1. fejezet

 

Ahogy Liam átlépett az új létsíkra, azonnal tudta, minek köszönhette az ismerős érzést, ami a készülődéskor a hatalmába kerítette őt.

Ez hihetetlen! – adott hangot a másodikként érkező Kyra a tűztünde döbbenetének.

A lány úgy nyúlt a hozzá legközelebb eső kecses fa szikrázóan zöld levelei felé, mintha egy régi ismerőst köszöntene. Ám a parbren éppen úgy elhúzódott a gyengéd érintés elől, ahogyan közel nyolc évvel korábban is tette.

Diana kérdőn nézett Kyrára.

– Liam és én nem először járunk ezen a létsíkon – magyarázta a lány. – Legalább most nem az ismeretlenbe nyitottunk átjárót.

– Ez az első létsík, ahová Oneiros magiszter átvezetett minket – fűzte hozzá a tűztünde. – Majd’ meghalok a kíváncsiságtól, hogy vajon mi vár itt ránk.

– Az is előnyünkre válik, hogy ez alkalommal nem egy felajzott íj és egy csapat haramia fogad minket – jegyezte meg Calen.

– Na igen, a grazenisz sárkányok biztosan sokkal készségesebb fogadóbizottságot alkotnak – morogta a tűztünde.

Liamet cseppet sem nyugtatta meg az ismerős létsík látványa. Éppen ellenkezőleg, rögtön azután, hogy bezárult a térkapu Orión után, különös balsejtelem nehezedett a lelkére.

– Tüntessétek el a parbreneket! – utasította társait Liam. – Ha egy időre eltűnik az utunkból ez a rengeteg, van esély rá, hogy megtalálom az utat a legközelebbi városhoz.

Az öt vándor addig nyúlt az újabb és újabb, csillogó smaragdlevelek felé, amíg a hiú növények mind egy szálig elpárologtak a környezetükből, felfedve a már ismerős tájat. Liam nem emlékezett, hogy a grazenisz sárkányok teknője ennyire mély, és hogy a parbrenek dombjáról lefelé vezető lejtő ennyire meredek. Mivel ez alkalommal nem volt náluk jégszirup, megérzései azt súgták, hogy jobb, ha nem ereszkednek le a teknőbe, hanem gyalog indulnak el a korábban látott város irányába.

– Erre gyertek! – mutatott a tűztünde egy kitaposott ösvényre a domboldalon, majd fürgén elindult lefelé.

Társai azonnal Liam után indultak. Az öt Kiválasztott csak lassan tudott haladni a meredek lejtőn, ha nem akarták a nyakukat szegni. Ráadásul időnként újabb parbrenekkel találták szemben magukat, így újra és újra meg kellett állniuk, hogy megtisztítsák az utat maguk előtt.

Liam megfigyelte, hogy a hiú növények egyre változatosabb színű és formájú ékköveket öltenek magukra, amelyeken hívogatóan csillant meg a napfény. Mintha a parbrenek szándékosan incselkedtek volna a vándorokkal, remélve, hogy egy óvatlan pillanatban rosszul lépnek, és lebucskáznak a domboldalon.

A tűztündét egyre jobban dühítette az ostoba, páváskodó növények színpompás sokasága. Legszívesebben tövestül tépte volna ki a kacéran illegő-billegő, haszontalan kártevőket. Még arra sem volt ideje, hogy meglepődjön a lelkében fellobbanó, szokatlan érzésen, amikor tenyerén egy tűzgömb kelt életre. Liam ösztönösen, gondolkodás nélkül hajította a vad táncot járó lángokat a legközelebbi, aranyszínben játszó parbren felé.

A hiú növénynek ez alkalommal nem volt ideje visszahúzódni. A haragosvörös nyalábok beletéptek a testébe, és azonnal falni kezdték azt. Abban a pillanatban fájdalmas nyögés hangzott fel a parbren felől, amely járványszerűen erjedni kezdett a domboldalon. A tűztünde elégedett vigyorral az arcán figyelte, hogy a szerencsétlenül járt, élő fáklyává változott növény társai sorban párolognak el.

– Liam! – csattant fel Kyra. – Hogy tehetted ezt?

