2. FEJEZET

„Azok miatt vagyok az, aki, akikkel együtt felnőttem. Meg amiatt, ahonnan jövök.”

– Tim Duncan

A fiúk megfigyelése hallatán kicsit zavarba jövök, és szégyenlősen sütöm le a szememet.

Jó, elismerem. Finoman fogalmaztam, amikor azt mondtam, próbáltam tanulni az idősebbektől.

Az igazság az, hogy nagyon felnéztem Dinire, ezért utánoztam a mozdulatait, és igyekeztem mindent elsajátítani, amit tőle láttam.

– Tényleg! – bólogat Krisz. – Konkrétan te ő vagy kisebben és lányban!

– Nos – piszkálom a copfom végét zavaromban, az ujjaim nedvesek lesznek az izzadságtól –, igen. Mégiscsak ő a példaképem. De hát ez már csak így megy. Például Krisz is pont úgy áll dobáskor, mint Kobe Bryant, ami teljesen rendben van, hiszen felnéz rá. Nyilván olyanná akarunk válni, mint akiket csodálunk.

– Szóval ez a gyerek a te Kobed? – próbálja értelmezni Krisz.

– Aha – vallom be, de azért a pontosság kedvéért hozzáteszem: – Az egyik.

Nem csak Dinire nézek fel, ám ő az egyetlen, aki elérhető távolságra van.

– Jól van – dobja le magát Krisz a padlóra, miközben a tekintete visszavándorol az idősebbekre. – Nem semmi a csapatuk!

– A kezdőjük brutál ötös – egészíti ki Dominik, és az ő szájából az elismerés valahogy még hatásosabb.

– Azért durva, mennyire más szinten vannak – nyújtja ki lábait Eszti.

Érezhetően más a légkör, mint a meccs előtt. Mindannyian megszeppentünk kicsit a tizenegyedikesek játékától, még ha ezt nem is lenne hajlandó mindenki hangosan elismerni.

Miután végzünk a nyújtással, távozás előtt még odasietek Dinihez.

– Jó volt újra együtt játszani! – mondom lelkesen, mert bár ellenfelekként meccseztünk, nosztalgikus volt ismét átélni a régi szép időket.

Amikor még csapattársak voltunk, természetesen akkor is játszottunk egymás ellen, és ő sosem kímélt senkit, de ez hajtott és vitt minket előre. De azért az mégis más volt, mint most.

– Igen, és ügyes voltál – dicsér meg, pajkosan meglapogatva a fejem tetejét, majd az arca elsötétül, szeme pedig megvillan. – De hogy lehet ilyen gyenge az erőnléted? Az egészpályás védekezés ellen teljesen tehetetlen voltál! És mégis ki hagy ki egy büntetőt ilyen helyzetben? Az egy potyapont!

Behúzott nyakkal hallgatom, mert igaza van, de ez a fejmosás eszembe juttatja, hogy régen is mindig így csinálta.

– Hm – bólintok buzgón, amikor befejezi, és próbálom minden észrevételét elraktározni magamban. – Igyekezni fogok mindezek kijavításán! – ígérem, majd elköszönök tőle, és csatlakozom a többiekhez.

Felkapom a cipőmet, a kulacsomat és a törülközőmet a földről, majd Konrád oldalán elhagyom a csarnokot.

Az ajtóból azonban még visszanézek. Dini, Zalán, Milán, Szonja és Judit még mindig a pályán állnak, talpig szerelésben. Sehol egy kilazított cipőfűző vagy bokáig letolt térdvédő.

Szemmel láthatólag további gyakorláshoz készülődnek. Van ám energiájuk! Én totál kikészültem. Mondjuk, őket nem izzasztotta meg úgy a meccs, mint minket, de azért mégis… Már öt óra múlt.

Végül előrefordulok, és az öltözők felé veszem az irányt. Gyorsan lezuhanyozok, felkapom a rövidgatyám, és belebújok a sötétkék-fehér csíkos pólómba, majd kisietek, hisz Konrád már biztosan vár rám.

Valóban ott áll a folyosón, merengve dobálja labdáját a falnak, és annyira elmerül a gondolataiban, hogy összerezzen, mikor megérintem a vállát.

