3. FEJEZET

„Irányítónak nem születik valaki, hanem azzá válik. A kemény munka teszi azzá. Ezt az árat mindannyiunknak meg kell fizetni, ha egy kiemelkedő célt akarunk elérni.”

– Vince Lombardi

Korábban a nyári szünet első heteit jellemzően tízig alvással, maratoni sorozatnézéssel és mértéktelen sztracsatellafagyi-fogyasztással töltöttem. Általában délután egyig pizsamában lebzseltem a házban, és ennek a jelenségnek apa találóan a „Büdös Pizsamázó” nevet adta Varró Dániel verse nyomán.

A BKEG-s első nyaram azonban véget vet ennek. A pizsit már reggel hétkor felváltja a farmersort-póló kombó, sőt mióta vége lett a sulinak, egy gombóc fagyit sem ettem.

A reggeleim a dobótáborban indulnak, ahol aztán nem is csak ötig maradok, hanem jóval tovább. Este fáradtan dőlök be az ágyba, másnap pedig újult erővel kezdem a napot.

Odakint repkednek a 30+ fokok, de én nem bánom. Az esős idő sokkal inkább elveszi az energiáimat, mint a forró napsütés, ráadásul a csarnokban működik a légkondi, így kellemes az idő.

– Gyerünk, KIGY! Még egy utolsó kört – biztatja társait Dini este hétkor.

Én már csak nyújtok, mert totál kipurcantam, ők viszont még nagyban edzenek.

A tábor negyedik napját tapossuk, és most már Konrád, Krisz, Dominik, Klau és Gergő is tovább maradtak dobálni és gyakorolni. Mind együtt próbáljuk elérni a cipőorrunkat, ami a hajlékonyabbaknak, tehát Krisznek és Klaunak lényegesen könnyebben megy, mint nekünk, többieknek.

A nagyobbak lenyomják az utolsó figurát, majd csatlakoznak hozzánk.