– Ezek a nyavalyások akadályozni próbáltak minket a küldetésünk teljesítésében. Én csak megmutattam nekik, hogy velem nem packázhatnak.

– Most érkeztünk egy olyan létsíkról, aminek a zsarnokai lábbal tiportak az összes náluk gyengébb teremtményen, köztük rajtunk is, amikor kiszolgáltatott helyzetbe kerültünk – folytatta emelt hangon a lány. – Ezt a szokást akarod folytatni?

– Én csak meg akartam könnyíteni a dolgunkat – vont vállat a tűztünde. – De ha nem tetszenek a módszereim, nyugodtan elolthatod a lángokat, és kerülgethetjük tovább ezeket a nyavalyás kórókat.

Kyra izzó tekintettel meredt Liamre. Már nyitotta volna a száját, talán azért, hogy visszavágjon, talán azért, hogy egy varázsigét kiáltson. Ám amikor Orión kezének nyugtató érintését érezte a vállán, végül benne rekedtek a szavak.

Evaporo!

Calen varázsigéje nyomán a levegő hirtelen megtelt párával, mígnem a kicsapódó víz sisteregve oltani kezdte a parbrent marcangoló lángokat.

– Csak nyugalom – mondta békítően, de határozott hangon Calen, majd Liamhez fordult. – Kyrának igaza van. Lehet, hogy egy kissé komiszak a parbrenek, de nem vezérli őket gonosz szándék. A hiú növények irtása nem méltó a Kianit Szövetség tagjaihoz.

Liam egy szívdobbanásnyi ideig kábán meredt a semmibe, mintha fel sem fogta volna Calen szavait. Végül zavartan megrázta a fejét

– Sajnálom. Nem tudom, mi ütött belém. Mindenesetre használjuk ki, hogy szabaddá vált az út a domboldal aljáig.

A továbbiakban már nem esett több szó az öt Kiválasztott között. Némán baktattak lefelé az egyetlen pillanat alatt néptelenné vált domboldalon.

Hamarosan leértek a teknő aljára. Liam egy pillanatra eltöprengett rajta, merre is induljon a város felé. Éles szeme végül megpillantott egy vörös kövekből épült városfalat a távolban, tőlük balra.

– Erre kell mennünk – jelentette ki, és határozott léptekkel elindult.

– Én semmit sem látok – jegyezte meg Orión, felzárkózva útitársa mellé. – Miből gondolod, hogy arra van a város?

– Orión barátom, arról már meggyőződhettél, hogy a fülem páratlanul éles. Hidd el, az én drága felmenőimtől örökölt látásom is ugyanúgy párját ritkítja.

A Kiválasztottak nem faggatóztak többet, csupán Liam után indultak. Jó néhány perccel később már az ő szemük is ki tudta venni a városfal körvonalait.

– Ezek szerint mégsem járattad velünk a bolondját – jegyezte meg Orión.

– Megmondtam.

A tűztünde igyekezett megőrizni a magabiztosság álarcát. Ám valójában megrémítette a hirtelen fellángoló indulat a parbrenek iránt, és a vak vágy a pusztításra, amely rögtön azután tört rá, hogy átléptek az új létsíkra.

Hiába – gondolta magában Liam. – Úgy tűnik, mégsem lesz annyira élvezetes az itt-tartózkodás, amennyire az itt élők nyelve mutatja.

Nagyjából egy órányi gyaloglás után az öt Kiválasztott végre elérte a városfalat. A vörös téglák kérlelhetetlenül állták útjukat, azonban hamar megállapodtak abban, hogy nem használják a varázserejüket. Ez alkalommal nem akarták rögtön az első pillanatban felhívni magukra egy ismeretlen világ lakóinak figyelmét.

– Itt kell lennie valahol a bejáratnak – nézett szét töprengő arccal Kyra.

És valóban, elég volt néhány lábnyit arrébb menniük, máris a városkapuhoz értek, ahol két szikár, izmos, könnyű páncélt viselő férfival találták szemben magukat.

– Mit kerestek errefelé? – vetette oda foghegyről a fiatalabb kapuőr köszönés helyett.

– Megszállnánk a városban – felelte Liam könnyedén. – És ha már itt vagyunk, könnyítenénk néhány kockajátékos társunk súlyos erszényén is.

