Második fejezet
EGY BOSZORKÁNY OTTHONA

Ahétköznapokban nehéz felfedezni a varázslatot, pedig mindig türelmesen várakozik valahol. Összegömbölyödve fekszik, és halkan szuszog, mint egy alvó állat, felkészülve arra, hogy megtalálják azok, akik nagyon keresik. A 31-es számú lakás is egy ilyen varázslatos hely volt. Még a konyha is tele volt varázslattal, pedig kicsi volt és sötét, a rozoga szekrényajtókat nem lehetett rendesen becsukni, az egyik gázrózsát már hónapok óta meg kellett volna javítani, az edényszárítón használt teafüves zacskók árválkodtak, és a sarokban lévő tálat sürgősen el kellett volna mosogatni. Még a vajtartó is tele volt varázslattal, mert ez egy boszorkány otthona volt, még akkor is, ha ez a bizonyos boszorkány szerény képességekkel rendelkezett.

„…és azt mondta, hogy a kapcsolatunkból eltűnt a varázslat, érted? Arról a kézzelfogható és magával ragadó varázslatról beszélek, ami nem lehet más, csak boszorkányság. Sok pár számára…”

A rádió megint csatornát váltott.

„Gól! Már megint az a varázslatos bal láb! Ez a srác úgy bűvészkedik azzal a labdával, mintha…”

– Ez nem lehet igaz!

„Jó reggelt, Jane! A londoniak bizonyára szomorúak lesznek, ha megtudják, hogy a szokatlanul meleg, varázslatos időjárásnak hamarosan vége. Mindenki el volt bűvölve ettől a napos és száraz…”

– Ó, az ég szerelmére!

A rádió gombjait látszólag egy láthatatlan kéz nyomkodta. Végül megállapodott az egyik zenei csatornánál, és a halk zene összekeveredett a víz csobogásával, miközben a szivacs elmosogatta az előző esti edényeket, amelyek utána átkerültek a szárítóra. A pult túlsó végében a levelek különféle kupacokba rendeződtek. Az egyik kupacba a pénzt követelő, barna színű borítékok kerültek, a másikba pedig a pizzériák és az ablakpucoló cégek fényes papírra nyomtatott szóróanyagai. A legfontosabb kupac a nappaliban lévő dohányzóasztalon volt, amelyikbe az elmúlt napokban összegyűlt, színes borítékok kerültek. Amikor egy Belle Blackthornnak címzett, születésnapi boríték rálibegett a kupac tetejére, bugyborékolva felforrt a teáskannában a víz.

– Esküszöm, hogy ezt most fizettem be – dünnyögte Belle, miközben felbontotta a barátságtalannak tűnő vízszámlát, azután rátette a mikrohullámú sütő tetejére azzal az elhatározással, hogy majd később foglalkozik vele.

Csak a legjobb megfigyelők vették volna észre azt az ujjmozdulatot, amelyik belevezette a teafüves zacskót a bögrébe.

– Mivel hármunk közül valaki a saját nyálával és nyelvével mosakszik, nem használhatunk el ennyi vizet. – Belle a bokája körül tekergő és doromboló macskához beszélt. – Rendben van, Jinx, rendben van. Értem, hogy korog a gyomrod.

A macska figyelme átmenetileg elterelődött a küldetéséről, amikor súlytalanul ellebegett mellette néhány aranyszínű szikra, mint egy lepke áttetsző szárnyai, és megpróbálta elkapni őket a mancsával.

– Tényleg ki kellene porszívóznom. Az egész lakás ezzel van tele.

Néhány megbízható, a háztartásban használatos varázsigét leszámítva Belle ügyesen eltitkolta a különleges képességeit. Természetesen nem szégyellte, hogy boszorkány. Szinte napra pontosan tizenöt évvel ezelőtt vette birtokba az erejét, és az otthona tele volt az igazságra utaló jelekkel. Büszkék voltak, ugyanakkor elég visszafogottak ahhoz, hogy az emberek ne tegyenek fel bonyolult válaszokat kívánó, kellemetlen kérdéseket. A napos helyeken kristályok töltődtek (habár kevés napos hely volt a lakásban, mert Belle nem akart kétszer annyi lakbért fizetni egy déli fekvésű teraszért). A könyvespolcon volt néhány almanach és bűvös jeleket tartalmazó gyűjtemény, amelyeket az anyjától örökölt, de feltűnés nélkül be voltak szorítva a kedvenc gyerekkori könyvek és az ételfoltos szakácskönyvek közé. Voltak színes gyertyák különféle célokra, spirituális és álomfejtő kézikönyvek, és volt néhány üveg békés erővel rendelkező holdvíz is. Az összes apró jel egy ártalmatlan boszorkányra utalt, mint az ide-oda beszőtt suttogások, habár a titkot manapság nem kellett olyan gondosan őrizni, mint régen. Soha senki nem vette észre a varázslatot, ami úgy porosodott Belle életének a sarkaiban, mint a pókhálóba ragadt harmatcseppek, mert soha nem kereste senki.

