A kételkedő hite

A végzet, a sors és a szabad akarat kérdése az emberiségnek és minden vallásnak az egyik legősibb alapproblémája. Hogy az elején kezdjem, az emberiség története egy testvérgyilkossággal kezdődik: Káin agyonüti fivérét, Ábelt. Ennek a gyilkosságnak állítólag az az oka, hogy Ábel áldozatának a füstje fölfelé száll, az Istenhez, míg Káin áldozatának füstje a földön gomolyog, vagyis Isten azt nem fogadja el. Ha az ember a Bibliát egy kicsit a mögé rejtett lélektan szempontjából olvassa, akkor kiderül, hogy ez a történet egyrészt azt mondja el, hogy az életben nincs nagyobb sérelem az elutasításnál. Ennél nagyobb pszichés trauma nem létezik, mint hogy valakit bármilyen emberi vonatkozásban elutasítanak. „Nem kellesz!” – ez a legnagyobb fájdalom. Káin is azért öl, mert elutasították.

Persze van még más biblikus magyarázat is az áldozat körül. Talán arról van szó, hogy Káin és Ábel megmérkőzik a papi funkcióért, mert csak a papnak van joga áldozatot bemutatni az Istennek. Ám a történetben a legérdekesebb minden bizonnyal az, hogy Isten nem bünteti meg Káint a gyilkosságért. Először ugyan egy haragvó Isten szólal meg, aki azt mondja: Káin, mit tettél? Testvéred vére felkiált hozzám a földről! Thomas Mann szerint azonban Káin nem retten meg ettől az isteni hangtól, hanem visszafelesel: Álljon meg a menet! Ki teremtett engem olyannak, hogy gyilkos indulatok lobbannak fel bennem, hogy olyan szenvedélyeim vannak, melyek arra kényszerítenek, hogy rögtön átvigyem az indulataimat cselekvésbe? Nem te teremtettél ilyennek? És most engem vonsz érte felelősségre? A dicsérő szavakat, a zsolozsmákat elvárod tőlünk a világ teremtéséért, de a hibáidat nem akarod vállalni? Hát nem te felelsz azért, hogy ilyen lettem, mert ilyennek teremtettél?

Ez egy vallásetikai alapkérdés mind a mai napig. Hogy is van ez? Az ember egyrészt Istennek a kreatúrája, amikor valami disznóságot csinál, mégis felelősségre vonatik általa, aki őt ilyenné teremtette? Ugyanis, ha szabad az ember, akkor felelős önmagáért, és bűnösnek lehet nyilvánítani. Ha viszont nem szabad, hanem meghatározott az isteni akarat vagy bármilyen transzcendens erő által, akkor nem lehet felelősségre vonni!

Évezredeken keresztül minden vallás és egyház azt kutatta, hogy miként másszanak ki ebből a kutyaszorítóból. Hiszen egyrészt ott van Isten mindentudása, mindenhatósága, totalitása, másrészt az ember felelőssége önmagáért. Van egy középkori katolikus szerzetesi ima, mely úgy szól: Téged, fennen, szólítunk, hogy ilyennek teremtetted az embert, s az embert szintúgy szólítjuk, hogy önmagáért mégis ő felelős. Ez az alapkonfliktus vallásetikai szempontból: felel-e az ember önmagáért vagy nem felel? Itt minden antropomorf emberi elképzelés csődöt mond.

Hadd idézzem példaként Jób könyvét, melyben az Isten és a Sátán fogadást kötnek Jób istenhűségére. Lássuk, vajon minden ronda csapás, átok ellenére hű marad-e Istenhez ez a nagyon derék, feddhetetlen ember! Így teszik ki a kínok kínjainak Jóbot, aki soha semmi rosszat nem cselekedett. Jób a sok szenvedéstől végül elveszíti a türelmét, és megátkozza az Istent, de még a napot is, amikor megszületett. Akkor eljön hozzá három barátja, és elkezdik korholni őt, amiért átkozódik, hiszen Isten mindig igazságos, mindig emberszerető, mindent az emberek érdekében tesz, s csak a bűnösnek okoz szenvedést. Ezt a párbeszédet hallva megszólal az Isten, és azt mondja Jób barátainak: Csak azért nem pusztítalak el benneteket, mert Jóbnak vagytok a barátai. Áldozzatok magatokért égőáldozatot, mert nem az igazat vallottátok énrólam!

