3. fejezet

 

– Liam! Liam, térj magadhoz!

A tűztünde két erős kéz szorítását érezte a vállán, amelyek kirázták tagjaiból a gyilkos dermedtség emlékét, és visszarántották őt a jelenbe. Lassan felnyitotta a szemét.

Calen hajolt fölé aggódó arccal.

– Csakhogy végre magadhoz tértél – sóhajtott az angyal megkönnyebbülten, és elengedte barátja vállát. – Szörnyű rémlátomásod lehetett. Patakokban folyt rólad a víz, és percek óta rángatóztál.

– Ha te azt tudnád – nyögte Liam elhaló hangon, majd végignézett körülötte álló barátain. Azok egytől egyig aggódva pislogtak rá. Kyra Oriónra támaszkodott, arca pedig annyira viaszfehér volt, hogy Dianáéval vetekedett.

– Alábecsültem, hogy mennyire durván fog elintézni Iris Astutas jó öreg életerő-felajánló varázslata. Titeket nem küldött teljesen padlóra a K’hakshakuyu? – kérdezte Liam Kyra és Diana felé fordulva.

– Diana azonnal felébredt, ahogy Calen visszaadta a kölcsönkapott életerőt – felelte Orión fojtott hangon. – De Kyra csak nemrég tért magához. Őt is jó pár percbe telt felébresztenem.

– Amíg eszméletlen voltam, újra átéltem, amiket az a mocsadék tett velem Bivalyvárban – suttogta Kyra.

Liam ingerülten megrázta a fejét. Nem akarta felidézni azokat a heteket. Nem akart emlékezni rá, amikor gyengén, szánalmasan és magatehetetlenül vergődött egy bivalyvári cellában. Sem a mérhetetlen tehetetlenség érzésére, tudva, hogy barátjára még nála is sokkal rettenetesebb sors vár, és ő semmit sem tehet azért, hogy megmentse.

A tűztünde most felült fektéből.

– Tényleg szükség volt rá a bejutáshoz, hogy egy nyomorult varázsigével gyengítsük meg saját magunkat? És egyáltalán hol vagyunk?

– Ahogy azt odakint is mondtam, szükség volt rá, hogy ártalmatlannak, elesettnek és talán egy kissé szerencsétlennek is látsszunk – felelte türelmesen Calen. – A tervem pedig bevált, bejutottunk. Egy sangardori gyógyítónál, Agamédánál vagyunk.

– Úgy látom, magához tért végre az összes betegem – csendült egy ismeretlen hang Liam háta mögött. A tűztünde megfordulva egy fiatal, olajbarna bőrű nőt pillantott meg, aki fehér, lepedőszerű anyagot viselt ruhaként, és dús, fekete haját laza copfba fonta. Mélyen ülő, sötétbarna szemei voltak, és egy kissé hosszúkás orra. Ám néhány, a szimmetria törvényeit megkerülő vonása, ahelyett, hogy elcsúfította volna arcát, különleges szépséget kölcsönzött neki.

A nő széles mosollyal Liamhez lépett.

– A nevem Agaméda Domitilla, gyógyító vagyok. Kérlek, idd ezt meg! – És egy kicsiny, fekete vízzel teli kupát nyújtott a tűztünde felé.

Liam óvatosan beleszagolt az italba, majd lassan inni kezdte. Édeskés ízt érzett a szájában.

– Helyes! A gombamérgezés nem gyerekjáték. Most, hogy magadhoz tértél, a vízben feloldott szén megköti a mérget, de idő kell még, amíg teljesen rendbe jössz, Laores. Ahogy nektek is – tette hozzá Agaméda Kyrának és Dianának címezve.

– Köszönjük, hölgyem, igazán hálásak vagyunk a segítségedért! – mondta Calen.

– Örömmel tettem, kedves Alec – felelte a gyógyító egy újabb mosoly kíséretében.

Ebben a pillanatban elhaló nyögések hangzottak fel egy ágy felől a szoba másik végéből.

