Szerencsére találtam szabad asztalt. Csak Evelinre várok. A pénztárcámat bámulom, benne azt a pár ezrest meg a bankkártyámat, a spórolt pénzemmel. Ez nagyon hamar el fog fogyni – hasított belém a felismerés. Összeszorult a gyomrom. Soha életemben nem voltam még ennyire kétségbeejtő anyagi helyzetben. Imádok írni, de ha ez így megy tovább, másik főállás után kell néznem. Elszorul a szívem, ha belegondolok, hogy soha többé nem írhatok regényt. Hogy soha többé nem lesz időm szavakba önteni azokat a történeteket, amelyek a fejemben vannak.
Kisvártatva Evelin is befutott. Intett, hogy egy perc, és jön, csak rendel magának egy kávét. Aztán gyorsan leült mellém, és elém rakta a papírokat. Ő ilyen. Állandóan rohan. Hol a bíróságra, hol az irodájába, hol pedig ügyfélhez siet. Aláírtam, amit kellett, és már el is robogott. Én meg csak ültem ott, és az üres poharát bámultam. Basszus! Még egy kávéra sem futja. Harmincöt évesen! Éreztem, hogy könnybe lábad a szemem. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Hogy mehetett ennyire tönkre az életem? Aztán hirtelen ráeszméltem, hogy hol vagyok. Egy kávézóban, ahol jórészt külföldiek vannak, és a hely dugig van emberekkel. Össze kell szednem magam. Nincs erőm feltápászkodni sem. Körbenéztem. Mennyi vidám, boldog ember! Barátokkal, családdal, csoporttársakkal ülnek az asztaloknál. Aztán egyszer csak észrevettem velem szemben egy pasit az egyik asztalnál. Csakis azért tűnt fel, mert ahogy ránéztem, összetalálkozott a tekintetünk. Anyám! Micsoda jóképű pasi! – állapítottam meg. Ismerősnek tűnt, de nem bírtam rájönni, honnan. Egyedül ült. Kávét ivott. És közben engem bámult. Elkaptam a tekintetem, és zavartan körbehordtam, hátha valaki mást néz, de nem ült a közelemben senki, csakis engem bámulhatott.
Alexa, ez gáz, már hallucinálsz is?! – szóltam rá magamra. Ideje elindulnod. Fogtam a táskámat, és épp felállni készültem, amikor látom, hogy valaki az asztalomhoz lép.
– Helló! – köszönt rám egyszer csak angolul az az idegen pasi, aki az előbb még a másik asztaltól bámult. Éreztem, hogy elvörösödöm. Ez meg mégis mit akar tőlem? Nem is beszélek angolul, pontosabban beszélek, de ezer éve nem használtam a nyelvet, így per pillanat köpni-nyelni nem tudok. Felnéztem rá, de nyomban meg is bántam. Különös érzés futott végig rajtam, amikor találkozott a tekintetünk. – Leülhetek egy percre? – kérdezte halvány, csalfa mosollyal az arcán.
– Csak nyugodtan! Én már úgyis épp indultam – reagáltam. Azt hittem, az asztalomra pályázik.
– De én veled szeretnék beszélni – mondta, mire szinte teljesen ledermedtem. Miért akarna ez a pasi velem beszélni?
– Elnézést, de én nem beszélek túl jól angolul – nyögtem ki lányos zavaromban. Mást egyébként még magyarul sem bírtam volna kipréselni magamból, különösen mert a pasi egyenesen rám szegezte, szinte belém fúrta égszínkék tekintetét. A sármja bárkit elbűvölt volna. Olyan kisugárzása van, amit nem tudtam hová tenni. Ad magára, ez látszik. Mesés illatfelhő lengi körbe, valósággal elbódít. Farmert, inget és elegáns kabátot visel. Kézfején látszik, hogy a karján van egy tetoválás.
Beszarás, mennyire jó pasi! Pedig alapból még csak nem is az esetem! Sosem állnék szóba egy tetovált alakkal, akiről csak úgy süt, hogy nőcsábász.
– Dehogynem – reagálta kaján mosolyra húzva a száját, miközben alaposan végigmért. – Jayden Brooks vagyok – mutatkozott be, és kezet nyújtott. Erre hirtelen lemerevedtem. Úgy éreztem, még csak arra sem vagyok képes, hogy fogadjam a kézfogását.
– Jayden Brooks? A színész? – makogtam, akár egy gyengeelméjű.
– Pontosan – húzta még sátánibb, csúfondáros mosolyra a száját, és a reakciómat figyelte. Miért érzem azt, hogy ennek a találkozásnak nem lesz jó vége? – Beszélhetnénk? A könyvedről lenne szó – mondta, és én még inkább úgy éreztem, képtelen vagyok megszólalni.