Isten tehát nem ilyen, emberi ésszel nem megítélhető, kívül van az erkölcsi világrenden. Erre más bibliai szövegekben is figyelmeztet: Adok, akinek adok, elveszek, akitől elveszek! Isten nem oszt egyformán se jót, se rosszat, se tehetséget, se okosságot, se szegénységet, se gazdagságot. Csakis az ő szándékán múlik, hogy kinek mit ad és mit vesz el tőle, s ennek okai az ember számára átláthatatlanok.

A Kabbalában van egy szó, amely magyarul nagyon komikusan hangzik: cimcum. Azt jelenti, visszahúzódás, önmagába húzódás. A Kabbala tanítása szerint ugyanis kezdetben minden tele volt Istennel, Isten maga a totalitás volt. Az egész kozmoszban nem volt egy talpalatnyi hely, ahol Isten ne lett volna jelen. Igen ám, csakhogy amikor felmerült benne a teremtés gondolata, nem volt hova teremteni, mert mindenhol ő volt. Ekkor következett be Isten visszahúzódása önmagába: tehát a világnak, a kozmosznak egy jelentős részét elhagyta, elhúzódott onnét, és oda teremtette az anyagi, a materiális világot. Ebből a szempontból téved az, aki azt mondja, hogy nem hisz Istenben, mert ha létezne, nem engedte volna, hogy Auschwitz megtörténjen. Ugyanis a teremtés ott történt, ahonnan Isten visszahúzódott. Auschwitzban nem volt ott az Isten. Ezzel próbálja megmagyarázni a Kabbala az isteni mindenhatóság és az ember önmagáért való felelősségének kettősségét. Vagyis olyan területeken garázdálkodik az ember, ahonnan az Isten visszahúzódott, ezért már az ember felelős azért, hogy ezeken a területeken mit tesz.

Káin és Ábel története ezt az alapvető valláserkölcsi problémát élezi ki. Végül Isten nem bünteti meg Káint, hanem azt mondja neki, hogy fuss, amerre akarsz! De Káin még ekkor is makacskodik, és azt válaszolja: De hát én gyilkos lettem temiattad, engem most bárki megölhet! Ekkor üti rá Isten a bélyeget Káin homlokára, ami nem büntetés, hanem védelem – Káin az Istené, mindenki láthatja, nem szabad bántani. Így végződik a történet.

Feldmár András azt mondja, hogy az ember nem bírja elviselni a bántást, vissza akar ütni, bosszút akar állni. Saul Bellow ezt úgy fogalmazza meg, hogy az összes élőlény közül az ember nem tudja elviselni, hogyha verik. Az állat elviseli, az ember nem. Vissza kell ütnie. Elmesélnék erről egy történetet, mely ma az irodalomban auschwitzi legendaként szerepel.

Néhány ortodox lengyel zsidó Auschwitzban elhatározta, hogy óriási titoktartás mellett, teljes diszkrécióban megpróbál vallásos életet élni. Ám amikor összegyűltek az istentiszteletre, kiderült, hogy nem tudnak imádkozni. Nem azért, mert nem tudják az ima szövegét, hanem mert annyi keserűség, vád, kétségbeesés volt bennük – elsősorban az Isten iránt, aki mindezt megengedte –, ami lehetetlenné tette az imádkozást. Ekkor a rabbi azt mondta, hogy ha ez a helyzet, akkor nem lehet mást tenni, mint fölállítani egy vallásos bíróságot, és a vádlottak padjára ültetni Istent. Ezt meg is tették: volt ügyész, bíró, ügyvéd – és a vádlott, Isten. Lezajlott a tárgyalás, és mivel nem találtak mentséget Isten számára, a bírósági tárgyalás azzal végződött, hogy halálra ítélték. Amikor kimondták a halálos ítéletet Istenre, akkor a rabbi felnézett az égre, és azt mondta: feljöttek a csillagok, eljött az ima ideje. És elmentek imádkozni… De ehhez előbb ki kellett mondaniuk a halálos ítéletet!

