Első fejezet
VALAMI GONOSZ

Egy boszorkány mindig megérzi egy másik varázserővel született ember jelenlétét. Mielőtt bemutatkoznának egymásnak, mielőtt megmutatkozna a varázserejük, tudat alatt érzékeli, hogy az illető megérkezett. A boszorkány ezt először a bőrén fogja érezni. Elkezd bizseregni, mint a sörbettől és a statikus elektromosságtól, libabőrös lesz a karja, és végül megborzong. Érezni fogja, hogy metszőbbé, édesebbé, szinte rezessé válik a levegő. Utána következik az alig érezhető, a földre, a parázsra és a ropogós almára emlékeztető illat, ami bódító és tömény illattal keveredik, amelyet melegségként és otthonként lehetne jellemezni. És legfőképpen a füle és a hüvelykujja bizsergése fogja meggyújtani a gyufát, és lángra lobbantani a megérzés faszenét. A boszorkány lépteinek hangja azt fogja suttogni, hogy valami közeledik felé.

Belle sajnos feleslegesen volt ennek a hasznos információnak a birtokában, mert annak ellenére, hogy huszonkilenc éves, háromszázhatvanhárom napos és néhány órás volt, még sohasem találkozott másik boszorkánnyal. Természetesen az anyját és a nagymamáját leszámítva, aki néhány évvel ezelőtt átkelt a fátyol túloldalára. A tizenötödik születésnapján Belle-t váratlanul meglátogatta a boszorkánytanács két tagja, hogy elkezdődhessen az úgynevezett „elsötétedés” hosszú folyamata, de alig emlékezett erre, mert ijesztőnek találta az egészet, és a szertartás túlnyomó részében elbújt a haja mögött, vörös volt az arca, és azt kívánta, hogy érjen véget az egész. Nem került kapcsolatba a tanáccsal, mióta a képességeinek birtokába került, és önállóan kellett felfedeznie, hogy miféle lehetőségek rejlenek a varázslásban, mert ez volt a szokás.

A mindennapjai részévé vált, hogy az anyja békés és jó szándékú varázsigéivel nőtt fel, és ez azt jelentette, hogy mindig úgy érezte, a varázslat elérhető közelségben van. Nem létezett egyetlen olyan pillanat, amikor belécsapott a felismerés, mert mindig ott volt. Amikor Belle az anyja közelében volt, a Bonnie-ból kiáramló varázslat mindig elárasztotta a lányt, és ez annyira normális volt, hogy jóformán észre sem vette.

Belle már régen nem számított arra, hogy találkozni fog egy másik boszorkánnyal. Manapság a boszorkányok ritkaságnak számítottak, és állítólag minden egyes generációval egyre ritkábbak lettek, ő pedig nem akarta felkutatni őket, nehogy bajba kerüljön. Csendes életet élt a nem boszorkányok világában, és ezzel tökéletesen elégedett volt.

– Mit mondtam neked ezekkel a hűségkártyákkal kapcsolatban, Belle? Összevissza osztogatod a pecséteket. Egy vagyonba kerülsz nekem.

Violet kifogástalan üzletasszony volt. Mindig drága, halványkék vagy halványlila kosztümöt viselt azért, mert a neve jelentése „ibolyaszínű”, ősz haját pedig hetente kétszer tette rendbe a fodrász. Manapság lassan, de céltudatosan lépdelt az elegáns, ezüst sétabotja segítségével, és lenyűgöző gyűjteménye volt régi sálakból. Belle évek óta dolgozott a Lunar könyvesboltban, és biztosra vette, hogy még sohasem látta Violeten kétszer ugyanazt a sálat. Továbbra is Vi felügyelte az üzletben zajló eseményeket, de már csak hetente egyszer vagy kétszer ugrott be, hogy csíkokat húzzon az ujjával a poros felületekre, megcsipkedje mindenki arcát, és ellenőrizze, hogy Belle nem követ-e el afféle ostobaságokat, hogy két hűségpecsétet ad egy helyett.

– Vi! – szólt hátra Belle a válla fölött, miközben lerakott egy kupac friss kiadványt az átmeneti helyére. – Csütörtök van, délután két óra, és tele van a bolt. Szerintem nem kellene amiatt aggódnod, hogy könyvjelzőket osztogatok.

Lábujjhegyre állt, felrakott a legfelső polcra egy rendkívül vaskos mitológiai gyűjteményt, utána udvariasan utat tört magának a vásárlók tengerében a főnöke felé.

Violet bűnbánóan ránézett, miközben átadott neki néhány elkóborolt könyvet.

– Nos, valójában nem zavar a dolog. Nekem tetszett, hogy az összes könyvbe beletetted őket, mint egy kis csemegét. De Christopher azt mondja, hogy ha az élükre állítjuk a pennyket, akkor a fontok…

– Christopher sok mindent mond – vágott a főnöke szavába Belle. Violet felvonta a szemöldökét, és Belle gyorsan visszavonulót fújt. – Ami nagyszerű dolog, imádom a hasznos tanácsait, ehhez nem is fér kétség. – Megköszörülte a torkát. – De még nem szoktam hozzá ahhoz, hogy állandóan itt van, és változtatásokat eszközöl.

