A családban mind egész magasak vagyunk. Apa kifejezetten magas, anya magasabb az átlagnál, Milos pedig szintén magas. Én is mindig az voltam.
Emiatt folyton le kell kicsit hajolnom a tükröm előtt, mert a hálószobám az emeleten van, ahol idióta módon ferde a mennyezet. Komolyan mondom: csak a szoba közepén tudom kihúzni magam.
Azon gondolkodom, meghülyültem-e. Nem tudom elképzelni, hogy bárki is arra vágyna, hogy én reklámozzam a cuccait. Igen, piszok magas vagyok, és értem, hogy a divatmodellek hagyományosan magasak, de én úgy nézek ki, mint egy fura, hórihorgas nyomi. A suliban úgy teszek, mintha nem tudnék róla, hogy hol Óriásnak, hol Miss Hulknak vagy Madame Maxime-nak, Transzinak, Góliátnak, Lurchnak, Slendermannek (őszintén szólva, szerintem ez tök vicces), Nyakiglábnak, Olivia Oylnak és Queen Kongnak hívnak. Mindet hallottam már. És ha nem a magasságom, akkor a súlyom a téma: Jaj, biztos anorexiás! Nézd, milyen sovány a lába! Mint két pálcika! Ha pedig egy nagy zacskó sajtos csipsszel látnak, akkor azzal jönnek: Akkor biztos bulimiás.
A bikinimet viselem, ez az egy fürdőruhám van: lila, tengerkék pöttyökkel. Egyszer volt csak rajtam – két évvel korábban, Mykonoson – de túlságosan meztelennek éreztem benne magam az emberek közt, úgyhogy egész héten pólót hordtam felette. Ugyanolyan sápadt gótként jöttem vissza, ahogy elmentem. Ma le kell majd vetkőznöm egy rakás idegen előtt. Előre szóltak. Azt hiszem, érthető, hogy látni szeretnék a testem. Bár nagyon fura az alakom – nem pont egy szexi, Kardashian-test. Nincs mellem, sem fenekem, mindenhol kiállnak a csontjaim, mintha egy két lábon járó zsák lennék, bütykökkel megpakolva. Még csak azt sem mondhatni, hogy cukorfalat pofim lenne: apa papagájorrát örököltem.
A suliban Emily Potter (D kosaras) és Tiana Blake (DD) jön be a fiúknak, de engem ez nem is érdekel, hiszen ott van nekem Ferdy, és amíg neki tetszem, leszarom az egészet.
Hah! Amúgy milyen ruhát szokás felvenni vajon, ha az ember a modellügynökséghez megy? Nincsenek szép ruháim. Mindig a „magas” részlegen kell vásárolnom, különben a ruha ujja nagyjából a könyökömig ér csak. Egy csőfarmer és egy fekete-fehér csíkos póló mellett döntök végül, mert úgy érzem, ez kábé divatos. A kopott Converse-t húzom fel hozzá.
Lecsoszogok reggelizni, bár olyan ideges vagyok, hogy a gyomrom nagyjából mazsolaméretűre zsugorodott. A vizsgák alatt is ez volt. Hasmenés elleni tablettákkal meg sóhajtozással éltem túl.
– Nézzétek, itt a modell – szólal meg Milos. A szarkasztikus kis pöcs.
Fejbe kólintom, ahogy elmegyek mellette.
– Pofa be!
– Anya, láttad ezt? Bántott!
– Megérdemelted – jelenti ki anya, és átnyújt nekem egy zsemlét, tányéron. – Légy szíves, egyél!
– Valószínűleg károsodott az agyam, de nem fontos. – Milos beteszi a tányérját a mosogatógépbe, és elkezd készülődni a suliba. Neki még hátravan két hét a tanévből. Szívás, gyökér.
Kenek egy kis Nutellát a zsömlére, és az jut eszembe, hogy a gyomrom talán mégiscsak az éhségtől korog.