Az ember akarata tehát szabad. Fejben eljuthatok oda, hogy agyon kellene ütni a nagymamát, mert egy ilyen undok vénasszony ne éljen a világon. Vagy fel akarhatok szállni a napig, mint Ikarosz. Mindezt szabadon akarhatom, ki gátol meg benne? De az akarat szabadsága nem egyjelentésű a cselekvés szabadságával! Az akaratom ugyanis szabad, de a cselekvésem nem. Hiába akarom agyoncsapni a nagymamát, van-e nekem arra belső lehetőségem, hogy megöljek egy öregasszonyt? Nincs! Vagyis hiába akarok valamit szabadon, a cselekvésem nem szabad, nem engedi megvalósulni. A cselekvésnek vannak gátjai, korlátai, nem az akaratnak. Hiába akar Franciska huszonhat éve elválni a férjétől, képes-e valóban otthagyni? Ez a kérdés, nem az, hogy akarja-e. Hát persze hogy akarja, hiszen ronda, iszákos disznó – de meg tudja-e tenni?

Thomas Mann azt a kérdést teszi fel József és testvérei című regényében, hogy nem volt-e József gonosz, amiért húsz éven keresztül meghagyta az apját abban a hitben, hogy ő halott? Miért nem értesítette, hiszen biztosan találhatott volna rá valamilyen módot? Erre azt mondja Mann, hogy óriási pszichológiai tévedésbe esik az, aki összetéveszti a külsőleg megvalósíthatót a belsőleg lehetségessel. Az egész szabadságproblematika ugyanis arra vonatkozik, hogy mire van egy embernek belső lehetősége.

Elhoztak hozzám egy tinédzsert, akit megaláztak és megvertek a bőrfejűek, és ettől mély depresszióba esett. Mondtam neki: játsszunk! Mondjuk, van neked egy hatlövetű belga ismétlőfegyvered. Ha odajönnek a bőrfejűek, előkapod, és lelövöd őket? Azt válaszolta: Nem, Péter bácsi. Miért nem? Azért, mert én nem tudok egy méterről belelőni egy másik emberbe. Én erre nem vagyok képes! A pisztoly tehát megadja neki a külső lehetőséget, de van-e belső lehetősége lőni vele? Ha nincs rá belső lehetősége, akkor nincs más választása, áldozatnak kell lennie.

Az egzisztencialista filozófia mégis azt hirdeti, hogy az ember legfontosabb dolga a döntés és a választás. Miért? Sartre azt mondja, hogy az az ember, aki nem vállalja a döntések és választások felelősségét, kiengedi a kezéből sorsa irányítását. Sodródó lény lesz, a rajta kívül álló erőkre bízza, hogy miként formálják az életét. És ha valaki dönt és választ? Erre azt mondja Sartre, hogy akkor sem ő irányítja a saját sorsát, mert olyan bonyolult determinációs rendszer befolyásolja az ember életét, hogy nem tudja kiszámítani a döntéseinek a következményeit. Hiába döntöm el, hogy feleségül veszem életem legnagyobb szerelmét, Jolánt, három év múlva a válóperes tárgyaláson már rá sem tudok nézni. Hát mit érnek a döntéseim a saját jövőm befolyásolásának szempontjából? Mit ér az akarat szabadsága? Ki tudom-e számítani, hogy a különböző akarati aktusaim és cselekvéseim hova vezetnek engem az életben? Nem.

Sartre-nak van egy, a témához kapcsolódó remek novellája, ami arról szól, hogy egy francia partizánt elfognak a németek, és kínzással akarják kiszedni belőle a partizánvezér rejtőzködési helyét. Ez az ember önmagába néz, és arra gondol: ismerem magam, nem bírom elviselni a kínzásokat. Ha elkezdenek kínozni, el fogom árulni a partizánvezért. Tehát nem szabad eljutnom oda, hogy megkínozzanak. A halált viszont el tudom viselni, tehát nekem látványosan be kell csapnom a Gestapót, olyan indulatba hozni őket, hogy lelőjenek dühükben. Mert a halált vállalni tudom, de a kínzásokat nem.

