2. fejezet

 

– Leandrosz! Hová tűntél már megint?

A szőke fiúcska alig bírta visszafojtani a nevetését, amikor újra meghallotta dajkája egyre kétségbeesettebbé váló hangját. Kedvenc szórakozásai közé tartozott, hogy azonnal keresett egy alkalmas búvóhelyet, amint éles hallása segítségével megneszelte, hogy Milda őt keresi. Bár tanóráin vagy a vacsoraasztalnál ülve nem sokáig volt képes egy helyben gubbasztva nyugton maradni, a dajkájával folytatott bújócskák kedvéért mindig erőt vett magán. Most is rázkódott a válla az elfojtott kacagástól, ahogy az ablak melletti könyvespolc tetejéről, a vastag függöny takarásából figyelte az őt szólongató, feldúlt arcú tündenőt.

Miután azonban Milda másodszor is kiviharzott a könyvtárból, Leandrosz kezdte elunni a játékot. Nem akarta megkockáztatni értékes búvóhelyének leleplezését, így várt egy kicsit, amíg dajkája lépteinek zaja teljesen elhalt. Amikor megbizonyosodott róla, hogy tiszta a levegő, kibújt a függöny mögül, és pillanatok alatt lemászott a könyvespolcról.

– Csak nem engem keresel, Milda? – vigyorgott a nőre széles mosollyal, miután a könyvtárat maga mögött hagyva néhány lépés után belebotlott dajkájába.

– Leandrosz! A Magasságos Ég szerelmére, hol tekeregtél megint? Az egész palotát tűvé tettem utánad! Édesapád és édesanyád rád várnak az étkezőben.

– Bocsáss meg, Milda, úgy elmerültem az olvasásban, nem hallottalak. Na de most már itt vagyok, mehetünk!

Milda a fejét csóválta. Karon ragadta Leandroszt, és határozott léptekkel az étkező felé indult vele. A fiúcska töretlenül vigyorgott tovább. Hiába próbált meg Milda szigorú lenni, apró kezének szorításából a tízéves Leandrosz már könnyedén kiszabadulhatott volna, ha akar.

A fiú mindig örömmel tört borsot dajkája orra alá. Érezte, hogy a kastély többi lakójához hasonlóan jólneveltséggel palástolt félelemmel és megvetéssel tekintenek rá. Szüleihez hasonlóan Milda is rajongásig szerette Leandrosz két ikerhúgát, ám a kisfiúval rideg és távolságtartó volt.

Ennek ellenére Leandrosz most is, ahogy mindig, idővel megunta dajkája bosszantását, és megkegyelmezett neki. No meg természetesen tényleg ideje volt enni valamit. Leandrosz általában nem szerette a közös, síri csendben elköltött családi étkezéseket. Sokkal jobban szeretett akkor habzsolni, amikor neki tetszett. Szinte mindig sikerült elcsennie ezt-azt a konyhából, vagy éppen meglágyítani a konyhalány szívét, aki sokkal készségesebben bánt vele, mint a magasabb rangú tündék. Ám most korgó gyomra is amellett szólt, hogy ideje leereszkedni saját birodalmának magasából, és enni végre valamit.

– Örülök, hogy szerencséltetsz minket, Leandrosz – köszöntötte hűvösen Évald Merlen a fiát, amikor az belépett az étkezőbe Milda oldalán.

Fellegbérc ura méltóságteljes tartással ült az asztalfőn, és a reggelijét fogyasztotta családja körében. Hosszú, már-már fehérbe hajló, ezüstszőke haját hátrafogta. Kék szeme jegessé vált, ahogy a belépőkre nézett.

– Köszönöm, Milda, elmehetsz! – biccentett a dajka felé a férfi. – Te pedig ülj le végre a helyedre! – tette hozzá fiának címezve.

– Igen, apám – mondta Leandrosz, és helyet foglalt Relinda húga mellett, az asztalfőtől legtávolabb eső székben. Hangjából eltűnt minden pajkosság, és arcáról leolvadt a vigyor. Bár általában nem sokat törődött azzal, mit akarnak tőle a felnőttek, az, hogy Évaldnak nyíltan ellentmondjon, meg sem fordult a fejében.

