AZ ELŐKÉSZÍTŐ

– Ez mit jelent? – kérdezi Ferdy. – Jaj, várj, el kell oltanunk a tábortüzet, mielőtt megint elkapnak a rendőrök.

Épp a Final Fantasyval játszunk.

Visszatértem a valóságba. Az én világomba. A mi világunkba.

– Ú, tényleg, a francba! Tessék. – Ignist visszairányítom a táborhelyhez, még mielőtt beszállna a kocsiba. – Az előkészítő szerintem… nem tudom… egy előkészítés.

– Ezzel sokat segítettél, nyuszi, köszi.

Felhorkantok, és megállítom a játékot, hogy teljesen Ferdre tudjak figyelni. Már elmeséltem a napomat részletesen Sabahnak meg Laurelnek csoportüzenetben, és Milosnak is otthon, szóval már túl vagyok rajta nagyjából. Meglendítem a lábam, hogy ne a tévével üljek szemben, hanem Ferdyvel. Kinyújtom a mezítlábas ujjam, és végigsimítom vele az arcát, ő pedig ellöki, mert szerinte az emberi láb az egyik legbizarrabb dolog a világon.

– Hagyd abba! – könyörög. – Hányni fogok!

Úgy nevetek, hogy majdnem leesek az ágyról.

– Az előkészítés szerintem olyan lehet, mint egy tréning, vagy ilyesmi. Tom szerint igazából kicsit idős vagyok ahhoz, hogy most kezdjem.

– Tizenhat vagy. – Ferd mögém nyúl, hogy magához vegye az édes-csípős Walkers Sensationst. Vannak, akik szerint létezik jobb csipsz az édes-csípős Sensationsnél, de azok az emberek szélhámosok. Ferdy szülei általában késő estig dolgoznak, a nővére pedig az esti műszakban melózik az Asda szupermarketben, úgyhogy kettőnké az egész lakás. Az aprócska szobájában vagyunk, mindketten törökülésben az egyszemélyes ágyon, miközben Harley Quinn, Daenerys Targaryen és Deadpool néznek bennünket a poszterekről.

– Tudom, de van, amikor tizenkét-tizenhárom éves lányokat szerződtetnek.

Ferdy pofát vág.

– Ez beteg.

– Nem, megvárják, míg betöltik a tizenhatot, csak előre leszervezik a munkákat nekik. Nincs gyerekmunka. – Felém nyújtja a csipszet. – Ferd, csak morzsákat hagytál nekem. Borzasztó vagy.

Vigyorog.

– Azok nem morzsák, hanem csipszdarabkák. Az más! – Ad egy édes-csípős csókot. – És akkor most mi jön?

– Hát, először is elkezdődik a tréning. Alig tudok egyenesen menni, komolyan. Ha látnál, összehugyoznád magad. Aztán jövő héten visszamegyek, hogy csináljunk pár „digitális” cuccot a portfóliómba. És azt hiszem, le akarják vágni a hajamat…

Ferdynek kikerekedik a szeme.

– Tényleg? De milyenre?

– Nem t’om. Rövidre, szerintem.

– És te is akarod?

– Nem zavar. – Beletúrok a teljesen formátlan frizurámba. A mellemre omlik a kopott színű vége, ami még mindig sokkal világosabb, mint a hajam töve – tavaly ugyanis nagy nehezen sikerült kikönyörögnöm anyától, hogy ombrehajat csináltassak. De kezdettől fogva utálta. Ahelyett, hogy napszítta „bronde” lett volna, olyan sárga lett, mint egy pisis felmosórongy.

– Ahhoz képest, hogy most szerződtetett le az egyik legmenőbb modellügynökség, meglepően nyugisnak tűnsz.

Megvonom a vállam.

– Ha elkezdek agyalni rajta, akkor rohadt furán érzem magam, úgyhogy igyekszem inkább nem gondolni rá.

– Furán?

Megrázom a fejem. Az ezüst koponyás gyűrűt forgatom az ujjamon, amit a tizenhatodik szülinapomra kaptam tőle.

– Nem tudom. Eléggé.

– Nem muszáj ám elvállalnod, ugye tudod?

– Tudom. Nem ez a baj. Csak… múlt szerdán még állandóan azon agyaltam, jó tantárgyakat választottam-e jövő évre. Már kezdtem meggyőzni magam, hogy leadom a bioszt. Neked és Sabsnak könnyebb. Ti tudjátok, mit akartok majd csinálni felnőttként.