– Bocsássatok meg, de mennem kell. Ezt a szerencsétlen fiút csúnyán összeégette egy, a közelben garázdálkodó sárkány. A sangardori férfiak évek óta vadásznak ezekre a bestiákra, de csak ritkán sikerül megsebesíteniük vagy befogniuk őket.

Agaméda elsietett, hogy gondoskodjon a gondjaira bízott betegről.

Liam alaposabban körülnézett a helyiségben. A hosszúkás szobában két oldalt a fal mentén az övéhez hasonló rézágyak sorakoztak, amelyek nagy része üresen állt. Mindössze két ágyon feküdt két jó alaposan bekötözött ember, akik gyaníthatóan csúnya égési sérüléseket szereztek.

Bár az ágyakon és az ablakokat takaró, vastag, mélyzöld függönyökön kívül nem volt más berendezési tárgy a szobában, Liam mégsem találta barátságtalannak a helyiséget. Először érzett nyugalmat azóta, hogy átléptek a varázstárgyát rejtő létsíkra. Ám ebben talán szerepe volt az Agaméda lényéből áradó melegségnek is.

– Sikeresen bejutottunk tehát Sangardorba – foglalta össze első megmérettetésük eredményét Orión, majd halkabbra fogta a hangját, noha a két sebesült jó néhány ággyal távolabb feküdt tőlük. – De mielőtt továbbindulnánk, foglalkoznunk kell egy égető kérdéssel. Mihez kezdjünk veletek? Nem vagytok önmagatok, amióta elhagytuk Worennast.

A kérdés, amely úgy hatott, mintha a csillagvándor egy régóta dagadó, tályogos sebet tépett volna fel, Kyrának és Liamnek szólt.

Kyra a fejét csóválta.

– Akármi is történik, tovább kell mennünk. Talán megkérdezhetnénk a gyógyítót, tud-e segíteni nekünk.

– Beavatni egy ismeretlent kész öngyilkosság – torkolta le Liam a lányt. Pillanatnyi nyugalma azonnal újra szertefoszlott. – Bárki lehet kém, akár a gyógyító, akár az a két szerencsétlen. Tudom, hogy nagyjából egyetlen pillanat alatt elintézted magadat, amikor legutóbb összefutottunk a Boszorkányúrral. Hadd idézzem fel újra, amit már elmondtunk neked. Az a kurafi pontosan tudja, milyen varázstárgyakat keresünk, és hogy azok hol vannak. És most már azzal is tisztában van, hogy mi vagyunk a Kiválasztottak.

Liam maró gúnnyal ejtette ki az utolsó szót. Barátai döbbenten néztek rá.

– Erről beszéltem – mordult fel Orión. – Ebben az állapotban nem indulhatsz el a varázstárgyadat kutatni. Arról pedig nyilván szó sem lehet, hogy újra különváljunk. Kyrának igaza van, segítségre lesz szükségetek.

– Csak azért véded őt, mert legszívesebben itt és most megdöntenéd az egyik ágyon – vetette oda Liam.

Kyra szeme villámokat szórt, Orión arca elsötétült. Ám mielőtt még bármelyikük megtorolhatta volna az őket ért sértést, Calen közéjük és Liam ágya közé állt, míg Diana a tűztünde mellé lépett, és a hátára fektette a tenyerét. Liam fejében megjelent egy kép Agamédáról, és egy ragyogó, zöldes színű energiamezőről, amely körülvette a gyógyítót, és amelyből végtelen harmónia és béke áradt. Ezután a két bekötözött beteget látta maga előtt. Fájdalmuk valódi volt, az őket körülvevő energiaburok pedig több helyen csúnya, piszkosvörös árnyalatban pulzált.

– Nem tudom, mit jelent ez az egész – morogta Liam, de láthatóan ismét lecsillapodott a neki küldött képek hatására.

Diana sorban mindannyiuknak megmutatta, milyennek látta Agaméda és a két beteg auráját. Calen fél kézzel a csomagjában kutatott, amíg a lány megosztotta vele az általa érzékelt információkat.

