Cat Chant csodálattal csüggött a nővérén, Gwendolenen, aki boszorkány volt. Bámulta, és ragaszkodott hozzá. Egy szörnyű véletlen folytán az életük egyik percről a másikra gyökeresen megváltozott, és a fiúnak a nővérén kívül senkije nem maradt.
Egyszer az történt, hogy szüleik hajókirándulásra vitték a gyerekeket. Elegánsan felöltöztek, Gwendolen és a mamájuk szalagos fehér ruhában, Cat és a papájuk pedig a vasárnapi, szúrós anyagból készült kék öltönyében pompázott. Rekkenő hőség volt. A gőzhajó zsúfolásig telt beszélgető, nevetgélő, ünnepi ruhás emberekkel, akik vékonyra szelt vajas kenyeret eszegettek kagylóval, miközben a hajó hangosbemondója divatos slágereket bömbölt. Az utasok alig értették egymás szavát.
Egy biztos – a hajó túlságosan zsúfolt és öreg volt. Egyszerre csak elromlott valami a szerkezetében. És az egész nevetgélő, kagylót eszegető, vasárnapi ruhás tömeget elsodorta egy duzzasztógát áradata. Egy olyan oszlopnak ütköztek, amely épp azért állt ott, hogy ez ellen védelmet nyújtson. A vén lapátkerekes gőzhajó pedig nem bírta tovább, és egyszerűen ripityára tört. Cat úgy emlékezett az egészre, hogy a harsogó zene és a lapátkerekek a kék egekig szálltak. A sérült csövekből gőzfelleg tódult ki, és elfojtotta a tömeg sikolyát, mialatt az emberek egymás után buktak át a duzzasztógáton. Borzalmas baleset volt. Az újságok is megírták a Hetyke Hanna szerencsétlenségét. A szűk szoknyás hölgyek képtelenek voltak úszni. A szúrós kék öltönyt viselő férfiak sem voltak sokkal jobb helyzetben. Gwendolen azonban nem fulladt meg, hiszen boszorkány volt. Cat belecsimpaszkodott a nővérébe, amikor a hajó az oszlophoz vágódott, így szintén túlélte az egészet. Rajtuk kívül alig maradtak néhányan életben.
Az eset az egész országot megrázta. A hajóstársaság és Wolvercote városa magára vállalta a temetések költségeit. Gwendolen és Cat súlyos fekete ruháját is közpénzből vették. Fekete tollbóbitás lovak húzták a kocsit, amelyben a gyerekek a gyászmenetet követték. Más túlélők is ültek mellettük. Gwendolen rájuk pillantott, és azon töprengett, vajon ők is boszorkányok vagy varázslók lehetnek-e, de ezt nem bírta kitalálni. Wolvercote polgármestere alapítványt tett az életben maradt hajótöröttek részére; az egész országból dőltek az adományok. Az összes túlélő, aki megkapta belőle a részét, elment valahová, hogy új életet kezdjen. Catnek és Gwendolennek azonban égen-földön semmiféle rokona sem volt, hát Wolvercote-ban maradtak.
Ettől fogva híresek lettek. Mindenki nagyon kedves volt velük. Azt mondogatták, hogy milyen aranyos kis árvák. Ez igaz is volt. Szőkék, kék szeműek és sápadtak voltak, és igen jól néztek ki a fekete ruhájukban. Gwendolen csinos, korához képest magas lányka volt; Cat jóval alacsonyabb volt a koránál. Gwendolen anyáskodott az öccsével, amitől mindenki meghatódott. Cat nem is bánta ezt a dédelgetést, legalább nem érezte magát olyan elveszettnek. A hölgyek süteményt és játékokat ajándékoztak neki, a városi tanácsnokok felkeresték, és megkérdezték tőle, hogy s mint van; a polgármester pedig eljött, és megpaskolta a feje búbját, majd elmagyarázta, hogy az alapítvány pénzét letétbe helyezték számukra, míg fel nem nőnek. Addig pedig a város fog gondoskodni a tanulmányaikról és a megélhetésükről.
