2.

Cat megrémült Miss Larkinstól, az ócskásboltos Mr. Larkins leányától. Miss Larkins fiatal és csinos volt. Lángolóan vörös hajzatát kontyba csavarta a feje búbján, de néhány indaszerű hajszála kiszabadult, és kecsesen a fülbevalója köré tekeredett. Miss Larkins igen tehetséges távolbalátó volt, és a macskahistória elterjedéséig ő volt a szomszédság kedvence. Cat emlékezett arra, hogy egykor a mamája is meg-megajándékozta Miss Larkinst.

Miss Larkins azért akar jövendőt mondani nekem, mert féltékeny Gwendolenre, gondolta Cat.

– Nem, nem, nagyon szépen köszönöm – hebegte, és hátrább húzódott Miss Larkins asztalkájától, amely tele volt jósláshoz szükséges holmikkal. – Minden úgy van jól, ahogyan van. Nem szeretném tudni a jövőt.

Miss Larkins azonban elcsípte és a vállánál fogva megragadta Catet. Cat izgett-mozgott. Miss Larkins illatszere azt kiabálta Cat felé, hogy IBOLYA!, a kisasszony fülbevalója úgy himbálózott, akár a bilincs, és a fűzője megnyikordult, ahogyan közelebb húzódott.

– Buta fiú! – búgta Miss Larkins mély, zengő hangján. – Hiszen nem akarlak bántani! Csak tudni akarom!

– De én nem akarom tudni – tekergett erre-arra Cat.

– Maradj nyugton! – sziszegte Miss Larkins, és mélyen Cat szemébe nézett.

Cat gyorsan lehunyta a szemét. Még erősebben próbált kiszabadulni. Sikerült is volna, ha Miss Larkins nem esik oly hirtelen transzba. Cat egyszeriben azt tapasztalta, hogy a nő olyan erővel szorongatja, ami még a Buzgó Boszorkánymesternek is a becsületére vált volna. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy Miss Larkins üres tekintettel mered az arcába. A kisasszony egész testében remegett, fűzője úgy nyikorgott, ahogyan öreg ajtószárnyak szoktak nyekeregni a süvítő szélben.

– Jaj, kérem, eresszen el! – könyörgött Cat, de Miss Larkinson látszott, hogy meg sem hallja. Cat megpróbálta lefejteni válláról a görcsösen markoló ujjakat, de nem bírta megmozdítani. Ezek után feladta, és ernyedten belebámult Miss Larkins merev arcába.

Miss Larkins kinyitotta a száját, amelyből ismeretlen hang tört ki. Férfihang volt, hadarva, de barátságosan beszélt.

– Nagy terhet vettél le rólam, fiacskám – mondta a hang, és elégedettség csendült ki belőle. – Nagy változás vár most rád. De nagyon ügyetlen voltál, négy máris elveszett, és csak öt maradt. Sokkal óvatosabbnak kell lenned. Két oldalról leselkedik rád veszedelem, tudod?

A hang elhallgatott. Cat ekkorra már annyira rettegett, hogy moccanni sem mert, csak várta, mi jön még. Miss Larkins magához tért, ásított egyet, és elengedte a fiút, hogy egyik kezével elegánsan leplezze ásítását.

– No, ez is megvolt – mondta Miss Larkins a rendes hangján. – Mit mondtam?

Most, hogy kiderült, Miss Larkinsnak halvány sejtelme sincsen arról, amit mondott, Cat hideglelősen libabőrös lett. Csupán egyet tudott – el akar innen szaladni, mégpedig azonnal. Megcélozta az ajtót.

Miss Larkins űzőbe vette, újra elkapta, és megrázta.

– Mondd meg! Mondd meg! Miket beszéltem? – A heves rázástól Miss Larkins vörös haja kibomlott, a fűzője pedig olyan hangokat adott, mint a recsegve kettétörő deszka. Ijesztő volt. – Milyen hangon beszéltem? – követelte a választ Miss Larkins.

– Fé… férfihangon – hebegte Cat. – De egészen kedves volt.

Miss Larkins ámult-bámult.

– Férfihangon? Nem Bobby vagy Dodó hangján? Már úgy értem, nem gyerekhangon?

– Nem.

– Milyen különös! Még soha nem beszéltem férfihangon. És mit mondott a hang?

Cat elismételte a hallottakat. Akkor sem felejtem el ezeket a szavakat, ha száz évig élek, gondolta.

Némi megkönnyebbüléssel látta, hogy Miss Larkins éppoly rejtélyesnek találja az elhangzottakat, mint Cat maga.