Ez nem velem történik, ugye? Tavaly írtam egy regényt, és a főhősnek, tök véletlenül, a Jayden Brooks nevet adtam. Őszintén! Halványlila fogalmam nem volt róla, hogy valóban létezik egy Jayden Brooks, aki, mit ad ég, pont egy híres hollywoodi színész. Akárcsak az én főhősöm a regényemben! Ha Aliz nem mondta volna, még most sem tudnám, kinek a nevét választottam a regényhősöm számára. De mégis hogy lehet, hogy nem tudtam róla, hogy van egy ilyen nevű színész? Aki ráadásul ennyire jóképű? Úgy, hogy sosem láttam a filmjeit! Úgy, hogy eddig nem is éltem! Nem jártam moziba, nem néztem tévét, csakis a regényírásnak éltem. Az volt az én mentsváram. De akkor meg mégis, hogy lehet, hogy ennek ellenére ugyanazt a nevet adtam a főhősömnek?! Szimpla véletlen! De gondolom, ezt soha, senki nem hinné el nekem a mai, felgyorsult, internetalapú világban. Viszont van egy olyan érzésem, hogy az már közel sem véletlen, hogy egyszer csak, a semmiből felbukkant Budapesten, a kedvenc Starbucksomban az igazi Jayden Brooks, a világhírű Jayden Brooks, és le is szólít! Engem! Eljött Amerikából Magyarországra, hogy megkeressen? Mert nyilván ez történt! Más magyarázatot per pillanat nem találok arra, hogy kerül ide, és miért éppen nekem mutatkozott be. Úgy éreztem, jobb lesz nem belebonyolódni az egészbe.
– Alexandra Turai – nyújtottam neki kezet. Patthelyzet volt. Nem tehettem mást. Illetlenség lett volna visszautasítani a kézfogást. De aztán nem bírtam tovább, és magyarázkodni kezdtem. – Elhinnéd, hogy amikor a regényt írtam, még fogalmam sem volt arról, hogy tényleg létezik egy Jayden Brooks nevű színész? Elnézést, hogy pont a te nevedet találtam ki. Ez így utólag elég vicces. El se hiszem, hogy ekkora slamasztikába kerültem emiatt. Nyilván én vagyok az egyetlen, aki még A galaxisok című filmedet sem látta! De ez az igazság! – magyarázkodtam tovább. Nem is értem, miért tettem. Ilyen kellemetlen helyzetbe is csak én kerülhetek! Menten elsüllyedek!
Istenem, add, hogy kámforrá váljak! Vagy megnyíljon alattam a föld!
– Nocsak, nem is megy annyira rosszul az angol! – jegyezte meg kaján vigyorra húzva a száját. Elképedve néztem, hogy ahelyett, hogy sarkon fordult, vagy bármi mást reagált volna, magához húzta a szemben lévő széket, és leült. Az asztalomhoz. Jayden Brooks! Az igazi Jayden Brooks!
– Elolvastam a regényedet – kezdte, mire úgy éreztem, nekem is vissza kell ülnöm. És vissza is huppantam. Mi van? Ezt nem hiszem el! De hisz magyarul írtam! Mégis, hogy tudta elolvasni? – És szeretnék belőle filmet csinálni – tette hozzá.
Ezt biztosan csak álmodom!
– Ez igazán nagyon jól hangzik… – hebegem. Szóhoz sem jutok. Annyira tökélyre fejlesztettem volna a regényírást, hogy már ébren álmodom?
– Azt akarom, hogy te legyél a forgatókönyvíróm! – szólal meg ismét, még mielőtt felocsúdhatnék.
– Életem egyik legnagyobb álma válna valóra, ha film készülhetne valamelyik regényemből, de nyilvánvaló, hogy nem tudok valami jól angolul, szóval az, hogy én angolul írjak forgatókönyvet, az egyelőre reménytelennek tűnik.
– Szerintem két hónap alatt tökéletesre tudnád csiszolni az angolodat. Volna egy ajánlatom. Szeretek tiszta lapokkal játszani, ezért nem titkolom, hogy nyomoztam egy kicsit utánad. Tudom, hogy épp válófélben vagy. Azt is tudom, hogy imádsz írni, hogy jók a regényeid. Szerintem, ha Magyarországon sikeresek, Amerikában is azok lennének, némi segítséggel. Azt is tudom, hogy jelenleg albérletet keresel. Én az összes problémádat meg tudom oldani.
– Mégis miért tennéd? És egyáltalán hogy kerülsz ide? Hogyan találtál rám és a regényeimre?
– Egy olvasód betegelt a közösségi médiában, akkor döbbentem rá, hogy írtál egy regényt. Rólam…
– Nem rólad írtam… – nyögöm.
– Jayden Brooksról írtál regényt. Engem pedig Jayden Brooksnak hívnak. Szóval vettem a fáradságot, és utánanéztem, ki vagy, mi vagy, aztán lefordíttattam és elolvastam a regényt, és a jó hír, hogy megfogott. Tetszik. – Úgy mondta ki ezt a szót, hogy egyenesen a szemembe nézett, rajtam meg végigfutott valami különös érzés. – A hétvégén indulok vissza Amerikába, gyere velem! Lesz hol laknod. Biztosítok neked szállást, nyelvtanulási lehetőséget, munkát. Csináljunk filmet együtt a regényedből!
– Ez igazán mesésen hangzik, de nekem jelenleg annyira zűrzavaros az életem, hogy zűrzavarosabb már nem is lehetne…
– Egy okkal több, hogy elfogadd az ajánlatomat, és belevágj valami újba. Itt a névjegyem, ha érdekel a dolog, hívj fel, és megbeszéljük a részleteket! – Azzal felállt, és kisétált a kávézóból. Én meg csak ültem bambán. Valaki csípjen meg! Nem hiszem el, hogy az imént Jayden Brooks itt ült velem szemben! Hogy elolvasta a regényemet! Hogy állást ajánlott nekem!
Ilyen az emberrel csak a mesékben történhet!