– És hol szeretnétek lakni, kicsikéim? – kérdezte a polgármester nyájasan.
Gwendolen erre azonnal rávágta, hogy a földszinti öreg Mrs. Sharpnál, akivel már beszélt is a dologról. Az öreg hölgy örült a gyerekeknek.
– Mrs. Sharp mindig jó volt hozzánk. Nála szeretnénk élni – magyarázta Gwendolen.
A kedves Mrs. Sharp is boszorkány volt – a nappali szobája ablakában lógó oklevél szerint Vizsgázott Boszorkány –, és nagy érdeklődést tanúsított Gwendolen iránt. A polgármester kissé elbizonytalanodott. Mint minden olyan ember, aki nem értett a boszorkánysághoz, ő sem ismerte el azokat, akik meg voltak áldva ezzel a tehetséggel. Megkérdezte Catet, mit szól Gwendolen tervéhez. Cat nem bánta. Legfőképp annak örült, hogy a régi, megszokott házban lakhat, még ha ezentúl a földszinti lakásban is. Mivel a polgármester úgy érezte, hogy a két árvát a lehető legboldogabbá kell tennie, beleegyezett. Gwendolen és Cat leköltözött Mrs. Sharphoz.
Visszatekintve erre az időre, Cat úgy érezte, ettől kezdve volt egészen bizonyos afelől, hogy Gwendolen boszorkány. Azelőtt még kételkedett. Ha a szüleitől kérdezősködött, azok csak a fejüket csóválták, sóhajtoztak, és szomorú arcot vágtak. Cat zavarba jött, hiszen jól emlékezett arra a galibára, amikor Gwendolen görcsöket okozott neki. Akkor nem értette, vajon hogyan vádolhatják a szülei ezzel Gwendolent. Ám mostanra mindez megváltozott. Mrs. Sharp nem csinált titkot a dologból.
– Nagy tehetséged van a varázsláshoz, drágám – hajolt Gwendolen felé –, és megszegném a kötelességem, ha hagynám, hogy ez a talentumod kárba vesszen. Most rögtön keresünk neked tanítót. Kezdetben a szomszédos Mr. Nostrumhoz járhatnál. Igaz, hogy Mr. Nostrum a város legcsapnivalóbb varázslója, de a tanításhoz kiválóan ért. Jó alapokat ad majd neked, aranyom.
Kiderült, hogy Mr. Nostrum az elemi ismeretek tanításáért óránként egy fontot, a haladók oktatásáért pedig egy guinea-t kér. Ez bizony nagyon sok, vélte Mrs. Sharp. Felvette legjobb fekete gyöngyös kalapját, és elrobogott a Városházára, hogy megtudja, hajlandó-e az alapítvány kifizetni Gwendolen tandíját.
Legnagyobb felindulására a polgármester elutasította. Kereken közölte Mrs. Sharppal, hogy a boszorkányság nem tartozik a normális tanulmányok közé. Mrs. Sharp kalapján még az üveggyöngyök is reszkettek a bosszúságtól, amikor hazatért, kezében azzal a lapos kartonpapír dobozzal, amelyet a polgármester adott át neki. A doboz telis-tele volt mindenféle limlommal, amelyet Gwendolen szüleinek hálószobájában szedegettek össze a nyájas szomszédasszonyok.
– Ostoba hivatalnok! – kiáltotta Mrs. Sharp, és a konyhaasztalra csapta a skatulyát. – A tehetségnek joga van ahhoz, hogy fejlődjék, ezt meg is mondtam a polgármesternek! De ne aggódj, drágám – tette hozzá, amikor meglátta Gwendolen vészjósló arcát. – Mindenre van megoldás. Mr. Nostrum ingyen fog tanítani, ha valamivel rá tudjuk bírni. És most lássuk, mi van ebben a dobozban! Szegény mamád és papád talán hagyott benne olyasvalamit, amit épp erre lehet használni.
