II. Segítsetek!
 

– Nos, összegezzük az egészet! Mind ezt javasoljátok…

– Így van, felség.

– Hogy haladéktalanul el kell indulniuk.

– Igen, felség.

– Nekik, és nem másnak.

– Pontosan, felség. Egy ilyen veszélyes útra nem küldhetünk mást…

– Tudom, tudom – morogta kelletlenül a király, és felállt a hosszú asztaltól. – Én is tudom, hogy így kell lennie! Csak nem akarok belenyugodni! – Tíz szempár kísérte lépteit, ahogy az ablakhoz ment, és kibámult a palota kertjére. Nagyot sóhajtott, miközben hátul összefogta a kezeit.

– Húzódni fog a másik ügy!

A tanácsból senki sem felelt rögtön. Kínos csend állt be. A király folytatta:

– Ám igazatok van, ezt nem lehet halogatni. Ha nem vesszük komolyan az üzenetet, abból bajunk lehet!

– Igen, felség! – állt fel az egyik szakállas, tiszteletreméltó tanácstag. – Ez nem tűr halasztást! Mert míg a te másik ügyed titkos, csupán nekünk van róla tudomásunk, addig ez az új hír, ez szárnyra kapott az egész városban, és hidd el, az embereket nagyon felzaklatta. Mind azt követelnék, hogy ők menjenek, s nem más! Ezt a nép akarja!

– Te pedig, felség – vette át a szót egy másik tanácsos –, te nem tűnhetsz el pont ezután az eset után! Javaslom, várd meg, míg ez megoldódik! A te ügyedet, azt lehet késleltetni. Oly régóta tervezed, mit számít most már néhány rövid nap csúszás!

– Igazatok van – sóhajtott a király, és ellépett az ablaktól. – Bárhogy is nézzük, ezt kell tenni. Legyen, ahogy mondjátok! Küldjük őket! Pár nap… igen, pár napot kapnak, hogy utánajárjanak a dolognak. De több idő nincs! Annál többet nem csúszhat az én utam. Ha ez elhúzódik, s nem érnek vissza időben, legfeljebb elindulok mással.

– Mással?

– Rajtuk kívül is van elég ember, akikben megbízom. Apost és Talast elkísér.

Ebben mindenki egyetértett. Késő este volt már, s nem soká tartott a tanácskozás ezután, de a király e rövid idő alatt megint ideges lett. Talán az bosszantotta fel, hogy a tanácstagok túlságosan akadékoskodtak, szinte követelték, amit akartak. A király tudta viszont, hogy a tanács nem akar rosszat, s hogy igyekeznek az emberek, a nép hangját hallatni, így a közvéleményt megszólaltatni. De egye meg a fene, mit tud a köznép bármiről is? Ezek az átkozottak meg itt ülnek a nagy asztalnál, jólétben, mondják a magukét, de sejtelmük sincs arról, hogy mi kavarog a király fejében. Persze, hiszen ők nem viselnek akkora terhet a vállukon, mint a király! Ők nem uralkodnak, ők csak ugatnak kedvükre, s ha valami balul sül el, senki sem őket fogja elővenni. Senki sem fogja a veszteségét, balszerencséjét, nehéz sorsát felróni az ajtajára akképpen, hogy „vesszen az a harmadik pimasz a Királyi Tanácsban, aki egyszer rossz javaslatot tett”, nem, „vesszen a király” lesz a jelszó. Így aztán a királynak mérlegelnie kellett. Úgy döntött, enged a kéréseknek, tanácsoknak. Nem mintha gyenge akarata lett volna, nem, csak belátta, hogy nincs jobb megoldás. Haragja azonban mégis arra irányult, aki ezt az egész helyzetet megteremtette. A király az asztalra sújtott ököllel. A tanácstagok megriadtak.

– Pont ma? Miért pont ma jött ez az átkozott?

S hogy a királyt mi mérgesítette fel? Egy szó igazán: „Segítsetek!”

 

 

Ennyi volt a hír mindössze. Ennyi lényegeset tudtak meg az udvarban az ijedt és kimerült vándortól, amikor alkonyat tájékán megérkezett a fővárosba.

Amikor a lovas eljutott a várig, az őrök először nem is engedték be. Folyton azt hajtogatta, hogy a királlyal akar beszélni, de korántsem nézett ki meggyőzően. Ázott volt, csatakos, ideges, és egy különös, hatalmas zsákot hozott a lován. Bizony, a palota közelébe jutni manapság igen nehézkes procedúra; veszélyes időket élünk, veszélyes emberek járnak-kelnek az országban. Még egy követnek vagy hírnöknek sem lett volna könnyű bejutni Királyszőlős várába, nemhogy egy ilyen piszkos, csapzott szerzetnek, aki remeg a félelemtől.