Belle számára a varázslat egy megnyugtató, állandó jelenlét volt, és amikor használta, úgy érezte, hazatért. De miután rengeteget dolgozott, és egy apró lakásban lakott (ami egy kávézó fölött volt, ezért kora reggeltől alkonyatig érezni lehetett az eszpresszó illatát, ami összekeveredett a londoni forgalom óramű pontosságú szirénáival), arra a megállapításra jutott, hogy a gyakorlatban kevés hasznát veszi a varázslatnak.

Belle varázsereje nem szunnyadt, hanem egy kicsit álmos volt. Egy kissé kaotikus könyvesboltot vezetett, ezért nem volt szüksége kreatív varázslatokra, sem titokzatos állatseregletre, amelyeket szükség esetén azonnal előránthatott. Miután a munkatársai rájöttek, hogy a jóslatai meglepően pontosak, felhagyott azzal, hogy ő készítse el a horoszkópokat a könyvesbolt minden héten megjelenő magazinjába, habár ehhez is csak annyit kellett tennie, hogy belenézett egy miniatűr kristálygömbbe, amelyet ügyesen papírnehezéknek álcázott. Biztosra vette, hogy nem zavarta meg a dolgok természetes rendjét, és nem idézett elő isteni káoszt azáltal, hogy megjavította a fénymásolót, vagy a Lectio adaperio varázsige segítségével találta meg a megfelelő olvasmányt a vásárlók számára. A mutatóujjából valószínűleg akkor áramlott ki a legtöbb aranyszínű szikra, amikor le kellett adni az adóbevallásokat. A Pecania tributum bonyolult és időigényes varázslat volt, de megmentette őt attól, hogy át kelljen néznie a papírdobozokba dobált számlákat a Lunarban, ezért megérte a fáradságot. Arról nem is beszélve, hogy sokkal olcsóbb volt egy könyvelőnél.

Belle megvakarta a macska hegyes fülének tövét, és egy halk nyávogást kapott érte cserébe.

Amikor tizenöt éves volt, és megkapta a varázserejét, nem nyílt alkalma arra, hogy látványosan kipróbálja, mire képes, mivel egy csöndes, északi városban lakott, és egy lányiskolába járt. Néha új frizurát készített magának, vagy eltüntetett néhány pattanást, vagy színváltós mázzal borított szülinapi tortával lepte meg a barátait.

Akkoriban rendkívül nehéz és fájdalmasan kínos volt kezelni a varázslatot. Belle világéletében maga volt a megtestesült nyugalom, és fizikailag irtózott attól, hogy feltűnést keltsen. És ha az ember el akarja kerülni a rivaldafényt, akkor nem eresztheti szabadjára a varázserejét a tinédzser lányok közelében, akik egy szempillantás alatt kiszúrják a furcsa dolgokat. Ez az egész boszorkányügy elsősorban ijesztő volt, és gyakran magától megmutatkozott, mielőtt Belle kordában tudta volna tartani az erejét. Végül megtanulta irányítani, és meg is kedvelte.

De azóta sem nyílt alkalma arra, hogy fejlessze és megcsillogtassa. Eleinte szándékosan fojtotta el azért, mert szégyellte a másságát. Most, egy nappal a harmincadik születésnapja előtt, ez már inkább arról szólt, hogy a varázslat észrevétlenül belesiklott az árnyékba, az idők során megfeledkeztek róla, és elhanyagolták.

Belle ledobta magát a plédekkel és párnákkal elborított, zöld színű kanapéra, amelyen megosztozott a két lakótársával: az egyik ember volt (állítólag), a másik pedig egy teknőcmintás macska. Az utóbbi azonnal felugrott a mellkasára, és kényelmesen elhelyezkedett a vállánál.