Mrs. Sharp beszéd közben az asztalra borította a doboz tartalmát. Fura egyveleg volt benne – levelek, csipkék és emléktárgyak. Cat nem emlékezett rá, hogy valaha látta volna mindezt. Volt ott egy házasságlevél, amely szerint Francis John Chant tizenkét évvel ezelőtt feleségül vette Caroline Mary Chantet a wolvercote-i Szent Margaret-templomban, és volt egy elszáradt virágcsokor, bizonyára mama esküvői csokra. Alatta Cat egy pár csillogó fülbevalóra bukkant, amelyet soha nem látott anyja fülében.
Mrs. Sharp kalapja megremegett, amikor a fülbevalók fölé hajolt.
– Briliáns fülbevalók! – mondta. – Anyátok gazdag lány lehetett! Nos, ha elviszem ezeket Mr. Nostrumnak… de nem, többet kaphatnánk érte, ha Mr. Larkinsnak kínálnánk fel. – Mr. Larkinsnak ócskásboltja volt az utcájuk sarkán, ám azért nem csak ócskaságokat árult. A réz kályhaellenzők és csorba tányérok között értékes holmikat is lehetett találni; egy szerény felirat szerint Egzotikus Kínálat is akadt, ami azt jelentette, hogy Mr. Larkins denevérszárnyat, szárított tarajos gőtét és egyéb varázslási kellékeket is tartott raktáron. Egészen bizonyos, hogy Mr. Larkins kapva kapna a gyémántos fülbevalón. Mrs. Sharp mohón kidülledt szemmel kinyújtotta a kezét, hogy felemelje a fülbevalót.
Ugyanabban a pillanatban Gwendolen is a fülbevaló felé nyúlt. Egy árva szót sem szólt. Mrs. Sharp sem nyikkant meg. Mindkét kéz a levegőben lebegett. Szinte tapintani lehetett a feszültséget. Azután Mrs. Sharp visszahúzta a kezét.
– Köszönöm – mondta Gwendolen hűvösen, és fekete ruhája zsebébe dugta a fülbevalót.
– Érted, amit mondok? – buzgólkodott Mrs. Sharp. – Igazi tehetség vagy, drágicám! – mondta, azzal tovább válogatott a holmik között. Kiszedett egy öreg pipát, szalagokat, néhány szál fehér hangát, étlapokat, hangversenyjegyeket, majd felemelt egy köteg régi levelet. – Szerelmes levelek – pörgette végig az ujjai között –, apátok írta anyátoknak. – Letette a levélköteget, majd anélkül, hogy bármelyikbe belenézett volna, egy másik levélcsomagot emelt fel. – Ezt pedig anyátok küldte apátoknak. Nem vesszük hasznát.
Cat figyelte, amint Mrs. Sharp széles, vörös mutatóujja végigpörgetett egy harmadik csomag levelet is, és arra gondolt, hogy boszorkánynak lenni igazán jelentős időmegtakarítást jelenthet.
– Üzleti levelek – hirdette ki Mrs. Sharp. Hüvelykujja lassan újra végigtapogatott a levélkötegen. – Nocsak, mi ez itt? – kérdezte, azzal kibogozta a levelek köré kötött rózsaszínű szalagot, és óvatosan kivett, majd kisimított három levelet. – Chrestomanci! – kiáltotta. Alig mondta ki, máris a szájára csapta egyik kezét, és valamit mormolt magában. Az arca bíborvörös lett. Cat látta, hogy Mrs. Sharp meglepődött, rémült és kapzsi képet vág, mindezt egyazon időben. – Vajon mit írhatott ő a papátoknak? – mondta, amikor már összeszedte magát.
– Lássuk – mondta Gwendolen.