– Azt jelenti, hogy megbízhatunk a gyógyítóban. Megerősített ebben az Igazság Szeme is – felelte végül Calen, és kihúzta kezét a batyuból. – Ez a két ember valóban rosszkor volt rossz helyen, és súlyos égési sérüléseket szereztek. Ilyen erős fájdalmak mellett pedig szemernyit sem törődnek most velünk.

– Kérjünk egy nyugtató főzetet Agamédától – javasolta Kyra kimérten. Látszott rajta, hogy még nem párolgott el a dühe, de komolyan igyekszik megőrizni önuralmát. – Nem kell őt beavatnunk a részletekbe. Elég, ha annyit tud, hogy az idegeinket is megviselte a gombamérgezés.

Calen el is indult a gyógyító felé, aki most sűrű, kék színű krémet kent az egyik beteg sebeire. Négy barátja távolról figyelte az angyalt, aki néhány szót váltott a gyógyítóval.

– Már csak azt kell kitalálnunk, merre induljunk tovább – morfondírozott Calen, miután visszatért társaihoz.

– Tehetnénk egy kitérőt a palota közelében – vélekedett Orión. – Ha ma érkeztek vissza a katonák egy győztes hadjáratból, érdemes lehet egy pillantást vetnünk a hadizsákmányra. Talán van néhány varázstárgy is a kincsek között, és talán ha a közelükben járunk, megérzed a sajátod jelenlétét is.

Utolsó mondatát a csillagvándor Liamnek címezte, aki lassan bólintott.

– Egy próbát megér. Ha pedig nem találunk semmit, még mindig szerezhetek egy kis pénzt szerencsejátékkal, azután szétnézhetünk a városban mint ritka műkincskereskedők.

Orión egy kissé kételkedve húzta össze a szemöldökét a szerencsejáték említésére, ám végül nem szólt semmit. Nem sokkal később Agaméda lépett oda hozzájuk, karjában egy kupac ruhával, egy pergamennel, két kulaccsal és jó néhány csomagnyi szárított növénnyel.

– Megvolnánk – mondta a gyógyító, majd Kyra és Liam kezébe adta a két kulacsot. – Ez a tea ideggyökér, kamilla, közönséges cickafark és citromfű keveréke. Csomagoltam nektek még ezekből a növényekből. Minden alkalommal, amikor új adagot készítetek, két-két kiskanálnyit mérjetek ki minden hozzávalóból, azután forrázzátok le őket egy kupa vízzel. Ne igyatok még belőle! Várjatok másnap reggelig, amíg a méreg teljesen kiürül a szervezetetekből. Mindannyiótoknak hoztam egy-egy tunikát és szandált is. Ez a térkép pedig segít eligazodni Sangardorban.

– Hálásan köszönjük, hölgyem – biccentett Liam.

– Örömömre szolgált. Bár nem tagadom, nyugodtabb lennék, ha a ma éjszakát nálam töltenétek megfigyelésen. A győzelmi vigasságok megvárnak titeket. Sangardor minden diadala után legalább két hétig tartanak a mulatságok.

– Minden rendben lesz – felelte Kyra. – Hidd el, egyszer sokkal komolyabb mérgezésből is felépültem már szinte pillanatok alatt.

– Ahogy gondolod, Arya. Te ismered a legjobban saját tested erejét és korlátait. Ez esetben az istenek hoztak titeket Sangardorban, és kívánom, hogy mulassatok jól nálunk a győzelmi ünnepség alatt!

 

*

 

Antropus tudta, hogy a legegyszerűbben akkor szerezheti meg a láthatatlanná tévő sisakot, amikor a szolgák a szekerekből a kincstárba szállítják a Cargorból érkező kincseket. Bár halmokban álltak a quintertiusok és az igen értékes tárgyak, az ilyen sziszifuszi munkát soha nem a katonák végezték, hanem azok, akik rangban a társadalom legalján álltak. Itt és ekkor volt a legvédtelenebb az egyébként gondosan őrzött zsákmány. Antropus pontosan tudta, hogy ez az egyetlen alkalma van arra, hogy lesújtson, és magához ragadja a sisakot.