Nem arról volt szó, hogy Belle túlságosan ostoba vagy unalmas volt a varázsláshoz, és hiányzott belőle a kalandvágy. Sok kalandban volt része, és sokat utazott. Megítélése szerint úgy élt, mint a huszonéves, fiatal nők többsége. De amikor az élete elkezdett kibontakozni, mint két selyemszalag, az egyik előtte, a másik pedig mögötte, rájött arra, hogy sokkal könnyebb dolga lesz, ha elhanyagolja a varázslatot, és ellenállás nélkül sodródik. Miközben igyekezett sikeresen élni, keményen megküzdött azért, hogy elfojtsa a varázslatot: kipipálta a négyzeteket, mindenkit boldoggá tett, és sosem keltett feltűnést.

És ha az ember józanul belegondol, mi haszna van valójában a varázserőnek?

Miközben a hátán feküdt, és a macska úgy egyensúlyozott az álla alatt, mint egy kissé fojtogató szakáll, felemelte a mutatóujját, célba vette a teáskannát, és a forró víz beleömlött a giccses, üst formájú bögrébe. Ezután az ujja leírt három körkörös mozdulatot az óramutató járásával megegyezően, és a teáskanál leutánozta őket. Az anyjától azt is megtanulta, hogy ha az óramutató járásával megegyezően kavar, akkor elősegíti, hogy jó dolgok történjenek, ha pedig az óramutató járásával ellentétesen, akkor elűzi a rossz dolgokat.

A bögre lassan elindult a nappali végében lévő konyha felől a dohányzóasztal felé. Miközben gőzölögve közeledett a levegőben, az egyik hálószoba ajtaja kinyílt. Belle azonnal felpattant, gyorsan elkapta a bögrét, és halkan felnyüszített, amikor a forró folyadék kilöttyent.

– Máris indulok, máris indulok. Ne szólj hozzám! El vagyok késve. – Ariadne egy vastagon bélelt kabátot és egy hatalmas sálat viselt, amelyet takaróként is lehetett volna használni, és miután felkelt az ágyból, percek alatt eljutott a bejárati ajtóig. – Komolyan beszélek. Ne merészeld megenni az utolsó francia kiflit! Rá van írva a nevem, és ebbe a halvány reménysugárba fogok belekapaszkodni, hogy túléljem a délutáni megbeszéléseket.

Belle szíve még mindig hevesen vert az izgatottságtól. Ari szerencsére úgy pörgött a cipősszekrény és a kulcsakasztó között, mint egy kerengő dervis, tudomást sem véve Belle pánikrohamáról.

– Pillanatnyilag az a croissant a legjobb dolog az életemben.

– Ne légy nevetséges, Ari!

– Megfojtalak alvás közben.

– Rendben van. Nem fogom megenni a péksüteményedet. Megértettem.

Szerencsére Ari állandóan kapkodott, és ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Belle boszorkánysága titok maradjon. A vizes hajfonata nedves foltokat hagyott a kabátján, miközben felkapta azt a kávésbögrét, amit Belle készített oda neki, mert ez is a napi rutin része volt.

– Ajánlom is. Elég sok megbeszélésem lesz, de nem jövök túl későn. Szeretlek, szeretlek, szia, szia, szia…!

Ari hangja visszhangot vert a folyosón, miközben becsapta maga mögött a bejárati ajtót. Belle megkönnyebbülten felsóhajtott, és visszarogyott a kanapéra. Egy napon a vérnyomása megtanulja majd kezelni az abból fakadó izgatottságot, hogy az utolsó pillanatban kell álcáznia a varázslatot. Megfújta a maradék teát, ami nem folyt ki a szőnyegre, sem a pizsamájára, és nekitámasztotta a születésnapi borítékokat az egyik vázának. Vetett egy pillantást az órára, és vágott egy grimaszt. Valószínűleg neki is igyekeznie kellene.

A reggeli rohanás miatt elkerülte a figyelmét egy jelentéktelennek tűnő, fekete boríték, ami a huzat miatt leesett az asztalról, amikor kinyitotta a bejárati ajtót. A boríték előző este kiszökött a köténye zsebéből, amikor bezárta a boltot, és ügyesen becsúszott a táskája aljában lévő könyv lapjai közé. Amikor megérkezett a 31-es számú lakásba, áthelyezte magát az ágyon lévő, összehajtott plédre, de észrevétlen maradt, mert az egész estét a macska szőrös hasa alatt töltötte. Reggel mindent elkövetett azért, hogy bekerüljön Belle kabátjának a zsebébe, és elkísérje a nőt a munkahelyére, de kissé elkésett, és becsúszott a kanapé alá. Egy ezüstszínű csillag volt rajta, és a csillagban három szó szerepelt:

Tonitru, Fulgur, Pluvia. Mennydörgés, villámlás, eső.