Mrs. Sharp mindhárom levelet kiterítette a konyhaasztalon, Gwendolen és Cat pedig föléjük hajolt. Cat figyelmét elsősorban mindhárom levél energikus aláírása keltette fel:
Majd azt vette észre, hogy a levelek közül kettőt ugyanazzal az erélyes kézírással írták, mint az aláírásokat. A legelső levélen tizenkét évvel ezelőtti, nem sokkal szülei esküvője utáni dátum volt. Ez állt benne:
Kedves Frank!
Felesleges felülnöd a magas lóra. Én csak azért ajánlottam, mert azt hittem, segíthet. Segíteni fogok, amennyire csak tudok, ha közlöd velem, mit tehetek. Joggal számíthatsz rám.
Szeretettel
Chrestomanci
A második levél kurtább volt:
Kedves Chant!
Hasonló jókat neked is. Eredj a pokolba!
Chrestomanci
A harmadik levelet hat évvel ezelőtt keltezték, és más kéz írta. Chrestomanci csupán a nevét kanyarította alá.
Uram!
Hat évvel ezelőtt figyelmeztették, hogy valami önnel kapcsolatos dolog meg fog történni, ön pedig világosan értésünkre adta, hogy nem óhajt segítséget tőlünk. Az ön bajai nem érdekelnek bennünket. És nem vagyunk jótékonysági intézmény.
Chrestomanci
– Vajon mit mondhatott neki a papátok? – morfondírozott kíváncsian és elszörnyedve Mrs. Sharp. – Mit gondoltok, drágáim?
Gwendolen olyan mozdulattal tárta ki kezét a levelek felett, mint aki tűznél melegszik. Mindkét kisujja megrándult.
– Nem tudom – mondta. – Pedig fontos dolog lehetett… kivált a legelső és az utolsó levél volt nagyon fontos.
– Kicsoda az a Chrestomanci? – kérdezte Cat. Ezt a nevet nagyon nehezen lehetett kiejteni. Cat megpróbálta úgy kimondani, ahogyan Mrs. Sharptól hallotta az imént: KRESZT-O-MEN-SZI. – Most jól mondtam?
– Jól, szívecském, de ne akard megtudni, kicsoda – mondta Mrs. Sharp. – Ha azt állítom, fontos valaki, azzal keveset mondtam, drágám. Bárcsak tudnám, mit írhatott neki a papátok! A stílusából ítélve nem sokan merészkedtek volna ilyesmire. És tessék, milyen választ kapott rá! Ám itt van három eredeti aláírás! Mr. Nostrum a szeme világát adná érte. Ó, mekkora szerencsétek van! Mr. Nostrum bizonyosan hajlandó lesz téged tanítani ezekért cserébe, kislányom!! És nemcsak ő, hanem az ország összes varázslója.
Mrs. Sharp vidáman tovább válogatta a doboz kincseit.
– Hát ez meg mi lehet? – Az üzleti levelek halmazából kis piros, noteszszerű gyufásdoboz pottyant ki. Mrs. Sharp óvatosan felemelte, és éppoly óvatosan kinyitotta. Félig tele volt vékony, keménypapírból készült gyufaszálakkal. Három szál gyufa elégett közülük, anélkül, hogy kitépték volna a dobozból. A harmadik annyira végigégett, hogy Cat úgy képzelte, az gyújthatta meg a másik kettőt.
– Hm. Azt hiszem, jobb lesz, ha elteszed ezt, drágám – mondta Mrs. Sharp, és odatolta Gwendolen elé a gyufásdobozt. Gwendolen berakta a ruhája zsebébe, a fülönfüggők mellé. – És mit szólnál ahhoz, ha ez a tiéd lenne, kicsim? – kérdezte Mrs. Sharp Cattől, mert eszébe jutott, hogy a fiúnak is kellene valami. Azzal odaadta neki a fehér hangavirágcsokrot. Cat a gomblyukában hordta, míg csak darabokra nem esett.
