1. FEJEZET

„Te vagy a felelős azért, hogy az emberek hogyan emlékeznek majd rád. Úgyhogy ne vedd ezt könnyedén.”

– Kobe Bryant

A nyári szünet első hétfőjét késői ébredéssel, egy kisebb szívrohammal és három barackos Túró Rudival indítom.

Jó lenne a dobótábor előtt valami tartalmasat bedobni, de izgulok. Ugyan csak kilencre kell beérnünk, ezért nincs olyan korán a reggeli, mégsem csúszik le sehogy két falatnál több baracklekváros pirítós.

Nem tudom, mi van velem, hiszen ez a tábor abszolút nekem valónak tűnik. Lássuk a tényeket: semmi kemény futás, semmi erőnlét- vagy állóképesség-fejlesztés nem várható, csak a dobótechnikánkat fogjuk javítani.

Talán arról lehet szó, hogy idén annyi minden történt, és sokkal megterhelőbb volt, mint eddig bármelyik sulis évem. (Oké, az első osztály is nehéz volt, mert először senki nem akart a vörös csaj mellé ülni, és az ovi után hirtelen annyi lett a feladat, hogy csak kapkodtam a fejem.) De a kilencedik egy sporttagozatos középiskolában egészen másképp bizonyult soknak.

Nyertünk, vesztettünk (utóbbit szerencsére nem sokszor), megsérült a bokám, majd meggyógyult, kimaradtam a kezdő ötösből, aztán mégis bejutottam, sőt a vashiányomra is fény derült.

Összejöttünk Konráddal, életemben először szerelmes lettem, majd válságba került a kapcsolatunk, de átvészeltük. Szintén életemben először kötöttem szoros barátságokat, és most először érzem azt, hogy tartozom valahova.

Minden rossz ellenére és minden jóval egybevetve ez volt eddigi életem legszuperebb éve.

És talán a legkimerítőbb is. Szóval a dobótábor első napjának reggelén picit el is alszom (annyira örültem a sikeres évzárásnak, hogy engedélyeztem magamnak egy kis esti sorozatnézést, ami jobban elhúzódott, mint terveztem), de a stressztesztem nem magas, mert szerencsére nem vagyok késésben.

Háromnegyed kilenckor mindenre készen (az útközben benyomott három Túró Rudival a hasamban) sétálok be a csarnok pályájára, labdámmal a hónom alatt, kezemben a kulacsommal és a törülközőmmel. Sötétkék nadrágom a térdemet súrolja, és bár szerettem volna a dobótábort a kedvenc Derrick Rose-os mezemmel kezdeni, annyira meleg van, hogy nem bírnék ki még egy pólót is alatta.

A dobótábor menete egyszerű: minden kilencedikes osztály kap maga mellé egy tizenegyedikest, és párban fognak egy csarnokban edzeni.

Kiscsoportos foglalkozások és meccsezések várhatóak, illetve a cél Szekeres elmondása szerint két dolog: a helyes dobótechnika fejlesztése és a specifikus dobásformák elsajátítása. Leegyszerűsítve (Krisz szavaival élve): „megtanítanak minket végre kosarat dobni”.

Előbb mi táborozunk három hétig, a másod- és negyedévesek addig szabadságon lesznek, mivel nekik csak a jövő hónapban kezdődik a dobótábor.

A felosztás úgy alakult, hogy az a-sok maradtak az Együttműködés Csarnokában, a c-sek a Tisztelet Pályáján edzenek, a d-sek a Tudatosság Stadionjában, minket pedig a tizenegyedikesek épületébe, a Kitartás Arénájába osztottak be.

Amióta megtudtam, hogy a nagyokkal leszünk együtt, azon pörgök, hátha Diniékkel, az általános iskolai csapatom irányítójának osztályával kerülünk össze. Mondtam is Konrádnak, hogy huszonöt százalék az esély rá, mire azt felelte, kíváncsi erre a híres irányítóra.

