„A gyermekkor senki számára nem múlik el nyomtalanul, bennem is mély nyomot hagyott…”
Kilenc éves lehetett Bori, amikor iskolából hazafelé tartva minden nap ábrándozva megállt az ajándékbolt előtt. Zöldeskék szemével hosszasan vizslatta a kirakatot. Fából készített nyakláncok kínálták magukat szépen sorban, hosszú damilra felaggatva. Arról álmodozott magában milyen szép volna, ha az ő nyakában is tündökölhetne egy ilyen csodaszép fából faragott csüngő. Két év múlva teljesült a vágya. Tizenegyedik születésnapja közeledett. Apukájával éppen az ajándékbolt előtt haladt el az útjuk. A kislány hozzányomta orrát a kirakat üvegéhez és vágyakozva nézte a régóta kiszemelt nyakéket. Apja megkérdezte tőle, hogy mit néz olyan tágra nyílt szemekkel. Kapóra jött a kérdése. Lánya egyből rávágta, hogy azt a fából készült láncot nézi, amit már régóta figyel a kirakatban. Hatalmas lett az öröme, amikor édesapja nyakába akasztotta a gyönyörű faragott nyakláncot. Ilyen leírhatatlan boldogságot még soha nem érzett, mint most, mikor apja megajándékozta őt az oly régóta vágyott ékszerrel.
Évtizedek múlva könnyeit nyelve ült Bori apja halálos ágyánál. Eszébe jutott az a réges-régi fából készült ékszer. Életében ezt az egyetlen ajándékot kapta az apjától. Az ajándékozást mindig édesanyja intézte, többnyire ruhát, cipőt és iskolaszereket kapott, amire feltétlen szüksége volt a mindennapi élethez. Talán ezért is volt ez a legszebb ékszer, amivel valaha is megajándékozták őt. A kórházi ágy szélén ülve - az azóta már nagymamakorú lány - rákérdezett apjára, emlékszik-e még arra a csodás napra. Apja csak bólintani tudott, a beszédhez már nem volt ereje. Mindkettőjük szeméből egyszerre eredtek el a könnyek. Annyi minden történt az elmúlt évtizedek alatt velük, mégis ezt a fából faragott láncot soha nem tudta kitörölni az emlékezetük.
Hetek óta havazott, a hókotrók alig bírtak el a rengeteg hóval. Síkossá varázsolták a járdákat a gyerekek, élvezték a csúszkálást fel és alá. Még este a lámpa fényénél is szánkóztak a közeli lejtős úton. Az autósoknak igencsak rutinosnak kellett lenniük, hogy az emelkedőn feljussanak, a szánkók vastalpai fényesre csiszolták a lefagyott havat. Nagyobb testvéreik vigyáztak a kisebbekre, barátok és barátnők húzták fel a ródlit a dombra és egymás háta mögé ülve száguldoztak a kemény, jeges havon. Aztán este fáradtan dőltek ágyaikba és mély álmot aludtak reggelig. Egész télen nem látta őket orvos, valahogy sosem fáztak meg, pedig hosszú órákat töltöttek a szabadban, a hideg levegőn. Azokban a régi szép időkben még igazi tél volt, olyan, amilyenre még most is szívesen emlékszem vissza. Aztán egy fogcsikorgatós januári napon véget ért gyermekkorom e mesés és örömteli korszaka.
A szomszédunkban lakott egy velem egykorú kisfiú a szüleivel. Tizenegy éves lehettem, kamaszodtunk mindketten, talán én picit korábban és látványosabban, mint ő. Korán értem, nőiességem külső látható jegyei hamar megmutatkoztak rajtam. Ezt a változást a fiúk is észrevették és pajkosan gyakran meg is jegyezték. Néha tetszett, hogy más is látja, milyen nagylány lettem, de legtöbbször inkább bosszantottak a beszólásaik. Egy havas januári délután a lépcsőházban összetalálkoztam a szomszéd sráccal. Testünk egymást megérintve találkozott a lépcsőfordulóban. Erre ő pikáns megjegyzést tett szépen gömbölyödő melleimre. Szégyenemben fülig pirultam és egy „Dögölj meg!” kiáltás is kicsúszott a számon, jó hangosan, hogy biztosan meghallja. Ekkor mondtam ki életemben utoljára, halál komolyan is gondolva ezt a két szót.
Lakótelepi gangos házban laktunk, a szomszédok összejártak, mindent tudtak egymásról. Édesanyám is jó barátságot ápolt a szomszédasszonyával. Nem telt el egyetlen nap sem, hogy ne találkozzanak. Minden nap felváltva egymásnál itták meg a délutáni kávéjukat. Azon a napon anyukám volt a soros, hogy tiszteletét tegye a szomszédasszonyánál. Becsöngetett és hosszas várakozás után kisírt szemű, fekete ruhába öltözött asszony nyitott neki ajtót. Hiába szabadkozott már anyukám, hogy nem szeretne zavarni, barátnője betessékelte őt a lakásba, majd hangos zokogásban tört ki. Férje tudott csak csendesen megszólalni és elmondta a szomorú tényt, hogy ma reggel elvesztették egyetlen gyermeküket. Iskolába igyekezett a fiuk, amikor leszállt az autóbuszról és annak háta mögött átszaladt a túlsó oldalra. A szembejövő másik sávban közlekedett egy személyautó, aminek sofőrje nem láthatta őt és a gyerek a kerekei alá esett. Azonnal meghalt, nem szenvedett.