– Kérsz teát? Vagy kávét? Gyümölcslevet? – Anya sosem tud nyugodtan ülni: úgy röpdös a konyhában, mint egy drogos molylepke. Lehet, hogy ezért vagyunk mind olyan soványak: egyikünk se tud lazítani.
– Gyümölcslevet, köszönöm. Jaj, van még almalé?
– Milos megitta. Csak narancs van.
– Anya, az almalé az enyém! Milos direkt issza meg! Pedig nem is szereti!
Anya széttárja a két karját.
– Majd később hozok.
– Apa hol van? – A konyha kertbe vezető ajtaja tárva-nyitva, szóval apa lehet, hogy odakinn reggelizik. Ez is szép napnak ígérkezik. Minden idők legforróbb júniusa, ahogy mondják.
– Már elment.
– Ó! Azt hittem, ő is velünk jön.
– Nem, ma korán kezdett. – A Bakerloo metróvonalon vezet. Kár, pedig ő is az én pártomon áll. Százszázalékosan. – Jana! Biztos, hogy ezt akarod?
Vágok egy pofát, és nagyot kortyolok a narancsléből.
– Ó, ez az, amiben gyümölcsdarabkák vannak? Olyan undi, miért veszel mindig…
– Jana Katarina! – Uhh! Az én vagyok.
Sóhajtok.
– Apa szerint jó ötlet…
– Nem az apád véleménye érdekel. Te mit gondolsz?
– Szerintem… – Gondosan megválogatom a szavaimat, mert anya soha nem felejt, és bármit mondok, azt a jövőben képes bizonyítékként felhasználni ellenem. – Szerintem érdemes elmenni, és majd meglátom, mit mondanak. Szerinted nem? – Anya úgy szorítja össze a száját, mint aki bekapott egészben egy teljes citromot. Ez a nem-boldog feje. – Anya?
– Szerintem, ha modellkedni akarsz, várnod kéne még két évet, hogy befejezd a sulit.
Nem érti. Általában nem vitatkozom, de ez a helyzet más. Nem olyan, mint mikor valami fura szeszély folytán hegedülni támadt kedvem tizenkét évesen. De értem, mire gondol. Nem erről álmodoztam gyerekként. Hanem arról, hogy légiutas-kísérő vagy dinoszaurusz legyek. Ez az egész most véletlenül hullott az ölembe, és nem is tehetek úgy, mintha nem így történt volna.
– Anya. És mi van, ha bejön? Mi van, ha ez az egy esélyem van arra, hogy ilyen szuper dolgokat csináljak, és ha most lemondom, akkor, puff, ennyi volt? Mi van, ha most jött el az ideje? És nem akarnak engem két év múlva? És egy rakás „mi lett volna, ha”-lehetőség tudatában növök fel? Nem akarok úgy meghalni, hogy lett egy baromi hosszú „mi lett volna, ha”-listám. Csak egyféleképpen tudhatom meg, mi lenne.
Anya elmosolyodik.
– Tudod, mi a te bajod? – Finoman belecsíp az arcomba. – Az, hogy túl okos vagy. – Felnevetek. Anya visszatér a mosogatógéphez. – A nagyapád is mindig ezt mondta rólam.
Olyan ritkán beszél a nagyszüleimről. Milos meg én tudjuk, hogy nem szabad a háborúról kérdezni.
A maradék fél zsemlét egyben tolom be a számba.
– Amúgy meg lehet, hogy mégsem akarnak engem – teszem hozzá. – Lehet, hogy Tom Carney-nek napszúrása volt, mikor meglátott engem. – Ja, végül is kötött sapit viselt 25 fokban.