Leandrosz kenyeret, tojást és sajtot halmozott a tányérjára, tejet öntött az előtte álló ezüstkupába, azután hozzálátott a reggelijéhez.

– Ahogy arra bizonyára emlékszel – csendült fel újra Évald kimért hangja –, a mai napon elutazom. Lysregme királya összehívta az aedelek szokásos éves tanácsát. A távollétemben viseld magad rendesen! Fogadj szót anyádnak és Mildának, és fordíts gondot a leckéidre. Megértetted?

– Igen, apám – felelte Leandrosz, majd ismét a tányérja felé fordult.

Az asztalnál több szó már nem hangzott el. Miután Leandrosz behabzsolta reggelijét, kalimpálni kezdett a lábával, és babrálni a késével. Alig várta már, hogy apja is végezzen az evéssel, és végre elszabaduljon. Aznap nem kellett tanórákkal bajlódnia, ráadásul ragyogóan sütött a nap. Minden adott volt egy jó kis kalandhoz a birtokon, vagy esetleg ahhoz, hogy ismét alaposan elverje párbajban Gilbertet.

– Elmehetek én is, anyám? – kérdezte Leandrosz reménykedve, amikor végre útjára bocsátották apját, és az Évald kíséretét alkotót tündék lovainak patadobogását elnyelték a hegyek.

– Csak ha a birtokon belül maradsz. És napnyugtára gyere haza!

Vilhelmina úrnőnek is kék szeme volt, akárcsak a férjének, ám a tekintete egészen mást tükrözött, mint Évaldé. Leandrosz mindig aggodalmat látott édesanyja angyali szépségű arcán, amikor az ránézett. A fiú nem értette az aggodalom forrását. Köztiszteletben álló nemesi család tagja volt, akit egy egész hadseregnyi tündeharcos védett az esetleges támadóktól. Nincs az az elmeháborodott, aki megpróbál bejutni Fellegbércbe, hogy a Merlen család életére törjön. Ha pedig valaki mégis megpróbálja, és ő maga védelem nélkül maradna, még mindig ott van neki az, amit nem volt szabad használnia.

Mivel Leandrosz nem értette édesanyja aggodalmát, nem is nagyon törődött vele. Ráadásul úgy vette észre, Vilhelmina is akkor a legboldogabb, ha ő nincs láb alatt, és szabadidejében nyugodtan kézimunkázhat Relindával és Rosalindével. Így csak ennyit felelt:

– Ígérem, anyám. – És már rohant is a közeli erdőbe, élvezve a szabadságot, minél távolabb a kastély rideg, fehér köveitől.

Házak mellett vitt el az útja, amelyek, bár mészkőből épültek, nem utánozták a kastély minden egyes szegletére jellemző, hivalkodó, felhőket formázó faragásmódot. Leandrosz sokkal barátságosabbnak találta a kastély falain kívül élő mellnerumok házait, mint az otthont, amelyben lakni kényszerült, és amelynek mintha minden egyes apró részlete fennhéjázó gőgöt áraszott volna magából.

A termelésben részt vevő mellnerumok ráadásul sokkal szívélyesebben bántak vele, mint saját családja. Legtöbbjüknek mindig volt hozzá egy kedves szava, és gyakran kínálták őt almával, fátyolpitével, gomolygombóccal vagy a fűszeres gőzlikőr enyhe, gyermekeknek való változatával. Természetesen Leandrosz barátai is a mellnerumok közül kerültek ki. Amikor elérte szokásos találkozóhelyüket, a tisztást a bükkerdő szélén, Gilbert, Lotár és Reginald már vártak rá.

– Te meg hol kujtorogtál? – kérdezte Gilbert, és félig ölelésre tárt karjával alaposan meglapogatta barátja hátát. – Ennyi idő alatt már vagy százszor megszámolhattuk volna egymás orrszőreit.

Leandrosz újra elvigyorodott, először azóta, hogy belépett az étkezőbe, és szembenézett Évalddal.