– Nos, úgy gondolom, ez valami figyelmeztetés – mondta bizonytalanul, szinte csalódottan. – És mást nem mondott? A nővéredről nem beszélt?

– Nem. Semmit.

– Hát jó – mondta Miss Larkins bosszúsan, és elengedte Catet, mert fel akarta tűzni a kontyát.

Abban a pillanatban, amikor Miss Larkins a hajával kezdett foglalatoskodni, Cat megugrott előle. Kirontott az utcára, de érezte, hogy még mindig reszket, mint a nyárfalevél.

Ám abban a pillanatban két újabb emberbe ütközött.

– Á! Íme az ifjú Eric Chant – lépett oda a járdán Mr. Nostrum. – Ismeri a bátyámat, Williamet, ifjú Chant?

És Cat karját újból megragadták. Megpróbált mosolyogni. Nem mintha utálta volna Mr. Nostrumot. Csak az volt a kínos, hogy Mr. Nostrum mindig ezen a tréfálkozó hangon szólt hozzá, ifjú Chantnek nevezte, így hát roppant nehéz volt társalogni vele. Mr. Nostrum kicsi volt és kövér, őszes haját kettéválasztva viselte. A bal szemére kancsalított, valahogy oldalvást nézett vele. Catnek emiatt is nehezére esett a beszélgetés vele. Vajon ránéz, és hallgatja, amit mond? Vagy a gondolatai ugyanúgy elkalandoznak közben, akár a tekintete?

– Igen… igen. Már találkoztam a bátyjával – válaszolta Cat.

Gyakran látta Mr. William Nostrumot, aki rendszeres időközökben meglátogatta az öccsét. Mr. William jómódú varázsló volt, Eastbourne-ben működött. Mrs. Sharp azt állította, hogy Mr. Henry Nostrum a gazdag bátyján élősködik, tőle kapja a pénzt is, meg a ráolvasásokat is. Bármi volt az igazság, Cat úgy találta, hogy Mr. William Nostrummal még keservesebb beszélgetni, mint az öccsével. Az idősebb Nostrum még egyszer olyan magas volt, mint a testvére, és mindig elegáns öltönyt viselt, mellényén vastag ezüst óralánccal. Ettől eltekintve szakasztott mása volt Mr. Henry Nostrumnak, kivéve, hogy neki mindkét szeme kifelé kancsalított. Cat azon töprengett, vajon hogyan láthat Mr. William bármit is egyáltalán.

– Jó napot, uram. Hogy van? – kérdezte udvariasan.

– Nagyon jól – válaszolta Mr. William gyászosan kongó hangon, mintha épp az ellenkezője lenne igaz.

Mr. Henry Nostrum mentegetőzve pislantott a bátyjára.

– A helyzet az, ifjú Chant – magyarázta –, hogy kedvezőtlen fordulat állt be. A bátyám kissé kiborult. – Mr. Henry lehalkította a hangját, kancsal bal szeme körülvándorolta Cat jobb oldalát. – Azokról a levelekről van szó… Tudja Már, Kitől. Semmire nem jöttünk rá. Úgy látszik, Gwendolen sem tud semmit róla. Mondja csak, ifjú Chant, merő véletlenségből nem tudja, hogy nagyra becsült és elsiratott atyja miért állhatott kapcsolatban azzal – nevezzük magunk között Magasztos Személyiségnek –, aki aláírta a leveleket?

– Attól tartok, hogy a leghalványabb sejtelmem sincsen – válaszolta Cat.

– Nem voltak rokonai az atyjának? – tudakolta Mr. Henry Nostrum. – Chant igazán jó név.

– Azt hiszem, inkább rossz név lehet. Nincsen semmiféle rokonságunk.

– És mi van a drága mamájával? – szívóskodott Mr. Nostrum, akinek kancsal szeme valahová a távoli messzeségbe révedt, mialatt a bátyja egyik szeme borongósan a járdát, a másik meg a háztetőket kémlelte, egyazon időben.

– Láthatod, Henry, hogy ez a szegény fiú semmit nem tud – mondta Mr. William. – Még arról sem vagyok meggyőződve, hogy meg tudja mondani a drága mamája leánykori nevét.

– Ó, azt igazán tudom – mondta Cat. – Rá van írva a házasságlevelükre. Őt is Chantnek hívták.

– Fura – forgatta a fél szemét Mr. Nostrum a fivérére.

– Fura, és természetesen hasznavehetetlen – értett egyet Mr. William.

Catnek elege lett. Úgy érezte, hogy ha itt marad, jövő karácsonyig faggatják.