***
Amióta Mrs. Sharpnál laktak, Gwendolen szemlátomást fejlődésnek indult. A haja még aranyosabban csillogott, a szeme kékje mélyebb lett, és egész viselkedéséről lerítt a boldogság és az önbizalom. Cat mintha összehúzta volna magát, hogy helyet csináljon nővérkéjének, de efelől nem volt bizonyos. Ám ő sem volt boldogtalan. Mrs. Sharp éppolyan kedvesen bánt vele, mint Gwendolennel. A városi tanácsnokok és feleségeik hetenként többször is meglátogatták, és megsimogatták a fejét. Őt és Gwendolent Wolvercote legjobb iskolájában taníttatták.
Cat jól érezte magát az iskolában. Csupán egy dologban szenvedett hátrányt: balkezes volt, és a tanítók mindig megbüntették, valahányszor rajtacsípték, hogy bal kézzel ír. De a tanítók Cat előző iskoláiban is ugyanezt csinálták, így már megszokta a dolgot. Sok barátja akadt. Mindennek ellenére a szíve mélyén elveszettnek és magányosnak érezte magát. Így hát Gwendolenbe kapaszkodott, mivel egyes-egyedül ő volt a családja.
Gwendolen azonban sokszor türelmetlen volt az öccsével, bár rendszerint annyi teendője akadt, és olyan elégedett volt, hogy ez nem fordult valódi ingerültségbe.
– Hagyj békén, Cat – mondogatta. – Máskülönben… – Azzal összepakolta a tankönyveit a táskájába, és átsietett a szomszédba, hogy órát vegyen Mr. Nostrumtól.
Mr. Nostrum a levelek fejében örömmel oktatta Gwendolent. Mrs. Sharp tanévenként csupán egyetlen levelet adott oda neki, és a legutolsóval kezdte.
– Nem kapja meg egyszerre, nehogy elfogja a kapzsiság – mondta Mrs. Sharp. – És a legjobbat adjuk oda utoljára.
Gwendolen kitűnően haladt a tanulásban. Olyan ígéretes boszorkány volt, hogy az Első Varázslófokozatot átugrotta, és rögtön a Második Fokozattal kezdte. A Harmadikat és a Negyediket egyszerre érte el, épp karácsony előtt, és a következő nyáron már a Haladó Varázslással folytatta. Mr. Nostrum a kedvenc növendékének tartotta Gwendolent – ezt Mrs. Sharppal is közölte a kerítés fölött –, és Gwendolen mindig elégedetten és aranyló jókedvvel tért haza a leckeórákról. Heti két estén sétált át Mr. Nostrumhoz, hóna alatt a varázslófelszerelésével, mintha csak a zenetanárához tartana. Mrs. Sharp a városi tanácsnokok felé úgy is számolt el, mintha Gwendolen zeneórákat vett volna. Mivel Mr. Nostrum a leveleken kívül más fizetséget nem kapott, Cat úgy gondolta, hogy Mrs. Sharp részéről ez nem becsületes dolog.
– Valamit muszáj félretennem öregkoromra – mondta Mrs. Sharp ingerülten Catnek. – Abból nem sok hasznot húzok, hogy gondot viselek rátok, igaz? És nem bízom abban, hogy a nővéred megemlékezik majd rólam, amikor felnő, és híres lesz. Ó, istenem, cseppet sem bízom; efelől nincsenek illúzióim!
Cat tudta, hogy Mrs. Sharpnak sajnos igaza van. Kicsit sajnálta is emiatt, hiszen Mrs. Sharp igazán kedves volt, és Cat mostanra már azzal is tisztába jött, hogy az öregasszony maga nem valami jó boszorkány. A nappalija ablakában lógó Vizsgázott Boszorkány-oklevélen is az állt, hogy csupán a legalacsonyabb fokozatot érte el. Az emberek általában olyankor keresték fel Mrs. Sharpot, amikor nem engedhették meg maguknak, hogy az utca túlsó felén lakó három Akkreditált Boszorkány valamelyikét vegyék igénybe. Mrs. Sharp úgy egészítette ki a megélhetését, hogy Mr. Larkins ócskásboltjának ügynökösködött. Még Londonból is szerzett holmikat a bolt Egzotikus Kínálatába – ahogyan a varázsláshoz szükséges furcsa egyveleget nevezték. Mrs. Sharp roppant büszke volt londoni összeköttetéseire.