Ráadásul sosem volt szokás egy hírt egyenesen a király elé vinni. Ha jött egy küldönc, hírnök, vagy diplomata, azt először mindig megvizsgálták, majd egy külön erre a célra összehívott küldöttség fogadta, és jórészt ekkor faggatták ki. Ha pedig az illető szemmel láthatóan előkelő, más ország becses képviselője volt, az jobbára a király elé járulhatott. Viszont egy küldöncöt, akinek személye nem kötődött kifejezetten az üzenet tartalmához, sosem küldtek a király elé, hanem a mondanivalóját vagy a tekercsét átvették és továbbították. De hiszen így működött ez minden rendes királyi vagy császári udvarban akkortájt, így Hosszúvégben sem különben. Még ha olyan nehéz helyzetben is volt az ország, a hagyományokat és szokásokat megtartották.

Végtére is az érkező elmondta a nevét, hogy favágó, és hogy az ország szélén lakik, de mikor az őrök a zsák tartalmáról érdeklődtek, csak hebegett, és a királyt követelte. Ráparancsoltak, hogy nyissa ki, s ő azzal felelt, hogy csak a király láthatja, ami benne van. Akkor a katonák felmérgelődtek, lekapták a lováról őt is, a zsákot is. Nem voltak szemérmetesek, karddal hasították fel a vásznat a várkapu előtt, mindenki szeme láttára. Az arcok jéggé dermedtek a látványtól. Aztán az őrök mintha megalázkodtak volna a fickó előtt, felsegítették, s mindjárt nem agitáltak tovább, hanem villámgyorsan felkísérték a palotához, bár átkozottul furcsállták a helyzetet.

Érkezésére az udvar olyanná vált, mint egy nyüzsgő hangyaboly. Még csak nem is beszélt a favágóval senki, de a holttest, amit hozott, mindenkiben nagy riadalmat keltett, és tucatnyi kérdést vetett fel.

Pár perc múlva a különös test ott feküdt a palota előtti kis téren, alabárdos őrök gyűrűjében. Orvosok tömkelege szabadult rá, megvizsgálva sebeit. Riadalommal, kétellyel, és némi undorral közeledtek hozzá, de az őrök gorombán adták ki a parancsot a vizsgálatára, mert ők maguk is nagyon rettegtek a helyzettől, s a halottól vártak magyarázatot minden kérdésükre. Mikor vértől áztatott, szakadt bőr mellvértjét leaggatták róla, fény derült a sorsára. Jobb oldalán vágott seb húzódott végig, mely nem végzett vele rögtön, mert nem volt mély. Aztán a hasára fordították. A hátán, a jobb válla alatt hatalmas lyuk tátongott, az volt a favágó gyilkos lándzsájának nyoma.

A király gyors léptekkel érkezett, mögötte a kíséretével. Egy csirkecomb végét majszolta, vacsora közben zavarták meg. A favágó levette szerény fejfedőjét, tisztelettudóan letérdelt, és fejet hajtott, mikor meglátta a közeledő társaságot. Így is maradt, amíg a léptek el nem halkultak, s a király oda nem ért elé. Akkor aztán felállt, de szólni nem szólt semmit, csak bámult, kissé riadtan és tanácstalanul toporogva, sapkáját szorongatva.

– Nos? – kérdezte a király mellett álló kancellár kissé ingerülten. Feszült csend állt be, a favágó riadtan nézett körbe a király kíséretén, a díszes ruhákon, a kíváncsi vagy éppen goromba arcokon, majd előrelépett egy kicsit, és mesélni kezdett.

– Felséges királyom és hű udvari tanácsosai! – kezdte kissé esetlenül, mintha nem volna biztos a helyes megszólításban. Közben fejfedőjét egyik kezéből a másikba adogatta, látszott, hogy nincs hozzászokva az udvari audienciához. – A nevem Tharr, favágó vagyok, közel lakom a tengerhez. Úgy hiszem, hogy szörnyű dolog történt…

De addigra már a király és kísérete rég a holttestet bámulta. Tudták, hogy egy közeli szigetről származik, a tengerről, s népe nem volt éppen kedvelt errefelé, vagy a hosszúvégiekkel jó viszonyt ápoló fajta. A király szótlanul lehajolt hozzá. Négyen fordították meg a testet. A favágó akkor folytatta:

– Éppen aprófának valót hasogattam, mikor az asszony sikoltott. Visszarohantam a házba, és leszúrtam… mármint nem az asszonyt… ezt…

Többet nem is bírt mondani, hebegett egy kicsit, majd hirtelen előrecsapta a tarisznyáját, s belenyúlt. A váratlan mozdulatra az őt közrefogó két őr összerezzent, mintha a jövevény éppen valami rejtett fegyvert akarna előkapni, hogy a királyra támadjon vele. De még mielőtt bármit is tehettek volna, a favágó máris a kezében tartotta a halott szigonyát.