Év közben nem nagyon futottunk össze Dinivel (néha kiszúrtam őt az udvaron, és intettünk egymásnak, de ennyi). Talán úgy van, ahogy Eszti mondta, hogy korábban érkeznek, és később mennek, mert többet edzenek. Hat évig voltunk csapattársak általánosban, úgyhogy tök sorsszerű lenne, ha pont velük lennénk együtt. Talán ez is az oka annak, hogy izgulok.

A teremben nem meglepő módon rengeteg a számomra idegen arc, hiszen év közben nem egy épületben tanulunk a felettünk járókkal. Bár szoktuk látni őket az udvaron, de még nem igazán volt rá alkalom, hogy összeismerkedjünk.

Dinit keresem a tekintetemmel, és mivel sehol nem látom, csalódottan veszem tudomásul, hogy ezek szerint nem fogunk együtt edzeni.

Cserébe hamar kiszúrom Konrádot, épp a karját nyújtja a pálya szélén. A tizenegyedikesek már javában dobálnak a túloldalon, és a tudat, hogy két évvel idősebbek, erősebbek és gyakorlottabbak, egy kicsit ijesztő.

Úgy veszem észre, nem csak én vagyok megszeppenve: a barátaim biztonságos távolból, a szokásosnál csendesebben figyelik a nagyobbakat.

– Jó reggelt! – hajolok oda Konrádhoz egy gyors puszira, majd leteszem a cuccaimat az egyik székre, és én is beállok nyújtani. – Kezdődhetne minden nap edzéssel, akkor sose késnél, mi? – sandítok rá, mire elvigyorodik.

– Lehetne felváltva matek és edzés.

– Tuti kidobnám a taccsot, ha reggel nyolckor kezdődnének a gyilkos védekezőedzések – jegyzi meg Krisz, és épp szólásra nyitom a szám, amikor valaki megelőz.

– Hé, kicsi Lulu! – csendül fel egy ismerős hang a hátam mögül, mire azonnal megperdülök.

– Dini! – húzódik széles mosolyra a szám.

– Lulu! – örvendezik. Így, hogy kosarasszerkóban van, és nem civilben, azonnal megrohannak az általános iskolai emlékek. – Nem is tudtam, hogy a ti osztályotokat kapjuk!

– Én meg csak reméltem, hogy a tiéteket! Srácok! – fordulok a barátaim felé lelkesen. – Ő itt egy általános iskolás csapattársam, Dini. Néhányatoknak már meséltem róla.

– Hívjatok bátran Szatlernek – mosolyodik el az említett.

– Szia, Szatler! – köszönnek a többiek kórusban.

– Ők itt Krisz, Dominik és Konrád – mutatom be sorban a jelenlévőket.

– Ne már! – kéri ki magának Krisz, és felpattanva kihúzza magát. – Király vagyok – nyújtja a jobbját, majd kezet ráznak Dinivel.

– Hisz csak Herczeg szólít így – jegyzi meg Dominik.

– Mától nem – közli Krisz ellentmondást nem tűrő hangon, miközben Dominik és Konrád is kezet fognak Dinivel.

– Szóval ti vagytok kicsi Lulu új csapattársai – néz végig rajtunk Dini mosolyogva. Vagy egy fejjel magasabb nálam, kék kosarasnadrágot visel, sötétszőke haján pedig gumis fejpántot.

– Ne hívj már így! – lököm meg a karját szórakozottan.

– Örülök, hogy megismertelek titeket, srácok. Alig várom a közös edzést! – Int, majd elkocog az osztályához.

– Nem tetszik nekem ez a csóka – jegyzi meg Krisz, amint Dini hallótávolságon kívülre ér.

– Nekem se – ért egyet Dominik, mire meghökkenve bámulok rájuk.

Mégis hogy tudtak ilyen rövid idő alatt mindketten erre a következtetésre jutni? Arról nem is beszélve, hogy ők ritkán fújnak egy követ…

– Mi? Miért? – pislogok értetlenül. – Biztos vagyok benne, hogy a ti sulitokban is voltak felsőbb évesek, akik mentoráltak titeket, és akikre felnéztetek.

– Ja, de egyik sem tűnt ilyen arrogánsnak – húzza fel az orrát Krisz.

