Gracie-nek a következő hétvégén sakkbajnoksága van a Harvard Square-en, és én is a családdal tartok, hogy szurkoljak neki. A sakkmérkőzésekkel az a nagy helyzet, hogy még általános iskola alsó tagozatán is – sőt, főleg ebben a korcsoportban – a játszmák jóval bonyolultabbak a kosármeccseknél, ami azt jelenti, hogy az elmúlt években rengeteg időt töltöttem azzal, hogy random előadótermekben ülve várjam, hogy a tesóm felmossa a padlót egy leendő csodagyerekkel Newtonból vagy Andoverből.
Ma még a szokásosnál is lassabban hömpölyögnek az események, valakinek a kisöccse folyamatosan rugdossa a székemet hátulról, a fűtéstől száraz levegőtől pedig folyamatosan ásítanom kell. Gracie csukott szemmel ül mellettem, a feje hátrahanyatlik a vörös bársonyos székre, miközben karácsonyi zenét hallgat. A telefonom vibrál, üzenetem érkezett Jacobtól – egy bitmoji, amin snowboardozik, és úgy lóg közben a nyelve, akár egy kutyának. Leállítottam – ismét –, mielőtt túl messzire mentünk volna Emily bulija után, de úgy tűnik, nem bánkódik emiatt annyira. A hétvégét az unokatesójáéknál tölti Vermontban, és valószínűleg sokkal jobban izgatja, hogy „szétszedje a hegyet” – az ő szavai, nem én mondom így –, mint hogy szomorkodjon, amiért nem húzhatta le a bugyimat.
– Keresek egy kávézót, és belekezdek a házimba – suttogom.
Anyu bólint.
– Ne menj nagyon messze – kéri, miközben előhalász a tárcájából egy tízdollárost, és átnyújtja. – Írok majd, ha Gracie következik.
Végül egy nagy Starbucksban kötök ki a kereszteződéshez közel. Az ablakok párásak a kinti hidegtől. Előveszem a laptopomat a hátizsákból, és nézem, ahogy a turisták, a főiskolások meg tetkós, felnyírt hajú hipszterek sorban állnak a kávéjukért. Néha eszembe jut, milyen menő lenne, ha kicsit jobban hasonlítanék rájuk, kipróbálhatnám, mondjuk, a pink hajat, lehetne szemöldökpiercingem, vagy ilyesmi. Aztán eszembe jut, milyen megbotránkozva néznének rám, és milyen csípős megjegyzéseket kapnék Bridgewaterben, ha ilyesmire vetemednék, szóval biztonságosabbnak tűnik inkább beolvadni a tömegbe.
– Marin?
Felnézek, és elakad a lélegzetem, majdnem magamra öntöm a lattémat is, ugyanis Bex áll ott az asztalom végében farmerban és egy kopott kapucnis felsőben. A szemüvegével és a papírpoharas kávéjával úgy néz ki, mint egy fősulis srác, aki hazaugrott a szüleihez hétvégére. Egy válltáska lóg az oldalán, az egyik hóna alatt pedig laptopot tart.
– Jól láttam, tényleg te vagy az! – mondja.
– Ó! – Erősen megszorítom a kávémat, és rámosolygok. – Helló!
– Bocs – folytatja –, most épp traumát okoztam? – Vigyorog. – Elsős koromban megláttam az iskolaigazgatót a medencében, és azt hiszem, a mai napig nem hevertem ki a látványt. Egy fürdőruhás apáca volt, csak azért mondom, hogy a te agyadba is beégjen a kép, ahogy az enyémbe.
Felhúzom a szemöldököm.
– Az apácák hordhatnak fürdőruhát?
– Hát, úgy tűnik. – Bex megvonja a vállát, majd az állával a laptopom felé bök. – Min dolgozol?
A képernyő felé fordulok, ég a szemem, majd vissza Bexre.
– A felvételi esszémet írom a Brown Egyetemnek.
– Komolyan? – Bex a homlokát ráncolja. – Közeleg a határidő, mi? Nem vall rád, hogy ilyen sokáig halogattad.
– Igazából már készen van – vallom be, és ostoba módon jólesik új keletű érdeklődése aziránt, hogy mi vall rám, vagy mi nem. – Úgy értem, készen van abban az értelemben, hogy megírtam az öt bekezdést, van eleje, közepe meg vége. De még finomítgatom. Szeretném, ha 100%-os lenne.