Hősünk ismer egy elhagyott, kiszáradt kutat a pusztában, és azt hazudja vallatóinak, hogy ott rejtőzik a partizánvezér. Igen ám, de a partizánvezér nem bízik abban, hogy ez a partizán állni fogja a kínzásokat, ezért az eredeti búvóhelyét elhagyja, és elrejtőzik a kiszáradt kútban. A partizán halálos nyugalommal benyögi a kutat, a Gestapo kimegy, ott találják a partizánvezért, nyomban agyonlövik, őt pedig jutalmul elengedik.

Azt mondja erre Sartre, hogy ez az ember vállalta a döntést, és árulás helyett a halált választotta, de nem tudta kiszámítani a döntése következményeit. A partizánvezért éppúgy elfogták, mintha elárulta volna. Mi a különbség? Az, hogy ha ez az ember elárulja a partizánvezér búvóhelyét, akkor szabadulásakor öngyilkos lesz, mert árulóként nem tud élni. Ő azonban a halált választotta, a partizánvezért ennek ellenére ugyanúgy elfogták. De így tud élni, mert a szándéka jó volt. Döntött, és ez a döntés életben tartja őt pszichésen, morálisan.

Az ember azért is ilyen tétova abban, hogy mi az igazság, mert ez egy évezredes vita. Szókratész, a görög filozófus azt vallotta, hogy az erény, a jó cselekedet tanítható. Ez a nézet egyébként máig is él, rengeteg ember mondja, hogy ha elég erkölcsöt tanítanának az iskolában, akkor nem lenne ennyi bűn. Arisztotelész már egy kicsit megingott e tekintetben, és bevezette a görög filozófiába az akrasztikus cselekvés fogalmát. A mesternek igaza van, mondta, az erény tanítható – ennek ellenére vannak, akik a rosszat cselekszik. Az akrasztikus cselekvések esetében ugyanis az ember pontosan tudja, mi lenne a jó, mégis a rosszat teszi. Ez irracionális, vélte Arisztotelész.

Később beszállt a vitába Szent Ágoston is, és azt mondta: én tudom a jót, mégis a rosszat cselekszem – mert ilyen az emberi lélek. Mert ez nem tudás vagy ismeret kérdése. A tolvaj sem azért lop, mert nem ismeri a jót, és nem tudja, hogy nem szabad lopnia – nagyon is jól tudja –, hanem mert lopni AKAR. Ezt tehát először Szent Ágoston mondta ki, de ő tudott kire-mire hivatkozni, nevezetesen magára a Sátánra. Vagyis, ha tudom a jót, mégis a rosszat cselekszem, az a sátáni megkísértés eredménye. Itt tartott az évezredes vita, amikor színre lépett Spinoza, az újkori filozófus, aki abszolút determinista volt. Ő azt tanította, hogy az ember éppúgy a természet törvényei alá tartozik, mint egy kaktusz vagy egy sündisznó. Ahogy pedig a kaktuszt vagy sündisznót a természeti törvények determinálják arra, hogy úgy létezzen és viselkedjen, ahogy, úgy az ember sem független ezektől a törvényektől. Az ember tehát ugyanúgy determinált lény, mégis van szabadságtudata. Spinoza úgy véli, hogy a szabadság illúziója abból származik, hogy az ember életét meghatározó determinációs rendszer annyira bonyolult, amit nem tudunk áttekinteni. Azaz nem ismerjük a minket determináló erőket, és ez a hiány hozza létre bennünk azt az illúziót, hogy szabadon döntünk és cselekszünk.

Sigmund Freud még tovább fűzi ezt az évezredes vitát, és azt mondja: Spinozának teljesen igaza van. Az ember valóban determinált lény, aki nem ismeri az őt determináló erőket – csak ehhez hozzáteszi még, hogy azért nem ismeri, mert ezek nagy része nem tudatos, hanem tudattalan. A tudattalan determinációk hatnak, és befolyásolják az ember viselkedését, de mivel nem tud róluk, az az illúziója, hogy szabadon cselekszik.