– Nos, ha olyan nagyon tudni akarják, miért nem írnak, és kérdezik meg magától Mr… izé… Mr. Chres…

– Csitt! – tört ki Mr. Henry Nostrum hevesen.

– Hammm! – mondta a bátyja majdnem ugyanolyan hevességgel.

– Úgy értem, a Magasztos Személyiségtől – nézett fel Cat ijedten Mr. Williamre. Mr. William szeme most egyenesen az arcába nézett. Cat attól rettegett, hogy Mr. William is mindjárt transzba esik, ahogyan az imént Miss Larkins.

– Jó ötlet, Henry, jó ötlet! – kiáltott fel Mr. William. Majd diadalmas mozdulattal kihúzta a zsebóráját, felemelte, és megrázta. – Akkor hát az ezüstre! – kiáltotta.

– Nagyon örülök – mondta Cat udvariasan. – Most már mennem kell. – Végigrohant az utcán, olyan sebesen, amennyire csak bírt. Aznap délután, amikor kiment a házból, ügyelt rá, hogy jobbra forduljon, és a Buzgó Boszorkánymester házának irányába induljon el a Coven Streeten. Kínos volt, mert így nagy kerülőt kellett tennie ahhoz, hogy eljusson a barátaihoz, de Cat bármit megtett, nehogy újra találkoznia kelljen Miss Larkinsszal vagy a két Nostrummal. Már-már azt kívánta, bárcsak elkezdődne a tanév.

***

Amikor Cat aznap este hazament, Gwendolen épp megérkezett a Mr. Nostrum-féle óráról. Most is a szokásos izgatott, elégedett arckifejezés látszott rajta, ám ezenkívül titokzatos és fontoskodó képet is vágott.

– Jó ötlet volt, Cat, hogy írni kell Chrestomancinak – mondta az öccsének. – Nem is tudom, miért nem nekem jutott eszembe. De már megírtam.

– Miért te írtál? Miért nem Mr. Nostrum? – kérdezte Cat.

– Természetesebbnek hat, hogy én írtam. És gondolom, nem nagy baj, ha a birtokába jut az aláírásomnak. Mr. Nostrum diktálta a szöveget.

– Egyébként miért érdekli ez annyira Mr. Nostrumot?

– Miért, te talán nem szeretnéd tudni? – kiáltott fel Gwendolen.

– Nem. Nem szeretném – jelentette ki Cat. – Sokkal jobban szeretném, ha érne már a vadgesztenye – mondta, mert eszébe jutott mindaz, ami aznap délelőtt történt vele, és amitől azt kívánta, bárcsak kezdődne már az iskolaév.

– A vadgesztenye! – mondta a legmélységesebb undorral Gwendolen. – Micsoda alantas gondolkodás! Mellesleg még jó hat hét kell, hogy a vadgesztenye beérjen.

– Tudom – mondta Cat. Két napon át nagyon vigyázott, és mindig jobbra indult, valahányszor elment hazulról.

Aranyló őszi napok jöttek, amikor augusztus szeptemberbe fordult. Cat és barátai a folyó mellett kószáltak. Másnap egy falra bukkantak, amin átmásztak. A fal mögött gyümölcsöskert húzódott, és a fiúk felfedeztek egy édes, fehér, korán érő almától roskadozó fát. Jól megtömték a zsebüket, sőt még a sipkáikat is az almával. Ám azután egy felbőszült kertész alaposan megkergette őket a gereblyéjével. Úgy rohantak haza a fiúk, mint a megkergült nyulak. Mégis, Cat boldog volt almazsákmányával. Mrs. Sharp szívesen elrágcsált egy-egy almát. Cat pedig reménykedett, hogy az asszony nem készít neki hálaképpen gyömbéres süteményemberkéket. A sütiemberkék általában jó szórakozást nyújtottak. Leugrottak a tányérról, és elfutottak, amikor Cat meg akarta enni őket. Amikor végre, hosszas hajsza után, sikerült egyet befognia, élvezettel – és tegyük hozzá, bűntudat nélkül – majszolta el őket. Tisztességes küzdelem volt, és valakinek veszítenie kellett. Ezek lettek volna a szabványos sütik. Ám Mrs. Sharp gyömbéres figurái semmit nem csináltak. Olyan lusták voltak, hogy csak heverésztek, és bágyadtan lógatták a karjukat. A fiúnak nem volt szíve hozzá, hogy lenyelje őket.

Cat gondolataiba merülve baktatott az úton, és ügyet sem vetett arra a bérkocsira, amely a Buzgó Boszorkánymester háza mellett parkolt. Az oldalajtón ment be a házba, és egyenesen a konyhába indult.