0

Délután háromkor Belle belenyomta a hüvelykujját a homlokába, hogy munkára kényszerítse a koponyája túloldalán lévő agyát, amire rátelepedett a szokásos, délutáni köd. A monitor pixelei összemosódtak a szeme előtt, miközben a raktárban rendszerezte az egyik híresség színes borítós önéletrajzának a példányait. Egy kis pihenésre lett volna szüksége, mert a mondatok egymásba torlódtak, és kilógtak a monitorból. A koffein valószínűleg segítene. Vagy a csoki.

Hátralökte magát a gurulós irodaszékkel, megpördült, és benézett az eladótérbe abban a reményben, hogy az egyik gyanútlan munkatársa talán hajlandó lesz kiszaladni valami rágcsálnivalóért.

A látóterét hirtelen kitöltötte valami hatalmas és őszi. A szemkápráztató vörösek, narancssárgák és aranyak hadserege egyenesen felé tartott, és az alacsony termetű, barna hajú Monica szinte ki sem látszott mögüle. Belle biztosra vette, hogy a kolléganője a legvagányabb ember, akivel valaha találkozott. Tetőtől talpig elborították a színes tetoválások, és a ruhái és az ujjai állandóan festékfoltosak voltak, mert elhatározta, hogy megtanul festeni, és beiratkozott egy tanfolyamra. A Lunar legfiatalabb vásárlói számára olyan volt, mint egy mesebeli lény, mert a köténye zsebe látszólag állandóan tele volt matricákkal, és bőkezűen osztogatta őket.

– Ezt hová tegyem, Belle? – kérdezte Monica, kissé eltartva magától az őszi dekorációt. – Elég furcsa szaga van.

– Valószínűleg csak ki kell szellőztetni – felelte bizonytalanul Belle. – A bejárati ajtóra való. Egy kampónak is lennie kell a dobozban. Azt javaslom, nézz bele, mielőtt belenyúlsz, mert lehet, hogy az egerek is…

– Belle Blackthorn! Hogy van az én kedvenc szuperhősöm?

Monica arcáról lefagyott a mosoly, amikor megpillantotta a fülsértő hang tulajdonosát. Azonnal úgy döntött, hogy most sürgős dolga van, és bocsánatkérően vállat vont, mielőtt elhúzta a csíkot. Belle vetett rá egy bosszús pillantást, és némán azt formálta a szájával, hogy „áruló”. Utána mosolyt erőltetett az arcára, és felpattant.

– Mit tehetek érted, Christopher?

A főnöke nem vette a fáradságot arra, hogy közelebb menjen hozzá, sőt fel sem pillantott a telefonjából, hanem a polcok között kiabált. Szokás szerint észre sem vette, hogy a közelben álló vásárlók felkapják a fejüket, és bosszúsan méregetik, mert a hangerő belerondított a bolt halk zsongásába. Christopher vérbeli üzletember volt, ami az öltözékén is megmutatkozott, és kilógott ebből a környezetből. Természetellenes volt a jelenléte, mint az izomgörcs, ami felriasztja az alvót az álmából. Belle sietős léptekkel odament hozzá, abban bízva, hogy akkor nem fog üvölteni, közben bocsánatkérően rámosolygott a vásárlókra, és felborított egy kupacnyi magazint.

– Behívtak egy megbeszélésre a bankba. Megtennéd, hogy beugrasz helyettem, szivi? Megfeledkeztem az idő múlásáról az edzőteremben, ezért nem volt időm arra, hogy elolvassam azokat a dokumentumokat, amiket az anyám túrt elő. Igazság szerint nem is lett volna hozzá kedvem. Ma még nem járt itt az anyám, igaz? Bárcsak mindannyian részmunkaidőben dolgoznánk! – Christopher ugatva felröhögött.

Belle-nek görcsbe rándult a gyomra.

– Ugye elvállalod? – folytatta harsányan a férfi. – Komolynak tűnik a dolog. Nincsenek megelégedve velünk.

– Nos, nem. Úgy értem, igen. De éppen a raktárkészletet ellenőrzöm, és ma este író-olvasó találkozó lesz, ezért elég sok…

– Nagyszerű! Köszönöm, szivi. Később még visszanézek.

Miután Christopher megkapta azt a választ, amire kezdettől fogva számított, elindult az irodája felé, ami korábban az alkalmazottak pihenője volt, de az első munkanapján lecsapott rá. A beszélgetés teljes időtartama alatt egyszer sem pillantott fel a telefonjából.