Ez valóban nagyon nehéz probléma, hiszen vannak olyan tudományok, amelyek kénytelenek a szabadságot feltételezni. Ilyen például a büntetőjog. Ha ugyanis azt mondom, hogy az ember totálisan determinált lény, tehát a zsebtolvaj és a rablógyilkos is, akkor hogyan lehet valakit felelőssé vagy bűnössé nyilvánítani? Úgy, hogy a jog – minden pszichológiai érvelés ellenére – kénytelen egy lépést visszalépni, és azt az álláspontot képviselni, hogy az ember szabadsága kiterjed a cselekvés és nem cselekvés körére. De a jog is csak ennyit állít. Tehát nem azt, hogy az elhatározáson és a szabad akaraton múlik, hogy valaki a lelkében tisztességes vagy gazember – ekkora szabadsága még a jog szerint sincs –, de a cselekvés és a nem cselekvés szabadsága megvan. Azaz van szabadságom arra, hogy eldöntsem: lopok vagy nem lopok. Ütök vagy nem ütök. Szúrok vagy nem szúrok. Cselekszem vagy nem cselekszem. Vagyis a jog a cselekvésre és a nem cselekvésre korlátozza ezt a nagyon labilis szabadságfogalmat.

Szeretném a dolog lényegét másképp is megközelíteni, a gének, a csillagok és egyéb determinációs lehetőségek, valamint az emberi szabadság összefüggésében. Nincs az a jós vagy asztrológus, akihez bárki betenné a lábát, ha tudná, hogy az, amit mond, biztosan beteljesedik. A jóslás lélektana, hogy az emberek nem hiszik el teljesen, amit a jövendőmondó állít, hanem azt hiszik, hogy az egy igen nagy valószínűség, amin fokozott odafigyeléssel, ügyességgel mégiscsak módosíthatnak – a javukra persze. A jóslás tehát csak egy lehetőség, ami könnyíti az életet, vagyis az ereje abban van, hogy senki sem hiszi el teljesen, csak egy kicsit. Ez a „kicsit”, ez segít élni. Nem igaz, hogy az emberek tudni akarják a jövőjüket! Nem igaz, hogy tudni akarják, milyen betegségeik lesznek, hogy mibe fognak belehalni! Legalábbis akkor nem, ha az totálisan megváltoztathatatlan. Az ember valamit tényleg akar tudni a jövőjéről, annak is lehetőleg a szebbik részéről, de mindig ott van a „ha”…

Vizsgáljuk meg ezt a kérdést még egy oldalról! Egy Harris nevű amerikai pszichoterapeutához egy alkalommal bundában érkezett az egyik páciense. A nő tanácstalanul nézett körül a rendelőben, hogy hova tegye a kabátját.

– Dobja csak a díványra! – mondta Harris.

– Na, azt nem! – így a nő. – Felsőruhát nem teszünk kárpitozott bútorra!

– Miért nem? – kérdezte tőle Harris.

– Hát, ez magától értetődő, anyám így nevelt.

– Megtenné, hogy megkérdezi erről a mamáját?

Jött a nő legközelebb, és megerősítette, hogy nem tévedett, az anyja is megmondta, hogy felsőruházatot kárpitozott bútorra soha nem teszünk, csak fémfogasra vagy fafogasra.

– És mivel indokolta ezt a mama?

– Semmivel, ő is így tanulta az édesanyjától.

– Él a nagymama?

– Él.

– Tegye már meg, hogy megkérdezi a nagymamát, hogy miért.

A nő mosolyogva érkezett vissza következő alkalommal.

– Jaj, hát tudod, hogy ez honnan származik? – mondta a nagymamám. – Kislánykoromban anyukám megengedte, hogy a szomszédban lakó cigánygyerekekkel barátkozzunk, át is jöhettek hozzánk, azzal a feltétellel, hogy a felsőruháikat kárpitozott bútorra ne tegyék, mert abba belemegy a tetű.