– Nézze csak, mit hoztam magának, Mrs. Sharp! – kurjantott nagyot. Mrs. Sharp azonban nem volt odabent. Helyette magas, választékosan öltözött férfi állt a konyha közepén.

Cat némi aggodalommal pillantott rá. Ez a férfi valószínűleg egy újabb gazdag városi tanácsnok. Csakis az efféle népek viselnek ilyen gyöngyszürke csíkos nadrágot, ilyen finom bársonykabátot, és csak az ő fejükön látni cilindert, a lábukon meg csillogó lakkcipőt. A férfinak sötét haja volt. Cat percig sem kételkedett abban, hogy ez a férfi Gwendolen Sötét Idegenje, aki eljött, hogy segítsen nővérének a világ kormányzásában. De miért a konyhában álldogál? A vendégeket mindig egyenesen a társalgóba szokták vezetni.

– Ó, jó napot, uram! Parancsoljon, fáradjon erre! – lihegte Cat.

A Sötét Idegen ámuló arccal nézett rá. Nem is csoda, gondolta Cat zavartan. A konyhában a szokásos rendetlenség dúlt. A tűzhely merő hamu volt, az asztal közepén pedig ott hevertek Mrs. Sharp félkész gyömbéres süteményemberkéi. A ráolvasás alapanyagai gyűrött újságpapírba csavarva és szutykos bögrékbe gyömöszölve az asztal túlsó végében szomorkodtak, míg a másik sarkán legyek zümmögtek egy ebédre szánt húsdarab felett, amely majdnem olyan gusztustalannak látszott, mint a ráolvasás hozzávalói.

– Ki vagy te? – kérdezte a Sötét Idegen. – Az az érzésem, hogy ismerlek. Mi van a sapkádban?

Cat figyelmét teljesen lekötötte a konyhában uralkodó felfordulás, de az utolsó kérdést elkapta.

– Alma – mutatta felvidámodva. – Finom édes. Csórtam.

– Csórtad. Ez a lopás bizonyos formája – mondta az idegen komoly arccal.

Cat ezt magától is nagyon jól tudta, de arra gondolt: még ha a férfi városi tanácsnok is, akkor sem szép dolog tőle, hogy elrontja az örömét az ítéletével.

– Tudom – bólintott. – De lefogadom, ön is csinált ilyesmit gyerekkorában.

Az Idegen köhintett, és másra terelte a szót.

– Még mindig nem mondtad meg, ki vagy.

– Bocsánat. Tényleg nem mondtam? A nevem Eric Chant, de általában csak Catnek szólítanak.

– Gwendolen Chant tehát a testvéred? – kérdezte az Idegen, miközben egyre szigorúbb és szánakozóbb arcot vágott. Bizonyára valami rémes barlangnak tartja Mrs. Sharp konyháját, gondolta Cat.

– Úgy van. De nem kerülne beljebb? A szobában nagyobb a rend…

– Levelet kaptam a nővéredtől – mondta az Idegen, és továbbra is úgy álldogált, mint akit odaszögeztek. – Amikor elolvastam, az volt a benyomásom, hogy a szüleiddel együtt te is vízbe fúltál.

– Ön bizonyára téved – felelte szórakozottan Cat. – Nem fulladtam meg, mert Gwendolenbe kapaszkodtam, ő pedig boszorkány. A nappali szoba tényleg tisztább.

– Értem – bólintott az Idegen. – A nevem egyébként Chrestomanci.

– Ó! – Micsoda helyzet! Cat rárakta az almával teli sapkát a ráolvasás kellékeinek tetejére, és erősen remélte, hogy ezzel palacsintává lapította az egész ráolvasást. – Akkor most azonnal be kell jönnie a szobába.

– Miért? – kérdezte Chrestomanci összezavarodva.

– Azért, mert maga túlságosan fontos valaki ahhoz, hogy itt ácsorogjon – mondta Cat kétségbeesve.

– Miből gondolod, hogy fontos vagyok?

Cat a legszívesebben megrázta volna a férfit.

– Annak kell lennie. Drága ruhát visel. És Mrs. Sharp is azt mondta, hogy maga fontos. Azt is mondta, hogy Mr. Nostrumnak ki fog esni a szeme, ha meglátja a maga három levelét.

– És tényleg kiesett Mr. Nostrum szeme a leveleimtől? Nem hinném, hogy annyit érnek.

– Nem. De azok miatt tanítja Gwendolent.