– Minden rendben? – érdeklődöm.

Észreveszem, hogy a haja szokás szerint vizesen tapad a tarkójára, amit különösen imádok.

– Persze, csak elgondolkodtam – mosolyog rám, majd hóna alá szorítja labdáját, szabad kezével pedig megfogja az enyémet.

– És min? – kíváncsiskodom, miközben elindulunk.

– A mai meccsen. Régóta nem páholtak el így – ismeri el.

– Hát nem vagyunk egy szinten – bólogatok.

– De csak két év a különbség. Ez ennyit számítana? – néz maga elé gondterhelten, és világos, hogy ugyanaz jár a fejében, ami nekem is.

– Nem tudom. Hogy érzed, mennyit fejlődtél ebben az elmúlt évben?

– Mint csapattag rengeteget. Egyénileg… Őszintén? Szerintem nem sokat – mutat rá, mi is aggasztja valójában.

– De hát pont erre való a dobótábor!

– Igen, tudom. Viszont feltűnt, hogy Sélleyék utánunk már nem szenvedtek annyira.

– Ez nekem is szemet szúrt. Valószínűleg az első ötös a legerősebb, és könyörtelenül beleadtak mindent – nevetek fel.

– Vajon miért ők a legjobbak? – viszi tovább az eredeti gondolatmenetet Konrád. – Ez amolyan eleve fennálló dolog, vagy esetleg…

– Talán többet beleadnak, mint bárki más – bólintok.

– Talán nekem is többet kellene beletennem – forgatja a kezében a labdáját.

Kíváncsian pillantok az arcára.

– Úgy érzed, lenne még energiád és időd, amit erre szánhatnál?

– Eddig úgy gondoltam, ha mindent beleadok az edzéseken, a meccseken és minden iskolai gyakorlaton, akkor az elég, hisz a suli dolga felkészíteni minket, és kihozni belőlünk a legjobbat.

– És most mit gondolsz?

– Egyelőre nem tudom. Tény, hogy töltök el olyan órákat, amiknek semmi haszna, hisz nem tanulok és nem is edzek.

– De pihenni is fontos, különben fáradt leszel, amikor tényleg megerőltetésre kerül a sor – érvelek, mert Szekeres is mindig hangsúlyozza, milyen elengedhetetlen a pihenés. Eltűnődve nézek fel. – Ugyanakkor szerintem minden azon áll, hogy milyen cél lebeg a szemed előtt. Hogy a célod elérhető-e annyi munkával, amennyit most végzel.

– Úgy érzem, ugyanaz a probléma foglalkoztat minket.

– Így igaz – mosolyodom el halványan. – Mindenképp erősebb akarok lenni. Sokkal, de sokkal jobb játékossá szeretnék válni, olyanná, mint…

– Mint ők – fejezi be a mondatomat Konrád, majd felpillant az égre. – Még hosszú út áll előttünk, ugye?

– Viszont nem vagyunk egyedül – szorítom meg a kezét, ő pedig lehajol, és finoman a számra simítja az ajkait.

– Szerencsére nem.

És már azt is tudom, kihez kell fordulnom segítségért, kit kell megkérnem, hogy oktasson, ki az, akitől tanulhatok.

img3.png

Második nap már a felsőbb évesekkel keveredve meccsezünk. Játék közben a nagyobbak folyamatosan rámutatnak a hibáinkra, és elmagyarázzák, hogyan kéne kiküszöbölnünk azokat. Vannak kedves, segítőkész, türelmes megszólalásaik, és akad olyan is, ami abszolút megállja a helyét, mégis váratlanul ér. Ilyen például, amikor kiszúrom, hogy Szonja jól helyezkedik, és átpasszolom neki a labdát, azonban útközben a semmiből előkerül Milán, és megszerzi.

– Jó meglátás, kis tanítvány, de semmire nem mész vele, ha a passzod nem ér célba! – kiabálja, miközben már messze jár, és épp pontot szerez a csapatának. (A felsőbb évesek nagy része kis tanítványnak szólít, gondolom, mert Dini mesélt nekik a közös múltunkról.)

A nap végén, a meccseket követően mindenki a saját osztályával nyújt, és mi nagyban az idősebbek játékáról társalgunk.