A Clapham Junction vasútállomásról nem nehéz eljutni az Oxford Streetre. Miután megreggeliztem, fogat mostam, és idegességemben fostam egyet, anyával átvágunk a Winstanley-tornyok közt az állomás irányába. Anya azt mondja, mikor apával először jártak az Egyesült Királyságban, a környéket veszélyesnek nyilvánította a rendőrség, mert minden hétre jutott egy késelés vagy lövöldözés. Bár a két torony bűnronda, most egész jó ez a környék, szerintem: van egy csomó zöldterület, lehet hintázni meg csúszdázni, az út mentén fák sorakoznak, a karibi kávézóból pedig sült csirke illata árad. Csodásan hangzik, nem?
Elcsípjük a Vauxhallba tartó metrót, ahol átszállunk a Victoria-járatra. Még ahhoz is ideges vagyok, hogy a telómon játsszak, úgyhogy csak bámulok kifelé az ablakon, miközben anya a Metro újságot olvassa. Anya nem szereti, ha egyedül jövünk be a városba (akkor sem, ha Laurellel, Sabahhal, Ferdyvel vagy Robinnal vagyok), mert aggódik a terrorizmus és a gyilkosok miatt, de én csukott szemmel is odatalálnék a kedvenc Topshop üzletembe. Anya még ennyi év elteltével sem bízik Londonban. Azt mondja, kikészíti. Gyakran úgy beszél Szerbiáról, hogy „mikor otthon voltunk”. Nekem nincs összehasonlítási alapom.
Anya már egy csomószor beszélt Tommal telefonon, aki alapos, ha-hülye-vagy-akkor-is-felfogod útmutatót adott neki ahhoz, hogyan talál oda az ügynökséghez, mintha nem tudnánk kezelni a Google Térképet. Hosszasan győzködte is anyát, mintha legalábbis szexrabszolgának adnának el, vagy nem tudom. Végül azzal a mondattal győzte meg, hogy „Mrs. Novak, mi képviseljük Clara Keyst”. Még anyám is hallott Clara Keysről. Persze hogy hallott: ott lakott a Winstanley környékén. Pár évszázaddal ezelőtt.
Leszállunk az Oxford Circus megállóban, elhaladunk egy fogatlan fickó mellett, aki azt mondja nekem a metrón, hogy „csoda szép” vagyok. Na, tessék, London. Sosem uncsi. A Prestige irodája egy rövid sétára van a metrómegállótól a Marshall Streeten, amit könnyen meg is találunk. Nincs csúcsidő, de a járda tele van emberekkel, és szinte mindenki a telefonját bámulja.
Látom, hogy anya is ideges. Úgy néz ki, mint aki esküvőre készül, vagy ilyesmi: egy virágos nyári ruhát vett fel, amit még a huszadik házassági évfordulójuk alkalmából szerzett be két évvel ezelőtt. És még ki is sminkelte magát. Pedig sosem szokta. Azt hiszem, a Szerbiából származó menekültgondozók nem gyakran lógnak együtt a divatvilág szereplőivel. Szerintem én sem fogok. Remélem, nem lesz semmi teszt, ami ruhákkal, tervezőkkel meg ilyesmikkel kapcsolatos. Mert azon rohadtul nem mennék át.
– Na. Azt hiszem, ez az – jelenti ki anya a nyilvánvaló tényt. Az ajtó felett, egy irtó drága kinézetű üvegtáblán az a felirat áll, hogy PRESTIGE MODELLÜGYNÖKSÉG. Úgy fest, mint egy régi iroda. Nem is tudom, valahogy azt hittem… tökösebb lesz.
– Anya, egy kicsit hányingerem van. – Esküszöm, sosem gondoltam arra, hogy modell lehetnék. Soha. Most mégis úgy érzem, hogy annak kéne lennem. Mármint, ugyan ki ne akarna modell lenni? Talán a név miatt van: emberi modell; azaz olyan, ahogy az embereknek ki kellene néznie.
– Semmi baj nem lesz. Ők hívtak téged, emlékszel? Ők akarnak téged.
