– Ez nem állapot, Jayden! Már eltelt öt év! És még mindig teljesen magad alatt vagy! Ez tarthatatlan! Az élet megy tovább! Tudom, hogy kurva nehéz, de össze kell szedned magad! – ripakodott rám Michelle, a hárpiává változott nővérem. Úgy öt perce rontott be a hálómba, azóta dühöng és engem szid. – Max hívott, hogy megint visszautasítottál egy szerepet – vetette a szememre. – Gondolod, hogy Julia ezt akarná? Hogy elherdáld, elfuseráld az életedet? Sikeres színész voltál, az ég szerelmére! Hollywood és az egész világ a lábaid előtt hevert! – Csak mondta és mondta. Pont nem erre lett volna szükségem ma reggel. Kurvára másnapos vagyok. Széthasad a fejem, erre széthúzza a függönyt, szinte megvakulok a szobát elárasztó napfénytől. – Dél van. Ideje felkelned! Olyan szag van itt, mint egy szeszgyárban. Mi ez a sok piásüveg? Te nem vagy százas! Az elvonón akarsz kikötni? – Egy szemeteszsákkal a kezében járja be a szobát, és begyűjti a padlón heverő üres üvegeket. – A végén még alkoholista leszel!
– Kidühöngted magad? – kérdeztem, és a fejemre húztam a párnát, hogy semmit se észleljek a külvilágból.
– Nem! Még csak most jön a java. A gyerekeim látni szeretnék a nagybátyjukat! De amikor így nézel ki, legszívesebben letagadnám, hogy a testvérem vagy! Megtennéd, hogy kikelsz az ágyból, és vetsz rám egy józan pillantást? – kérte, és leült az ágy szélére. Most tisztára olyan, mint amilyen anyánk volt gyerekkorunkban. Amióta meghalt, ő vette át a szerepét. A gondomat viseli. Tudom, hogy számára sem volt könnyű az elmúlt öt év. De ő csak az egyik szerettét veszítette el, én pedig kettőt. Bár ez sem igaz. Barátnők voltak Juliával, tehát igazából ő is kettőt veszített el.
Csak én voltam gyenge.
Tettem, amit kért, feltápászkodtam, és a szemébe néztem.
– Össze kell szedned magad! – mondta. Aranyszőke, göndör haja, mint mindig, amióta gyerekei vannak, most is lófarokba fogva, csak néhány tincs repked bohém módon szanaszét. Ez teszi az arcát igazán karakteressé. Még jobban kiemeli a szemüvege mögött csillogó szürkés-kékes, különlegesen szép szemeit. – Arra gondoltam, hogy véget vetek ennek. Ha nem hagyod abba ezt az önmarcangolást, átköltöztetlek magunkhoz. A gyerekek előtt nem mersz majd inni. Ismerlek, annál nagyobb szíved van.
Megígértem neki, hogy lezuhanyozom, és este átmegyek hozzájuk vacsorára. Miután elment, nagy nehezen kivonszoltam magam a fürdőszobába. Belenéztem a tükörbe. Háromhetes borosta, ami már nem is borosta, hanem konkrétan szakáll. Nem ismerek magamra.
Öt év telt el anyám és a feleségem, Julia halála óta, de nincs olyan nap, hogy ne jutnának eszembe. És nem akar szűnni a fájdalom, egyfolytában kínoz. Ha akkor elmegyek értük, nem anyám vezetett volna abban a ramaty időben, de én inkább a srácokkal ittam egy bárban.
Bármennyire is nehezemre esett, végül rávettem magam, hogy ráálljak a futógépre. Negyven percet edzettem, csak utána zuhanyoztam le és borotválkoztam meg. Majd felöltöztem, beültem a sofőröm mögé a kocsiba, és kivitettem magam a temetőbe. Egy hét múlva lesz pontosan öt éve, hogy meghaltak. Egy-egy szál virágot vittem a sírjukra. Leültem a fűbe, és csak bámultam magam elé. Ragyogóan sütött a nap, kellemes, lágy szellő fújdogált. Ha most látnának, mindketten elborzadnának. Nem ilyennek nevelt az anyám, nem ezért szeretett, és Julia sem szolgált rá, hogy egy ilyen lecsúszott senkinek lásson.
Betartottam a szavam, átmentem Michelle-ékhez vacsorázni. Játszottam az unokahúgommal, Elzával és Tylerrel, az unokaöcsémmel. Jó fej kölykök. Szeretek velük lenni. Elza nyolc-, Tyler pedig ötéves. Egyikük szőke, a másikuk barna. Tűz és víz a két gyerek, és egyfolytában marják egymást. Akárcsak mi annak idején Michelle-lel.
Nem is tudom, mióta ez volt az első tiszta napom, amikor egy korty alkoholt sem ittam. Tényleg meg kellene fogadnom Michelle tanácsát, ideje abbahagynom ezt az önpusztítást.
Hazaérve kimentem a kertbe, és csak bámultam a kéklő óceánt, ahogyan a lemenő nap alábukik, eltűnik túl a horizonton. Fenséges látvány. Előhúztam a telefonomat. Gondoltam, itt az ideje megnézni, mi újság a nagyvilágban. Már vagy egy órája a képernyőt bámultam, mikor a szemem megakadt egy érdekes dolgon. Az Instagramon gyakran megesik, hogy betegelnek, de az nem túl sűrűn fordul elő, hogy egy könyvre hívják fel a figyelmemet. Ráadásul egy olyanra, amelyben én vagyok a főszereplő. Legalábbis a nevem ott szerepel a könyv fülszövegében. Egy olvasó hívta fel a kötetre a figyelmemet. Valami fura nyelven íródott a szöveg, de azt azért a fordításból is azonnal levettem, hogy egy romantikus regényről van szó. Aztán amikor továbbnyomoztam, és rátaláltam az eredeti bejegyzésre, az írónő posztjára, leesett, hogy a szerző magyar, ráadásul a fotója alapján egész csinos. A mosolya tetszik a legjobban.
Ez a nő tényleg rólam írt regényt? És engem tett meg főhősnek, miközben nem is ismer? – esett le az állam. Ettől kezdve nem volt megállás, úgy éreztem, erről a csajról muszáj egyre többet és többet megtudnom. Totál lázba jöttem. Ismerem Magyarországot. Többször is forgattunk már ott. Egész jó stúdiók vannak arrafelé. No meg ott a Balaton. Emlékszem, mennyit ejtőztünk a partján. Eszméletlen kíváncsi lettem erre a könyvre. Legszívesebben most azonnal elolvastam volna, csak hát volt egy kis bökkenő, mivel nem tudok magyarul. Viszont ismerek valakit, aki tud, és ő biztosan ismer fordítót. Az első fejezeteket talán már holnap megkaphatom, ha jó árat ajánlok. Szóval megeresztettem néhány telefont, és elindítottam a projektet. Rendesen rám sötétedett, mire végeztem. És megint azon kaptam magam, hogy az írónő, Turai Alexa oldalát böngészem. Végignéztem majdnem az összes fotóját. Ennek a csajnak nem egy regénye van, hanem rengeteg. Jók a borítói, tetszenek. Egészen felkeltette az érdeklődésemet.