– Ennél azért egy kicsit több képzelőerőt néztem ki belőletek, ha szórakozás kitalálásáról van szó. Egyébként is, tudod, milyen az apám, nem szereti elkapkodni a dolgokat.

Lotár és Reginald letették a kezükből az ágakat, amiket kardként használva párbajoztak egymással, és az érkező felé léptek.

– Csakhogy ideért végre fenséges Merlen uraság, minden aedelek legnemesebbike – hajbókolt kaján vigyorral Reginald.

– Ne jártasd a szád, még belerepül egy légy a madárszaros lábával – vágott vissza Leandrosz. – Na mi lesz, indulunk végre?

A négy tündefiú egy percig némán fürkészte egymást. A vörös és szeplős Gilbert, a világosbarna hajú, kék szemű, első pillantásra angyalarcú Reginald, a sötét színeket viselő Lotár és a tejfölszőke Leandrosz mintha csak egymás hiányzó árnyalatait tükrözték volna vissza.

– Felőlem mehetünk – vont vállat végül Reginald.

– Helyes.

Leandrosz bevetette magát a bükkerdőbe, és futásnak eredt, barátai pedig hangos kurjongatások közepette követték őt. A három fiú szülei gyakran leteremtették a gyermekeiket, ha túlságosan láb alatt voltak, így általában inkább az erdőben játszottak, mint a városban.

Ahogy a fák kezdtek kissé sűrűsödni, és a fiúk kifulladtak, megtorpantak.

– Ez itt megfelel – döntött Leandrosz, miközben még mindig lihegve felfelé tekintett a fák koronája felé. – Gyerünk!

A fiúk kiválasztottak egy vaskosabb törzsű fát, ám annak legalacsonyabban elhelyezkedő ágai is túlságosan magasan voltak, hogy elérjék őket. Így Gilbert, aki valamivel erősebb csontozatú volt, mint a többiek, leguggolva engedte, hogy barátai egyesével a vállára álljanak, majd felegyenesedve segített nekik, hogy fel tudjanak kapaszkodni a fára. Végül Lotár és Leandrosz felhúzták barátjukat a legalsó ágra.

– Nem ártana visszafognod a gomolygombócot, öregem – nyögte Lotár. – Olyan vagy mint egy sós zsák.

Gilbert barátja bordái közé bokszolt.

– Te csak fogd be a csőröd, te madárijesztő! A károgásoddal elriasztod a zsákmányunkat.

A négy tündefiú ezután kimondatlanul megállapodott abban, hogy a továbbiakban egy pisszenéssel sem zavarják meg a vadászatot. Egymás mögött haladva, macskaügyességgel kúsztak felfelé a szédítő magasságokba emelkedő bükkfán.

Valahányszor madárfészek került az útjukba, egyikük kivált a csapatból, és lassan a célpont felé araszolt. A tündefiúk erőfeszítéseit nem egyszer siker koronázta. Lotár és Reginald is találtak néhány apró méretű, szürkés héjú tojást. A fiúk diadalmas mosollyal süllyesztették zsebeikbe zsákmányukat. Megtörtént már az is, hogy a tündefiúk üres fészket vagy fiókákat találtak. Olyankor csalódottan visszafordultak, és tovább folytatták a vadászatot.

Hirtelen az elöl haladó Leandrosz fülét kopácsolás zaja ütötte meg. A hang valahonnan a feje fölül érkezett. Ahogy a tündefiú felfelé pillantott, egykettőre rátalált a hang forrására. Egy harkály kopogtatta olyan elmélyülten a fa törzsét, hogy nem vette észre a betolakodókat.

Leandrosz szavak nélkül jelezte a mögötte haladó Gilbertnek, hogy maradjon csendben. Nesztelen mozdulatokkal előhalászott a zsebéből egy csúzlit és egy követ, felajzotta apró fegyverét, bemérte a célpontot, és lőtt. Egy szívdobbanásnyi idővel később a kopácsolás abbamaradt, és egy kicsiny test zuhant Leandrosz felé. A fiú kinyúlt a levegőbe, és anélkül kapta el a harkály tetemét, hogy egyáltalán megingott volna.