– Ezeket a változtatásokat már régen meg kellett volna tennünk – érvelt Violet.

– Igen, csakhogy a javaslatai… nos, nem egészen illenek bele abba a Lunar-élménybe, amiért idejárnak az emberek.

– Tisztában vagyok azzal, hogy különböző elképzeléseitek vannak a hely jövőjével kapcsolatban. De te is tudod, hogy ha rajtam múlt volna, nem kellett volna behoznom a képbe a fiamat. Miattad nem volt más választásom.

Violet jelentőségteljes pillantást vetett Belle-re a tökéletes tartású szempillája alól.

Belle felsóhajtott.

– Ne csináld ezt, Vi! Már több százszor megrágtuk ezt a témát.

– Bárcsak ne lennél ennyire önző, és teljesítenéd egy törékeny, idős asszony kívánságát…!

Violet tekintete szomorú volt, de mosolygott, miközben belelapozott egy bentlakásos iskoláról szóló gyerekkönyvbe. A manikűrözött körmei vörösre voltak festve.

Belle résnyire húzta a szemét.

– Te nem vagy törékeny. A társadalom rákfenéje vagy.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz. Egy ártatlan és gyenge idős hölgy vagyok, aki arra az emberre szeretné hagyni az imádott üzletét, aki a legjobban szereti – felelte Violet. – Úgy vezethetnéd ezt a boltot, ahogy neked tetszik, én pedig a színházban tölthetném a délutánjaimat ahelyett, hogy téged piszkállak a megcsappant raktárkészlet miatt.

– Mikor fogod feladni végre? – kérdezte bosszúsan, de mosolyogva Belle.

Igazság szerint jólesett neki, hogy Violet még mindig ragaszkodik ahhoz, hogy átadja neki a gyeplőt. Ez a bolt volt a főnöke szeme fénye, és évekkel ezelőtt indította el ezt a keresztes hadjáratot.

– Majd akkor, ha aláírjuk a papírokat. És alá fogjuk írni őket – közölte Violet, azután magabiztosan bólintott egyet, szemügyre vette az „Őszi olvasmányok” feliratú asztalt, és néhány milliméterrel arrébb tolta az egyik könyvet, hogy tökéletesen álljon.

– Nem fogjuk aláírni őket – helyesbített Belle. – Már ezerszer megmondtam: képtelen lennék egyedül vezetni ezt a helyet.

Elsétált a tölgyfából készült asztal mellett, és menet közben megigazította a pénztár környékére kipakolt üdvözlőkártyákat és szezonális csokrokat, amelyekbe miniatűr tökök és fekete nyúlfarkak voltak beletűzve, mert közeledett az október. A virágokat a Floresca bellus varázsige tartotta frissen.

– Én pedig ezerszer megmondtam, hogy nem lennél egyedül. – Violet megcsóválta a fejét. – A hétköznapokon itt van Jim és Monica, a hétvégén pedig az új lány, akinek az a rémes karika van az orrában.

– Te is tudod, hogy a gyeplő átvételéről beszélek. Az nem az erősségem. Én inkább csak úgy… sodródok.

– Azóta nem tettem itt semmi hasznosat, mióta a nyomdagép modern technológiának számított. Évek óta tőled származnak a jó ötletek.

– De ez a hely a te gyereked. Én csak azért vagyok itt, hogy megérkezzenek és távozzanak a könyvek, és elégedettek legyenek a vásárlók. Nagyjából ennyi az egész.

– És nagyjából ez a lényege az egésznek. Mindketten tudjuk, hogy gyakorlatilag önállóan vezeted ezt a helyet. Én már túl öreg vagyok ehhez, és jobb dolgom is van annál, mint hogy krimiket ajánljak a műveletlen tömegeknek.

– A krimikkel nincs semmi baj. Te egy megrögzött sznob vagy, Vi. És mivel ismersz, azt is tudod, hogy néhány hónap alatt csődbe vinném a boltot.

– Ne becsüld alá magad! Képtelen vagyok elviselni. Tehetséges és okos nő vagy, akiben vakon megbízom. Nem akarom kimondani, hogy hány éve teszel itt csodát, mert szeretem letagadni a koromat. Nem mersz kockázatot vállalni, és túlságosan aggódsz amiatt, hogy mi sülhet el rosszul.

Violet hegyes, csillogó körmével Belle-re bökött.

– Egyszerre bókolsz és sértegetsz. Remekül csinálod.

Belle összeráncolta a szemöldökét, és beállt a pénztárba.

Vilolet nekitámaszkodott a zöld márványból készült pultnak, elővett egy piperetükröt, és a helyére simított egy hajszálat.

– Ez művészet. – Cuppantott egyet a szájával. – De ha továbbra sem fogadod el a nagyszerű ajánlatomat, akkor kénytelen leszek Christopherre bízni az üzlet vezetését. Nem bíznék meg egy idegenben. Csak akkor tudom kiélvezni a nyugdíjas éveimet a tengerjárókon és az elegáns üzletekben, ha a Lunar jó kezekben van. És Christophernél jó kezekben lesz.