Az alsó ajkamba harapok, és cikáznak a gondolataim.

Jó, igen, én is tudom, hogy Dininek nagy az egója, de hát van is mire. Hetedikes és nyolcadikos korában is őt választották meg Budapest legjobb tini, aztán legjobb serdülő irányítójának, és ide is könnyedén felvették.

– Már az is arrogáns volt, ahogy azt mondta: „hívjatok bátran Szatlernek” – utánozza Dinit Dominik.

– Meg ahogy kezet fogott! – problémázik Krisz. – Mintha csak azt üzente volna vele, hogy „jobb vagyok nálatok, kis csírák!”.

– Egyáltalán nem üzent ilyesmit – ellenkezem. – És tényleg jobb nálunk. Ősszel ő már az utolsó évét kezdi itt.

– Nem számít – pufog Krisz, majd Dominikkal együtt elvonul.

Vonakodva Konrádra pillantok, mert feltűnően csendes volt az utóbbi pár percben.

– Neked se szimpatikus? – kérdezem csalódottan.

Dini nagy hatással volt rám fiatalabb koromban, egy csomó mindent tanultam tőle, és ő mesélt nekem először a Kosársuliról is. Szerettem volna ezt megosztani a barátaimmal, és főleg Konráddal, most viszont… Bizonytalanul nézek fel rá, de hiába, az arca kifürkészhetetlen.

Végül leereszti a vállait, és ahogy rám mosolyog, a mellkasomban nyomban enyhül a szorítás.

– Ha te mondod, akkor biztos jó fej – fordul felém, a karja súrolja az enyémet.

Nagy kő esik le a szívemről, hogy így érez, és nyitottan áll Dinihez.

Senkit nem lehet két perc alatt megismerni, és nem is szabad egyetlen benyomásról megítélni. Még ha az első tapasztalat negatív is, fontos, hogy adjunk még egy esélyt a dolognak, mert lehet, hogy egyszerűen csak egy rossz pillanatot kaptunk el. Akkor tudunk valós képet kialakítani valakiről, ha megismerjük. Én ezt a saját bőrömön tapasztaltam meg.

img3.png

Kilencre már mindenki megérkezik, és az első nap menetrendjének bemutatását követően a két osztály edzője nekilát összeismertetni a csapatainkat.

A tizenegyedikesek osztályfőnöke, Kékesi András jóval idősebb Szekeresnél (és jóval alacsonyabb is), szerintem már elmúlt hatvan, de meg kell hagyni, baromi jó formában van. Egy kosarasgatyát és galléros felsőt visel, ami pont úgy fest, mint egy válogatott edzőpóló. Arcát ősz borosta fedi, és olyan a vádlija, mint Esztié meg az enyém együtt.

A tizenegyedikesek osztálya szintén tizenkét tagú: hat fiú és hat lány, ahogyan nálunk is, bár ha jól számolom, most hiányzik tőlük valaki.

Ugyan sorban bemutatkozunk, elsőre nem nagyon sikerül megjegyeznem a neveket, de szerintem az elkövetkezendő három hétben bőven lesz rá idő.

A tekintetem megakad a Dini mellett álló lányon, akiről még nem tudok semmit, viszont máris lenyűgözőnek találom. Dini odahajol hozzá, és mond neki valamit, mire a lány (ha jól emlékszem, Szonja) halkan felnevet, és oldalba böki.

Szonja izmos, mégis karcsú, sötétbarna, göndör haját kontyba fogta, kék szeme szinte világít. Az egész alkata, az erőt és magabiztosságot sugárzó kiállása és megjelenése azt súgja nekem, hogy bizony lesz mit tanulnom tőle. Először arra gondolok, milyen szép és biztosan tehetséges, aztán pedig arra, hogy tuti földbe döngölne egy-egyben.

A közös bemelegítést követően az edzők négy csoportra osztanak bennünket, és így kell a különböző palánkoknál más-más gyakorlatsorokat végrehajtanunk. Én Bencével és Esztivel kerülök össze, meg persze három tizenegyedikessel, de sajnos csak az egyiküknek sikerül felidéznem a nevét.