Leandrosz felfelé mászva maga is zsákmányolt három apró tojást, és próba szerencse alapon célba vett még egy-két madarat, de többször nem járt sikerrel.

Ám a vadászatnál is jobban élvezte azt, amikor végre felért a fa csúcsára. A törzs itt már annyira elvékonyodott, hogy veszedelmesen ingadozott a szélben, Leandrosznak azonban esze ágában sem volt visszafordulni. Fölötte a végtelen ég magasodott, alatta pedig a foltvarrásos kendővé zsugorodott erdei táj. Itt, a fa koronájában a világ tetején állva érezte magát igazán szabadnak.

– Nicsak, innen minden és mindenki bolhának látszik – mondta Gilbert, amikor ő is elérte a fa csúcsát, és miután egy biztonságos helyen megvetette a lábát, letekintett az alattuk elterülő világra.

– Ahogy mondod – sóhajtotta elégedetten Leandrosz. Ezekben a pillanatokban úgy érezte, nemcsak az erdő, hanem a gondjai, a folyton a levegőben lebegő, kimondatlan számkivetettsége is porszemnyivé zsugorodik.

Amikor a négy tündefiú több másik fa koronáját átfésülte, és végre leereszkedtek a földre, számba vették zsákmányukat.

– Nem is rossz – füttyentett Reginald, miközben elégedetten szemlélte a tizenkét apró tojást és a három madarat. – De most hogyan tovább?

– Csak gyűjtsünk néhány gallyat és követ, azután megtudod – felelte Leandrosz somolyogva.

Miután a tündefiúk elkészítették a tűzrakó helyet, kérdő pillantásokkal fürkészték Leandroszt. A fiú roppantul élvezte, ahogy barátai tűkön ülve várják, miféle meglepetést tartogat számukra.

– Add ide a kulacsodat! – mondta Gilbertnek.

Leandrosz átvette a felé nyújtott, fából készült tömlőt, maga elé gyűjtötte a meglőtt madarakat és a tojásokat, majd az ég felé fordította tenyerét. Egy pillanattal később bőréből egy tűzgömb kelt életre.

A Leandrosz balján ülő Reginald ösztönösen arrébb húzódott egy kicsit, de Lotárhoz és Gilberthez hasonlóan ő is megbabonázva nézte a gömböt formázó kicsiny lángok vad táncát.

– Ezt meg hogy csináltad? – kérdezte elképedve Gilbert.

Leandrosz vállat vont.

– Nem tudom. Néhány hete sikerült először lángokat lobbantanom. Tudjátok, amikor büntetést kaptam, mert Rosalinde rám fogta, hogy én törtem el azt a gusztustalan, antik vázát. Pedig erről aztán kivételesen tényleg nem én tehettem. Szóval nagyon feldühített a kis vakarcs. Annyira, hogy egy pillanatra mindent elborított a fejemben a vörös köd. Azt hiszem, fel akartam lökni Rosalindét, de amikor felemeltem a kezemet, megjelent ez a tűzgömb. Gondolhatjátok, hogy meglepődtem. Milda és anyám arca viszont mindent megért, még a büntetést is. Olyan képet vágtak, mint két iszákos ponty, akik az utolsó cseppig ki akarják szlopálni a tó vizét.

Leandrosz elkerekedett szemmel bámult a barátaira, miközben nagyra tátotta a száját és lassan mozgatta ajkait. Három barátja fetrengett a nevetéstől.

– Persze megeskettek a Csillagbölcsekre, hogy nem használom az erőmet. Na de a szükség törvényt bont.

Leandrosz ezzel az összegyűjtött gallyakra dobta a tűzgömböt, majd egy újat lobbantott fel a kezében. Kinyitotta Gilbert kulacsát, és lassan hevíteni kezdte a benne lévő vizet. Amikor már elérte a forráspontot, a harkályra öntötte a kulacs tartalmát. A színes tollerdő nagy része azonnal megadta magát, és felfedték az alattuk lévő bőrt. A maradéktól pedig a négy tündefiú szabadította meg a szárnyasokat. Ezután nyársra tűzték zsákmányukat, és a tűz fölé tartva sütögetni kezdték őket.

