, fája itt-ott korhadozott, és helyenként zöldre festette a moha. Olyan szélesre építették, hogy egy szekér könnyedén beállhasson az udvarra. A homlokzatban a kapu fölött egy boltíves üregben páncélos vitéz kicsiny fehér szobra állt.

A közeli hangzavar ekkorra már abbamaradt, helyette csaholás, morgás hallatszott – a királynak úgy tetszett, hogy fürge lábakon közelítenek feléjük. Mindjárt kibukkannak az átellenes sarkon, már csak egy pillanat. Ám mielőtt még megláthatták volna a közeledőket, a nagy fakapu, ami előtt toporogtak, megremegett, és egy kis, szűk ajtó nyílt meg rajta. Egy alacsony, görbe hátú, beesett arcú fickó nézett ki óvatosan. A lándzsás azonban nekilódult, és belökte szerencsétlent a házba, az ajtót pedig kitárta.

– Gyorsan, mindenki befelé! Vigyázz innen, Arktak!

Becsődültek a kapun egy pillanat alatt, s gyorsan betették az ajtót maguk mögött.

– Most csend!

Hallották, ahogy néhány alak fut el a ház előtt, de nem emberi csizmák dobogtak a kövön, hanem puha mancsok, és hegyes karmok csiszolódtak rajta. Az egyik alak gonoszan felmordult, egy másik odajött, egész közel. Orrát odanyomta a kapu alatti réshez, és vadul szimatolt. Árnyéka elsötétítette a vékony nyílást, s az egész kapu recsegett, miközben próbálta betuszkolni a pofáját. A király levegőt sem mert venni. De mindez nem is tartott tovább egy hosszú lélegzetvételnél, mert akkor egy újabb alak érkezett futva a másik irányból, s már messziről mondta a magáét, irdatlan hörgő hangon:

– A felvonóhoz! Használták!

És a fogai minden szó után összecsapódtak. A szimatoló felkapta a fejét erre, és vadul morgott, végül pedig mind elfutottak a felvonó irányába.

– Taani farkasai – suttogta a lándzsás, kissé megnyugodva, ahogy a hangok egyre távolodtak.

A király körbenézett, s látta, hogy a helyiség, ahová betértek, valójában egy hosszúkás előtér. A talaj macskaköves, akárcsak az úton odakint, de sokkal régebbi, sötétebb és göcsörtösebb. A mennyezet magas és boltíves, a folyosó másik vége egy kertbe nyílik, onnan szűrődik be minden fény, noha a helyiség még így is igen sötét. Ez valamiféle szekérbeálló lehet. Ahol a kissé piszkos, nagy terméskövekből épült, és helyenként lemeszelt falak véget érnek a kert felé, ott két nagy oszlop áll, egészen a két sarok tövében, ezek aztán a mennyezetnél boltívet alkotnak. Az előtér maga nincs húsz lépés hosszú sem, balra és jobbra két kis barna ajtó nyílik a két falon, ezekhez két-három lépcső vezet fel. A király nem egyszer járt már itt.

És ott állt az alacsony ember, aki ajtót nyitott. Riadtan toporgott, a kezét tördelte, mögötte pedig egy kövér, kopasz figura ácsorgott, de olyan kövér, hogy az ajtón már talán ki se férne, az egész kaput kellene kinyitni neki, ha ki akarna menni a házból. Zöld ing volt rajta, könyékig felgyűrve, meg valami sárga kötény, s a király egyből felismerte, hogy régi udvari szakácsa az. Nem a mostani, az egy bájgúnár, és mellesleg főzni sem tud. Az most valahol az ünnepélyen kavargatja az üstöt. Na hiszen, pont odavaló!

– Isten hozta felséges királyom, szerény hajlékomban! – mondta a szakács vékony, nehézkes hangon, mintha valamitől ki lenne fáradva.

– Bors, drága Borsom, öröm látni téged! – tárta szét a karjait a király, és a két öreg vidáman összeölelkezett, bár a szakács kissé zavarba jött ettől, s meg is hajolt utána gyorsan. A görnyedt ember, Arktak is meghajolt, egy szó nélkül. Az volt Bors szakácskuktája.

– Jaj, felség – toporgott aztán Bors. – Áruld már el, mi volt ez a kapkodás meg bujkálás az imént? Tán üldözőbe vettek a farkasok?

– Úgy tűnik, hogy a szövetségesek ellenőrzik a várost – mondta a lándzsás katona. – Habár én erről semmit sem tudtam, és szerintem senki más sem tud róla a Várőrségből.

– Nem kötötték az orrukra – mondta a számszeríjas. – Ez megint valami magánakció. Az ünnepélyen is egy kisebb regimentjük van, hogy személyesen vigyázzák a felszabadulási ceremóniát.