– Természetesen – felelte higgadtan Belle, visszanyelve a büszkeségét. – Igaz, hogy nem tud megkülönböztetni egy könyvet egy töktől, de a nyereség és a veszteség fogalmát ismeri.

Belle abban reménykedett, hogy az a zene, amit reggel választott, elnyomja a hátsó iroda felől érkező hangokat. Christopher odabent káromkodott és harsányan hahotázott, miközben az egyik üzletfelével beszélt telefonon. Belle megborzongott, amikor észrevette, hogy az egyik vásárló a zaj felé fordul.

Úgy tűnt, hogy Christopher kizárólag a nyereség és a veszteség fogalmát ismeri, és ez olyan döntésekhez vezetett, amelyek egyre jobban összetörték Belle szívét. Két évvel ezelőtt Violet úgy döntött, hogy háttérbe vonul, és kissé kelletlenül ugyan, de átadja a gyeplőt az üzletember típusú fiának, és Christopher azóta folyamatosan belekötött azokba a dolgokba, amelyeket Belle vezetett be a tíz év alatt, mióta a Lunarban dolgozott. A kávéval és péksüteményekkel telepakolt zsúrkocsi tűnt el elsőként, mivel Christopher közölte, hogy a kapucsínók miatt a környék összes anyukája ott fog kávézni. Azon a könyvfesztiválon, amelyet minden évben a környékbeli könyvesboltokkal közösen szerveztek meg, a férfi olyan jóízűen nevetett, hogy szó szerint a térdét csapkodta. És ami ennél sokkal aggasztóbb volt, Christopher néhány nappal ezelőtt hangosan arról beszélt valakivel telefonon, hogy a fiatalabb munkatársakat csak egy hajszál választja el attól, hogy kirúgja őket. Mivel ez volt az utolsó csepp a pohárban, Belle felhívta Violet figyelmét a fia vitatható döntéseire. De Christopher gyorsan közbelépett, makacsul azt állította, hogy Belle túloz, jót nevetett az egészen, és szokás szerint az ujja köré csavarta Violetet. De Belle tudta, hogy valóban rosszra fordultak a dolgok, és ez a bizonyosság mindenhová elkísérte, mint egy hideg és kemény kavics, amelyet a zsebébe csúsztatott.

– Pislogtam egyet, és a világ modern lett – mondta Violet. – Én nem tudok lépést tartani a korral, de a fiam gondoskodni fog arról, hogy ez a hely lépést tartson vele.

– Ennek a helynek nem kell lépést tartania a korral – tiltakozott Belle. – A kényelem és a nyugalom buborékában kellene léteznie, elzárva a világtól.

– Bárcsak így lenne! – felelte Violet vágyakozóan. – A jövő héten találkozunk. Majd felhívlak az augusztusi számokkal kapcsolatban.

Odahajolt Belle-hez, hogy adjon egy csókot az arcára, maga után hagyva a vörös rúzsa elkenődött foltját, az alig észrevehető bajsza érintését és a parfümje édes illatát.

– Szia, Vi! – mondta szeretettel Belle, és integetni kezdett.

Violet kiment a csillogó, fekete autójához, hogy a sofőrje elfuvarozza a tökéletes házához. Rettenetesen gazdag volt, mert korábban a londoni színpadok sztárja volt, de megsérült a hangszalagja, és ez a sajnálatos esemény a könyvek gyógyító világa felé terelte. Belle a holdakkal telehímzett farmerköténye zsebébe dugta a kezét, és a gondolatai a szokásos csatatér felé terelődtek.

Kezdettől fogva túl nagy álomnak tűnt, hogy elfogadja Violet ajánlatát, és megvásárolja a Lunart. És minden egyes alkalommal, amikor Violet szóba hozta a témát, és emlékeztette őt arra, hogy egy nagyszerű lehetőséget szalaszt el, még jobban megrémült.

Sok minden sülhetett el rosszul. Belle-nek fogalma sem volt arról, hogyan zajlanak le az efféle ügyek, és a csekély megtakarítása túlságosan értékes volt ahhoz, hogy kidobja valamire, ami nem garantálta a sikert, pedig Violet rendkívül nagylelkű és szentimentális ajánlatot tett neki. Ráadásul nem akarta kockára tenni az imádott állását, mert keményen megdolgozott azért, hogy felküzdje magát szombati kisegítőből üzletvezetővé.

Ennek ellenére megengedte magának, hogy állandóan ez járjon a fejében. Megengedte magának, hogy elképzelje, valóban meg fogja tenni, és megjutalmazza magát azzal a merészséggel, amelyből korábban az összes döntése fakadt. Mégsem tudott elegendő bátorságot összeszedni ahhoz, hogy meggyújtsa a kanócot, és kiderítse, hogy a robbanás kontrollált lesz-e, vagy mindent elpusztít maga körül. És így teltek a napok. Valaki más ült a volán mögött, Belle pedig az ablakon keresztül nézte az elsuhanó tájat.