A csarnok zeng a kiabálástól, ugyanis a négy csapat egymással versenyez, hogy kinek sikerül először összegyűjteni a pontokat. Ilyenkor minden kosár után hangosan számolunk, és mivel csapatonként csak három labdánk van, rohanni kell a lepattanóért, és visszapasszolni a soron következőnek.

– Bence! Nyújtsd ki a könyököd! – hangzik fel Szekeres utasítása, mire az előttem álló srác értetlenül fordul meg.

– De hát még nem is kerültem sorra – pislog.

– Nem te! – neveti el magát az edző.

A tizenegyedikesek Bencéje és a mi Bencénk lepacsiznak, miközben a miénk azt mondja:

– Edző bá, tessék engem Bence kettőnek szólítani.

– Vagy lehetnél kis Bence, én meg leszek nagy – kacsint a tüsi fekete hajú fiú.

– Benne vagyok!

– Akkor irány a gyakorlat, kis Bence! – mutat előre Szekeres mosolyogva.

Félóránként csoportostul elmozgunk egy másik palánkhoz, és nekikezdünk az újabb feladatsornak, majd amikor véget érnek a közös gyakorlatok (az egyik körben sikerül nyernünk), mindenki kap egy lapot, rajta egy táblázattal, amit mi, tudatlan elsőévesek érdeklődve vizslatunk.

– A táblázat a tábor első hetére szól. Amint látjátok, mind az öt nap végre kell hajtanotok adott mennyiségű dobássorozatot, és fel kell jegyeznetek, hány sikeres találatotok volt. A napi küldetéseket mindig aznap kell megcsinálnotok, és innentől kezdve bármikor foglalkozhattok ezzel egészen négyig, mert akkor elkezdünk meccsezni – foglalja össze Szekeres a teendőinket.

A mai napra mindenből három harmincas sorozat van: büntetőből, valamint jobb, közép és bal hárompontosból, és ugyanígy tempóból meg ziccerből.

– Érdemes párba állnotok, így míg az egyik ledobja a harmincat, a másik adogatja vissza neki a labdát, majd cseréltek. Most nyugodtan válasszatok magatoknak párt, egyelőre nem határozzuk meg, ki legyen az – egészíti ki Kékesi, én pedig azonnal kutatni kezdek.

Végül Klauval állunk össze, Krisz Konráddal, Csenge Esztivel, Dominik Gergővel, Dóri Regivel, Bence meg Tibivel. Egyelőre mindannyian óvatoskodunk, és a saját osztálytársainkhoz ragaszkodunk. A nagyok továbbra is ijesztőek, mert magasak, izmosak, és sokkal komolyabbak, mint mi.

Persze nem stílusra. Be nem áll a szájuk, poénkodnak, piszkálódnak, hangoskodnak, de amikor feladat van, rögtön koncentráltba váltanak.

A csarnokban leengedték az oldalsó palánkokat, így hat helyen lehet teljesíteni a dobásokat, és két páros kerül egy palánkhoz. Mi Esztiékkel állunk össze, és dobálgatunk egészen ebédszünetig.

Egykor mindenki félbehagyja a küldetését, és indulhatunk a menzára. Szerencsére a csarnokban megy a légkondi, nem érezzük a kinti 35 fokot, de kicsit így is melegünk van.

Evés előtt a cipőmet papucsra váltom, megszabadulok az átizzadt sportzoknimtól, és a pólómat is lecserélem, mert evéssel együtt másfél óra pihi következik. Minden cuccomat szépen kiterítem, hogy száradhasson, illetve a cipőmet is kilazítom, és kifordítom a nyelvét, hogy szellőzzön a belseje.

– Hogy mennek a dobások? – érdeklődöm a többiektől, amikor helyet foglalok a krumplifőzelékemmel Konrád mellett. Jobban csúszna valami kevésbé forró, de legalább a fasírtgolyók hidegebbek benne.

– Az első büntetősorozatnál csak egy maradt ki – meséli Krisz büszkén.

– Klau az összeset bevágta – vigyorgok.

– Gergő is majdnem minden hárompontost középről – teszi hozzá Dominik.