– Micsoda? A szeméért? Hű, de kínos – mondta Chrestomanci.

Ebben a pillanatban szerencsére léptek kopogása hallatszott, és Gwendolen esett be a konyhaajtón, ragyogva, boldogan és izgatottan.

– Mr. Chrestomanci?

– Egyszerűen csak Chrestomanci. Igen. Te talán Gwendolen vagy?

– Igen. Mr. Nostrum mondta, hogy kint áll egy kocsi.

Gwendolen után Mrs. Sharp is befutott, éppoly lélekszakadva. Ők ketten aztán egymás szavába vágva beszélni kezdtek, aminek Cat nagyon örült. Chrestomanci végül megadta magát, és bement a nappali szobába, ahol Mrs. Sharp hódolatteljesen megkínálta egy csésze teával és egy tányér bágyadtan integető gyömbéres süteményemberkével. Cat érdeklődve nézte, és látta, hogy Chrestomancinak sem volt szíve ahhoz, hogy megegye a sütiemberkéket. Megivott egy csésze teát – szerényen, cukor és tej nélkül, és azt kérdezgette, hogyan történt, hogy Gwendolen és Cat idejött lakni Mrs. Sharphoz. Mrs. Sharp megpróbálta azt a benyomást kelteni, hogy kizárólag a jó szíve vezérelte a gyerekek ellátására, és egy fityinget sem kap érte. Titokban azt remélte, hogy Chrestomanci éppúgy hajlandó lesz hozzájárulni a kiadásaihoz, ahogyan a Városi Tanács.

Gwendolen azonban elhatározta, hogy őszinte lesz, mint a nap.

– A város fizet értünk – magyarázta. – Mert mindenki annyira sajnálta a balesetet. – Cat részben örült nővére szavainak, részben arra gyanakodott, hogy Gwendolen máris elveti magától Mrs. Sharpot, mint egy lyukas zoknit.

– Akkor fel kell keresnem a polgármestert, hogy beszéljek vele – állt fel Chrestomanci, és elegáns öltönyének ujjával leporolta a kalapját. Mrs. Sharp sóhajtozott, és egészen magába roskadt. – Ne aggódjon, Mrs. Sharp – mondta Chrestomanci. – Senki nem kívánja magától, hogy fillér nélkül maradjon. – Ezek után kezet fogott Gwendolennel és Cattel. – Már korábban el kellett volna jönnöm meglátogatni benneteket. Ne haragudjatok. Apátok pokolian goromba volt velem. Remélem, még találkozunk. – Azután kiment a kocsijához, és otthagyta a szörnyen elsavanyodott Mrs. Sharpot, a diadalmas Gwendolent és az ideges Catet.

– Minek örülsz annyira? – kérdezte Cat a nővérétől.

– Mert láttam, mennyire meghatódott az árvaságunktól. Bizonyára örökbe fogad minket. Ezzel megcsináltam a szerencsémet!

– Ne beszélj szamárságokat! – csattant fel Mrs. Sharp. – A szerencséd éppúgy áll, ahogyan eddig. Idejött talpig kiöltözve, de nem mondott semmit, és nem is ígért semmit.

Gwendolen önhitten mosolygott.

– Maga nem látta azt a szívhez szóló levelet, amit írtam neki.

– Lehet, hogy nem láttam. De neki nincs is szíve, ami elfacsarodhatna!

Cat egyetértett Mrs. Sharppal; kissé kényelmetlenül érezte magát, mert úgy vélte, Gwendolen és Mrs. Sharp megérkezte előtt ő maga éppolyan sértően viselkedett Chrestomancival, mint hajdan az apjuk. Remélte, hogy Gwendolen nem jön rá, mert akkor nagyon dühös lesz.

Ám Cat legnagyobb meglepetésére kiderült, hogy Gwendolennek volt igaza. Aznap délután a polgármester felkereste őket, és elmondta, hogy Cat és Gwendolen ezentúl Chrestomancinál élnek majd – mint saját családjának tagjai.

– Gondolom, nem kell mondanom, milyen szerencsés kis emberek vagytok – fejezte be a polgármester, mire Gwendolen örömsikoltást hallatott, és átölelte a morcos Mrs. Sharpot.

Cat idegesebbnek érezte magát, mint valaha. Megráncigálta a polgármester kabátujját.

– Elnézést kérek, uram, de voltaképpen ki ez a Chrestomanci?

– Egy igen kiváló úriember – paskolta meg a polgármester Cat fejét. – Nemsokára Európa koronás főivel parolázhattok, fiacskám. Na, mi a véleményed erről?