– Ez volt nála. Azt hittem, támad, sötét is volt… de csak hörgött…

És akkor a favágó megismételte a szavakat, amiket a haldoklótól hallott. A király kísérői felszisszentek, s összesúgtak. A király összevont szemöldökkel, gondterhelt arccal meredt maga elé, s így állt, míg a favágó elmesélte, hogy megállás nélkül egyenesen idevágtatott a testtel, majd hozzátette:

– Ha felséged nem hisz nekem, hát kérdezzék csak meg a feleségem vagy a kisfiam: tanúsítani fogják az igazamat!

 

 

Negyedórán belül az egész vár a halott szavain csámcsogott: „Segítsetek rajtunk! Megtámadták a szigetet… segítsetek! A Keleti Tornyot… Mindenki… halott… jönnek… kérlek!”

A Keleti Torony a világ legősibb és legerősebb őrhelyei közé tartozott, egyedüliként, mely még működött. A külvilágtól, a messzi és ismeretlen Keleti-tengerről érkező népektől védte Therrex Elthenvirget, a Gyémánt Földjét. Egy kiugró félsziget közepén állt, mely a senki földje volt Hosszúvég-Mohrendan határán, s ahonnan a Keleti Őrség annak rövid, kikötésre alkalmas partvonalát, s az innen induló kereskedőutat, a Keleti utat ellenőrzése alatt tartotta. Az őrség tagjai egy nemzethez sem tartoztak hosszú generációk óta. Neveik és származásuk ismeretlen volt a világ számára, éppen azért, hogy semmilyen befolyás ne érhesse őket, csak a konok védelem lebegjen előttük. S pont az ilyen szerzetektől védték Hosszúvéget is, mint ez a disznófejű pribék. Ez egy rabló, egy gyilkos nép fia, akik kíméletlenül, barbár és kegyetlen módon fosztogatják, gyilkolásszák a keletről hajózó kereskedőket, s ezzel mindenkinek komoly károkat okoznak, különösen Hosszúvégnek, mely emiatt feleannyi kereskedőt sem láthat vendégül, a legtöbb ugyanis visszafordul a kalózok örökös dúlása és mészárlása miatt. Ez a jöttment azonban valahogy mégis átjutott az őrhelyeken, s ez sehogyan sem fért senkinek a fejébe. Miért engedték át? Valami nagy baj lehet.

Később a jövevény talán megmondta volna azt is, hogy a kereskedők szigetéről menekült, melyet Hosszúvégben csak Sárpántiának neveztek. Hogy társai valószínűleg mind halottak, és hogy támadóikat nem látta, mert orvul csaptak le rájuk, pontosan már nem is emlékszik a történtekre. Elmesélte volna, hogy két társával együtt sikerült menekülőre fognia, de üldözőbe vették őket, és a másik kettőt valószínűleg meg is ölték. De ő mégsem maradt egyedül, mert tudta, hogy tovább üldözik azok, akik a rajtaütéskor megsebesítették, igen, ezek bizonyosan a nyomában maradtak még egy jó ideig.

Hogy mit érzett akkor?

Korom sötét van. Az utat maga előtt nem látja. A fák ágai egymás után csapódnak az arcába. Kibökik a szemét, eltörik az ormányát, s minden levélen otthagyja a veres névjegyét. Kezével eszeveszett módon hadonászik előre, hogy az ágakat feltartsa, már nem is fogja a kantárt. Lovon menekül, melyet a tengerparton szerzett. De az állat most valami gödörbe léphetett, mert megvetemedik, ledobja, majd elszalad. Hallja riadt lovát, ahogy egyre távolodik, hallja patái dobogását, és ahogy az állat a sűrű erdőben próbál utat találni valamerre. Végül a hangok elenyésznek, s azután már csak a szél zúg.

Teljesen egyedül maradt az éjben. Itt fekszik a földön, s úgy érzi, hogy mindene összetört. Mégsem fekhet itt örökre, tovább kell mennie. Nem tudja, hogy hol jár, csak annyit, hogy nyugatra kell tartania. Most, most mintha újra lódobogást hallana. Nagy nehezen feltápászkodik, kínok közt. Futni kezd, mert támadóit sejti maga mögött. De csak nehezen megy a mozgás. A karja valószínűleg eltört, és a sötétben több árokba is beleesett, mely balesetek következtében még több sebet is összeszedett. Mindezek azonban már nem derültek ki a nagyközönség számára – a részleteket magával vitte a sírba.

