„Világunk megváltozott. A nagy háborúk véget értek, az előző száz év harcai lezáródtak, a népek tengere lecsillapodott. Most új korszak kezdődik. Újra mocorog a világ. Ám az eljövendő nagy háború egész más hatással lesz Hosszúvégre, mert amíg az előző egy erős királyságot döntött le, a mostani egy beteg, lábadozó országot fog az ágyában találni, aminek esélye sem lesz, hogy megakadályozza a közelgő veszélyt, de arra sem, hogy védekezzen vagy kimaradjon mindabból a pusztításból, mely kialakulni kezd.
Abban sokan egyetértenek velem, hogy a nagyhatalmak harcai tönkretesznek minket. Az egyik egyszer csak felülkerekedett, a másik meg legyengült, így ment ez évszázadok óta. Mindig volt idő arra, hogy mi talpra álljunk, amíg ezek ketten a sebeiket nyalogatják. Most viszont mi is olyan mély sebet kaptunk, hogy az még mindig vérzik, és nem fog elállni, mielőtt újra összecsapódnak a pengék fölöttünk. Mi a pengék között fogunk tovább szédülni és végül elveszni.
Állást sem foglalhatunk egyik vagy másik hatalom mellett, mert akkor minden egyensúly felborul. Egyensúlynak kell lennie. Egyik nagyhatalom sem maradhat egyedül, egyszerre kell élniük vagy halniuk, különben nekünk végünk. Itt se, ott se szeretnek minket, mint barátot, pusztán eszközök vagyunk a saját érdekeik és céljaik beteljesítéséhez. Mi csak úgy éltük túl eddig is, hogy a felek egyenlőek voltak, s meghúzódtunk a csöndességben. Most viszont már nincs ilyen lehetőség. Ebből az új harcból nem maradhatunk ki, a vihar minket is elsöpör majd. Lássátok meg, nem kell sok idő, és végleg elveszünk.”
(I.Vilmos, Hosszúvég-Mohrendan királyának intelmei, 1798k.)
„Kezdetben a bölcsek rendelték el az élet dolgait. Ők határozták meg, mi miként legyen, kedvük szerint irányították a világot. […] Tizenkét nevet említ meg a történelem, ezek a következők: Borar, Dwellar, Fogund, Nmí, Magadur, Azbegil, Araftor, Pergon, Thragodar, Anbegul, Xemial, Iyaran. […]
Egyszer közösen létrehoztak egy csodás területet. Úgy akarták, hogy dús legelők tarkítsák méregzöld füvekkel, sűrű erdők fedjék fáikon mézédes gyümölcsökkel, s bozótjaik között hemzsegjenek a vadak, havas hegycsúcsok emelkedjenek szédítő magasságokkal, s a sok alföld legyen termékeny, tiszta folyókkal tarkítva. Kettőjük nem nyugodott, elcsábította őket a föld. Elhatározták, hogy a halandó életet választják a kincsekben gazdag vidéken. Dwellar és Fogund leereszkedett és emberré lett. Mindketten ifjú dalia képében jelentek meg, majd családot nemzettek, és kialakították élőhelyüket egy csodálatos hegyközben, amit közös elhatározás szerint elneveztek Nagy Térségnek. Egyik nyugaton élt, másik keleten. Napestig vadásztak, semmi gondjuk nem volt, testvéreknek tekintették egymást. Mindent megkaptak, amire csak vágytak, hiszen egykori társaik mindent megadtak nekik.
Múlt az idő. Amíg Fogund bölcsen megelégedett a dolgokkal, s megmaradt nagy tudását jóra használta fel, addig Dwellar egyre kapzsibb lett. Temérdek dolgot követelt égi társaitól, vagyont, hatalmat, de végül már nem tudta hogyan kimutatni gazdagságát. Hatalmas palotát építtetett, s elnevezte Arsgiriz-Zigzigoromnak, de még abban sem érezte jól magát. Olthatatlan irigységet és gyűlöletet érzett Fogund és népe iránt. Azonban az idő vasfoga keményen beleharapott, és Dwellar megérezte, milyen nagy teher az embernek a halandóság. Újabb kéréssel járult a bölcsekhez, örök életet akart, de kérését elutasították. Igaz, még így is rendkívül hosszú életet élt.
Időközben Fogund, akinek szintén hosszú élet adatott meg, meghalt, és vagyonát, tudását, népét fiára, Melgerre hagyta. Mikor az öreg Dwellarhoz eljutott Fogund halálhíre, az felkereste Melgert, aki a vagyon átvételével mintha Dwellar irigységét is kivívta volna.
– Édes fiam, itt már nincs helye két népnek. Ez egy hegyköz, és már nem tud ellátni minket. Olyan nagy a világ! Te még fiatal vagy, népednek erős és büszke királya, én meg maholnap meghalok. Nézd, nyomorgunk csak itt mind, keress hát új hazát, meglátod, néped hálás lesz, ha kivezeted őket innen! Nem férünk már meg itt ketten.
Melger hitt az öregnek, beleegyezett a kérésbe, mert tisztelte Dwellart, apja egykori testvérét és társát. Átkelt a hegyköz kapuján, és népével letelepedett a Bak-folyó alföldjén. Itt aztán létrehozott egy virágzó országot.
Dwellar elégedetten halt meg, úgy érezte, győzelmet aratott, és fiát, Feldort ugyanolyan gonosz módon tanította, mint amilyenné ő maga is vált utóbb. A bölcseket megvetette, amiért nem teljesítették kérését, így a bölcsek kegye egyre inkább elhagyta Dwellar népét, és országát, Arsgirizt. Melgert és új királyságát, Beléniát azonban továbbra is kitüntették figyelmükkel, védelmükkel, segítségükkel. Éppen ezért Fogund fiait örök gyűlölet övezte Dwellar fiai által.
A Bak-alföldről több irányba vándoroltak Fogund utódai, mikor túlnépesedtek. Innen mentek fiai Salactiumba, Erk-Eboneiatyrba, Vorladba, A Nyugati Szegletbe, Syphissiába, Dortiniába, Bakcsóföldére, Mohrendanba, és Hosszúvégbe is. Ezek, és még mások, havasi és sivatagi barbárok, illetve a keleti és nyugati tengerekről behajózott népek alkotják most az ismert világot, melyet a bölcsek Therrex Elthenvirgnek, azaz a gyémánt földjének neveztek el, amikor mai formájára kezdett hasonlítani.”
(Kelet-Elthenvirg története, 1700 k.)