A két kapuőr összehúzott szemmel méregette a tűztündét.

– A Sangardor Birodalom szíve nem egy bűnbarlang, idegen! – dörögte az idősebb kapuőr. – Nem vagyunk kíváncsiak a mocskos ügyleteidre. A belépés pedig három quintertius lesz, méghozzá fejenként.

A kapuőr látható élvezettel nyomta meg az utolsó szót, miközben kaján vigyorral hordozta körbe pillantását az öt Kiválasztotton. Mintha csak a zsigereiben érezte volna, hogy a jövevények üres zsebbel érkeztek.

Liam ismét fortyogni kezdett magában a gondolattól, hogy a Worennasban nyert aranyának maradékát mind egy szálig elorozták tőle Lord Wallace kutyái, amikor a Sereax rí börtönébe került. Az már mellékes volt számára, hogy egy másik világból származó pénzt a katonák talán el sem fogadnak, de ha mégis, biztosan felhívja vele magukra a figyelmet. Tekintete egyetlen pillanat alatt elsötétült, ahogyan farkasszemet nézett a pökhendi alakkal.

Calen, megérezve társa hangulatváltozását, előlépett.

– Jó uram, sajnálatos módon egyetlen quintertius sincsen nálunk. Ám sürgős dolgunk akadt a Sangardor Birodalom szívében. Kérlek, engedj be minket, mi pedig ledolgozzuk a tartozásunkat.

A katona felnevetett.

– Majd ha bárányborjak potyognak az égből, beengedlek benneteket fizetség nélkül. Tán azt hittétek, Sangardor dicső városa holmi koldusszálló? Kotródjatok innen, amíg szépen mondom! Nincs időnk veletek bajlódni! Értékes hadizsákmányt várunk Cargorból.

Liam vissza akart vágni a katonának, de Calen megelőzte őt.

– Megértettük, jó uram. A világért sem tartanánk fel benneteket. Elnézést, hogy raboltuk az időtöket. További kellemes napot kívánunk nektek!

Azzal az angyal sarkon fordult, és ráérős léptekkel elindult visszafelé a kapuhoz vezető, kövezett úton.

Liam még hallotta, ahogy az egyik katona a hátuk mögött azt mormolja: ostoba seggtúrók.

– Majd én megmutatom nektek, ki az ostoba seggtúró – sziszegte a tűztünde. Ám Orión megfogta a karját, mielőtt visszafordulhatott volna.

– És most mi legyen? – kérdezte Liam Calentől. – Ezeknél a kurafiknál semmire sem mentünk a mézes-mázos beszéddel.

– Le kellett volna mennünk a teknőbe, és sárkányháton átrepülni a fal felett – sziszegte Kyra alig leplezett ingerültséggel a hangjában. – De te azonnal lerángattál minket a domboldalon.

– Ha idáig nem tűnt volna fel, a csapatunk többi tagja nem képes se uralni a tüzet, se gyógyítani magát. Nem köszönték volna meg, ha az egyik grazenisz odapörköl nekik. És valószínűleg ennek a Sangardornak a lakói se fogadtak volna minket túlságosan nagy örömmel, ha sárkányháton lovagolunk be közéjük.

– Nyolc évvel ezelőtt egyikünkre sem támadtak rá a grazeniszek. Ha pedig mégis megteszik, elláttam volna a sebeinket.

– Elég! – vágott közbe Orión nyugodt, ám ellentmondást nem tűrő hangon. A csillagvándor szemében aggodalom tükröződött, ahogy két társa között járatta a tekintetét, mire azok végre befejezték a szóváltást. – Mi ütött belétek? Amióta átléptünk erre a létsíkra, kifordultatok magatokból.

– Nem tudom – felelte kurtán Liam. Ismét a fejét csóválta, mintha sűrű ködöt akart volna kirázni az elméjéből.

Kyra tekintete is elhomályosult egy szívdobbanásnyi időre, azonban a következő pillanatban újra kitisztult.

Az öt vándor néhány pillanatig csendben ácsorgott egymás mellett. Diana homlokráncolva fürkészte Kyrát és Liamet, akik most mindketten a szemüket lesütve a földre meredtek. Végül Calen szólalt meg újra.