– Nem gondoltam volna, hogy az üres városban is grasszálnak. És azt sem, hogy megtiltották volna a felvonó használatát.

– És vajon mi volt az a zörej, Apost? – kérdezte a király. – Mit tettek?

– Nem tudom – felelte a lándzsás –, de az az érzésem, hogy sietnünk kell. Talán épp faggattak valakit. A felvonónál otthagytuk a nyomunkat, és előbb-utóbb ezek a dögök valószínűleg ki fogják szagolni, hogy itt vagyunk. Pláne, hogy az őr mostanra rég visszatért, és mivel nem talált ott engem, feltételezem, hogy nem csak a maga sörét, de az enyémet is megitta – félő, hogy két korsó után szóvá tesz majd engem is, és hirtelen eltűnésemet. A szövetségesek pedig mindent gyanúsnak hisznek majd, megbüntetik őt, mert ivott, aztán a föld alól is, de előkerítenek engem, hogy mint feljebbvalója, miért jelentem meg, hogy leváltsam a saját munkaidejében, miért kértem tőle, hogy alkoholt hozzon, aztán miért tűntem el. Aztán kiderül az is, hogy nem vagyok a feljebbvalója, csak jól vagyok öltözve, és hogy már nem is vagyok hivatalosan katona, csak a saját szakállamra dolgozok. Így utólag belegondolva, nem italért kellett volna küldenem, de hát ha szomjas az ember, nem tud másra gondolni, és ez akkor jó tervnek tűnt. Bocsáss meg felség, ezt elhibáztam!

– Mind hibázunk, Apost – legyintett a király. – Nem érdemes már ezen rágódni.

– Talán menjünk is ki a kertbe, hamarosan tálalok felségednek! – mondta most a szakács.

Nem is folyt tovább a bájcsevegés, a király követte régi főzőmesterét. Ahogy az előtéri folyosóból kiléptek, a macskakövet felváltotta a friss zöld pázsit. Virágzó kert tárult a szemük elé, és végtelen hosszúnak tetsző szőlősorok, ezek a domb irányába futottak végig. A kert jobb szélében alma- és körte-, bal szélében szilva- és barackfák álltak, alattuk néhol nagy kosarak, megrakva gyümölcsökkel: azokat a házigazda már összeszedte a földről, épp csak bevinni nem volt idő a hűvös kamrába. Az udvar jobb felében egy kisebb veteményes terült el, tele mindenféle zöldséggel. Itt ugyan már nem tudna megfordulni egy szekér, annyi a növény. Valamikor ugyan ezért épült így a ház, de közben beültették az egész teret. Madarak csicseregtek, bogarak repkedtek, a ház és a szőlő közti apró udvar úgy tűnt, mintha egy valóságos kis édenkert lenne.

Ösvény gyanánt kis macskakövek laza füzére volt beleásva a fűbe, ez elvezetett az előtér végétől kissé balra, egy nagyobb faasztalhoz, mely egy magas szilvafa dús lombja alatt állt. Az asztal szépen meg volt már terítve, piros-fehér kockás abrosszal, noha nem királyi, nem is előkelő, de tiszta, polgári módon. Már egy ember ült ott, mikor megérkeztek, s mellette egy nagy, szegecsekkel kivert, kerek pajzs volt a széknek támasztva, meg egy egyszerű csillagos buzogány. Ahogy meglátta a királyt, felpattant a székről, és meghajolt. A pajzs nagy robajjal eldőlt.

– Jyzán, szolgálatodra, felséges királyom!

Ő volt a szakács fegyverese. Nem sokkal azután, hogy az asztalhoz értek, az egyik kertbe nyíló ajtón egy lány lépett ki nagy fazékkal a kezében. Vékony, kecses, mosolygós, de szende arcú, életvidám teremtés. Egyszerű, világosbarna, fűzött ruhát hordott, alatta fehér inget, hozzá meg barna szoknyát vett, de olyan tiszta volt az egész lénye, mint egy üde patak. Ahogy a lány közeledett, hosszú, hullámos, szőkésbarna haja uszályként lebegett utána.

– Isten hozta felségedet szerény hajlékunkban! – szólt, és hangja tisztán csengett. Brea volt az, Bors szakács lánya. A fazekat lerakta az asztalra, és szedni kezdte a levest mindenkinek, miután köszöntötték őt, és mind leültek. Elég hely volt az asztalnál, még a királyt kísérő szolgák is elfértek, csak Bors, a lánya, meg a segédje sürgött-forgott: a szakács fűszereket meg kenyeret hozott a konyhából, és közben azon morgott, hogy mi minden mást felejtettek még el a terítésnél.