Harris azt mondja, hogy minden család múltjában vannak történések, események, cselekvések, amelyek ritualizálódnak az évek folyamán. Valaha volt értelmük, ma már nincs, de lett belőlük egy rítus. Harmatos ifjúságomban például egyszer nagyon megdöbbentem, amikor azt mondtam egy lánynak, hogy összeütök egy rántottát, te vágj addig kenyeret – ő pedig azt válaszolta, hogy az a férfi dolga. Hogyhogy…? Ő így szokta meg otthon, hogy ez a férfi dolga – mondta teljes meggyőződéssel.

Vannak kritikus életszakaszok, amikor az ember lelke nyitott arra, hogy beépüljenek ilyen mechanikus viselkedési sémák, amelyeket aztán egy életen át ismételget. Az első a bölcsődéskor, a kisgyermekkor, körülbelül az első és a harmadik életév között. Ha ebben az időszakban valamilyen élmény kizökkenti a gyereket a lelki nyugalmából, akkor földhöz veri magát, üvölt, mint a sakál, tombol, szétrúgja maga körül a világot, tehát szélsőségesen agresszív lesz, vagy pedig határtalanul szorongó, mint egy sarokba szorított, nyüszítő kis állat. Bár e reagálási módok kisgyerekkorban alakulnak ki és gyakorolódnak be, egyáltalán nemcsak erre az időszakra lehetnek jellemzők, hanem az ember mechanikusan ismételgetheti ezeket haláláig. Én például ismerek egy – egyébként normális – pasast, aki ha valami nem úgy történik otthon, ahogy ő azt elképzeli, olyan üvöltésbe kezd, hogy az ember megdöbben. Ne nagy dolgokra tessék gondolni. „Egész nap dolgozom, és annyit nem várhatok el, hogy az újságot a rádióra készítsd nekem, Matild?” – őrjöng. Tehát ha valami megbillen, ő rögtön elmegy a szélsőséges agresszivitás irányába, vagy szélsőségesen szorong, és némán bünteti magát, mint egy hároméves dacos kisgyerek. Ezek a mechanizmusok megfosztják az embert a szabadságától, és kényszerként jelentkeznek a viselkedésében, akár egy egész életen át.

A második jellegzetes életkor, amikor hajlamos az ember ilyen mechanizmusokat beépíteni a viselkedésébe, a kisiskoláskor. Az angolszász humor könnyedségével elnevezve ekkor már többféle típusú gyereket különböztethetünk meg. Az egyik a nyílt, érdeklődő gyerek. Ő lelkileg stabil, nyitott, bízik a környezetében, meri vállalni önmagát és a vágyait. Szívesen vesz fel információkat a világból, szeret tanulni, minden érdekli. Erre szoktam idézni Vonnegut Macskabölcső című könyvéből a híres fizikus szavait, aki azt mondja a Nobel-díj-bizottság előtt: Hölgyeim és uraim, azért állok most itt önök előtt, mert egész életemben úgy éltem, mint egy iskolakerülő gyerek egy szép tavaszi délelőttön. Minden érdekelt, ami a szemem elé került, minden kirakatot megbámultam és mindennel játszani kezdtem. Most már hosszú ideje atomokkal játszom, és nagyon boldog ember vagyok.

Látjuk a tudósnak, a kreatív embernek ezt az infantilis nyitottságát a világ felé.

A lavírozó gyerek is elég stabil ahhoz, hogy felvállalja az igényeit, de vegyes tapasztalatai vannak a felnőttek világáról. Ezért nem adja ki magát rögtön, hanem megtanul ügyesen lavírozni a saját szükségletei és a felnőttek elvárásai között, így éri el végül a célját.

A harmadik típusú gyerek a Benjáminka. Számára az a legfontosabb, hogy megfeleljen minden elvárásnak, amit a felnőttek vele szemben támasztanak, a legnagyobb tragédia pedig az, ha megharagszanak rá, ha nem tud maradéktalanul eleget tenni a kívánalmaknak. Ő az a gyerek, aki nem akar bemenni az iskolába, ha a memoriterből még nem tanult meg másfél sort. A megfelelni akarás olyan erős benne, hogy lassan elvész mások igényeinek kiszolgálásában, már nem tudja, hogy mi a saját igénye, elveszíti önmagát.