– Úgy érzem, rengeteget fogunk tanulni ebben a három hétben – masszírozza talpait fájdalmas arckifejezéssel Krisz.

– Az egy dolog, de mik ezek a hülye becenevek? – forgatja a szemét Klau.

Dini mindannyiunkra egyéni beceneveket aggat, és konkrétan senkit nem szólít úgy, ahogy az illető kérte az ismerkedős játéknál. Nosztalgikus érzés fog el, hiszen már általánosban is ezt csinálta.

– Engem Kis Kobenak hív, és az nem is olyan rossz – vigyorog Krisz, majd elgondolkodva hozzáteszi. – Még ha szerintem gúnyolódik is.

– Engem KonKonnak vagy kicsi Lulu fiújának – jegyzi meg Konrád felhúzott térddel.

– Örülnötök kéne! – háborodik fel Tibi, majd kétségbeesetten hozzáteszi: – Nekem a Betoji nevet adta.

– Hát mert totál betojtál a centerüktől – fogja a hasát nevetve Krisz.

– Te is betojtál volna! – vág vissza Tibi. – Láttátok azt a csávót? Rohadt ijesztő! És nem szól egy árva szót sem, csak bámul rám! Amikor rossz helyre álltam, megkocogtatta a vállamat, és arra a pontra mutatott, ahol jobb lett volna lennem!

Nos, igen, a felsőbb évesek egyik centere, Viktor tegnap nem volt jelen, így ma láttuk először, és nemcsak hogy eszméletlen magas, elég nagydarab is. Egy árva szót nem szólt egész nap, és összességében elég para a kiállása, de szerintem nem arra játszik, hogy másokat riogasson, csak egyszerűen ilyen, és kész. Ám míg én csak távolról szemléltem, Tibinek konkrétan őt kellett fognia, ami nem lehetett egyszerű menet.

– Szerintem aranyos a maga módján – mosolyog Eszti. – Amikor megbotlottam, azonnal megtartott.

– Ha már hülye megszólítások – tereli vissza a témát Csenge –, engem Dénes lepalizott! Emlékeztek, mit mondtam az első napon? Hogy melyik becenevet nem szeretem?

– A Palit – bólogat Eszti megértően.

– Ez a srác mestere annak, hogyan tapintson rá mások gyengeségeire – ért egyet Klau. – Diának szólított, és amikor kértem, hogy ne tegye, ördögien elvigyorodott, és azóta csak így nevez.

– Én Dodo lettem – mered maga elé szörnyülködve Dominik. – És még csak meg sem indokolta, miért.

– Mint a kacsa? – pillant rá érdeklődve Krisz.

– Nem tudom – ingatja a fejét Dominik.

– Dini már csak ilyen – húzom fel a vállaimat bocsánatkérő pillantást küldve a többiek felé. – Szeret mindenkinek egyéni beceneveket adni, és igen, valóban arra pályázik, hogy idegesítse az illetőt az adott megszólítással. Nyugodtan vegyétek fel a kesztyűt, és ragasszatok rá idióta neveket ti is – tanácsolom.

– Ahhoz nincs merszem – húzza összébb magát Krisz.

– Ja, tuti nem mernék szembemenni vele – bólogat Tibi.

– Hát én se – ingatja a fejét Csenge. – De ahogy elnéztem, legalább a saját csapattársai visszavágnak neki.

– Amúgy ti is láttátok, hogy versenyt csinálnak a dobássorozatoknál? – vonja fel a szemöldökét Eszti.

– Aha, és ahogy hallottam, nem is arra mentek rá, hogy ki dob be többet, hanem konkrétan az nyer, aki mindent bevág – csóválja a fejét hitetlenkedve Bence.

– Én már hatvan százaléknak is örültem – vallja be Csenge.

– Egész más szinten vannak – sóhajt Krisz. – De mi is el fogunk jutni oda! – teszi hozzá elszántan, mi pedig egyetértően osztozunk a szilárd kitartásában.

Lassan befejezzük a nyújtást, ám én még mindig cipőben vagyok. Még nem szeretnék hazamenni, mert más terveim vannak mára. A többiek már szállingóznak kifelé, amikor céltudatosan megindulok az idősebbek társasága felé, majd Szonja elé érve vigyázzállásba vágom magam.

