Muszáj változtatnom az életemen. Egy csődtömeg vagyok. Nem járok emberek közé. Otthon ülök a számítógépem előtt, és csak írok, írok. Elfelejtettem, hogyan kell élni! Hogyan kell boldognak lenni! Hogyan kell kikapcsolódni. Az egyetlen ember, aki felhív, az az apám. Régen én egyáltalán nem ilyen voltam. Voltak barátaim. Mindig mosolyogtam. Még az egyetemen csupa szív, segítőkész, mosolygós, folyton pörgő csajszinak ismert mindenki. Aztán férjhez mentem. Eltelt hét év, és ez lett belőlem. Egy roncs. Borzasztó!
Egyedül sétálok a körúton. Az elmúlt néhány évben tulajdonképpen mindennap egyedül sétáltam. A férjem csakis a munkájának élt. Mire hazajött, fáradt volt, a kikapcsolódást számára a barátok jelentették. Mégis milyen kapcsolat az, amikor a férj még valami apróságot sem vesz karácsonyra a feleségének? Még egy könyvet sem? Nem ünnepeltünk meg soha semmit. Azt sem, amikor elkészültem egy regénnyel, vagy ha Valentin-nap volt. Mások színházba, koncertekre járnak. Élnek. Én nem is éltem az elmúlt években.
Legszívesebben elsírnám magam. Fogalmam sincs, miként hozhatnám rendbe az életem. Annyit tudok, hogy így nem mehet tovább. Harmincöt éves vagyok, és még egy lakásom sincs. Minden a férjem nevén van. Ezt is jól elszúrtam. Pedig tizennégy éves korom óta dolgozom. Már diákkoromban minden nyarat végigrobotoltam, az egyetem mellett is vállaltam munkát, hogy el tudjam tartani magam, hogy jussak egyről a kettőre. Hogy tudjak saját lakást venni, amiről elmondhatom, hogy az enyém. Vettem is, vagyis elkezdtem megvenni, de közben megismerkedtem a férjemmel, és mivel összeházasodtunk, beszállt ő is, felesben fizettük a lakást, amit most nélküle nem tudok eladni. Óriási. Harmincöt évesen nincs hol laknom. Ráadásul már a könyveim sem fogynak úgy, mint régen. Az embereknek nincs pénzük könyvekre, mindemellett rengeteg könyv van a piacon. Nincs miből megélnem, még egy albérletet sem tudnék kifizetni.
Teljesen össze vagyok zuhanva lelkileg.
Ha a barátnőm, Aliz nem ajánlja fel, hogy amíg külföldön van, pár hétig nála lakhatok, fogalmam sincs, mihez kezdenék. Ez borzasztó!
Az ügyvédemmel találkozom. A Starbucksban. Kért még egy aláírást, és mivel itt van a belvárosban, a környéken, azt javasolta, hogy ott fussunk össze.
Oda tartok.