Igaza van. Na, vágjunk bele! Mi a fenéért vagyok ennyire ideges? Remélem, nincsenek izzadságfoltok a hónom alatt. Az ciki lenne. Full zavarban vagyok, mintha én tolakodnék ide azzal, hogy „helló, Jana vagyok, és szerintem olyan iszonyat jól nézek ki, hogy modellkednem kéne”, miközben holtbiztos vagyok benne, hogy jobban hasonlítok jávorszarvasra, mint nőre.
Ferdy volt az, aki bátorságot öntött belém, mikor a Thorpe Parkból jöttünk hazafelé a busszal, és elmeséltem neki, mi történt. Úgy adtam elő, mintha valami teljesen röhejes dolog lett volna, de ő azt felelte:
– A modelleknek nem csinosnak kell lennie, hanem megnyerőnek. És te az vagy.
Imádom a srácot, említettem már?
De azért elgondolkodtam azon, amit mondott. Ferdyék toronyházának tetejéről látni lehet a Temzét és a folyón túli menő negyedeket: Fulhamet, Chelsea-t meg a puccos, üvegtáblás lakásokat a nagy teraszaikkal és tetőkertjeikkel. Eláruljam, kik laknak ott, nagy valószínűséggel? A kibaszott modellek, nem mások!
Gazdagok és híresek. Mindenki gazdag és híres akar lenni, nem?
Anya megy előre, én pedig követem.
Visszatartom a lélegzetem. Az ajtó mögött minden ragyog. Rettenetesen ragyog: olyan fehér minden, mint a fogkrémreklámokban. Mintha egy másik dimenzióba léptem volna. Az idő megáll, és aztán…
Aztán újraindul. Egy irodában vagyunk. Lehetne fogorvosi vagy állatorvosi rendelő is, ha őszinte akarok lenni. Az ajtóval szemben ott áll egy kis recepcióspult. A recepciós tutira egy visszavonult modell – körülbelül nyolcvanhét százalék magas arccsont. A modellügynökségeknek biztos nem szokása bányarémeket ültetni a küszöbre.
– Jó napot – szólal meg a nő kedvesen mosolyogva.
– Jó napot – köszön anya, én pedig örülök, hogy nem kell megszólalnom. Menten összefosom magam. Anya a legelőkelőbb, királynői angol nyelven beszél: általában telefonon és a szülői értekezleteken szokta használni ezt a hangját. – Időpontra jöttünk. Jana Novak.
Látom a recepciós arcán, hogy tudja, miről van szó.
– Á, igen. Tomhoz, ugye? Rögtön utánanézek, szabad-e. Azt hiszem, épp megbeszélésen van. Egy pillanat. – Felveszi a telefonkagylót, és tárcsáz.
Várnak rám. Hát nem csak egy hülye poénról van szó. Nem álmodtam a vidámparkos találkozást, miközben leittam a mellemet meggyes jégkásával.
– Egy perc, és lejön. Addig üljenek le.
Nagyon előkelő minden. Ahogy leülünk a mentazöld minikanapéra, bekukkantok a recepció mögötti, zsúfolt irodába. Két hatalmas, fehér íróasztal van odabenn, olyanok, mint két sziget, és mindkettőnél szorgosan dolgoznak az emberek: telefonok csörögnek, még egy és még egy, a stábtagok pedig franciául és angolul beszélnek. Előttünk egy kis dohányzóasztalon Vogue, Elle, Tatler és Harpers magazinok. A falon egy lapos képernyős tévén a Prestige modelljeinek legfrissebb megbízásait láthatjuk. Nem ismerem fel mindegyiküket, de néha azt mondom magamban: jé, ez ő. A legtöbben ugyanúgy néznek ki: aranyszőke haj, aranybarna bőr, aranybarna lábak, aranybarna arany. Cseppet sem hasonlítanak rám.