– Hát azt tudtuk, hogy ő abban jeleskedik – bólogat elismerően Csenge.

– Mint mindenben – egészíti ki Gergő sajátos stílusában, de én már annak is örülök, hogy leült az asztalunkhoz, és részt vesz a beszélgetésben.

– Figyeltétek a másik osztályt? – hajol előre bizalmasan Krisz, lehalkítva a hangját, hogy a szomszéd asztalnál ne hallhassa senki. – A Szonja nevű lány szinte minden dobása betalált.

– Te végig úgy céloztál, hogy közben mást bámultál? – érdeklődik Eszti.

– Két dobás között sandítottam oda – vigyorog Krisz. – Luca haverjának kézmozdulata meg valami elképesztő.

– Igen, a technikája már általánosban is figyelemre méltó volt – értek egyet. – Közülünk Konrádé hasonlít rá a leginkább.

– Hát igen, Herczeg maga is elég zsír technikát sajátított el anno – kacsint barátjára Krisz.

– Folyton NBA-t néztem – vonja meg a vállát szórakozottan Konrád, de tudom, hogy ennél sokkal többről van szó. Nemcsak nézte, hanem rengeteget gyakorolt is, hogy minél jobban menjen neki.

Tovább beszélgetünk a dobótechnikánkról, és igyekszünk megosztani egymással, mit gondolunk követendőnek, mert ez is kell ahhoz, hogy jó játékosok legyünk.

Ebéd után még marad egy óránk pihenni és megvárni, hogy leülepedjen a kaja, így az idősebbek leültetnek minket egy nagy körbe a csarnok közepén. Felváltva helyezkedünk el: a kilencedikesek mellett tizenegyedikesek foglalnak helyet.

Elmesélik, hogy két éve, amikor ők voltak a „kicsik”, a felsőbb évesektől tanulták ezt a játékot. A feladat egyszerű: átpasszolod valakinek a labdát, és mondasz egy számot. Annak, akihez a labda kerül, az elhangzott mennyiségben kell pattintani a földön, és hozzá minden pattintásnál mondani a saját nevét. Ezután rajta a sor, hogy mondjon egy számot és passzoljon, és így megy tovább. Megbeszéljük, hogy mindenki azt a nevet mondja, amin a továbbiakban szeretné, ha szólítanák, ezért amikor Dini rögtön a kezdésnél a szám mellé teszi, hogy „kicsi Lulu”, egy jelentőségteljes pillantást követően a három pattintás alatt három „Lucát” mondok, majd továbbpasszolom a labdát Szonjának.

Kábé tíz percig nyomjuk a játékot, mígnem nagyjából sikerül mindenki nevét megjegyeznem. Ott van ugyebár Dini, aztán a közelében ülő Zalán, a nagyhangú, ám alacsony Milán, és Bence névrokona, nagy Bence. A magas, világosszőke hajú lány Judit, akit a többiek Juciznak, mellette kettővel ül Szonja. Van még Balázsuk (Bazsa, akit könnyű megjegyezni dús hajáról és gumis fejpántjáról), Edit, Sára (Sári), Andrea (Andi) és Petra (a kishúga sokáig nem tudta kimondani a nevét és Pekkának hívta, ami aztán rajta maradt).

Észreveszem, hogy egymás között más megszólítást használnak, mint amit nekünk mondanak, de persze a mi osztályunkban is megvannak az egyéni becézések, hiszen például Krisz engem Törcsinek szólít, míg Dominikot következetesen SRD-nek.

Amikor lejár a szünetünk, belebújunk a levetett kosárcipőkbe, megtöltjük a kiürült kulacsokat, és visszatérünk a palánkokhoz. Miután mindenki ledobja a sorozatait, a két edző bejelenti, hogy most már csak meccsezni fogunk, de még ezt is van hová fokozni. Kiderül, hogy a megismerkedésünk örömére a két osztály fog megmérkőzni egymással.

A kezdeti teljes kétségbeesésünket és pánikunkat egyszer csak felváltja valami egészen más: teljesen feltüzeljük magunkat, amolyan „na, majd mi jól megmutatjuk, mit tudunk” stílusban.