– Ó, igen – hangoztatta gyakorta Gwendolennek –, megvannak a magam kapcsolatai, meg biz ám! Olyanokat is ismerek, akik bármikor beszereznek nekem egy font sárkányvért, pedig az illegális dolog. Amíg velem vagytok, soha semminek nem lesztek szűkében.
Noha Mrs. Sharpnak nem voltak illúziói Gwendolen felől, mégis abban reménykedett, hogy ha a kislány megnő, ő, mármint Mrs. Sharp, lehetne a menedzsere. Cat legalábbis ezt gyanította. És sajnálta Mrs. Sharpot. A maga részéről biztosra vette, hogy amint Gwendolen híres lesz – mert abban, hogy híres lesz, Cat éppúgy nem kételkedett, mint Mrs. Sharp –, úgy dobja majd el magától az öregasszonyt, mint egy lyukas zoknit. Ezért hát így szólt:
– Majd én gondoskodni fogok magáról. – Cat nem rajongott ugyan a gondolatért, de úgy érezte, ezt kell mondania.
Mrs. Sharp hálásan fogadta Cat kijelentését. Azzal viszonozta, hogy Catet beíratta valódi zeneórákra.
– Akkor legalább a polgármester részéről sem érheti szó a ház elejét – mondta Mrs. Sharp, és úgy hitte, ezzel két legyet üthet egy csapásra.
Cat elkezdett hegedülni tanulni. Egészen jól haladok, gondolta. Szorgosan gyakorolt. Soha nem értette, hogy a felettük lakók vajon miért kezdik döngetni a mennyezetet, valahányszor játszani kezd. Mrs. Sharp, akinek fikarcnyi hallása sem volt, bólogatva és mosolyogva biztatta a fiút.
Cat egy este elmerülten gyakorolt, amikor Gwendolen beviharzott, és valami bűbájos ráolvasást süvített felé. Cat ámulva látta, hogy hegedű helyett egy nagy, cirmos macskát szorongat a farkánál fogva. A macska fejét az álla alá gyömöszölte, és az állat hátán húzta ide-oda a vonót. Gyorsan elhajította magától, ám a macska még így is megharapta az állát, és alaposan megkarmolta.
– Ezt most miért csináltad? – kérdezte Cat. A macska meggörbített háttal állt, és rámeredt.
– Mert úgy hangzik a nyiszogásod, akár a macskazene! – mondta Gwendolen. – Nem bírom tovább! Gyere ide, cicus, cicuskám! – A macska azonban Gwendolent sem kedvelte, és megkarmolta a felé nyújtott kezet. Gwendolen rácsapott a macskára. Az állat eliszkolt, de Cat nyomban űzőbe vette. – Állítsd meg! Ez a hegedűm! Állítsd meg! – kiabálta, ám a macska elmenekült, és ezzel Cat hegedűtanulásának is befellegzett.
Mrs. Sharpnak roppantul imponált Gwendolen tehetségének legújabb megnyilvánulása. Fel is mászott az udvarban egy székre, és a kerítés falán elmesélte a történteket Mr. Nostrumnak. Hamarosan a környék összes boszorkánya és varázslója erről beszélt.
