Miért ilyen nyomik a pasik?
Biztos vagyok benne, hogy követ egy fickó. Ismét visszapillantok a vállam fölött, és igen, jól mondom, még mindig ott van. A perverz állat. Akkor szúrtam ki először, mikor kijöttünk a klotyóról, ő meg a nyomunkba eredt, és egészen a Stealth hullámvasútig követett. Annyira beteg! Nem látja, hogy osztálykiránduláson vagyunk? Teljesen kettyós? Rohadt nagy kretén lehet, az biztos.
A telefon rezeg a hátsó zsebemben. Ferd az. Ők a Swarm hullámvasúthoz mentek, nem a Stealthhez.
– Beálltak a sorba a Swarmhoz – közlöm Laurellel. Míg mi a klotyón voltunk, a többiek jól itt hagytak bennünket. Esküszöm, Laurel húgyhólyagja akkora, mint egy borsó.
Laurel bólint.
– Hát jó…
A vízi csúszdánál lefordulunk – jó messze a pályától, mert semmi kedvünk ronggyá ázni –, Laurelnek pedig közben be nem áll a szája. Úgy teszek, mintha a hajammal játszanék, de közben hátrakukkantok megint.
Ez most komoly, basszus? A fickó is befordult utánunk.
Na, jó. Kezdek beparázni.
– …mármint – közben próbálok odafigyelni arra, amit Laurel mond – miért kell ennyire nyilvánvalóan csinálnia? Oké, vágom, most Harrisonnal jár, de az, ahogy beletúr a ha jába, meg ahogy dörgölőzik hozzá… tisztára, mint egy tüzelő szuka. Semmi büszkeség nincs benne?
Megint hátralesek. A pasas ott van, és követ. A francba! Harminc körülinek néz ki. Annyira nem idős, hogy az apám lehetne, de majdnem. Lefordulunk arra, ahol a hullámvasúthoz állnak sorba. A hely olyan, mintha megszállták volna a földönkívüliek: itt hever egy kigyulladt mentőautó, vannak szirénázó rendőrök meg egy szénné égett telefonfülke is. Nagyon menő, de…
– Jana, figyelsz rám egyál…?
– Na, jó – szólok közbe, és szorosan melléhúzódom. – Ne nézz hátra, de azt hiszem, valaki követ.
– Mi van? – Laurel persze kapásból hátrafordul.
– Laurel!
Visszafordul.
– Melyik az? A hipszter csávó?
– Igen – suttogom. – Esküszöm, azóta a nyomunkban van, hogy kijöttünk a klotyóról.
– Komolyan? Pfuj! Pervi. – Ezúttal Laurel tesz úgy, mintha hátrasimítaná az arcából a derékig érő haját, és ismét hátrapillant. – Úristen, Jana, ez idejön hozzánk.
– Mi van?!
– Szia! Elnézést! – kiáltja a fószer.
Mi a túró?
– Menjünk tovább! – mondom Laurelnek. Volt már, hogy munkások vagy mit tudom én, kik, akik az állványokon dolgoznak az utcán, utánunk kiabáltak, meg minden, de még soha senki nem követett. Ez ijesztő. Pedig az ember azt hihetné, hogy a kicseszett Thorpe Parkban2 biztonságban van, nem?
– Bocsánat, hogy zavarlak, csak egy perc!
– Várj, hallgassuk meg, mit akar! Lehet, hogy csak elejtettél valamit.
– Laurel, ne…
Túl késő. A fickó ott állt egyenesen előttünk.
– A mindenit, te aztán gyorsan tudsz gyalogolni… Próbáltalak beérni. – Egyenesen hozzám beszél. – A nevem Tom Carney, és…
A hullámvasút a magasba suhan, és a rajta ülő emberek sikoltozásától nem hallom, mit mond a csávó. A szél az arcomba fújja a hajam.
– Tessék? – kiáltom.
– Azt kérdeztem, hány éves vagy.
Laurel pofát vág.
– Túl fiatal hozzád, te nyomi.
A férfi, Tom elmosolyodik, és a hátizsákjába nyúl. Előkap egy névjegykártyát, és a képem elé nyomja.
Prestige Modellügynökség
Tom Carney
Scouterigazgató
Pislogok. A hullámvasút ismét felfelé emelkedik, és miközben Tom szája mozog, én csak az üvöltést hallom.
– Bocsánat, nem hallottam.
– Azt kérdeztem, modellkedtél-e már korábban – emeli meg a hangját. Nem úgy fest, mint egy pedó, bár gondolom, csak a nagyon durva esetekről ordít az ilyesmi. Tom úgy néz ki, mint egy meleg hipszter Észak-London Shoreditch művésznegyedéből: kötött sapi, műanyag keretes szemüveg, kockás ing és vörös szakáll. Biztos van egy összecsukható biciklije is.
– Ez komoly? – szólal meg Laurel. – Jana?
Hallom, hogy milyen feldúlt a hangja, de nem tudok vele foglalkozni.
– Nem – motyogom. Utálom, hogy a hangom megváltozik, mikor ideges leszek: nagyon mély lesz. Mint valami óriásnak. Tiszta Hagrid.
– És érdeklődött már irántad bármelyik modellügynökség?