Ferd oldalra biccenti a fejét.

– Te nem?

Megvonom a vállam.

– Tudod, hogy nem. – Én tényleg nem tudom, és ez kicseszettül para. A suliban kétféle ember van. Az olyan ostoba klónok, mint Heather Daley, aki be akar kerülni a Love Islandbe, hogy bikiniben hódítsa meg a világot, meg vannak a Ferdy-félék, akik látszólag mindent előre elterveztek már: hogy melyik egyetem melyik szakára mennek, és mi lesz utána.

Én viszont semmit nem tudok, és ez a semmi olyan nagy, hogy néha úgy érzem, agyonnyom. Nem tudok mást elképzelni azon túl, hogy Final Fantasyzunk, smárolok Ferddel, és a parkban ücsörgök a barátaimmal. Egyszerűen nem tudom rávenni az agyam, hogy bármilyen jövőt is elképzeljen.

– Ha ezt csinálom, akkor… minden nagyon más lesz. Ijesztő. Úgy érzem, összeroppan a fejem. Fura, de tudod, mindig valahogy úgy képzeltem, hogy mikor olyan huszonkét éves leszek, egyszer csak felbukkan majd előttem valami random izé, és azt mondja: „szeva, csajszi, én vagyok a melód!”

– Mi van, ha ez az a random izé… csak pár évvel korábban jött?

Erre még így nem gondoltam.

Ferd megfogja a kezem.

– Hé, és én nem leszek más akkor sem. Akármi történik, én ugyanilyen leszek.

Ettől jobban érzem magam.

– Ígéred?

– Ígérem.

Na, pont ezért szeretem Kai Ferdinandot. Lehet, hogy mellette horgonyzok majd le. Lerakom a kontrollert, odahajolok hozzá, és megcsókolom. Beletúrok a kócos, fekete hajába, ami nem olyan hosszú, mint az enyém, de hosszú. Megállít, leveszi a szemüvegét és csókolózunk tovább.

Kétféle csók van: a csók és a… rajtpisztoly, vagy mi. Ez most olyan, mint egy előjáték. Komoly és mohó. Visszafekszünk, és kihúzom az üres csipszeszacskót a fenekem alól. Ferdy meleg keze becsusszan a pólóm alá, a mellem irányába halad.

– Bikini van rajtad?

Ezt el is felejtettem.

– Ja, igen. Az ügynökség miatt.

– Tiszta Miss Amerika.

– A jövő a gyerekeké… valami, valami, világbéke…

Tovább csókolózunk. Leveszi rólam a pólót. Én is az övét. Kioldom a bikini kapcsát, mert hülyén érzem magam benne. Összetapad a testünk, bőr a bőrön. Ezt szeretem a legjobban. Az ujjával, jaj, nagyon finoman végigsimítja a csípőmet, a hasamat, a mellbimbómat, én pedig beleremegek, és elönt a vágy. Egy másodperc alatt bizseregni kezd mindenem.

Kigombolom Ferdy farmerjét, és a boxerébe nyúlok. Merevedése van, és már előbukkant egy kis folt is a farka hegyén. Felnyög, mikor finoman megdörzsölöm. Megremeg.

– Szeretnél…? – kérdezi.

– Igen.

Most jön a kritikus rész. Ferdy lerúgja a farmerjét, és én is kicsusszanok az enyémből, mint egy kígyó. Fölém mászik, és eltolja az éjjeliszekrényt az ágy mellől. A szekrény alatt tartja az óvszert, hogy az anyja ne találja meg.

– Te szeretnéd csinálni, vagy én csináljam? – kérdezem. Szedem a gyógyszert, de mindig duplán védekezünk, mert a kisbabák még a modellkedésnél is rémisztőbbek. Nem akarok olyan lányanya lenni, aki a Winstanley lakótelepen tologatja a babakocsit. Legalábbis még vagy húsz évig biztosan nem.

– Majd inkább én – feleli. Feltépi a fogával az óvszer csomagolását, és felhúzza. – Oké.

Ismét megcsókolom, Ferd pedig fölém hajol. Széttárom a lábam, hogy belém tudjon hatolni. Magasabb vagyok nála, de ez cseppet sem zavaró, pláne, ha vízszintesben vagyunk.

– Készen állsz?

