A mindennapok
Elhalványul a fény a színpadon,
egyedül csak én állok ott.
Azt gondolják, eljátszom valamit;
egy dalt, vagy egy színdarabot.
És ők nem látják azt, hogy a két szemem
elönti a könny, mint sziklapartot a hullám,
és azt hiszik, hogy ez is a darab része,
mert egyikük sem lát talán, ahogy kéne.
Felnézek a földről, már nem könnyezem,
csak nézek némán, akár egy törött szobor,
hátha valaki felismeri végre, hogy ez
nem egy szerep, hanem halálosan komoly.
Egy halk szó hagyja el a számat,
pedig ordítani tudnék, de nem teszem.
Nehéz szomorúság öleli az arcom,
s bárcsak eltűnhetnék hirtelen!
De ez a bánat nem az én bánatom,
hanem mindazoké, akik előttem ülnek,
s azt hiszik, hogy ez nincs, nem volt,
mert ettől folyton elmenekültek.
Elmenekültek, mert a rózsaszín köd
elhazudott mindent, amit lehet.
Csak délibábokat keresnek, s vele olyat,
ami egyszer viszont elfeled.
Elhalványul a fény a színpadon,
egyedül csak én állok ott,
és ez nem színház, hanem az élet maga,
de ha úgy jobban tetszik: a mindennapok.