Másodiknak paprikás csirkét tálaltak fel. Nem éppen udvari fogás, de a királynak most jobban esett, mint csecsemőnek az anyatej, jóízűen falatozott belőle. Ezt a király semmire sem cserélte volna el, mert ez más volt, mint a sok cifra fogás, cirádás tányér meg abrosz az udvarban. A király valóban nem szerette a fényűzést. Nem neki kellett az a sok pompa odafent a palotában. Nem ő építette a palotát, nem ő festette, nem ő rendezte be. Ezek a dolgok régen történtek, s azért maradtak csak meg, s azért nem költötte el a sok giccset mind a király élelemre a népének, mert az udvarban ezt mindenki igényelte, s a város polgárai szintúgy. Kellett egy, a maga nemében fényűző palota, egy gazdag város a népnek, hogy legyen mire büszkének lenni, hogy legyen mit mutogatni az idegeneknek. Királyszőlősön bizony kevéssé lehetett érezni azt, hogy az ország maga a romlás szélén áll. A dölyfös nagypolgárok többet foglalkoztak a kereskedőkkel, mint tulajdon honfitársaikkal a falakon kívül. A király pedig csak sóhajtozott, mert egyebet nem tehetett. Legalább Királyszőlősön nem érzi senki a sanyarú sorsot, legalább itt maradt valami a régi gazdagságból és jólétből. Persze, ez is csak annak volt köszönhető, hogy a majd ötven évig itt dölyfösködő frimeelki császárnak kellett még egy főváros, ahol berendezkedhet. Ha már az országot teljesen ellehetetlenítette, s a többi várost megsemmisítette, legalább Királyszőlőst nem bántotta, sőt, felvirágoztatta. Amikor kivonult, minden romba dőlt, csak a főváros nem. Talán épp ezért költözött ide az ország java, már amennyi megmaradt belőle – ez pedig nem volt sok. S ezért vált olyan népszerű kereskedőállomássá a hely, amikor a maradi frimeelki lovagok kivonultak, és újra megnyílt az út a keletről jött idegenek előtt.

– Hanem aztán sietnünk kell – mondta a király, miközben éppen egy csirkecombot rágcsált. – Fél óránál többet nem időzhetünk itt! Addigra lehet, hogy a farkasok meglelnek minket. Még szerencse, hogy szeretnek soká bíbelődni mindenen. De ha fel is mennek a felvonóval, hogy a fenti őröket is kikérdezzék, még akkor is négy lábuk van, és gyorsak. Azt az időt, amit a szimatolással elveszítenek, könnyen behozzák futással.

– Valóban, felség – szólt a lándzsás Apost. – Magam épp azon gondolkoztam, hogy visszafordulok, eléjük állok, és vállalom, hogy használtam a felvonót. Így feltarthatnám őket.

– Ostobaság lenne – morogta a számszeríjas teli szájjal.

– Pontosan, Talast, akkor kiderülne az is, hogy itt jártam, mert itt hagytam a szagom. És közben hiába kísérnéd tovább a királyt, itt a ti szagotokat is megéreznék, és kapcsolatba hoznák velem. A szimatukat ilyen módon nem játszhatjuk ki. Most már nem szakadhatunk szét.

– Nem is engedném meg, hogy feláldozd magad – mondta a király. – Egyébként engem más emészt… Nem csak a felvonó használata miatt morgolódnak, hiszen eredetileg is járőröztek a városban. Mintha valamit vagy valakit keresnének… Csak nem tudódott ki, hogy elhagytam a várat?

– Nem tudom, felség – csóválta a fejét Apost. – Ez sincs kizárva. Azt kell mondjam, hogy senkiben sem lett volna szabad megbíznod! Az udvarban túl sok a taani-bérenc! Nem tudhatod, hogy ki súg nekik, amikor éppen nincs szem előtt. Mondd, te teljes mértékben megbízol a híveidben?

A király elkomorodott.

– Sajnos, egyre kevesebb az olyan. Az úti célomat nem is mondtam el mindenkinek: a kancellár és a tanács is csak annyit tud, hogy az ország szélén találkozok egy régi barátommal, aki igen befolyásos ember idegenben. Tőle megyek segítséget kérni, nyugatról, vagy még nyugatabbról…

– Én sem tudok sokat a tervedről, felség. Csak annyit, hogy Királyligetbe kell még ma eljutnunk.