Bólintok. Becsusszan. Nem fáj úgy, mint máskor, pedig még mindig szűk vagyok. Az ajkamba harapok.

– Minden oké?

– Igen.

Ferdy lejjebb ereszkedik, és mindketten felnyögünk. Kinyújtom a karom, és megragadom a fenekét. Mintha megrándulna, az izmai megfeszülnek, a csípőjét pedig erősen előre tolja.

– Ó, a picsába – sziszegi, miközben elélvez. – Basszus! Jana. A picsába! Ne haragudj!

Az egész teste remeg, ahogy erőtlenül rám fekszik.

– Hé, semmi baj. – A két kezembe veszem az arcát, és megcsókolom, ezúttal sokkal gyengédebben. Ez most egy sima csók.

Kihúzza belőlem a farkát, és végigsimítja a combom a kezével.

– Nyugi – mondom. Érzem, hogy a pillanat el is illant.

– Biztos?

– Igen.

Legördül rólam, és kisimítja a haját az arcából.

– Basszus, ez annyira kínos.

– Ferdy, semmi baj! – A könyökömre támaszkodom, hogy jobban lássam. – Tetszik, hogy ennyire beindultál.

– Annyira, hogy a gatyámba élveztem?

– Még időben beraktad.

– Hip-hip hurrá!

– Jó volt.

– A teljes öt másodperc?

– Ferdy…

A szemembe néz, én pedig komoly, tényleg-nem-számít tekintettel pillantok vissza. Legalábbis nagyon remélem, hogy ezt üzeni a szemem. Egy apró mosoly jelenik meg Ferdy arcán.

– Azt hiszem, még sokat kell gyakorolnunk…

Visszamosolygok.

– Nem t’om, én azzal leszek elfoglalva, hogy megtanuljak egyenes vonalban közlekedni… – Ferd erre átkarol, én pedig a mellkasára hajtom a fejem. Csukott szemmel hallgatom a szívverését.

Egy kicsit elaludtam. Kinyitom a szemem, és össze vagyok zavarodva.

– A fenébe! – szólalok meg. – Hány óra van?

– Most múlt hat.

– Ó, istenem, haza kellett volna érnem hatra. Megígértem, hogy vacsorára otthon vagyok. Anya azt akarja, hogy beszéljük meg a modellkedést apával.

Felveszem a bikinim, és a pólómat keresem az ágy alatt.

– Ez elég baljóslatúan hangzik – feleli, felrakva a szemüvegét.

Grimaszolok.

– Anya be van feszülve emiatt. – Ferdy fura képet vág. – Most mi van?

– Melyiknek örülnél jobban? Ha aggódna érted, vagy ha úgy nyomulna vele, mint a Csillagképzős anyukák?

– Jó, igazad van. Na, tényleg mennem kell. – Adok Ferdynek egy gyors puszit.

– Ha vársz egy percet, elkísérlek.

– Biciklivel vagyok. Nem kell. Holnap találkozunk, oké?

– Oké.

Ferdék a Brannigan House-ban laknak, az egyik magas toronyépületben, amit az önkormányzat szeretne lebontani azok után, ahogy a Grenfell Tower leégett. A lépcsőház meg a liftek tényleg gázosak, de Ferdyék lakása szép, meg nagy, és baromi jó a panorámájuk: látni a Temzét meg a Battersea Power Stationt.

Ahogy elhagyom az épületet, feltűnik, hogy egy rakás ijesztő külsejű csaj lézeng a sarkon, ahol a biciklimet hagytam, de nem figyelek oda rájuk. Érzem, hogy lesnek, gyanúsan hallgatnak, de én nem emelem fel a fejem, hanem a lehető leggyorsabban kinyitom a bicó zárát. Felpattanok, és már ott sem vagyok. Ilyenek ezek a helyi bandák: ha te nem cseszekedsz velük, ők sem cseszekszenek veled. Nekünk, a szakadt indie-kölyköknek semmi közünk hozzájuk. Szerencsére úgy ismerem ezt a környéket, mint a tenyeremet, az összes sikátorával és rövidebb útjával. Lefordulok a Chicken Bucketnél, és a mosoda meg a fodrász mögött tekerek – így öt perc alatt hazaérek.

Leláncolom a bicómat a ház oldalához, és bemegyek. Ahogy előre sejtettem, vastag casseroleszag van otthon (mert ki ne vágyna egy jó kis casseroléra kánikulában?). Elkéstem. Tuti, hogy emiatt anyának még rosszabb lesz a kedve.