Hyppophanean, akinek képzeletét ugyancsak megragadta a temérdek kincs, azonnal rábólintott Antropus tervére. Természetesen azzal a feltétellel, hogy a fiú a sisakon kívül annyi quintertiust halmoz fel, amennyit csak elbír. Kísérőül pedig Coralisorbust és Cerastiust adta mellé, akikkel szinte olvastak egymás gondolataiban, így mindig tökéletes összhangban dolgoztak.

Antropus most a palotát körülvevő fal melletti olajfán várakozott, míg társai a titkos katakombákon haladtak át, amelyek sötét vérerekként hálózták be egész Sangardort. A szövevényes járatok egyik titkos kijárata éppen a fal tövében, a belső udvarban vezetett a felszínre.

Antropus csalhatatlan időérzékkel rendelkezett, így pontosan tudta, mikor érkeznek meg társai a kifelé vezető, rejtett üreghez. Ő maga nem léphetett be az udvarba. Bár mindig alaposan elváltoztatta a külsejét azóta, hogy csatlakozott az Éjrókákhoz, nem kockáztathatta, hogy felismerjék őt mint Stannum Fabius fiát. Ugyanakkor elvonhatta az őrök figyelmét, amíg Coralisorbus és Cerastius kimásznak az alagútból, és elvegyülnek a kincseket hordó rabszolgák között.

Antropus most is, mint minden komolyabb rablás előtt, kellemesen bizsergető izgalmat érzett. Miközben engedte, hogy a veszély közelsége okozta éltető pezsgés egész testében szétterjedjen, hirtelen belehasított a csalhatatlan bizonyosság, hogy elérkezett a pillanat.

– Most – suttogta csuklyája rejtekében, és rémisztő pontossággal hajította neki a kezében lévő almát az udvaron állomásozó katona tarkójának.

 

*

 

Ahogy felhajtotta a gyógyítótól kapott italt, Liam úgy érezte, az elméjét perzselő lángok lassan megszelídülnek, és ismét beérik annyival, hogy éltessék őt, ahelyett, hogy lassanként felemésztik. Az Agamédától kapott térkép alapján könnyedén megtalálták az utat a császári palota felé.

Sangardor két, jól elkülöníthető részre oszlott: a Fori Medallira és a Fori Filicisre. Ahogy kiléptek Agaméda rendelőjéből, egy téren haladtak keresztül, ahol egy páncélba öltözött, sisakot és kardot viselő férfi szobra magasodott. A téren egymást érték a fogadók, étkezdék és italmérések, amelyek előtt szépen megmunkált faasztalok és székek álltak. Mindenhol pezsgett az élet, és a lakosokat láthatóan feltüzelte a sangardori katonák győzelme. Az asztaloknál ülők pergő nyelvvel magyaráztak egymásnak, és gyakran emelték koccintásra a poharukat.

A széles utcákon haladva újabb és újabb házak mellett vitt el az útjuk, amelyeknek erkélyeit buja őserdőként lepte el a leander és a citrusok megszámlálhatatlan fajtája. Az emberek nem csupán gyalogszerrel közlekedtek. Az öt Kiválasztott időnként szembetalálta magát egy-egy lovaskocsival, bár mindegyikük jóval szerényebb kinézetű volt, mint amelyiken Honoratius behozta őket. Keresztülhaladtak egy piactéren is, ahol az árusok harsányan kínálgatták portékáikat.

– Tessék a friss, ízes paradicsom! Egyenesen a saját birtokomról hozom. Vegyék-vigyék! – kiáltott az öt vándor után egy megnyerő arcú, széles mosolyú férfi.

– Vegyél egy pár fülönfüggőt a kedvesednek, uram! – állta el Calen útját egy másik kereskedő, és egy pár kacskaringós indát formázó, kék kövekkel kirakott fekete fülbevalót tartott elé. – Az én portékáim Sangardor ékkövei. Egy ilyen szépségnek pedig csakis a legszebb jár.