Belle szemöldöke majdnem a hajáig csúszott.

– Elmégy? Nem készítettél feljegyzéseket? Miről fog szólni az a megbeszélés?

Gondolatban sorra vette a teendőit. Természetesen bent kell maradnia zárásig, de beszélnie kell Jimmel is, aki a gyerekeket fogja szórakoztatni a halloweeni bulin. Mivel néhány vásárló már bejelentkezett a személyre szabott könyvajánlóra, előtte azt is el kell intéznie. Jim öt órára volt beírva, ráadásul ezt az időpontot egyszer már áttették az előző hétről aznapra. Ezenkívül újra ellenőriznie kell azokat a számokat, amiket Violet kért tőle, és bejelentkezett egy új beszállító is, aki kedvező áron töltötte volna fel a papír-írószer sarkot. És mivel az az ötlete támadt, hogy esténként kézműves foglalkozást kellene tartani a boltban, szánni akart egy kis időt a részletek kidolgozására is…

Christopher visszataszítóan elhessegette, hogy megszabaduljon tőle, és közben megfeszült a mellkasán az ing.

– Nem kell aggódnod, kölyök. Te mindig feltalálod magad. Úgy emlékszem, a pénzügyi előrejelzésekre kíváncsiak, és elképzelhető, hogy néhány befektető is ott lesz, azok a nagy nevek, akiknek az anyám nem akar csalódást okozni. Utána lődd át nekem az információkat, de hálás lennék, ha lenyomnád a torkukon, hogy a bevétel visszaesett. Nem fognak örülni a hírnek, de ez van, nem igaz?

Christopher továbbra sem nézett fel a telefonjából, de menet közben a feje fölé emelte a kezét, és biztatóan felmutatta a hüvelykujját.

– Így igaz.

– Ó, és csinálj valamit azzal a narancssárga szarral a kirakatban! Úgy néz ki, mint egy bolhapiac. Hogy jutott ilyesmi az eszetekbe? Inkább rakd ki a gazdasági témájú cuccokat, az üzletemberek életrajzait, a leendő vállalkozóknak szóló útmutatókat, meg az efféléket. Adjunk egy kis löketet azoknak, akiknek erre van szükségük!

– Tényleg? Az anyád már rábólintott – felelte Belle, és megpróbálta visszanyelni a keserűséget a hangjából.

Több napba telt, mire sikerült megfelelően ijesztőre berendeznie a kirakatot halloween alkalmából, és összeszedte hozzá a horrorkönyveket. Ő festette fel az üvegre a szöveget, és ő aggatta fel a papírból kivágott dekorációkat is. Még Arit is rákényszerítette néhány hatalmas tök kifaragására, és egy darabig attól bűzlött az egész lakás. Óriási méretű bevásárlószatyrokban cipelték be őket a boltba, hogy bekerülhessenek a szénakupacokon heverő, ijesztő olvasmányok, műanyag fekete macskák, denevérek, patkányok és boszorkánykalapok közé. Napnyugtakor, amikor lehűlt a levegő, és a kirakat üvege melegen világított, különösen jól mutatott az egész.

Christopher megvetően felhorkant.

– Annak a nőnek elment az esze, úgyhogy ez nem meglepő. Ez a hely egyszerűen nevetséges. Állandóan azt hajtogatom neki, hogy feleslegesen dobja ki a pénzt ezekre az új és ostoba ötletekre. Ha legközelebb erre járok, nem akarom ott látni azt az ocsmányságot, és ezzel kapcsolatban nem nyitok vitát.

Miután Christopher hallótávolságon kívülre került, Belle behúzódott az egyik csöndes sarokba, és teljes erőből belerúgott a forgatható állványba. A mögötte olvasó nő annyira megijedt, hogy majdnem kiugrott a fotelből. Belle gyorsan bocsánatot kért tőle, és helyrehozta a károkat egy halkan elmormolt Turbamentum reversio varázsigével. Utána lekuporodott az egyik polc tövébe, felszedegette a lehullott képeslapokat, és belenyomta az öklét a szemgödrébe.

Monica odasompolygott hozzá, lehajolt, és odanyújtott neki egy gőzölgő bögrét, mint egy vigaszdíjat. A gyógynövénytea minden bajra orvosság volt, természetesen az elmaradhatatlan kekszesdobozzal együtt.

– Christopher egy seggfej – dünnyögte Monica. – Sajnálom, hogy magadra hagytalak.