A semmiből ekkor egy random emlék bukkan fel bennem. Hatéves vagyok, általános iskola első osztály, és mindenkinek eljöttek a szülei, hogy megnézzék a gyerekek előadását. Miss Skipsey, a tanító nénink betanította nekünk az English Country Garden című dalt, és mindannyian virágnak, pillangónak vagy sünnek öltöztünk be. Kivéve én. Komolyan. Miközben Laurel nárcisz volt, Sabah pedig lepke, én fűnek öltöztem. Zöld harisnyát viseltem, meg apa egyik régi, sárbarna melegítőfelsőjét, az arcomat pedig mohazöldre festették. Igen, én voltam a kibaszott fű.
Clara Keys – aki egyébként az e havi ausztrál Vogue címlapján szerepel – bukkan fel a tévén. Olyan, mint egy fekete Barbie baba: elképesztő Disney-szemek, telt ajkak és a védjegye: makulátlan, sima bőr. Oké, az arcán (és a lábán) túl a tündérmesébe illő sztorija is nagyon ismert: a tragikus sorsú kislány egyik nevelőszülőtől került a másikhoz, míg végül egy scouter fel nem fedezte őt a Clapham Junction McDonald’sában, miközben a kis Clara szép csöndesen nyalogatta a McFlurryjét, ahogy én is tettem már életem során nagyjából egymillió alkalommal. Pár hét múlva már a Londoni Divathét kifutóján vonult, ahol mindenki arról beszélt, hogy ő az új Naomi. De ha nem nézzük a bőrszínét, akkor nem is annyira Naomi. Inkább Hamupipőke.
A dohányzóasztal túloldalán egy lány ül, karosszékben. Na, ő tényleg úgy néz ki, mint a modellek. Pálcikavékony karja közt egy Prestige-portfóliót ringat, hosszú, homokszőke haja mögül hatalmas, mosómaciszemmel néz körbe. Magas, de valahogy mégis olyan kicsinek tűnik, mint egy madárka, aki épp most pottyant le egy rém magas fa fészkéből. Annyi idős lehet, mint én, de ránézésre egy hónapja nem alszik.
Ha ilyen lányokat keresnek, nekem reszeltek.
– Jana! Szia! – Tom robban ki az iroda ajtaján, elegáns és trendi, széttárt karral jön felém. Felállok, hogy üdvözöljem, ő pedig megölel. Ööö, na ne. Szeretem, ha tiszteletben tartják a személyes teremet. Nem vagyok egy ölelkező típus. – Hogy vagy? Köszönöm, hogy bejöttél.
– Szívesen – motyogom. Furcsa egy olyan felnőttel beszélnem, aki nem a tanárom. Bár a tanárokkal beszélni is furcsa. Ha lehet, kerülöm az ilyesmit. – Ő az anyukám.
– Üdvözlöm, Mrs. Novak. Örülök, hogy személyesen is találkozunk. Jöjjenek velem! Mindenki alig várja, hogy lássa önöket.
Szeretném megkérdezni, mégis hány emberről van szó, de azt hiszem, hülyének nézne. Azt reméltem, csak ő vár. Lehet, hogy egy rakás idegen előtt kell majd bikiniben grasszálnom? Baromira nem akarom. Sem most, sem később.
– Erre. Az egyik tárgyalóban vagyunk, az emeleten. – Követem Tomot. Az irodában ülők fel sem néznek, dolgoznak tovább. Egy szőke-kék hajú nő franciául kiabál a telefonba, ha jól számolom, másodpercenként egymillió szót. Valaki Franciaországban nagyon elcseszhetett valamit.
A következő irodában egy fiatal nő egy nevetségesen gyönyörű, kócos, vörös sráccal üvölt.
– Még szép, hogy ordítok, Seamus! – kiabálja, a haját tépve. – Próbálok pénzt keresni neked. A legkevesebb az, hogy MEGJELENSZ!
Seamus, ahogy látom, túlságosan be van szívva ahhoz, hogy érdekelje a dolog. Ránézésre remekül elvan a maga kis világában.