– A barátunk az imént igen fontos információkat osztott meg velünk. Most már tudjuk, hogy a Sangardor Birodalomban vagyunk, és annak is a fővárosa előtt állunk. Itt már egy kövezett úton járunk, vagyis élénk a forgalom errefelé. Emellett kiderült az is, hogy a katonák egy küldöttség érkezését várják. Ha valóban hadizsákmányra számítanak, jó néhány kocsi fog erre érkezni hamarosan. Remélhetőleg akad majd valaki a küldöttségben, aki készségesebb lesz, mint a kapuőrök voltak.

– Megér egy próbát – mondta Orión, és a tűztündére nézett. – Te mit gondolsz, Liam?

A tűztündét láthatóan zavarba hozta, hogy már a kezdet kezdetén kicsúszik a kezéből az események irányítása. Olyan arcot vágott, mint aki vívódik magában, de végül a csillagvándorra emelte tekintetét, és bólintott.

– Rendben, vágjunk bele!

– Helyes – felelte Calen. – Gyertek! Nincs vesztegetni való időnk.

Miközben odébb álltak annyira, hogy látótávolságon kívülre kerüljenek, az angyal kidolgozta a tervet is. Ezután nem volt más hátra, mint várni, amíg megérkezik a küldöttség Cargorból.

 

*

 

Az idő ólomlábakon vánszorgott. Ám nagy sokára elérkezett a pillanat, amikor az első utazószekér feltűnt a láthatáron. A hatalmas kocsi, amelyet nyolc ló vontatott, láthatóan nem a kényelmet és a szépséget, hanem a célszerűséget szolgálta. A jármű teljesen dísztelen volt és zárt, így a kíváncsiskodók egyetlen futó pillantást sem vethettek a belső terére.

Remek – gondolta magában Calen, amikor kilépett az útra, integetni kezdett, és kétségbeesetten szólongatta a kocsist. – Jó uram! Álljon meg egy pillanatra.

A kocsis egy hirtelen rántással meghúzta a gyeplőt, a lovak pedig hangos nyerítés közepette lefékeztek az angyal előtt.

A kocsit vezető alacsony, izmos, olajbarna bőrű férfi ruganyosan ereszkedett le a bakról. Arcán fensőbbséges kifejezéssel mérte végig az angyalt.

– Te meg mit ugrálsz itt a kocsi előtt? Kis híján elütöttelek.

– Elnézésedet kérem, amiért feltartottalak. De a társaimnak azonnal segítségre van szükségük – mondta Calen kétségbeesett hangon, és oldalt fordulva barátai felé mutatott.

A kocsis pillantása most végigsiklott a földön eszméletlenül fekvő Liamen, Dianán, Kyrán, és a nő fölé hajoló Oriónon. Arckifejezése egyetlen pillanat alatt megváltozott, és a gőg bizonytalanságnak adta át a helyét.

– Mi ez a rendbontás? – hallatszott egy erőteljes, tiszteletet parancsoló hang a kocsi belsejéből, majd egy magas, kurta szakállat és díszes páncélt viselő férfi lépett ki az ajtaján. Öltözékén látszott, hogy rangban jóval felette áll annak, aki a kocsit hajtja. – Az istenekre! – kiáltotta, amikor megpillantotta az öt Kiválasztottat. – Mi történt veletek?

– Az istenek küldtek ide titeket! – hadarta zaklatottan Calen. – A társaimmal megálltunk, hogy lepihenjünk egy kicsit, és elköltsük az ebédünket. Mi ketten a barátommal nem ettünk a gombából, amit még reggel találtunk, de a többi három társunk megette az összeset. Minden bizonnyal mérgezett volt, mert szinte azonnal elvesztették az eszméletüket. Sürgősen gyógyítóra van szükségük, de egyedül, gyalogszerrel nem tudjuk mindhármukat elvinni a városig. Kérlek, segítsetek nekünk!

A magas rangú férfi egy pillanatig rezzenéstelen, távolságtartó arccal méregette az öt jövevényt, ám szemében végül együttérzés szikrája villant fel.

– Nem hagyhatok cserben néhány bajba jutott vándort, különösen ezen a dicső napon. Segítünk befektetni a társaitokat a kocsikba, és elviszlek titeket a legjobb gyógyítóhoz Sangardorban. Én magam is oda tartok a kíséretemmel.