Utolsó szavai alatt a férfi Kyra felé sandított, aki azonnal elfordította a fejét.

– Köszönöm, nem kérem – mondta udvariasan, de ellentmondást nem tűrően Calen, és egy határozott lépéssel kikerülte a kereskedőt.

– Ez kész tébolyda – morogta Orión, akit kezdett egyre inkább idegesíteni a hangyabolyként nyüzsgő sokadalom. – Remélem, a Fori Medalli nyugodtabb lesz.

Ám az igazi tömeggel csak akkor találták szembe magukat, amikor a város két részét egymástól elválasztó úton akartak átmenni. Az öt Kiválasztott csak nagy nehezen tudott előrehaladni a folyamatosan érkező emberáradattal szemben, amelynek tagjai a Fori Filicis felé igyekeztek visszajutni minden áron.

– Mi történik itt, uram? – szólított meg Calen egy férfit, aki egy fiatal nő és két gyermek társaságában haladt a tömeggel. Az ismeretlen gyanakodva nézett az angyalra.

– Talán már tegnap este elkezdtétek vedelni a bort, és csak most tértetek magatokhoz? A parancsnok úr és a kísérete már régen továbbhaladt a palota felé, és véget ért a császárunk tiszteletére rendezett parádé is. Elkéstetek.

– Ez bizony szomorú – felelte Calen. – Mi azonban mégis szétnéznénk egy kicsit errefelé.

A férfi csak megrándította a vállát, és továbbhaladt, kézen fogva vezetve kisfiát. Liam még hallotta, ahogy azt mormolja az orra alatt: – Ha a féleszűek azt hiszik, az ő erszényüknek való a Fori Medalli, hát egészségükre.

A tűztündét mulattatta a férfi.

– Végül is mindig szerettem az árral szemben úszni – vigyorgott, ahogy ő és Calen elöl haladva utat törtek maguknak a város másik része felé.

Kisvártatva a tömeg végre ritkulni kezdett, és az öt Kiválasztott átjutott a Fori Medallira. Egy széles úton kívül, amelynek porán most keréknyomok sokasága futott keresztül, semmi sem választotta el őket egymástól. Az öt Kiválasztott néhány percnyi séta után újabb piactéren találta magát.

– Micsoda egy flancos tükörlabirintust építettek ezek város helyett – jegyezte meg Liam.

– Ezt viszont már egy egészen másfajta rétegnek szánták –mondta Kyra.

A Fori Medalli piacát össze sem lehetett hasonlítani a korábban látottal. A Fori Filicishez képest a városnak ez a része szinte néptelen volt, és néma csendbe burkolózott. Hömpölygő tömegek helyett néhány zárkózott tekintetű, hatalmas kosarakat cipelő szolga tűnt csak fel, néhányan uruk vagy úrnőjük kíséretében.

Itt is helyet kaptak a zöldségek, gyümölcsök és pékáruk, ám ezek jóval zamatosabbnak tűntek a másik piac kínálatánál. Ráadásul olyan különlegességek is szerepeltek a standokon, amelyeket Liam még soha életében nem látott, pedig keresztül-kasul bejárta a létsíkot, ahonnan származott. Egy pillanatra eltöprengett rajta, hogy a hosszúkás, görbe formájú, sárga héjú gyümölcsnek milyen íze lehet.

A fenséges ételek mellett azonban jó néhány standon antik vázák, kristálykancsók és olcsó, festett rézből készült ékszerek helyett valódi arany-és ezüstnyakláncok csillogtak.

Ahogy az öt Kiválasztott közelebb ért, senki nem szólította meg őket. Az úthoz legközelebb eső standok tulajdonosai mindannyiukat lenézően mérték végig. Egyikük tekintete hosszan elidőzött az Orión oldalán lógó kardon.

– Legközelebb óvatosabban bánok a kívánságaimmal – morogta a csillagvándor. – Azt hiszem, jobb, ha kikerüljük ezt a piacteret.