– Kérlek, taníts meg rendesen tempót dobni!

Egy pillanatra meglepődik, majd halványan elmosolyodik.

– Persze, szívesen.

Megkönnyebbültség tölti el a mellkasomat, és hálásan viszonzom a mosolyát.

Szekeres sok tanácsot adott év közben, de szerintem még mindig maradt hiányosságom abban, ahogy beleállok a tempóba. Sokszor nem jön ki jól a lépés, és érzem a bizonytalanságot, ahányszor lehetőségem lenne tempót dobni, mégis inkább betörök vagy passzolok.

– Micsoda? – kerül elő a hátam mögül Dini döbbenten. – Miért őt kérted meg, és nem engem?

– Mert tőled már rengeteget tanultam – felelem.

– Ohohó, a kis tanítvány már nem kíváncsi a mesterére – lép oda hozzánk Zalán, kárörvendően méregetve barátját.

– Nem? – pillant rám elbizonytalanodva Dini.

Mosolyogva ingatom a fejemet.

– Nos, más esetben szívesen tanulnék még tőled, de most a technikám fejlesztésére szeretnék ráfeküdni, nem pedig az irányítói posztom erősítésére – magyarázom.

– Hallottátok ezt? – húzza ki magát Dini a barátaira nézve. – Még szeretne tanulni tőlem. Hát persze hogy szeretne!

– Voltaképpen azt mondta, hogy most nem akar, de mindegy – jegyzi meg Zalán, Dini azonban rá sem hederít.

Az én gondolataim is máshol járnak. Konrádnak tegnap igaza volt. Az elmúlt egy évben csapatként és csapatjátékosként is sokat fejlődtünk, ez igaz az állóképességünkre és a védekezésünkre is, de az olyan egyéni képességeink, mint a dobóteljesítményünk, a passzaink pontossága és ereje, nem lettek számottevően jobbak.

A dobótábor pedig (Szekeres elmondása szerint) pontosan ezeknek a hiányosságoknak a kiküszöbölését célozza. Az edzők mindenkit megfigyelnek egyenként, és a nagyobbak is folyamatosan ellátnak minket tanácsokkal, de arra jutottam, hogy szeretnék még ennél is többet beleadni.

Végül Szonja további egy órán keresztül tanítgat, és dobáljuk a tempókat. Amikor szünetet tartunk, a széksorhoz lépünk, hogy kortyoljunk párat.

– Mikor kezdődik az országos tábor? – érdeklődik Milán Dinitől. Olyan hirtelen rántom el a kulacsomat a szám elől, hogy sikerül vizet löttyintenem a pólómra. Egy kicsit félre is nyelek, ezért krákogva bámulok egyikükről a másikra.

– Meghívtak az országos edzőtáborba? – kérdezem, mintha fennállna annak az esélye, hogy egyszerűen félrehallottam.

– Még szép! – tartja fel hüvelykujját Dini. – A meccsen, amire eljött a bizottság, dobtam vagy negyven pontot.

– Igazából azért hívták be, mert piszkosul jól lát a pályán, és kihozza a csapatból a maximumot – pontosít Szonja.

Döbbenten pislogok, mert még mindig nem tértem teljesen magamhoz. Az Országos Ifjúsági Edzőtábor egy nagyon intenzív kéthetes tréning, ahová szerte az országból válogatnak be játékosokat. A különböző sulikból és egyesületekből általában csak egy-két ember jut be, a legtehetségesebbek, akiknek aztán még tovább fejlesztik a képességeit. Az, hogy Dini meghívást kapott, hatalmas szó, ugyanakkor biztosra veszem, meg is érdemelte.

Rápillantok. Egyszerre látszik büszkének, amiért kiválasztották a kiemelkedő teljesítménye alapján, ugyanakkor valahogy úgy fest, mint akinek ez a természetes, hiszen megdolgozott érte.

Őt elnézve fogalmazódik meg bennem az a gondolat, ami már évekkel ezelőtt is foglalkoztatott. Hogy én is ilyenné szeretnék válni.

Elszánttá és még céltudatosabbá.

Olyanná, mint Dini.