– Bocsánat! – kiáltom, és megfordul a fejemben, hogy hozzáteszem, elaludtam, miután szexeltünk Ferdyvel, csak hogy végleg kiborítsam őket.

– Siess! – kiáltja apa a konyhából. – Kihűl a vacsorád.

Lerúgom magamról a sportcipőm, és beloholok a nappaliba. Már végeztek az evéssel. A Novak családban mindig ugyanakkor van a vacsora.

– Ó, nézzétek – vigyorog Milos –, megjött Cara Delevingne.

– Ez most sértés akart lenni? – kérdezem, ahogy ledobom magam a székbe.

– Ne kezdjétek megint! – szól ránk apa.

Odahajolok apához, és adok neki egy puszit.

– Szia, papa. – Tudom, milyen közhelyes, de mindig egy apuci kicsi lánya típus voltam. Mármint nem perverz értelemben.

– Szia, csillag. Na, mi volt ma?

Anyára nézek, akit hirtelen nagyon érdekelni kezdett a spárgája.

– Szeretnének leszerződni velem.

Apától örököltem a „jeges” (Sabah szavajárása, nem az enyém) szememet és a szinte szénfekete hajamat. A vastag fekete szemöldöke alatt csaknem lángol a kék tekintete.

– És te mit szeretnél?

– Zoran – szól közbe anya. – Tizenhat éves…

– Elég idős ahhoz, hogy legyen véleménye.

Anya befogja a száját.

– Úgy tűnik, tetszem nekik. Szerintük szerepelhetnék divatbemutatókon meg magazinok fotósorozataiban. Azt hiszem, az az újságok művészi divatoldalait jelenti. Ó, hasábburgonya! – Bekapok egyet. Mondtam már, hogy én vagyok Hank Marvin, a több hangszeren játszó zenész?

Milos épp mondani akar valamit, de apa valahogy megérzi, és felemeli a mutatóujját, hogy elhallgattassa.

– Akarod?

Ez a nagy kérdés, ugyebár. A legtöbb lány képes lenne eladni a nagyiját egy ilyen lehetőségért. Akkor én miért idegeskedek ennyit?

– Szerintem – válaszolom végül – nagyon jó lenne ahhoz, hogy keressek egy kis pénzt. Maggie is ezt mondta.

– Kicsoda?

– Az ügynökség tulajdonosa – jegyzi meg anya. – Egy nagyon… vicces nő.

– De jól tudja, miről beszél – teszem hozzá.

– És mi lesz az iskolával? Az egyetemmel?

Még azt sem tudjuk, milyenek lesznek a vizsgaeredményeim, de már az egyetemre kell készülnöm. A tesit leszámítva mindig jók voltak a jegyeim, és ha az ember jó tanuló, a vizsgákon is tarol, aztán pedig húzhat a főiskolára, nem? – Szeretnék majd továbbtanulni. – Szeptemberben kezdünk a Hollyton főiskolai előkészítőn.

– És lehet csinálni a kettőt egymás mellett is?

Megvonom a vállam.

– Szerintem, ja.

Anya meg apa egymásra néznek, és szavak nélkül beszélik meg a témát. Utálom, mikor ezt csinálják.

– Kérdezd meg tőlük, kérlek. Lehet, hogy nekem is beszélnem kellene velük. A tanulás nagyon fontos, csillagom.

– Tudom. De mindig mondod, milyen drága az egyetem… – Párszor, mikor anyáék azt hitték, fenn vagyok az emeleten, hallottam már, hogy a diákhitelről meg a tandíjakról beszélgetnek. Eléggé aggódnak. Mind aggódunk. Nincs sok pénzünk. – És ha pár évig csinálhatnám? Összegyűjthetném a pénzt az egyetemre?

Valami erre megváltozik. Lehet, hogy végre sikerült rácsatlakoznom a szüleim hullámhosszára. Bár nem kell ahhoz médiumnak lennem, hogy tudjam, azután, hogy Milos meg én is egyetemre megyünk (a tesóm egy pöcs, de okosabb nálam), pár éven keresztül jó sok lóvéra lesz szükség. Rohadt sokra. Apa egész jól keres a Londoni Közlekedési Vállalatnál, de anya részmunkaidőben melózik, ráadásul szerződés nélkül. Nem lesz pénz két egyetemi tandíjra, jelzálogra és kocsira, ha jól tippelem.