Egy lazacszínű kardigános nő odalépett a pénztárhoz. Az egyik kezében egy kupac képeskönyvet és egy tekercs szivárványmintás csomagolópapírt egyensúlyozott, a másik kezébe egy totyogós gyerek kapaszkodott.

– Ez nagyon jó könyv. Azt hiszem, ez a kedvencem – mondta Belle a kislánynak, miközben barna színű papírba csomagolta a kupac tetején lévő könyvet. – Te választottad? Nagyon ügyes vagy.

A kislány szégyellősen bólintott, és belefúrta az arcát az anyja szoknyájába.

– Köszönöm, hogy segített megtalálni a megfelelő könyveket. Egy darabig le fogják foglalni a lányomat – mondta a nő, és hálásan mosolygott.

– Ez csak természetes. – Belle összeadta a tételeket. – Sajnálom, hogy nem tudtam több időt magukra szánni, de ma elég nagy a forgalom. Az időjárás miatt mindenki össze akar gömbölyödni a kanapén egy könyv társaságában.

Abban a pillanatban villámlás hasította ketté az esti égboltot, mintha ez lett volna a végszó, és az üzletet néhány másodperc erejéig vakító fény árasztotta el. Odabent mindig halványan égtek a lámpák, és a Lunar ettől tűnt olyan melegnek és hívogatónak, függetlenül az időjárástól. A villámlást kisvártatva mennydörgés követte, és a hang erejétől megremegtek az emeleten az ólomüveg ablakok. A nő összeszedte a könyveket, bedugta őket a kardigánja alá, felhúzta a lánya fejére a kapucnit, és kelletlenül elindult a kijárat és a zuhogó eső felé.

0

Aznap este valóban nagy volt a forgalom. A Lunarban, amelyet a helybéliek a hangulata és a meghatározhatatlan különlegessége miatt kedveltek, az élet az egyik pillanatról a másikra csapott át nyugodtból nyüzsgővé. Belle-t a szabadnapján gyakran felhívta az idegösszeomlás szélén álló Jim, aki a bolyhos, szőke haja maradékát tépkedte, miközben egyszerre próbálta feltölteni a polcokat és kezelni a pénztárgépet. Az aprócska csapatuk alig tudott lépést tartani Christopher időbeosztásával, mert mindennap munkaerőhiánnyal küszködtek, és túlterheltek voltak.

Miközben Belle a következő vásárlóval foglalkozott, vetett egy pillantást a gyerekrészlegre. Szokás szerint fel volt forgatva, pedig Belle elhelyezett ott egy ügyes kis Libri liberi ordino varázsigét, hogy a puha könyvek és játékok visszapakolják magukat a dobozaikba, amikor senki sem nézett oda. Ezt a varázslatot biztonságosan szétszórhatta az üzletben, csakúgy, mint a többit. A gyerekek nem vonták kétségbe, hogy a könyvek maguktól kerültek vissza a helyükre, a felnőttek pedig természetesen nem vették észre.

Fájdalmasan közeledett a záróra. Miközben Jim és Monica eltakarította a romokat, Belle kiszolgálta az utolsó vásárlókat, akik olyan makacsul kitartottak, mint odakint az eső. A tudata hátsó része érzékelte, hogy a bejárati ajtó fölött megszólal a rézcsengő, aznap legalább ezredszer. Megdörzsölte a karját, mert libabőrös lett a nyitott ajtón keresztül beáramló, hideg levegőtől.

– Esetleg érdekli a hét sztárja? Ez a könyv valóban…

Belle-nek elakadt a lélegzete. Megcsapta egy meleg hullámhoz hasonló érzés, ami egyszerre volt kellemes és erőteljes, tetőtől talpig beterítette, és majdnem magával sodorta. Belekapaszkodott az asztallapba, hogy ne essen el. Ha nem lett volna több esze ennél, azt mondta volna, hogy… nos, azt mondta volna, hogy ez varázslat volt.

– Jól van? – kérdezte aggodalmasan az egyik vásárló.

Belle nyelt egy nagyot, és legyintett egyet.

– Ó, igen, jól vagyok! Elnézést! Kissé megszédültem. Azt jelenti, hogy innom kell még egy kávét.

Szárazon felnevetett, és összeszedte magát, figyelmen kívül hagyva azt az erőteljes érzést, ami az egyik pillanatban felbukkant, a következőben pedig eltűnt. Hosszú volt a nap. Egy kapkodós és ideges mosoly kíséretében, amivel Violet egy cseppet sem lett volna megelégedve, berakta a könyveket egy papírszatyorba, és szólt a következő vásárlónak.

Váratlanul érte a pult túloldalán álló férfi. Először az tűnt fel neki, hogy szinte fenyegetően magas, és önkéntelenül azt is észrevette, hogy ijesztően jóképű. Annyira jóképű, hogy mindenképpen be fog számolni róla Ariadnénak, miután hazaért, és azonnal megbánta, hogy nem talált ki aznapra egy különlegesebb frizurát. A férfi fehér pólót, rozsdaszínű inget és kerek, drótkeretes szemüveget viselt, amit levett, amikor találkozott a tekintetük. Utána belecsúsztatta hosszú, fekete bőrkabátja zsebébe, ami ráfeszült a széles vállára, és a vállig érő sötét, göndör haja belehullott az arcába, amikor lehajtotta a fejét. Miközben hátrasimította a tincseket, megcsillant a hüvelykujján egy borostyánkővel díszített ezüstgyűrű, az egyik kezét letámasztotta a pultra, és közelebb hajolt Belle-hez. A nő azonnal elkapta róla a tekintetét, és elvörösödött.

