Viharos szél táncoltatta a sötét fákat. A tar gallyak a Telihold fényében baljós árnyékokat vetettek az erdőszéli kunyhó sátortetejére, mintha óriás, göcsörtös csontujjak akarták volna ezerfelé marcangolni a lakóit. A gyertya bentről halovány narancsszínnel rebegett.
Ezt a bágyadtan pislákoló fényt látta meg a közeledő is. Akár egy utolsó reménysugarat, úgy hajhászta már akkor is, amikor még bent volt a sűrű, sötét erdőben. Minden erejét összeszedte, minden izma megfeszült, s kész volt bármire, hogy megtegye, amit meg akart tenni oly rég óta. Hörgését, bozóttördelését elnyomta a süvöltő szél, és a tölgyek susogása.
Odabent a házban csend honolt. Csak az eső kopogott az ablakon, s a szél feszült neki néha az üvegnek. Egy asszony éppen mesét mondott alig ötesztendős kisfiának. A gyermek ismerte már a történetet, de csillogó szemmel figyelt, mintha most hallaná először.
Akkor valami csattant, de tudták, mi az: fejsze a fán. A fiú nem ijedt meg, jobban ismerte a hangot, mint a mesét.
Így csattogott kintről a hang, s az asszony lassan a mese végére ért. A gyerkőc akkor pörölni kezdett vele, mert esze ágában sem volt aludni, de az anyja nem hagyta magát, s megfenyegette az ujjával. Aztán felállt, hogy elfújja a gyertyát a szoba végében.
Ám ahogy lehajolt, hatalmas robajjal betörték a bejárati ajtót, s a beáramló hideg fuvallat ellibbentette a lángot.
Szörnyű volt, ahogy a szoba csöndes melegébe belehasított a sötét, eső áztatta, gonosz hűvösség. Az asszony és a gyerkőc is felsikított, mert ott állt az ajtóban a jövevény, fenyegetően, elszántan, gonoszan. Nem látták az ábrázatát, sötét alakja peremén csak a körvonala izzott vérmesen, ahogy a Hold besütött mögötte a fekete szobába. Csak a hangját lehetett hallani, röfögő, hörgő vartyogását, csatjainak csörgését, csizmája ázott bőrének húzódását.
Akkor lépett egyet, s a fa padló megadóan recsegett alatta.
Az asszony újra felsikított. Kisfiát magához szorítva térdepelt, s érezte az eső hideg és gyermeke meleg könnycseppjeit kézfején.
Akkor a betörő, aki alig lehetett magasabb a fiúnál, sután felemelte egyik kezét.
A nő harmadjára is sikoltott.
Vas hasított a húsba, s átszakította a szétszabdalt bőrmellényt és zekét. A jövevény elejtett valami nagydarab fémet, majd eget rázó visítást hallatott, s egy pillanattal később a földön hevert. Hatalmas lándzsa állt ki a hátából, s mögötte ott állt az ajtóban a favágó.
Rohant, hogy magához ölelje családját.
Gyertyát gyújtottak, s megszemlélték a támadójukat, félve, hogy még él, s veszélyt jelent.
Még mindig hasán feküdt, mellette szigonyszerű, bárdolatlan fegyvere. A favágó lassan az oldalára fektette, hogy megnézze az arcát.
És akkor a fekvő felhördült, még utoljára. Törte csak a nyelvet, de egész úton ezeket a szavakat ismételgette magában, s most még egyszer kimondta őket.
Célját beteljesítette. Fél perc múlva már nem élt. A favágó remegve rángatta ki belőle a lándzsát.
Tíz percen belül lóra kapott, és belevágtatott a sötét erdőbe. Hamar elázott a szakadó esőben. De vitte a jövevény testét, és vitte az utolsó szavait is, melyek most már az ő fülében kongtak, mint pusztulásra szólító harangok.