Liam alig észrevehető fejmozdulatot tett egy szűk utca felé a közelben. Az öt Kiválasztott ráérős léptekkel haladt el a standok és a mísz kereskedők előtt, ám azután sietve kanyarodtak be a biztonságot jelentő utcán.

A városnak ezen a részén sokkal kevesebb ház állt, mint a Fori Filicisen. A lakosztályok nagyobbak és díszesebbek voltak, mint azok, amiket korábban láttak. Ráadásul kert is tartozott hozzájuk, így nem alkottak olyan szigorú sorfalat, mint Sangardor szegényebbik részén. A kapukat aprólékosan faragott oszlopok fogták közre, ráadásul több háznál egy-egy aranycsíkkal ékítették a szélüket. A balkonokat pedig nem csupán virágok, hanem fehér márványból készült szobrok tették még díszesebbé. Liam már-már ocsmányan giccsesnek érezte a túlcicomázott házakat. Undorodva rázkódott meg, ahogy rájuk nézve eszébe jutottak a gyűlölt otthon képei, amelyek eszméletlen állapotában újra előbukkantak tudata mélyen elzárt részeiből.

– Talán soknak tartod a díszítést, barátom? – kérdezte Calen, akit mosolygásra késztetett Liam gesztusa. Ám láthatóan örült annak, hogy a tűztünde az elmúlt néhány órában mintha visszatért volna régi önmagához.

– Neked arról fogalmad sincsen – felelte drámai arccal Liam. – A legrosszabb rémálmaimban jönnek csak elő hasonlók.

– Jobb lesz, ha hozzászoksz, mert a palota valószínűleg még rettenetesebb látvány lesz – ugratta barátját Kyra.

Már kezdett alkonyodni, amikor Orión végre így szólt:

– Hamarosan elérünk a Mars-mezőre. Onnan meg már szinte csak egy kőhajításnyira van a palota.

– Szóval amikor beesteledik, éppen megalhatunk a semmi közepén. Isteni! – jegyezte meg Liam.

– Maradt még élelmünk, fázni és valószínűleg nem fogunk – vont vállat Orión. – Legalább már az utunk elején kideríthetjük, vezet-e valahová az első nyomunk. Holnap pedig…

Ám mielőtt a csillagvándor befejezhette volna a mondatot, egy csuklyás alak rontott neki, aki egyenesen az előttük lévő útkereszteződésből bukkant fel. Orión ösztönösen cselekedett. Egy szempillantás alatt elkapta és megcsavarta az idegen csuklóját, aztán leteperte őt a földre. A csuklya lecsúszott áldozata fejéről, felfedve beesett arcú, nagy szemű gazdáját.

– Ki vagy te, és mit akarsz tőlünk? – mordult rá a csillagvándor, mintha a benne lévő, egyre híguló farkasvér hirtelen új erőre kapott volna.

A férfi vergődve igyekezett szabadulni Orión kőkemény szorításából. Amikor a csillagvándor oldalt fordítva lenyomta a földre az idegen fejét, lecsúszott róla az álszakáll, felfedve a fiú fiatal arcát. Tekintete egy pillanatra találkozott Liamével. A tűztündében rokonszenv, együttérzés és egy felismerés ébredt.

– Engedd el – kérte Oriónt csendesen, szinte esdekelve.

A csillagvándor a szokatlan hangnemet hallva döbbent arccal fordult Liam felé. Ám mielőtt felelhetett volna, futva közeledő léptek és kiáltások hangzottak fel a közvetlen közelükben.

– Itt kell lennie valahol! Nem juthatott messzire.

Néhány szívdobbanással később két katona rontott be az utcára, amelyen Orión sakkban tartotta az ismeretlen fiút.

– Most megvagy, te mocskos szarházi! – dörrent rá az egyikük. Amikor viszont közelebb lépett, hogy a földön vergődő alak szemébe nézzen, úgy elsápadt, mintha kísértetet látott volna.