De ha ki tudnám fizetni az összes költségemet… az nagyon sokat segítene rajtunk. Milyen szuper lenne, ha kölcsön nélkül diplomát szerezhetnék. El sem tudom képzelni!

Amúgy is vállalnom kellett volna valamilyen állást. Eszembe nem jutott, hogy pont modellkednék, tekintve, hogy milyen furán nézek ki, de azt hiszem, ez sokkal jobb buli lehet, mint tejet habosítani a Starbucksban, amit szegény Ferdy csinál.

Anya ezúttal kedvesebb hangon szólal meg.

– Nem szeretném, ha a modellkedés miatt elhanyagolnád a tanulást, Jana.

– Én sem. Igazából már nagyon várom a Hollytont. Olyan lesz, mint a suli volt, csak tesi nélkül. Ki ne élvezné?

– Legalább nem kell majd dolgoznod az egyetem mellett – tűnődik apa.

Addig ütöm a vasat, amíg meleg.

– Akkor csinálhatom?

– Ha akarod, akkor igen – mondja apa, anya pedig bólint, bár láthatóan nem repes örömében.

Akkor ennyi. Szerződtem egy modellügynökséggel. Elég random. Fura módon azonban, miután megszületett a döntés, a hasamban, valahol a sült krumpli alatt, úgy érzem, mintha felröppenne egy szentjánosbogár.

– Elmehetek Korfura Davey-vel meg az apjával? – szól közbe Milos.

– Nem – vágja rá anya és apa egyszerre.

Nem tudok aludni. Hiába nyitottam ki teljesen a tetőablakot, semmi légmozgás nincs a szobámban. A takarón fekszem egy ujjatlan felsőben meg egy bugyiban, a bőröm nyirkos.

Az agyamat egyszerűen nem tudom kikapcsolni. Valaki elindított odabenn egy Powerpoint-bemutatót, és csak váltogatják egymást a képek. Azon kattogok, milyenné válik az életem, ha modell lesz belőlem.

Divatbemutatók, fotózások, videóklipek, reklámok. Hírnév és szerencse. Mármint: LÓVÉ. Sosem volt elég pénzünk. A szüleim az önkormányzattól vették meg a lakásunkat a születésem előtt, és szinte teljesen csődbe mentek utána. London kibaszott drága.

Ne értsetek félre, én és Milos sosem éheztünk; mindig volt kaja az asztalon, és nem is zsákruhában jártunk. Sokkal rosszabb körülmények közt is élnek emberek. Minden második évben próbáltunk elmenni egy családi nyaralásra, de tavaly a kocsi annyira tropára ment, hogy a nyarat végül otthon töltöttük.

Az viszont száz százalék biztos, hogy gazdagok nem voltunk. Mindig volt egy újabb csekk, egy újabb iskolai kirándulás, valami mindig eltört vagy cserére szorult. Milos lába egyfolytában nőtt és nőtt. Anya a fél életét azzal töltötte, hogy ebédet csomagolt nekünk, mert nem tudtuk megfizetni a Pret3 menő szendvicseit.

Mi van, ha sikerül – merengek. Mi van, ha én is egy olyan pedigrécsaj leszek, nagy, fehér fogakkal, mint amilyeneket Chelsea-ben vagy a Northcote Roadon lát az ember, amint avokádót esznek reggelire. Három font a kávéért és tizenöt a tükörtojásos pirítósért. Ferddel felülhetnénk a Eurostarra, és elmehetnénk Párizsba, vagy elrepülhetnénk egy hétvégére Berlinbe. Szép, erkélyes szállodai szobában szállnánk meg, ahol kád is van.

Milyen érzés lehet, ha nem is kell a pénzre gondolni, mert tudod, hogy van egy csomó a számládon? Valóságos álom.

Hajnali öt óra van. Felkapcsolom az éjjeli lámpám, és a lemezjátszó felé mászom. Apa találta a padláson egy éve, és ki akarta dobni, de én lecsaptam rá. Tudom, kínosan hipszter szokás, de imádom, ahogy serceg a lemezek hangja. Apának is volt pár megmaradt lemeze – Joy Division, The Cure, Roxy Music –, amit hozzáraktam a gyűjteményhez.

