És elindult az eljárás. Beadtuk a válókeresetet. Ez a nap is eljött. Talán még soha életemben nem éreztem magam ennyire szarul. Szörnyű érzés. Minden, ami Balázs és köztem volt, már csak a múlt. Mi már soha többé nem leszünk egy pár. Soha többé nem fogjuk meg egymás kezét. Soha többé nem öleljük meg egymást.
Borzasztóan megrémít ez a véglegesség. Az, hogy a dolgok immár visszafordíthatatlanok. A kocsiban ülök, képtelen vagyok kiszállni. Zenét hallgatok, és várom, hogy megnyugtasson. Egyedül maradtam. Nincs tovább.
Talán a közönye bántott a leginkább. Lehet, hogy Balázsnak máris van valakije? – merült fel bennem. Mi más történhetett? Olyan hamar belement, beleegyezett mindenbe. Olyan nagyon gyorsan lezajlott az egész.
Nehéz a szívem. A gyomrom folyton görcsben. Vajon megnyugszom valaha?
Nincs kedvem találkozni senkivel. Nem akarom, hogy sajnáljanak. Nem vagyok kíváncsi a gúnyos megjegyzéseikre. Mert tudom, hogy ez vár rám. Balázs álomférj volt, hogy engedhetted el? Balázs mindenki szemében jobb volt, mint én. Mindig. Hozzá képest még egy szent is egy senkinek érezhetné magát.
Még alig mertem bárkinek elmondani, hogy Balázs és köztem vége mindennek. Nem akarom, hogy úgy ítélkezzenek rólam, hogy bele se látnak az életembe. Nem akarom egy semminek érezni magam, mégis annak érzem. Hogy állhatott a feje tetejére az életem néhány hét alatt?