– Nem. – Férfihangom van. Most ez komoly? Egy modellügynökség? Ácsi, várjunk csak: valami pornóra akar rávenni? Mert abban full biztos vagyok, hogy senki nem akarja látni a lapos seggemet erotikus jelenetek közben.
– Nahát! Ez meglepő – feleli Tom Carney. – Mit is mondtál, hány éves vagy?
– Tizenhat – felelem. Tikkasztó, 50 faktoros naptejért kiáltó júniusi nap van. A combom nyirkosra izzadt a rövid farmernaciban, és egy Nirvana-pólót meg egy kopott Converse-t viselek, ami már nagyon rég nem fehér. Épp most végeztünk a vizsgákkal, és jutalmul a suli elhozott bennünket a Thorpe Parkba. A levegőben fényvédő, vattacukor, hot dog, mustár meg ketchup illata úszik krémesen.
– Ne beszélgess vele! – mondja Laurel, a kezemet rángatva. – Lehet, hogy pedofil. Keressük meg az egyik tanárt!
– Megértem, hogy óvatosak vagytok, rengeteg a kamuscouter az utcákon, de esküszöm, én nem vagyok az. A Prestige London egyik legjobb modellügynöksége. Felhívhatjátok a céget, vagy felmehettek a honlapra. Hogy hívnak?
Semmit nem tudok a divatról, meg ilyenek, de a Prestige-ről én is hallottam. Ők képviselik Clara Keyst. Szeretjük Clara Keyst. Ott nőtt fel, ahol mi.
– Jana vagyok. Jana Novak.
– Cuki név. Hová valósi vagy?
– Battersea-be. – Mindig ezt kérdezik, ha meghallják a nevemet. – De a szüleim szerbek.
– Szuper. Tudod, hány centi magas vagy?
Azt tudom csak, hogy túl magas.
– Nem t’om – felelem egy vállrándítással. – Talán 180. – Legalábbis remélem. Nem szeretnék 190 lenni. A biztonság kedvéért mindig görnyedten állok.
Egy újabb üvöltés a hullámvasút felől.
– Figyelj! – mondja Tom. – Tedd el a kártyámat, a hátulján ott a számom. Nem akarom erőltetni, de ha érdekel, beszélj a szüleiddel, és összehozunk egy rendes megbeszélést az irodában, oké?
Laurel jóformán belép kettőnk közé.
– Ez most komoly, haver?
– Százszázalékosan. Ez a munkám. – Tom elmosolyodik. A fogai olyanok, mint a kis házikók a Monopoliban: túl szabályos az alakjuk ahhoz, hogy igaziak legyenek. – Értelek titeket. Járom a fesztiválokat, a vidámparkokat meg az olyan helyeket, ahol sok tinédzser fordul meg, hogy új arcokat fedezzek fel.
– Klassz meló lehet – feleli Laurel kikerekedő szemmel. – Na, és én? Szerinted én nem lehetnék modell?
Jaj, Laurel, most komolyan? Ez kínos. Tom belemegy a játékba, hátrál egy lépést, és végigméri őt. Laurel valójában sokkal csinosabb nálam. Kis, gombszerű orra van, a szája meg mindig duzzadt, amitől valamiért megőrülnek a fiúk.
– Mi a neved?
– Laurel Ross.
– Nos, Laurel Ross, csinos lány vagy, az biztos. Hány centi vagy?
– 165 – válaszolja szomorkásan. – De magas sarkúban több!
Tom kedvesen mosolyog rá.
– Igazából nem szoktunk 172 centi alattiakat foglalkoztatni.
– Kate Moss 170.
Tom elmosolyodik.
– Kate Moss az Kate Moss.
– Ja. Oké.
– Jana, a te hívásodat viszont nagyon várom. Komolyan beszélek.
Laurel arca teljesen átalakul. Tátott szájjal pötyögni kezd valamit a telefonján. Tomra nézek. Megrázom a fejem.
– Az enyémet? Ez biztos?
Vigyorog.
– Jana, komolyan nem értem, hogy lehet az, hogy eddig egy scouter sem csapott le rád. Vedd rá a szüleidet, hogy hívjanak fel engem, oké? És további szép napot. Használjatok fényvédőt! – Elindul, és hamarosan eltűnik egy rakás spanyol turista mögött, bennem pedig az a gondolat merül fel azonnal, hogy talán az egészet csak képzeltem. A vidéki levegő hatása.
– Úristen, Jana! Ez tényleg megtörtént? – Azt hiszem, ha Laurel is látta, akkor tényleg meg. Egyik lábáról ugrál a másikra, mint akinek pisilnie kell. – Siessünk! Meg kell találnunk Sabaht meg a többieket!
Megvonom a vállam. A csillogó kártyát nézem a kezemben. Végighúzom a hüvelykujjam a kidudorodó betűkön. Olyan drágának tűnik ez a darab papír: az a mázlista Charlie jut róla eszembe, meg a csokigyárba szóló aranyjegye.
– Ez volt az. Ez volt a NAGY PILLANAT.
– Mitől volt olyan nagy?
– Mert… akkor minden megváltozott.
– És jobb lett, vagy rosszabb?
– Jana?
– Jobb. Először legalábbis.