Bárcsak pár évtizeddel korábban éltem volna, mikor sokkal jobb volt a zene! Blondie, The Runaways, Siouxsie and the Bansees, Kate Bush, Stevie Nicks. Most nem azért, de hol vannak ma az ilyen nők? A Fleetwood Mac albumát, a Rumourst választom, és ráhelyezem a tűt. A jól ismert recsegés és sistergés után elindul a Second Hand News című szám.

Sosem leszek csinos, de egy részem azt kívánja, bárcsak olyan menő csaj lehetnék, mint Debbie Harry vagy Annie Lennox. Őszintén szólva, sosem rajongtam a Barbie babákért. Az jut eszembe, amit Ferdy mondott a kanapén – hogy a modelleknek nem kell Cukortündérnek lenniük.

Visszafekszem, és megpróbálok a dalszövegre és Stevie hangjára koncentrálni, a fejemben lármázó konzervzörgés helyett.

Legközelebb arra leszek figyelmes, hogy jön fel a nap, és lassan megvirrad. A repülők sorra érkeznek a Heathrow-ra. Nem emlékszem arra, hogy mikor aludtam el. El sem jutottam az A oldal végéig.

Szeretem a londoni napsütést. Lekerülnek a nyakkendők, felkerülnek a ronda flip-flop papucsok, és mindenki elindul a legközelebbi zöld felületre, attól tartva, hogy ez a legeslegutolsó alkalom, hogy kisüt a nap az életben. Laureléknél lógunk, mert nekik van a legnagyobb hátsó kertjük. Az apja folyton barnára van sülve, egy kiköpött konzervatív munkás, aki az építőiparban dolgozik, és a Battersea Park egyik legszebb részén laknak.

Most, hogy a vizsgákon túl vagyunk, Ferdy bevállalt pár pluszműszakot a Starbucksban, de azt mondta, később majd csatlakozik hozzánk. Laurelnek van egy kis hangszórója a telefonjához, úgyhogy most az ő meglehetősen furcsa zenei ízléssel összeállított lejátszási listáját hallgatjuk. Meghalnék Laurenért, meg minden, de túlságosan odavan Ed Sheeranért.

– Na, gyerünk! – mondja Sabah, kikukkantva a napszemüvege mögül. – Mutasd, hogy tudsz vonulni!

– Most komoly?

– Nem hiszem el, hogy egy pár Louboutin cipővel küldtek haza – jegyzi meg Laurel, miközben harmincas faktorú fényvédőt fúj magára. – Ki csinál ilyet? Annyira menő!

– Nagyon jól áll ehhez az összeállításhoz – jelentem ki az izzadt lábamra mutatva, amin ott a lakkbőr tűsarkú. Egy levágott szárú nacit viselek, meg egy pólót, amin Rainbow Dash póni feszít. Rohadt menő.

– A kerti járda lehet a kifutód! – magyarázza Sabah. Aznap egy csinos, baracksárga hidzsábot vett fel egy egyszerű, krémszínű toppal meg szoknyával. Mindig iszonyú jól néz ki, az Instája pedig (@londonihidzsábcsaj) elég jól pörög. Fogalmazzunk úgy, hogy több követője van, mint nekem, Laurelnek, Ferdynek és Robinnak együttvéve.

– Ne röhögjetek! – szólok rájuk. A járdakövön sokkal nehezebb sétálni, mint a Prestige irodai szőnyegén. Mereven és darabosan mozgok, ahogy igyekszem végigcsámpázni az út másik végébe. Nem tudom elhessegetni a fejemből azt a képet, hogy díszlépésben parádézok. Próbálom elegánsan csinálni, és mikor csípőre tett kézzel megállok a jakuzzi előtt, pózolok is egyet, majd megfordulok és visszasétálok.

– Na?

Sabah és Laurel egymásra néznek.

– Basszus, ennyire szar volt?

– Nem! – feleli Laurel. – Csak olyan…

– Azt akarja mondani, hogy nem szoktunk hozzá a látványhoz, hogy magas sarkúban vagy, bébi – vág a szavába gyorsan Sabah.

– Ja. Pont ezt akartam mondani. Plusz: milyen rohadt hosszú a lábad, baszki! Nem is gondoltam!

– Azért, mert általában nem öltözöm ribancnak! – A türkizkék égbolt felé emelem a lábam. – Segítenétek, léci? Úgy nézek ki benne, mint egy hülye picsa! – kiabálom.