A hír viszont önmagában is nagy félelmet keltett a királyi udvarban. Idejön egy disznófejű kalóz, egyenesen ősi ellenségei országába, és segítségért rimánkodik. Barbár gyilkosok, akik évszázadokon át fosztogattak mindenkit, akit csak lehetett, és azalatt sosem szorultak segítségre. De most bajban vannak. Az ellenségeik térde elé borulnak, hogy figyelmeztessék őket valamire, szólnak nekik valami veszélyről. Mi történt ott, ami erre a váratlan lépésre késztette őket?

Persze említeni sem kell ám azt a nyilvánvaló, kikövetkeztethető tényt, hogy az üzenet tartalma úgy terjedt el, nem csak a palotában, de a városban is, mint a fekete halál. Sötétedés után minden házban ezért jajgattak az asszonyok, ezért sírtak a gyermekek, a kocsmákban erről beszélgettek a vendégek, ezért ittak annyit, ezért tört ki utána verekedés, a külvárosi utcákon ezért volt annyi rablás, annyi gyilkosság, és azon az éjjelen ezért vonyítottak annyira a kutyák a Teliholdra. Míg a városban jobbára az üzenet első felén gondolkodtak, addig a királyi udvar a „jönnek”-részen töprengett. Kik késztették ezeket a rablógyilkosokat könyörgésre és megfutamodásra? Mi történhetett a szigeten? Hiszen Sárpántia régen is, most is hemzsegett mindenféle törvényen kívüli alaktól, de ezek meg is maradtak ott a szigeten. Érkeztek oda mindenféle kereskedők, utazók, és sosem volt rend arrafelé. Mindenki úgy védte meg magát, ahogy tudta, mind a rablóktól, mind a szintén behajózott, és a sziget körül ólálkodó disznófejűektől. De hát így volt ez már több száz éve, s nem okozott még eddig gondot. A Keleti Torony megvédte Hosszúvéget, mi több, egész Kelet-Elthenvirget minden ellenséges szándéktól, s csak azokat a békés kereskedőket és utazókat engedték át, akiket jónak láttak.

Már csak ez hiányzott a királynak ahhoz, hogy végképp megőrüljön. Így is siralmas volt a helyzet: az ország újabb háború küszöbén áll, ellenség mindenfelé, belviszályok, fosztogatások, elmaradt adószedés, üres kincstár. A hadsereg pedig nem áll készen: a fele a földeken kapál, egy része a városokban iszik, sokan a föld alatt pihennek, a többiek még meg sem születtek. Már csak ki kell képezni őket, és újra lesz sereg. Persze ott vannak még azok, akik az ellenség seregében harcolnak. Őket legalább nem kell fegyverforgatásra tanítani, legföljebb ki kell vágni a hazátlan szívüket, és újat, hazait a mellükbe ültetni helyette. Továbbá össze kell fogdosni a fosztogatókat, útonállókat, alkalmi rablókat, gyilkosokat a peremvidékeken, és meg kell kérni őket, hogy ugyan, ne legyenek ilyen önfejűek, harcoljanak inkább az országért, amely ellátja őket kincsekkel, étellel, finom, porhanyós emberi életekkel. Habár mindezek véghezvitele játszi könnyedséggel menne, a király elhanyagolhatná ezt a lehetőséget, és csatába vonulhatna azzal a közel ötszáz fős sereggel, melyet a Királyi Testőrségből, Városi és Várőrségből verbuválhatna össze. De még ezt sem találja megfelelőnek ez a szerény, szinte már alantas uralkodó. Nem, ő egész más utat talál bizonyos, ehhez hasonló helyzetekben.

Második Vilmos király ott állt ráncolt homlokkal, és idegesen bámulta a halott szerzetet. Végigfuttatta tekintetét zömök testén, szürke-sötétkék csíkos ázott köpenyén, hosszú ormányán, nagy agyarain, kis fülein. Ott álltak mind körülötte kérdően, kétségbeesetten, suttogtak egymásnak, találgattak. Csak a király nem szólt semmit. Gondolatait viszont egyenest a halottnak szegezte, mintha ezzel még bármilyen választ kicsikarhatna a szerencsétlenből.

„Miért pont most kellett jönnöd? Csak érkeztél volna meg egy héttel később, és minden rendben volna, nem kéne veled is foglalkoznom. Úgy az eredeti tervhez tarthatnánk magukat, így azonban borulnak a dolgok, épp az utolsó pillanatban. Ez a hír a legrosszabbkor jött. A pokolba veled!”