A szomszédság tele volt boszorkányokkal, azonos foglalkozást űző emberek ugyanis szívesen telepednek le egymás közelében. Ha Cat kilépett Mrs. Sharp ajtaján, és jobb felé indult a Coven utcában, három Akkreditált Boszorkány, két Vizsgázott Varázsló, egy Jósnő, egy Varázspálcás Ember és egy Buzgó Boszorkánymester mellett haladt el. Ha pedig balra indult, akkor egyenest Mr. HENRY NOSTRUM Kir. Zeneprof, és Varázst Oktató mellett vitt el az útja, azután egy Tenyérjós, egy Minden Alkalomra Jó Bűbájosság meg egy Távolbalátó következett, míg végül odaérkezett Mr. Larkins boltjához. Ebben az utcában, meg a mellékutcákban is, a varázslatok sajátos illatától volt terhes a levegő.
A varázslók és boszorkányok egytől egyig szívbeli barátsággal fordultak Gwendolen felé. A macskával történt história mindnyájukat lenyűgözte. A macska a kedvencük lett, és elnevezték Hegedűnek. Bár az állat továbbra is kiállhatatlanul viselkedett, karmolt és harapott, ennivalójáról mindig gondoskodtak. A fő kedvenc természetesen Gwendolen volt. Mr. Larkins elhalmozta ajándékokkal. A Buzgó Boszorkánymester, ez az izmos, örökké borostás képű fiatalember, aki valahányszor Gwendolen elsétált a háza előtt, kikukkantott az ablakán, most átnyújtott neki egy mentacukorkát. És az összes boszorkány buzgón gyűjtötte számára az egyszerűbb bűvigéket.
Gwendolen mélységesen lenézte ezeket.
– Ezek azt hiszik, hogy kisbaba vagyok? Hiszen mérföldekkel állok felettük! – mondogatta, miközben félredobta a legutóbb neki szánt igét.
Mrs. Sharp, aki örömmel kapott minden segítségen, gondosan összegyűjtögette és eldugta a visszautasított ráolvasásokat. Egyszer-kétszer azonban Cat rábukkant valamelyik régi, véletlenül kint felejtett bűvszóra. Ilyenkor nem bírt ellenállni, ki akarta próbálni. Szerette volna, ha Gwendolen tehetségéből belé is szorult volna egy kevés. Abban reménykedett, hogy ő maga bizonyára későn érő fajta, és egy szép napon majd neki is engedelmeskedik valamelyik ráolvasás. De soha egyik sem fogadott szót – még az az igazán egyszerű sem, amely arannyá változtatja a rézgombot, pedig Catet ez izgatta legjobban.
A jövendőmondók sem fukarkodtak a Gwendolennek szánt ajándékokkal. A Tenyérjóstól alig használt kristálygömböt kapott, a Jósnő egy pakli kártyával lepte meg. A Tenyérjós a jövendőjét is megmondta, amitől Gwendolen rettentő izgatott lett.
– Híres leszek! Azt mondta, hogy ha minden jól megy, én uralkodhatok az egész világon! – újságolta Catnek.
Noha Cat nem kételkedett abban, hogy nővérkéje híres lesz, azt mégsem értette, hogyan uralkodhatna a világon, és ezt meg is mondta.
– Csupán egyetlen országban uralkodhatnál, akkor is csak úgy, ha hozzámennél a királyhoz. És a hercegnek már van felesége. Épp tavaly nősült meg – okvetetlenkedett Cat.
– Sokféle módon lehet uralkodni, nem csak így, te buta! – vágott vissza Gwendolen. – Mr. Nostrumnak máris sok ötlete van velem kapcsolatban. Persze vannak kisebb akadályok! Ott van a rosszra fordulás, amin felül kell kerekednem, és ott van az uralkodó Sötét Idegen. És amikor a Tenyérjós azt mondta, hogy uralkodni fogok a világon, az ujjaim rángatózni kezdtek, így hát tudom, hogy ez igaz! – Gwendolen önbizalma szemmel láthatóan határtalan volt.
Másnap Miss Larkins, a Távolbalátó behívta a házába Catet, és felajánlotta, hogy neki is megmondja a jövendőjét.