A kis fasisztának a destrukció okoz örömet, a szemben állás, a nemet mondás és a pusztítás. Ő az, akit ha elvisznek a Balatonhoz, végigsétál a parton, és széttapossa a többi gyerek homokvárát, mert boldog, ha valamit tönkretehet. Felnőttkorában is folyton áskálódik, rivalizál, igyekszik a másik munkáját, találmányát, ötletét megfúrni, bebizonyítani, hogy az silány vagy marhaság. Ezeket az attitűdöket megint csak kisiskoláskorban gyakoroljuk be, és vihetjük magukkal akár életfogytig.

De van még egy korszak, amikor mechanikus viselkedésmódok épülhetnek be az ember személyiségébe: a serdülőkor végén, a felnőtté válás küszöbén. Itt még két viselkedési formát lehet begyakorolni. Az egyik a karitatív, segítő, gondoskodó, a másik pedig moralizáló attitűd. Ezek abban különböznek egymástól, hogy ha a moralizáló szembekerül egy problémával, akkor azonnal erkölcsi tanító lesz belőle, míg a gondoskodó rögtön valami segítségen töri a fejét.

Amikor egy gyerek azzal megy haza az iskolából, hogy rosszul áll matekból, és lehet, hogy meg fog bukni, akkor a moralizáló anya reakciója az, hogy „Tudtam, hogy ez lesz a vége, hányszor mondtam, hogy tanulj rendesen, és tessék, most itt van…”. A gondoskodó szülő ellenben azt mondja, hogy „Ez nagy baj, de biztosan van valami megoldás. Fogadunk egy korrepetitort, talán még ki tudod javítani.”

Ezek is mechanizmusok, melyeket a különböző szituációk gondolkodás nélkül váltanak ki az emberből, és egyben determinálják a viselkedését. Ha egy felnőtt ember ezeket a mechanikus folyamatokat észreveszi, fel kell hogy tegye magának a kérdést: van-e értelmük ezeknek az automatizálódott reakcióknak vagy ki kell iktatni őket? Ha az utóbbi mellett dönt, akkor ezt egyénileg vagy pszichoterápiás segítséggel véghezviheti. Aki soha nem esik át egy ilyen – sokszor nagyon is kínos – belső revízión, az ebben az értelemben nem felnőtt, mert nem az egyedileg mérlegelt, szuverén döntései, hanem a mechanikus reakciói határozzák meg az életét.

Harris szerint a férfi-nő kapcsolatok, így a házasságok nagy része is emiatt megy tönkre. Mondok erre egy példát. Hazamegy a férj, és így szól a feleségéhez: „Ildikó, nagyon rossz napom volt, képzeld, elhagytam a kocsikulcsot, az autó most is ott áll a parkolóban, nem tudtam vele hazajönni.” A moralizáló feleség azt mondja erre: „Mert olyan rendetlen vagy, hogy az rettenetes, itthon is mindent szanaszét hagysz, nem csoda, hogy elveszítetted a kocsikulcsot is!” Míg a gondoskodó feleség így szól: „Szegény drágám, nyugodj meg, van itthon pótkulcs.”

Egy olyan párnál, ahol az egyik felvet egy problémát, a másik pedig moralizálni kezd, mikor lesz azonos szintű a kommunikáció? Semmikor. Ezek a beszélgetések csak párhuzamos monológok lesznek, de nem alakul ki belőlük valódi párbeszéd. Harris azt mondja, hogy talán itt lenne érdemes elkezdeni a pszichoterápiákat, vagyis meg kellene tanítani az embereket azonos szinten kommunikálni, mert így van remény arra, hogy a monológok párbeszéddé fejlődjenek.