– Egy kis segítségre lenne szükségem – mondta mély, kellemes, égetett karamellre emlékeztető hangon a férfi, enyhe londoni akcentussal. – Valami konkrétat és különlegeset keresek.

Belle annyira elvörösödött, hogy a füle hegye bizseregni kezdett a forróságtól. A bizsergő érzés a kezére is átterjedt, miközben letette a pultra, utána zsebre dugta, és végül úgy döntött, hogy felkap egy tollat, beterítve tintával a pultot.

– Elnézést! – Gyorsan feltörölte a pulóvere ujjával. – Érdekesen hangzik. És mennyire különleges az, amit keres? Esetleg ajándéknak szánja?

A férfi alig észrevehetően elmosolyodott.

– Igen, annak.

Belle gyorsan összeszedte magát, és elfogta a szégyen a szégyene miatt.

– Remek! Ez jól hangzik. Nézzen körül a különleges kiadások között! A dedikált példányokkal mindig örömet lehet szerezni. A frissen megjelent, népszerű címek pedig azon az asztalon vannak, ha esetleg…

– Malleus maleficarum.

Belle vörös arcából azonnal kifutott a vér. Biztosan rosszul hallotta.

– Sajnálom, de hosszú napom volt, és azt hiszem, kezd elmenni az eszem, de ez jó hír. – Udvariasan elmosolyodott, és megrázta a fejét. – Tessék?

– Malleus maleficarum. Természetesen ezzel nem azt akarom mondani, hogy egyetértek az üzenettel – jegyezte meg a férfi. – Az a varázslat gonosz. De a boszorkányüldözés érdekes elképzelés, nem gondolja?

Belle kissé megszédült. A Malleus maleficarum volt a legismertebb régi szöveg a boszorkányság eredetéről, és a boszorkányüldözők útmutatóként használták ahhoz, hogy kiszúrják a boszorkányokat.

Ez csupán a véletlen műve. Annak kellett lennie. Belle mégis úgy érezte, mintha egy gombnyomás hatására működésbe léptek volna az ösztönei. Megint belenézett a férfi szemébe, és azonnal bizseregni kezdett a bőre, és fémes íz terítette be a nyelvét. A férfi rátette az alkarját a pultra, összekulcsolta az ujjait, és Belle orrát megcsapta egy füstös és fűszeres illat. Amikor a férfi sokatmondóan elmosolyodott és alig észrevehetően bólintott, Belle-be akkora erővel csapott bele a felismerés, mint egy ágyúgolyó.

Ez a férfi egy boszorkány.

Jim ledobott egy könyvekkel telepakolt, hatalmas dobozt a másik kassza mögé, és a dübbenéstől Belle visszatért a valóságba.

– Ne is törődj velem! – jegyezte meg vidáman Jim, miközben fülsértően magas hangon fütyörészni kezdett, és elindult a szakácskönyvek felé.

– Érdekes választás. – Belle kínosan furcsa nevetést hallatott, besimított a füle mögé egy hajtincset, azután egy pisztolyt formált az ujjaival, és ráfogta a férfira. A pánik nyilvánvalóan átvette az irányítást a végtagjai fölött. – Attól tartok, nincs belőle raktáron. Őszintén sajnálom. Köszönjük, hogy benézett hozzánk.

– Ez valóban rendkívül sajnálatos – felelte a férfi.

Halkan dobolni kezdett az ujjaival a pulton, és felvonta a szemöldökét, mintha arra várt volna, hogy Belle-nek leessen a tantusz. Végül közelebb hajolt Belle-hez, és a meleg lehelete simogatni kezdte a nő nyakát, miközben ezt suttogta:

– Tettem egy próbát a Hekaté-ház könyvtárával is, de úgy tűnik, hogy az összes példányt kikölcsönözték. Azt javasolták, hogy vegyem fel a kapcsolatot Belladonna Blackthornnal, mert ő bizonyára készségesen a rendelkezésemre fogja bocsátani a saját példányát.

Belle-t sohasem szólította senki Belladonnának. Teljes szívéből gyűlölte a boszorkánynevét, és mivel ez mindig is így volt, manapság az anyja, Bonnie is csak akkor használta, amikor nem értett egyet Belle egyik fontos döntésével.

Lassabban forgott a világ, de Belle-nek valahogyan sikerült mosolyt erőltetnie az arcára. Az volt az első és egyetlen gondolata, hogy el kell tüntetnie ezt a férfit a vásárlók és a munkatársai szeme elől. Egész életében ezt a helyzetet próbálta elkerülni. Mindent elkövetett azért, hogy titokban tartsa a varázserejét, mert rettegett attól, hogy lelepleződik a nem boszorkányok előtt.