Tom egy szűk folyosón vezet keresztül minket az első emeletre, ahol egy másik irodahelyiség van, kis szobákkal a végében. Az egyik kiköpött úgy néz ki, mint a tárgyaló a The Apprentice valóságshow-ban, de elmegyünk mellette egy kevésbé rémisztő tárgyalóba, ahol karosszékek vesznek körül egy másik dohányzóasztalt. Ó, és van rajta egy tál dekoratív zöld alma is, amit, gondolom, soha senki nem fog megenni.
– Üljenek le!
A kanapén már ül két nő. Az egyik egy nagyon menő külsejű, ázsiai nő rövid pixie séróval, a másik pedig egy újabb nyugdíjazott modell típus. A dekoltázsa akkora, hogy az embernek kiesik tőle a szeme.
– Szeva! – mondja Pixie Séró, és feláll, hogy üdvözöljön bennünket. – Ro vagyok, az Új Arcok ügyvezetője. Örülök, hogy találkoztunk, Jana.
– Helló.
– Helló, Jana. Cheska DeBrett vagyok, a Női részleg igazgatója. – Őszintén szólva, annyira klassszul néz ki, hogy simán lehetne igazgató a világ összes nője felett. Mint egy istennő: olyan magas, mint én, ragyogó fürtjei aranyszőkék. – Üljenek le! Hozhatok önöknek teát vagy kávét?
Én megrázom a fejem, de anya kér egy teát. Tom elküldi az egyik gyakornokot, hogy hozzon egyet, mielőtt csatlakozik hozzánk.
– Hogy érzed magad? – dorombolja Cheska nagyon szexi, rekedt hangon. Száz százalékban London előkelő, elegáns negyedéből, Chelsea-ből való. Nagy összegben fogadni mernék erre.
Koncentrálok, hogy a tenyerem a térdemen tartsam. Úgy teszem keresztbe a lábam, mint egy finom hölgy.
– Ideges vagyok. Bocsánat – felelem tompa hangon.
– Ne idegeskedj! – mondja Ro. – Semmi okod arra, hogy idegeskedj, nyuszi. Csak azért vagy itt, hogy megnézzünk élőben is. Már láttuk a fotókat, amiket e-mailen küldtél, szóval nem vagy próbaidős, ígérem! – Most veszem észre, hogy a portrék, amiket küldtem – egy portré szemből, egy másik profilból – a dohányzóasztalon hevernek.
A gyakornok visszatér egy tálcával, amin egy kancsó vizet egyensúlyoz, meg anya teáját.
– Tom azóta rólad áradozik, hogy látott téged a Thorpe Parkban – mondja Cheska.
– Nem is igaz! Ne haragudj, Jana, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy eddig egy scouter sem figyelt fel rád. Te vagy az évtized felfedezése!
Érzem, hogy lángol az arcom.
– Tom! Ne rémiszd már el szegény lányt – mondja Cheska, és önt nekem egy pohár vizet.
– Jana, szívem – fordul hozzám Ro. – Nagyon különleges vagy. Tudsz róla?
Most komolyan, mi a szart akartok ezzel mondani?
– Ööö. Oké. Köszi.
Cheska elmosolyodik.
– Hadd találjam ki. Az iskolában kinevetnek a külsőd miatt… jól mondom?
Kínos. Kerülöm anya tekintetét.
– Néha. Zsiráfnak hívnak, meg ilyenek. És még necclabdában sem vagyok jó.
Mindenki felnevet.
– Látod azt a falat? – Cheska a szemben lévő falra mutat, ahol egy vitrin mögött fényes kis arcképes kártyák sorakoznak több sorban. – Azokat a lányokat is Nyurgának, Nyakiglábnak és Botsáskának csúfolták… és szinte mindegyiküknek Zsiráf volt a beceneve. Most pedig több ezer fontot keresnek vele.