Mondanék egy másik példát is arra, amikor az emberek nem azonos szinten kommunikálnak egymással. Pontosítsunk: az alábbi esetben a férfi már önmagával sem kommunikál. Van egy barátom, jó nevű tudósember, aki egy alkalommal meghívott vacsorára. Hazafelé fölmentem hozzá a laborjába, ahol komoly, férfias, tudományos dolgokról beszélgettünk. Hazafelé már az is szóba került, hogy milyen éhesek vagyunk, és milyen jó, hogy rakott krumpli lesz. Megérkeztünk. Az előszobában – nem is értettem, hogy min – összeveszett a feleségével, de olyan gyorsan, hogy már csak azt észleltem döbbenten, hogy ordítoznak egymással. Aztán elszégyellték magukat előttem, elcsendesedtek, és bementünk a nappaliba vacsorázni. A háziasszony tálalta közös kedvencünket, a rakott krumplit, mire az én haverom összeszorított szájjal azt mondta: „Köszönöm, nem kérek.” A feleség egy ideig próbálta kérlelni, hogy legalább kóstolja meg, de ő csak még idegesebben csattant fel: „Nem lehet megérteni, hogy nem vagyok éhes?!” Aztán mindenki evett, csak ő nem, és ettől olyan pipa lett, hogy megközelíthetetlenné vált, már nem is lehetett hozzászólni. Elnéztem ezt a pasast, aki nekem jó barátom, minden komoly dologról el lehet vele beszélgetni felnőtt ember módjára, de ahogy hazaér, lesüllyed egy hároméves, dacos gyerek szintjére, aki azzal bünteti a feleségét, hogy nem eszik.

Sokszor előfordul, hogy emberek a párkapcsolatukban infantilizálódnak, kommunikációs tekintetben elgyerekesednek. Ami nem is baj, ha a társ veszi a lapot, mert akkor ebből kialakulhat egy közös játék. Például a pasas – mondjuk, egyetemi tanár – lefekvéskor azt mondja a feleségének: „Takard be a medvét!” Ha a feleség erre azt válaszolja, hogy „mit hülyéskedsz?”, akkor gond van, de ha azt mondja, hogy „mindjárt hozom, macikám, a takaródat”, akkor ebből kialakul egy infantilis játék, és ők ettől még komolyan is el tudnak beszélgetni bármiről. Itt egyszerűen arról van szó, hogy egymásra tudnak-e hangolódni kommunikatív szinten vagy sem. Ha nem hangolódnak egymásra, akkor az a kapcsolatot előbb vagy utóbb meg fogja ölni, formálissá teszi, és megszűnik a közös élményvilág.

Vagyis én azt gondolom, hogy szabad akarat van, a szabad cselekvés azonban korlátozott a realitás és a belső lehetőségek, többek között a kialakult mechanikus viselkedésformák által. Pszichoterápiában jelentősen megnövelhető az ember belső szabadsága, mert megszabadulhatunk egy csomó szorongáskeltő belső mumustól. Jaj, mi lesz, ha ezt mondom vagy azt teszem…? Általában semmi. Éppen ezért, ha ezektől megszabadul az ember, akkor jobban érezheti magát a világban, a bőrében, és őszintébben élhet.

Az is nagy kérdés, hogy az ember jóban van-e önmagával, a legbenső énjével vagy sem. Szereti-e önmagát ebben a mélységben, az énje igazi valóságát szereti-e vagy sem? Ezt nálam sokkal szuggesztívebben fogalmazza meg Arthur Miller A bűnbeesés után című darabjában a hősnő, aki egy reggel, amikor felébred, így szól a szeretőjéhez:

– Te, én olyan retteneteset álmodtam az éjjel: szültem egy hülyegyereket! Éreztem, hogy ebbe bele kell dögleni, hogy ez kibírhatatlan, és akkor arra gondoltam, hogy ha meg tudnám csókolni, akkor talán minden könnyebb lenne. Talán meg tudnám szeretni. Akkor ráhajoltam erre a hülyén vigyorgó, nyálas arcra, a gyerekem arcára, megcsókoltam – és egyszerre minden teher lehullott rólam. Tudod, azt hiszem, így vagyunk a saját életünkkel is.