Monica vetett rá egy értetlen pillantást, mintha azt kérdezte volna, hogy minden rendben van-e, mert a férfi mögött egyre hosszabbra nyúlt a sor.

– Most jut az eszembe, hogy mégis tartunk belőle – hadarta gyorsan Belle, és megint ráfogta az ujjpisztolyt a férfira. – Milyen ostoba vagyok! Ott van hátul, erre… Ha megtenné, hogy velem jön…

Vetett egy kétségbeesett pillantást a férfira, megfordult, és némán kegyelemért könyörgött azoknak az erőknek, amelyek esetleg szemmel tartják. Bármit megtett volna azért, hogy elkerülje ezt a beszélgetést.

Miután intett Monicának, hogy vegye át a helyét, elindult az üzlet hátsó részében lévő, halványan megvilágított, aprócska raktár felé, ami tele volt dobozokkal és a kirakatban már leszerepelt, kartonpapírból kivágott figurákkal. Útközben kikerült egy hatalmas, kartonból kivágott sárkányt, és izgatottan integetett a férfinak, hogy kövesse, többek között azért, mert a nőnemű vásárlók alig észrevehetően közelebb húzódtak a férfihoz, mióta belépett az üzletbe, és úgy méregették, mintha ő lett volna az utolsó szelet torta. A férfi engedelmesen követte, és miközben hanyagul lépdelt, hamiskásan vigyorgott.

Belle meghúzta a lámpa zsinórját, amikor belépett a raktárba, utána a lábával arrébb tolt egy nehéz dobozt, és miután vetett egy utolsó pillantást az eladótérbe, hogy meggyőződjön, nincs-e Christopher a láthatáron, becsapta az ajtót. Olyan közel voltak egymáshoz a férfival, hogy Belle érezte az idegen testéből áradó meleget, de szerencsére a félelem miatt képtelen volt még jobban zavarba jönni, amikor belenézett a szemébe.

– Nagyon barátságos – jegyezte meg a férfi, és vidáman felcsillant a szeme.

– Ki vagy te? Mi ez az egész? – kérdezte dühösen Belle, habár időközben elkezdett elméleteket gyártani, és az is megfordult a fejében, hogy az idegen talán rossz híreket hozott. – Az anyámmal történt valami?

– Tessék? Nem, nem erről van szó – felelte habozás nélkül a férfi.

Belle megkönnyebbülten felsóhajtott.

– A boszorkánytanács küldött – tette hozzá az idegen.

Lefelé kellett néznie, hogy belenézhessen Belle szemébe, és mivel a nő elég magas volt, ritkán fordult elő vele, hogy alacsonynak érezte magát.

– Erre magamtól is rájöttem a vicces bemutatkozásod alapján – csattant fel Belle, mivel kezdte elveszíteni a türelmét.

– Nem viccesnek szántam, hanem titokzatosnak. Vagy talán elbűvölőnek.

A férfi karba tette a kezét, nekidőlt a térképek polcának, és elmosolyodott, mintha rendkívül szórakoztatónak találta volna az egészet.

– De a Selcouth még sosem küldött el hozzám senkit, sőt szóba sem álltak velem tizenöt éve. Talán valami rosszat tettem? Bajban vagyok?

– Ezt neked kell tudnod.

Belle vetett egy megsemmisítő pillantást a férfira, utána bekukucskált az üzletbe, hogy ellenőrizze, felbukkant-e a főnöke.

– Ha nem vetted volna észre, dolgozom, és ha itt talál a főnököm az egyik vásárlóval, akár búcsút is mondhatok az életemnek. Nem tudom, miben sántikálsz, de nekem nincs időm erre.

A férfi arcáról lefagyott a mosoly, és vágott egy grimaszt.

– Nos, neked elég rossz a humorérzéked, én pedig nem sántikálok semmiben. Talán úgy nézek ki, mint aki sántikálni szokott? – felelte bosszúsan. – Az a helyzet, hogy figyelmen kívül hagytad a levelünket. – Valamivel kedvesebbé és komolyabbá vált a hangja. – Te is tudod, hogy ezt nem teheted meg…

– Miféle levelet? – vágott a férfi szavába Belle.

A férfi felvonta a szemöldökét.

– Aha. A születésnapi levélről beszélek. Ritkán fordul elő, hogy a tanács felveszi valakivel a kapcsolatot az elsötétedés lezárulása előtt, de mivel most megtette, nem fordíthatsz hátat neki. Nem menekülhetsz el a mágikus problémák elől, még akkor sem, ha…

– Várjunk csak! – Belle felemelte a kezét, hogy elhallgattassa a férfit, és a szűkös hely miatt közben hozzáért a kabátjához. – Ha nem vetted volna észre, olyan ideges vagyok, hogy mindjárt felrobbanok, és ez azt jelenti, hogy fogalmam sincs, miről beszélsz.