– Jana, nagyon különleges a külsőd. – Ro kihörpinti a maradék lattéját, a jégkockák összekoccannak közben. – Engedd meg, hogy teljesen őszinte legyek: az arcod talán nem illene túlságosan szépségkampányokhoz, de a magazinok fotósorozataihoz és a kifutóra, ÚRISTEN, a határ szó szerint a csillagos ég.
Nyilván nem szó szerint érti, hanem átvitt értelemben, de mindegy.
– Tényleg?
Mindhárman egyszerre kántálják, hogy IGEN. Valaki kopog. Majd az ajtó KIVÁGÓDIK, és egy bodros, festett vörös felhő úszik be a szobába. Tom, Cheska és Ro azonnal kihúzzák magukat a székben.
– Helló, helló, helló! Velem ne is foglalkozzatok!
Idősebb a többieknél. Talán a negyvenes évei végén járhat. A ruhája egyszerre röhejes és közben csodás: egy hajszálcsíkos ruhát visel Gucci papucscipővel (a márkajelzés elég feltűnő rajta) és annyi ékszerrel, amennyit még sosem láttam egy emberen egyszerre. – Csak muszáj volt bekukkantanom, hogy lássam Tom új szívszerelmét.
– Jana – szólal meg Tom. – Bemutatom Maggie Rosenthalt, a Prestige vezérigazgatóját.
Épp időben nyomok el egy döbbent hűhát. A nő befestette a haját azóta, hogy legutóbb láttam a tévében. A híradóban nagyon gyakran beszél a divatiparról. Maggie Rostenthal volt az, aki beugrott a Mekibe, mikor Clara Keys épp a McFlurryjét eszegette az ablakban.
– Szia, kis szívem. Ő a mamád? – Anya felé nyújtja a kezét.
– Rita vagyok. Rita Novak.
– Örülök a találkozásnak. Na, jól van, Jana. Akkor lássunk téged! – Hatalmas csattanással visszatérek a valóságba. Most mi van? – Állj fel! Na, hamar!
Engedelmesen felpattanok.
– Húzd ki magad, szívem! Jó kislány. A magasság tökéletes. 180 centi?
– Azt hiszem.
Tesz egy kört körülöttem, és úgy vizsgál, mint egy reptéri biztonsági őr.
– Fantasztikus. Van hajpántod, kicsim?
– Ööö… nincs. Bocsánat.
– Ó, tessék, itt van egy. – Cheska átnyújt nekem egy elasztikus nyakkendőt.
– Hátra tudnád fogni vele a hajad, drágám?
– Persze. – Kisimítom a hajam az arcomból, és kontyba hajtom a tarkóm fölött.
– Már megbocsáss, de a csontszerkezeted kibaszottul karakteres. Úgy beszélek, mint egy matróz, bocsásson meg, anyuka. – Színpadiasan anyura kacsint. – Ro. Mit gondolsz? Egy hajvágás?
Ro bölcsen bólint, mint akinek végig ez a terv járt a fejében.
– Pont erre gondoltam én is.
– Hányas a lábad, bébi?
– Harminckilences.
– Hogy hívják a gyakornokot?
– Nevada – feleli Tom.
– Nevada! – ordít ki Maggie az ajtón. – Tűsarkút, kilenceset, légy szíves! – Gyengéden megérinti a vállam, és oldalra fordítja az arcom. – Ne sértődj meg, hogy ezt mondom, szívem, de elég maszkulin vagy. A szemöldök, a profil: kibaszottul imádom. Nagyon androgün vagy. Az androgün külső iszonyú divatos most.
Sokan mondták már, hogy úgy nézek ki, mint egy férfi, de ez az első alkalom, hogy dicséretnek szánják. Nevada egy rémisztő lakkbőr magas sarkúval siet vissza, aminek vörös a talpa. Tudom, most mi jön.
– Abban kell sétálnom?
– Attól tartok, igen.
– Én… ööö, nem tudok magas sarkúban járni. – Nem akarok most belemenni abba, mi történt a szalagavatón, de a sztori főszerepeit én meg egy pár magas sarkú alakítottuk, és valaki rázuhant egy kerekes székes diákra.