– Köpönyegforgató vagy, de megbocsátok. – Belle hálásan elfogadta a bögrét. – Már megint mi végeztük el helyette a munkáját, és mégis sikerült tönkretennie az egészet.

– Nem. Te végzed el helyette a munkáját, mi pedig segítünk neked, amikor szemmel láthatóan az idegösszeomlás szélén állsz, vagy a legjobb úton haladsz a börtön felé.

– Annyi pénzt kap minden hónapban, mint mi együttvéve, miközben átveri az anyját, hetente háromszor jön be a boltba, kigúnyolja a sikerlistás könyveket, összekeveri a szerzőket a postással, bezsebeli az elismeréseket a mi munkánkért, és az üzletemberek sivatagává változtatja ezt a helyet. Azt hiszem, a pokolra kerültünk, és az egész az én hibám.

– Talán, de nézd a jó oldalát! – jegyezte meg vidáman Monica. – Legalább leszokott arról, hogy a mellünket bámulja, amikor hozzánk beszél. Mostanában inkább a telefonját bámulja, és szerintem ez óriási fejlődés.

Belle megvetően felhorkant.

– Gondolj csak bele: egy Christopher-mentes világban élhetnénk, és te kormányoznád a hajót, ha elfogadtad volna Vi ajánlatát – folytatta tapintatlanul Monica, egy óvatos pillantást vetve Belle-re. – Lehet, hogy a zsúrkocsi is visszakerült volna, Mrs. Abbott muffinjaival együtt.

– Ez igazán kedves tőled.

– Tudom, hogy alaposan átgondoltad, de szerintünk rosszul döntöttél.

– Nos, ha ettől jobban érzed magad, akkor közlöm veled, hogy borzalmas érzés nemet mondani arra, amiről évek óta álmodozol.

– Nem értem, miért csináltad.

– Azért, mert még nem állok készen. Képtelen lettem volna megtenni. Sokkal több minden sülhet el rosszul, mint jól. És egyébként sem érdemlem meg. – Belle belekortyolt a teába. – De ha jobban belegondolok, azt sem érdemlem meg, hogy berontson ide egy férfi, és az üzleti negyed egyik bárjává alakítsa át a kedvenc helyemet.

– Akkor legalább állandóan részegek lennénk – mondta Monica. – Ettől függetlenül ígérd meg nekem, hogy nem fogsz elmenni innen! A többiek nem elég furcsák ahhoz, hogy együtt ebédeljek velük.

– Köszi…? – Belle megcsóválta a fejét, és megdörzsölte a halántékát. – Az kétségtelen, hogy tennem kell valamit. Christopher egyszerűen keresztülgázol rajtam, pedig az én érdemem, hogy a borzalmas döntései ellenére még nem kellett bezárni a boltot. De semmit sem tehetek, és az egész az én hibám. Minden egyes alkalommal, amikor szóba hozom ezt a témát Violetnek, vág egy grimaszt, és közli velem, hogy a fia egy üzletember.

– És ez mit jelent?

– Azt hiszem azt, hogy öltönyben jár. Hogyan szállhatnánk szembe azzal a férfival, aki állítólag remekül ért a pénzhez, mi pedig csupán azok a jelentéktelen alkalmazottak vagyunk, akik eladják a könyveket?

– Úgy, hogy hajnalban támadunk? Vagy esetleg a reggeli megbeszélésen – javasolta Monica, miközben nekitámasztotta a hátát a falnak, és lepillantott Belle-re, aki megtörten kuporgott a padlón. – Vagy azt is megtehetnénk, hogy elmegyünk innen, hogy ne kelljen végignéznünk a Lunar haláltusáját.

– Ne aggódj, nem fogok elmenni innen! – mondta Belle, de hirtelen elbizonytalanodott. – Talán el fogok menni innen. El kellene mennem innen. Tényleg el kellene mennem innen? – Felpillantott Monicára, hátha sikerül kiolvasnia az arckifejezéséből a választ, azután felsóhajtott. – Nem hagyhatom magára a Lunart.

Kinyújtotta a kezét, és Monica felhúzta.

– Az élet előszeretettel rágja meg az embert, nem igaz? – kérdezte Monica.

Belle bólintott.

– És miután megrágott, nem köp ki, hogy esélyt adjon a menekülésre, hanem lassan megemészt, és végül semmi nem marad belőled a régi önmagad elrothadt és alázatos darabkáin kívül. És azokat is beterítik az enzimek. És Christopher patakokban ömlő verejtéke.

Monica megborzongott.

– Az a rengeteg verejték…