– A levélről – ismételte meg türelmesen a férfi. – Igazság szerint valamivel hálásabbnak kellene lenned. Ha nem néztem volna be hozzád, sokkal drasztikusabb módszerekkel hívták volna fel magukra a figyelmet. Az aktád szerint a lakótársad nem boszorkány, úgyhogy egy izzó lángoszlop hirtelen felbukkanása valószínűleg leleplezett volna. Először nem veszel róluk tudomást, most meg így viselkedsz.

– Nem hagytam szándékosan figyelmen kívül semmit – felelte kétségbeesetten Belle, és kezdte kifejezetten bántónak találni a férfi viselkedését, valamint azt a tényt, hogy egyetlen kérdésre sem kap választ. – Miről beszélsz?

A férfi hitetlenkedve felvonta a szemöldökét.

– Nem kaptad meg?

Belle értetlenül pislogott.

– Egy fekete, aranyozott szélű, tudatos jelenlét varázsigével ellátott boríték, amelyik képes arra, hogy felhívja magára a figyelmet, ha figyelmen kívül hagyják…? – tette hozzá a férfi.

– Sajnos nem találkoztam vele. Talán nem működik a varázsigéd.

– Tessék?

– Ez is elképzelhető. – Belle vállat vont. – Egyetlen boríték sem hívta fel magára a figyelmemet.

– Ez egy hagyományos, Vocare attentio varázsige, ami kifejezetten a boszorkányok levelezése miatt készült, és a középkor óta használják. Természetesen működik.

– Sajnálom, hogy ezt éppen tőlem kell megtudnod, de hiba csúszott a varázsigédbe. Semmit sem láttam.

A férfi megdörzsölte az állát, és látszólag ő is kezdte elveszíteni a hidegvérét.

– Ó, hát persze! Ez természetesen kizárólag az Egyesült Királyság tiszteletreméltó boszorkánytanácsa által használt, több száz éves, bombabiztos varázsige hibája lehet. Az elképzelhetetlen, hogy egy magadfajta, rendszerető boszorkány egyszerűen eltett valahová egy fontos, mágikus levelet, és megfeledkezett róla. – A férfi látványosan körbenézett a raktárban. – Teljesen nyilvánvaló, hogy rendkívül pedáns vagy.

Az összes polcot könyvkupacok borították, a könyvkupacokat pedig ellepték a számlák, az irodalmi magazinok, a hírlevelek, a könyvjelzők és a bevásárlószatyrok.

Belle csípőre tette a kezét.

– Az a helyzet, hogy meglehetősen pimasz vagy ahhoz képest, hogy „az Egyesült Királyság tiszteletreméltó boszorkánytanácsa” képviseletében látogattál meg, ráadásul hívatlanul.

– A Selcouth nem szokott arra várni, hogy meghívják.

– Az idegösszeomlás szélén állok, úgyhogy lehetnél valamivel megértőbb.

Egy darabig szótlanul meredtek egymás szemébe.

– Elnézést! – dünnyögte végül békülékenyebb hangon a férfi.

Belle bólintott.

– Mit kell tudnom erről a levélről, ha valóban létezik?

– Sajnos ezzel kapcsolatban nem segíthetek. – A férfi vállat vont. – Neked kell elolvasnod, hogy ne tagadhasd le, hogy láttad. Az évek során túl sok boszorkány és varázsló próbált meg úgy tenni, mintha nem lett volna tudomása a perről. Bizonyára megérted.

Belenézett a nő szemébe, és közben forgatni kezdte a hüvelykujján csillogó ezüstgyűrűt.

– Miféle per?

A férfinak egy pillanatra elkerekedett a szeme, azután ismét kifejezéstelenné vált az arca.

– Tegyél úgy, mintha ezt nem hallottad volna!

Belle vett egy mély lélegzetet, hogy ne menjen el végképp az esze, és karba tette a kezét.

– Tisztázzunk valamit! Váratlanul betoppansz a munkahelyemre és az életembe, vállalva azt a kockázatot, hogy lebuktatsz a nem boszorkányok előtt, és közlöd velem, hogy meg kell keresnem egy rendkívül fontos levelet. És miután én közlöm veled, hogy nem kaptam meg azt a levelet, te makacsul azt hajtogatod, hogy el kell olvasnom, ahelyett, hogy adnál nekem egy másik levelet, vagy elmondanád, hogy mi áll benne.

Belle meg mert volna esküdni arra, hogy a férfi kissé elpirult. Repedések keletkeztek a hanyag viselkedésén, és bosszúsan összeráncolta a szemöldökét.

– A te szádból valóban ostobaságnak hangzik, de számomra nem tűnt annak, amikor elindultam a Hekaté-házból.

– Nagyon tévedsz. Remekül szórakoztam. Hálás vagyok azért, hogy megkerestél, és tudomásul vettem a titokzatosságot, az elbűvölő modort, a lángoszlopot és minden egyebet. De most kérlek, menj el, mielőtt valakinek feltűnik, hogy érthetetlen okokból kifolyólag az egyik vásárlóval bujkálok a raktárban!

A férfi elvigyorodott, és láthatóvá váltak a sötét szeme körül húzódó apró ráncok.

– De remekül érzem magam! És keményen megdolgoztam azért, hogy gondoskodjak a megfelelő hangulatról.