– Most még nem. Kapd fel, bébi és mutass nekünk egy vonulást! – Maggie megszorítja a karom.
Ismét kimelegedik az arcom, ahogy zavartan leülök és megszabadulok a Converse-emtől. Szívecskék vannak a zoknimon. Hogy lehettem ilyen hülye! A bokám körül halvány rózsaszín madzag. A cipő talpán azt látom: „Louboutin”. Komolyan Louboutin cipőket tartanak az irodában? Nagyon laza. Sabah és Laurel zokognak, ha ezt elmesélem nekik.
Felveszem a cipőt, és nagy levegőt veszek.
– Mindent bele – bátorít Cheska. – Én sem hordtam magas sarkút, mielőtt modellkedtem volna. Miért is tennénk, mikor ilyen magasak vagyunk, nem igaz? A jó hír az, hogy meg tudjuk neked tanítani, hogyan járj benne; azt viszont senkinek nem tudjuk megtanítani, hogy legyen magas és csodálatos.
– Tegyél egypár lépést, és fordulj meg! – instruál Tom. – De nem kell modellesen csinálnod. Csak lazán: egyszerűen sétálj.
Még egy nagy levegőt veszek, feltolom magam a karosszékből, és kiegyenesedem. A lábujjaim azonnal felkiáltanak: Hé, miért szorítasz bennünket bele ebbe a háromszögbe? A lábad nem háromszög alakú. Láttam már divatbemutatókat tévében, meg minden. Néztem a Topmodell leszek műsort. Tudom, hogy a modellek nem úgy mennek, ahogy a normális emberek. Amikor Clara Keys a Victoria’s Secret kifutóján vonult, konkrétan keresztben lépkedett. Próbáljam meg én is? Vagy csak figyeljek arra, hogy ne törjem ki a lábam?
Megfordulok, és elindulok az ajtó felé. A bokám mintha remegne. Az egyik cipő nagy rám, és attól félek, le fog esni a lábamról. Hirtelen ismét négyéves leszek a Peppa malacos pizsimben meg anya hatalmas magas sarkújában. Tele szájjal nevetek – a fotó még mindig kinn van a kandallópárkányon.
– Nézz fel, ne a lábad bámuld! – szól rám Maggie, mikor az ajtóhoz érek.
Megfordulok, és elindulok feléjük. A bal bokám kibillen, és elveszítem az egyensúlyom.
– Ne szorítsd ökölbe a kezed, szívem! Úgy nézel ki, mint aki bunyózni készül. – Észre sem vettem, hogy ökölbe szorult a kezem. – Lengesd a karod nyugodtan! Lazítsd el az arcizmaidat!
Teszek egy lépést, és próbálok ellazulni. Még a tempóm is jobb lesz.
– Rendben van, szívem, jó lesz ez – mondja Maggie. – Jézus szereti, ha próbálkozunk.
– Annyira rossz volt?
Tom elmosolyodik.
– Jó volt. Láttunk már sokkal, sokkal rosszabbat is.
– Abszolút – ért egyet Ro. – Ez százszázalékosan korrigálható.
Végre anya is megszólal.
– Ez azt jelenti, hogy szeretnék… alkalmazni Janát?
Tom, Ro és Cheska Maggie-re néznek, aki drámai pózba merevedik.
– Mrs. Novak. Nem mondok ilyet gyakran, úgyhogy engedje meg, hogy kiélvezzem. Nem engedem ki a lányát ebből az irodából addig, míg le nem szerződött velünk. Ha kell, barikádokat rakatok az ajtó elé. – Maggie elmosolyodik, a szeme felcsillan. A dohányzóasztal fölé hajol, és megfogja a két kezem. – Jana, szívem, kibaszottul megtisztelve éreznénk magunkat, ha csatlakoznál a Prestige Modellügynökséghez. Mit mondasz?