Felfoghatatlan, iszonyatos fájdalom érte a szülőket és mindnyájunkat, akik ismertük őt. Előző nap még összeért a testünk a lépcsőfordulóban és én sajnos kimondtam felé azt a két gyalázatos szót. A lelkiismeret furdalásomtól napokig nem tudtam aludni. Ő volt az első halott, akit ravatalon láttam. Nem kívánom senkinek azt az érzést. Gyerekfejjel szentül meg voltam győződve róla, hogy miattam halt meg. Azóta soha senkinek még véletlenül sem kívánok ilyent. Felnőtt ésszel ugyan megértettem, hogy nem a szavaim miatt kellett eltávoznia az élők sorából, de, azóta sem tudom megbocsájtani magamnak ezeket a meggondolatlan szavakat. Januári hóesésben mindig eszembe jut pajkos gyermekarca, gesztenyebarna szeme élénken él emlékeimben. Remélem, azóta már megbocsájtott nekem.
Nyugodj békében Jancsika!
Azt gondoltam, hogy csúnyább leszel. De nem. Sármos arcodon semmit sem csúfított a halál. Mimikai ráncaid még most is jól állnak neked, az idő és a dolgos évek által arcodra vésett redők nem ártottak semmit a kinézetednek. Talán egy kicsit sápadtabbnak tűnsz, de ez természetes ebben a helyzetben. Mindig így néztél ki ifjúkorod óta. Hosszú évek óta nem láttalak, most meg itt sírok feletted fekete gyászruhában. Te meg, mint egy vőlegény, kimosakodva, fehér ingben, fekete öltönyben, lehunyt szemmel alszol.
Először, ami eszembe jut rólad, az a szemedben bujkáló cinkos mosolyod. Gyermekként szerelmes voltam beléd. Csak az tartott vissza, hogy bevalljam neked, hogy rokoni szálak fűztek hozzád. Méghozzá elég közeli szálak, Apukám öccse voltál, az én szeretett nagybácsikám. Apám valamiért nem tudta hogyan kell bánni a gyermekekkel. Vele ellentétben Te, akinek nem adatott meg, hogy utódja szülessen, úgy bántál velem és a testvéremmel, mint egy igazi édesapa. Imádtuk veled járni az erdőt, bár rengeteget kellett gyalogolni benne, de valahogy veled soha nem fáradtunk el. Izgalmas sétáinkon megismertetted velünk az erdő összes kincsét. Munkád is a természethez kötött, az erdőséggel körülvett közeli kőbányában dolgoztál. Egész életedben itt tevékenykedtél, bányásztad és hordtad a követ, ahová kellett. Neked nem ártott a tűző nap és a zuhogó eső sem, soha nem panaszkodtál miattuk. Emlékszem egy heves nyári zápor után nem éppen habkönnyű testemet felemelted és átemeltél a megduzzadt erdei patakon. Ha már végképp elfáradtam, akkor a nyakad közé vettél és vidám történeteket mesélve vittél. Nem érkeztünk soha üres kézzel a Mamához haza. Hol szedret, hol erdei szamócát gyűjtöttünk, amit mi csak „fosókának” hívtunk, mert bőséges fogyasztásának hasmenés lett a következménye.
Azóta tudom, hogy hol kell keresni a vargányát és a csirkegombát. Megmutattad a búvóhelyeiket és mi boldogan szedtük fel a kosarunkba és vittük haza nagymamánknak, hogy ebből készítse el a másnapi ebédet. Temérdek gombát lehetett találni akkoriban, hatalmas vászonterítőkön aszalódott a tornác kövén az illatos „igazi” gomba és a többi társa. Amikor éppen nem kószáltunk veled az erdőben, akkor alig vártuk, hogy hazaérj végre. Cinkos mosollyal a szemedben kíváncsian érdeklődtél, hogy telt a napunk és mi boldogan meséltük el, hogy milyen ételt főztünk sárból és fűből és hogyan terítettünk meg a söröskupakokra, amit tányérként használtunk.
Emlékszem az egyik sétánk alkalmával megmutattad azt az idilli helyet, ahol nagyon kellemesen éreztük utána oly sokszor magunkat. Szomorú fűzfák álltak a gyalogút szélén. Az árnyékukban lévő árok, ami igencsak be volt nőve dús aljnövényzettel, ez lett a mi kedvenc búvóhelyünk. Az esővíz soha nem tudott felszívódni az árok mentén növő cserjék miatt. Mi a fűzfák alsó ágain hintáztunk és hűsöltünk, vigyázva, hogy bele ne pottyanjunk az alattunk lévő vízbe. Izgalmas játék volt, szerettünk oda elbújni, mert minket ugyan nem láttak az úton bandukolók, de mi láttuk őket. Nagyokat nevettünk, amikor elhaladtak előttünk az emberek, majd furcsán néztek hátra, nem tudták honnan jön a gyermekkacaj.
Felnőttünk lassan a testvéremmel, legalábbis mi már úgy éreztük. Tizenkét évesen nagylánynak képzeltük magunkat. Emlékszem az első cigarettám ízére, amivel több napi unszolásunk után te kínáltál meg. Románc névre hallgatott, erős, békebeli dohány volt. Fuldokoltunk a füsttől, de csak azért is végigszívtuk a cigarettát. Utána sokáig nem bírtam ránézni még a dohányzó emberre sem. De nagyon szerettelek érte, hisz általad megkóstolhattam az áhított cigarettát.