– Várjunk csak! Ezek szerint te csináltad a vihart?

A férfi zsebre dugta a kezét, és láthatóan elégedett volt önmagával.

– Lehet, hogy én csináltam. Talán nem tetszik?

– Otthon felejtettem az esernyőmet, és gyalog kell hazamennem, úgyhogy nem. – Belle megmarkolta a kilincset. Alig várta, hogy kiszabaduljon a szűk helyiségből, és megszabaduljon a férfi bosszantó arroganciájától. – Van még valami?

A férfi felsóhajtott.

– Rendkívül szívélyes volt a fogadtatás, de ha jobban belegondolok… – Csettintett egyet, és a következő pillanatban felbukkant az ujjai között egy aranyozott szélű, fekete boríték egy aranyszínű porfelhő társaságában. – Nincs kedvem még egyszer idejönni – közölte a férfi, és odanyújtotta a borítékot Belle-nek. – Olvasd el, és ezúttal ne hagyd figyelmen kívül!

– Már megmondtam, hogy semmit sem hagytam figyelmen kívül – felelte a nő, és elvette a levelet. – Köszönöm. Van még valami?

– Igen. Ajánlanál nekem egy könnyed, vicces és szórakoztató könyvet?

A férfi elvigyorodott, amitől majdnem kettéhasadt az arca, és egyértelművé vált, hogy rettenetesen élvezi, hogy rabolhatja Belle idejét.

A nő bosszúsan rámeredt, és kelletlenül bedugta a levelet a köténye zsebébe, hogy elolvashassa akkor, amikor nem kígyózik a sor a pénztár előtt. Vajon mennyire lehet kellemetlen az, ami benne áll? Ha sürgős lenne, biztosan felhívták volna. Vajon a boszorkánytanács tagjai szoktak telefonálni?

Figyelmeztetően rábökött a férfira az ujjával.

– Ne menj el az iroda előtt! Ha Christopher meglátja, hogy az egyik vásárló a raktárból jön ki, állandóan ezzel fog piszkálni. És várj egy percet, miután én kimentem, és csak akkor gyere ki!

A férfi bólintott, és tisztelgett. Belle kinyitotta a raktár ajtaját, leporolta a kötényét, és sietős léptekkel elindult a kassza felé. A férfi csak néhány másodpercet várt, mielőtt lehajtott fejjel kilépett a raktárból, hogy ne üsse be a homlokát az ajtókeretbe.

Miután Belle kiszolgálta a vásárlókat, felmarkolt néhány könyvet, és elindult a bolt hátsó része felé, de hirtelen megtorpant. A férfi a „Klasszikus irodalom” és a „Kortárs irodalom” címkékkel ellátott polcok árnyékában ólálkodott a hosszú végtagjaival és a borzas hajával. Felpillantott a kezében tartott könyvből, és vetett egy lopott pillantást a nőre, de amikor találkozott a tekintetük, gyorsan elfordította a fejét, mintha csínytevésen kapták volna.

Belle csípőre tette a kezét.

– Még mindig itt vagy?

– Talán nem nézhetek szét? Hosszú utat tettem meg, és ezek után nem engeded meg, hogy szemügyre vegyem a kínálatot?

– Ó, nézelődj nyugodtan! Sőt…! – A nő felemelte az ujját, utána odament az egyik polchoz, levett róla egy könyvet, és odavitte a kíváncsian várakozó férfinak. – Ezt szívből ajánlom. Tökéletes olvasmány.

Mézesmázosan elmosolyodott, miközben odapréselte a könyvet a férfi mellkasához, aki látszólag elégedetten vette tudomásul, hogy győzelmet aratott.

125 bűvésztrükk fiatal varázslóknak. Ajándékokat is tartalmaz, amelyekkel lenyűgözheted a barátaidat!

– Lehet, hogy találsz benne valamit, amitől hatékonyabbá teheted a levelezős varázsigédet. – Egy darabig dühösen, de kissé vidáman meredtek egymás szemébe, és Belle ezúttal nem fordította el a fejét, mert elhatározta, hogy állni fogja a férfi tekintetét. – Ne gyere ide többet, vagy legalább időben figyelmeztess, hogy elhagyhassam az országot!

– Elnézést, maga itt dolgozik?

Belle arca a másodperc tört része alatt barátságossá változott, és a szemüveges nő felé fordult, aki néhány romantikus könyvet tartott a kezében.

– Természetesen. Minden rendben van? Máris keresünk egy kosarat.

Miközben Belle a kasszák felé terelte a nőt, és ledarálta néhány szerző nevét, mozgást látott a szeme sarkából. Az idegen férfi eltűnt a polcok közül, és néhány aranyszínű szikrát és az érzéki füstszagot leszámítva semmi sem maradt utána. Csak ekkor döbbent rá arra, hogy a nagy kavarodásban nem is kérdezte meg tőle a nevét. Biztosan a neve is ugyanolyan nevetséges, mint ő maga. Talán Gandalf. Szerencsére Belle szinte biztosra vette, hogy nem fog rendszeresen ellátogatni a Lunar Könyvesboltba.