Az első negyedben én irányítok Konráddal és Krisszel az oldalamon (éljen az álomtrió), centernek pedig Regi és Gergő állnak be. Gergő újabban a mi ötösünkben játszik, míg Tibi Klauékhoz került. Nem mondom, hogy zökkenőmentes az együttműködésünk (mert nem az), de fix, hogy ha egyszer egyenesbe jövünk, nagyon erős kezdés lehetünk.

Elszántan lépünk pályára. A felsőbb éveseknél Dini irányít, bedobói Szonja és Milán, a centerek Dini barátja, Zalán és a nagyon magas lány, Judit.

Mialatt Szekeres kiosztja nekünk, hogy ki kit fogjon, mi egymás mellett sorakozva bámulunk ellenfeleinkre.

– Hogy lehet valaki ilyen magas? – nyekken egy aprót Krisz, mint akiben csak most tudatosul, hogy bizony a magasság igen előnyös a kosárlabdában.

– Ne parázz, úgyse neked kell fognod – nyugtatja Konrád, de látom rajta, hogy ezúttal még neki is támadtak kétségei.

– Regi, te fogod Juditot, Gergő Zalánt, Luca Szonját, Konrád Dénest, Krisz pedig Milánt.

– Na, tessék! Ez a te szerencséd, haver, megkaptad a legalacsonyabb játékost – veregeti hátba barátját Konrád, és igaza is van, hiszen Milán még nálam is alacsonyabb, nagyjából 160 centi lehet.

– Éljen! – lélegez fel Krisz kissé megkönnyebbülten.

– A kicsik veszik fel a jelzőmezt – lépked felénk Dini mosolyogva, és a kezünkbe nyomja a piros színű, fehér szegélyű felsőket.

– Az első két évben nekünk kellett, úgyhogy most rajtatok a sor – ért egyet Milán vigyorogva.

Mivel a jelzőmezek is számozottak, gyorsan rájuk vetjük magunkat, hogy megkaparintsuk a sajátunkat. Konrád lecsap az ötösre, én megszerzem a tizenhetest, és fürgén magamra kapom, nem törődve a kissé áporodott szagával.

A pálya közepe felé tartok, ahol Gergő a jelek szerint már sikeresen fel is hergelte Milánt. Úgy tűnik, az alacsony fiú ugrani tervez, ami nem tudom, mennyire hasznos Gergővel szemben, hisz jó húsz centi lehet közöttük.

A felsőbb osztály tényleg elég hangos, most is tőlük zeng a terem (Gergő a gúnyos és lesajnáló stílusával halkan is képes másokat felhergelni), mindaddig, míg az edzőjük rájuk nem pirít. Kékesi a kora ellenére, vagy pont amiatt, láthatóan remekül tudja kezelni az osztályát, még akkor is, ha ilyen hevesek.

Szonja mellé helyezkedem az ő térfelükön, majd Szekeres feldobja a labdát. Milán elrugaszkodik a földről, és a levegőbe lendül. Tátott szájjal bámulom.

Helyből olyan súlypontemelkedése van, amilyen nekem még nekifutásból se menne. És most nem túlzok!

Simán elüti Gergő orra elől a labdát, és egy jól irányzott mozdulattal oldalra löki Dininek. Amint földet ér, mint akit puskából lőttek ki, megindul a palánk felé, egy pillanattal később pedig Dinitől hibátlan pontossággal a kezébe kapja a labdát, és már kosarat is szerez.

Döbbenten pislogok, mert alig tudtam követni, hogy mi történt ez alatt a néhány másodperc alatt. És amikor már épp összeszedném magam, a srác csinál örömében egy helyből hátraszaltót, nekem meg hangosan koppan az állam a padlón. Kicsi a bors, de erős, mi?

Megrázom a fejem, hogy összekapjam magam, ugyanis mi következünk, és Konrád az alapvonalhoz lép, hogy bedobja a labdát az irányítónak.