Calen és Orión hálásan megköszönték a férfi ajánlatát. Néhány katona segítségével óvatosan felemelték a földről, és az egyik kocsiban lévő zsákokra fektették három társuk halottmerev testét. Ők maguk elöl kaptak helyet, megmentőjük mellett. A férfi intett a kocsisnak, hogy elindulhat, majd beszédbe elegyedett a két vándorral.

– Honoratius Rodius parancsnok, a császár hadvezére. Ti kik vagytok? Tökéletesen beszélitek a sangardoriak nyelvét, de a birodalom szívében senki nem visel a tietekhez hasonló öltözéket. Ráadásul esetlenül mozogtok a környéken.

Calen végignézett bőrcsizmáján, hosszú ujjú tunikáján és nadrágján. Valóban nem ez volt a legcélszerűbb viselet a világban, ahová átléptek. A nap már túljutott delelőjén, és forró sugarai egyre izzasztóbbá hevítették a levegőt.

– A nevem Alec, jó uram, ő pedig hű barátom, Aldebar – mutatott az angyal Oriónra –, a feleségem, Arya, a fogadott húgom, Larisa és a sógorom, Laores. Északról érkeztünk egy kisvárosból. Én kereskedőcsalád sarja vagyok, Aldebar katona.

– Apám a birodalom szívének közelében született – tette hozzá Orión. – Sokáig járta a világot, és végül északon telepedett le, ahol tolmácsként dolgozott. Ő tanított meg minket a nyelvre. De sajnos már nincs köztünk. Remélem, a barátaim nem jutnak máris az ő sorsára.

A csillagvándor utolsó mondata alatt aggódó pillantást vetett a zsákon fekvő Dianára és Liamre.

– Ne aggódjatok, Agaméda még a holtakat is feltámasztja –legyintett Honoratius. Továbbra is kissé ridegen méregette az angyalt és a csillagvándort, majd kissé bizalmatlanul folytatta a kérdezősködést. – Mi járatban vagytok errefelé? És miért vertetek tábort ennyire közel a városhoz?

– Híre ment a fényes győzelemnek Cargor felett – felelte Liam. – Úgy gondoltuk, keresve sem találhatnánk alkalmasabb időpontot rá, hogy ellátogassunk néhai mesterem szülőföldjére és a Sangardor Birodalom szívébe. Ugyanakkor időnként vágyunk egy kis csendre és nyugalomra a nyüzsgő városokon keresztülvezető utunk közben.

A parancsnok ismét bólintott. Úgy tűnt, egyelőre beéri ennyivel, ezért így folytatta.

– Valóban a legjobbkor érkeztetek meg Sangardorba. Minden győzelmet, amellyel tovább tágítjuk a birodalom határait, méltón megünneplünk a városban. Legalább két hétig egymást érik a lakomák és a játékok ilyenkor.

Calen Kyra jéghideg kezére csúsztatta tenyerét, és elsötétült az arca.

– Remélem, a feleségem és a testvéreim felgyógyulnak annyira, hogy még valaha az életben képesek legyenek mulatságokon részt venni.

– Reméljük a legjobbakat – felelte Honoratius, majd, mivel láthatóan ráunt a témára, hallgatásba burkolózott.

Az út további részében csak a lovak patáinak kopogása törte meg a csendet. Nem telt bele sok idő, és a kocsi lefékezett, vagyis az öt vándor ismét Sangardor kapujához érkezett.

– Dicsőség Marsnak, a háború urának! – hallotta Calen az egyik őr hangját, akivel nemrégiben találkoztak. A férfi szavaiban ezúttal nyoma sem volt gúnynak. – Dicsőség Cyriacus Aureus császárnak! És dicsőség a sikeres háborút megvívott bajtársainknak!

– Dicsőség szeretett városunk patrónusának! – felelt a kocsit hajtó férfi. – És dicsőség a mi császárunknak!

Ezután megmozdult egy nehéz csörlő, feltárva a már oly sokat emlegetett Sangardor kapuját. A kocsi egy döccenéssel újra mozgásba lendült, és az öt vándor bebocsáttatást nyert a városba, amelynek bejárata nemrég még kérlelhetetlenül zárva állt előttük.