Akkor, minthogy lassanként végeztek az ebéddel, Brea saját készítésű szilvás süteményt tálalt fel. A vendégek orrát megcsapta a meleg lekvár illata, s hirtelen a mennyek országában érezték magukat. Mikor megízlelték a finomságot, szerették volna mind feleségül venni Breát, vagy legalábbis a süteményét, s ideköltözni ebbe a döngicsélő édenkertbe. Az áldott és ízletes fogások után már nem is reméltek több meglepetést, de Bors betetőzte a szertartást, mikor a segédjével csapra veretett egy picike hordót, s felszolgálta a saját szőlőjének aranyló nektárjával telt poharakat.

– Apost, Talast! – szólt a király ünnepélyesen, miközben lassan felállt, pohárral a kezében. A két fegyveres eltökélten hallgatta. – Egyik tanácsadómban sem bízok meg jobban, mint bennetek. És éppen azért, mert ők hatalmasok, tanácsadók, az agyuk folyton kattog. Jók lesznek arra, hogy távollétemben kormányozzanak, de nem tudhatták meg pontosan ők sem, hogy hová megyek, hogy miért megyek. Ti viszont, ne is vegyétek zokon, de egyszerű katonák vagytok, harcosok, és éppen ezért az egyszerűségért bízom bennetek feltétlenül. Mert a tanácsadók visszakérdeznek, de ti nem kérdeztek, hanem bíztok bennem, nem csak mint királyban, hanem mint ismerősben, hisz oly rég óta ismerlek mindkettőtöket. És te pedig, Bors – a szakácshoz fordult – te pedig az egyedüli vagy, akinek a főztjét meg tudom emészteni, s akiben szintén feltétel nélkül megbízom. Ezért ragaszkodtam hozzá, hogy nálad ebédelhessek ma. S lám, nem okoztál csalódást. Szerettem volna még legalább egyszer a te étkedet enni. Nem tudom, hogy mi fog történni velem az elkövetkezendő napokban.

– Miért mondod ezt, felség? – kérdezte borús hangon Bors. A király szólásra emelte a száját, de végül nem a kérdésre válaszolt, hanem csak folytatta a magáét.

– Ti mind, akik most segítetek ebben, nem tudjátok, hogy mi a célom, de segítetek, mert úgy érzitek, hogy én helyes úton járok. Nekem pont ilyen emberekre van most szükségem, ilyenekkel akarom magam körülvenni, mert ők, bizony, ők is azért jönnek velünk majd, ha ugyan utolérnek. Olyan emberek kellenek most nekem, akiket mindenki más réges-rég elfelejtett, csak én nem, akiknek a hiánya nem fog feltűnni, akikkel engem senkinek esze ágában sincs rokonítani, akikről azt hiszik, hogy én is rég elfeledtem őket. Akik hajdanán szolgáltak, de már rég óta nem tagjai az udvarnak, a közéletnek.

A király elindult az asztaltól, és sétálgatni kezdett a kertben, a borral teli poharat emelgetve. A többiek tekintetükkel követték.

– Ne feledjétek, hogy én most a palotában fekszem betegen, és körülvesznek azok, akikkel az elmúlt években mutatkoztam! S amiért ők ott vannak, majd azt hiszi mindenki, hogy én is. Csak a Királyi Tanács tudja az igazat, és ti. Ti vagytok most az elfeledett kompániám, régi szakácsom, régi testőreim, régi harcosaim, régi szolgáim. De nekem csak az elsők és egyetlenek maradtok. Közöttetek vagyok csak igazán önmagam, s nem ott a palotában a sok gazdag és tohonya fajankó között. Csak ti ismertek igazán, s nem a mostani testőreim, szolgáim, szakácsom és tanácsosaim. Ők sosem fognak már megismerni. A legtöbben fiatalok, újoncok, s olyan távol állnak tőlem gondolkodásban, jellemben és viselkedésben, mint ide Arabad. Trottyos vénembernek néznek, akit öltöztetni kell, és gondját viselni a legnagyobb pompával. Én meg már csak legyintek erre.

Apost felállt, hogy feleljen.

– Bármi is legyen a gubanc, bármi is folyik itt a városban, most már együtt vagyunk benne nyakig a bajban. Felség, mi ketten Talasttal végig veled leszünk!

– Ez örvendetes! – azzal a király felhajtotta a poharát, majd visszalépett az asztalhoz. – Most pedig lássuk azt a süteményt! – Leült, és kezébe vett egy szeletet. Ám alig harapott bele, dörömbölés hasított a kellemes csöndbe. Mind megdermedtek a hangra. A hatalmas fakapu dörgő hangja végigvisszhangzott a folyosón.

– Kinyitni! A Mi Urunk nevében! – recsegte egy gonosz hang a kapu másik oldaláról. Apost és Talast felpattant. A király is kővé válva bámult a ház bejárata felé.