A felsőbb évesek egészpályás védekezésre álltak, ami azt jelenti, hogy folyamatosan rajtunk vannak. Zsinórban megszereznek vagy 12 pontot, ugyanis olyan szorosan fognak minket, hogy a félpályán sem sikerül áttörnünk, nemhogy kosarat dobnunk (vagy megszerzik a labdát, vagy lejár a nyolc másodperc, amennyi idő alatt a támadó térfélre kellene juttatnunk a labdát).

Öt perc elteltével már ezerrel ver a szívem és kapkodom a levegőt, úgy kifárasztanak. Nagy nehezen összekaparunk négy pontot, és kiharcolok magamnak két büntetőt, de csak az elsőt sikerül bedobnom, a második kimarad, és esélyünk sincs megszerezni a lepattanót.

Szekeres nem kér időt, úgyhogy csak akkor tudunk szusszanni egyet, amikor Szonja Gergő faultja után büntetőt dob. A térdemen támaszkodva törlöm meg a pólóm belsejével izzadságban úszó arcomat. A lábam sajog, és teljesen kimerültnek érzem magam, pedig alig kezdődött el a meccs.

A nagyobbak könyörtelenül játszanak végig, és míg mi teljesen kikészülünk, nekik mintha meg sem kottyanna felvenni a harcot ellenünk.

A mérkőzés után mindannyian a pályán heverve próbálunk levegőhöz jutni, és teljesen sokkol, hogy mekkora a különbség a két osztály között.

– Ne csüggedjetek! – sétál közöttünk Szekeres. – A hagyomány része az első napon egy ilyen mérkőzés. Ők is kikaptak elsőévesként a nagyobbaktól, de a többi napon már keveredni fogtok, és ők arra törekednek majd, hogy segítsenek és fejlesszenek titeket.

– Most tuti csak arra törekedtek, hogy földbe döngöljenek – nyögi Krisz csukott szemekkel.

– Nos, mint mondtam, két éve őket is elverték, és szerintem két év múlva ti se fogjátok kímélni az elsősöket – mondja Szekeres sokat sejtetően.

– Hát ezek után biztos nem – ért egyet Dominik.

– A dobótábor utolsó napján újra megmérkőzhettek egymással, akkor már jobban fogjátok ismerni az ellenfeleitek technikáját, mozgását, játékát, így jobb helyzetben lesztek, mint most – biztat minket az edzőnk.

– Remélem, valamelyikünk nő még addig 20 centit – jegyzi meg Csenge szórakozottan, Krisz pedig elszántan felpattan.

– Nem fogunk még egyszer veszíteni! – tartja öklét a magasba.

– Vagy legalábbis nem ennyivel – vágja rá Eszti egy fokkal reálisabb célkitűzéssel.

– Nyújtsatok, aztán menjetek haza, egyetek és pihenjetek. Holnap találkozunk! – búcsúzik Szekeres mosolyogva.

– Igenis! – felelünk egyszerre.

Felülök, és kikötöm a cipőfűzőmet, mert jobb szeretek így nyújtani, bár mindig úgy helyezkedem, nehogy valaki megérezze a lábam szagát.

– Te, Törcsi! – fordul hozzám Krisz.

– Igen?

– Ez a te haverod… nem semmi irányító – vallja be őszintén, csípőkörzéseket végezve.

– Ugye? – mosolyodom el.

Igaz, évek óta nem láttam Dinit játszani, de világos, hogy ezt az időt másra sem használta, csak fejlődésre. A passzai pontosak, a dobásai betalálnak, a meglátásai bámulatosak.

– Sokat tanulhattál tőle – lép oda Dominik is.

– Általánosban nagyon jó edzőnk volt. Ugyan nem csinált semmi extrát, és a csapatunk sem volt kiemelkedően jó, de az alapokat rendesen belénk verte, és szerintem nagyon fontos, hogy azokat jól elsajátítsuk – magyarázom. – Viszont tény, hogy sokat figyeltem a felsőbb éveseket, próbáltam ellesni tőlük minden tudást és technikát.

– A fiúk úgy értik – veszi át a szót Konrád elgondolkodva –, hogy a játékotok, a megmozdulásaitok és a mozgásotok iszonyatosan hasonló… Szinte egyforma.