– A te szakértelmedre is szükség lesz, Lotár – fordult Leandrosz a sötéthajú fiú felé. – Te vagy a mi fegyvermesterünk, így a te késeden sütjük meg a tojásokat.

Lotár volt az egyetlen négyük közül, aki kést hordhatott magánál. Évald kijelentette, hogy nem hajlandó semmilyen fegyvert a fia kezébe adni, amíg be nem nő a feje lágya, és nem is akar ilyesmit meglátni nála. Gilbert és Reginald szülei is túlságosan fiatalnak tartották még saját fiaikat ahhoz, hogy akár csak egy kést is rájuk bízzanak. Ám Lotár apja, aki kovács volt, úgy vélte, semmi baj nem származik a dologból. Sőt, szerette volna minél korábban bevonni fiát a mestersége szépségeibe, így legutóbbi születésnapjára egy remekbe szabott késsel lepte meg őt.

Lotár most büszkén húzta elő övéből apja ajándékát. A pengét egy rövid ideig a tűzbe tartotta, majd Leandrosz elé emelte. A tündefiú óvatosan feltörte az első tojást, és tartalmát lassan a forró pengére folyatta. Az azonnal elkezdett sűrűsödni, végül szilárd állagot öltött. A négy jó barát büszke vigyorral az arcán folytatta hevenyészett ebédjük elkészítését.

A megsütött tojásokat leveleken rendezték el, és a madarak húsával együtt falni kezdték. Az ötlet, hogy ilyen módon jussanak élelemhez, a legutóbbi közös kalandjuk után érett meg bennük. Olyan sokáig voltak távol otthonról, hogy mind a négyen lekésték az ebédet. Leandroszon kívül, aki kikuncsorgott egy jó adag pehelykalácsot, pástétomot és lekvárt a konyhalánytól, egyikük sem kapott enni, amikor végül nagy sokára megérkeztek. Reginald édesanyja egyenesen azt mondta a fiúnak, ha képtelen hazaérni ebédre, gondoskodjon magának élelemről.

Leandrosz ötlete volt, hogy fogadják el a kihívást, és legközelebbi kalandjuk álljon abból, hogy valóban szétnéznek kedvenc útvonalaikon járva, miközben keresnek valami ebédre valót. A madarak lelövése előtt persze a tündefiú vívódott magában egy pillanatig. Fellegbérc népe ritkán evett húst, és pontosan be volt osztva életkor, rang és a napi munka nehézsége szerint, kinek mennyi jár belőle. A tündék mindig is harmóniában éltek a természettel, és szigorúan tartották magukat ahhoz, hogy csak annyit vesznek el, amennyire szükségük van és amennyit vissza is tudnak áramoltatni. Ám Leandrosz végül úgy döntött, ha kihívást intéztek hozzá, meg akarja adni a módját legalább az első alkalomnak, amikor teljesíti azt.

A fejenkénti négy kicsiny tojás és az apró erdei madarak húsa természetesen sokkal szegényesebb és ízetlenebb étkezést jelentettek, mint amihez a tündefiúk hozzá voltak szokva. A semminél viszont ez is jóval több volt, ráadásul a szabadság édessége bőségesen kárpótolta őket.

Reginald elégedetten cuppantott, miután lenyelte az utolsó falat tojást.

– A saját zsákmány sokkal pazarabb, mint a házi koszt.

– De az biza! – tódította Lotár, aki éppen a késéről tisztogatta a lakoma maradványait. – És most mit csináljunk?

– Menjünk a víztározóhoz! – vágta rá gondolkodás nélkül Leandrosz.

A négy tündefiú a kedvenc útvonalukon indult vissza az erdő széle felé. A lakott terület peremén álló, domboldalba épített víztározó mellett egy lankás rész vezetett lefelé. Ez a lejtő tökéletesen alkalmas terepet kínált a játékra. A tündefiúk egy szakaszon kigyomlálták a füvet, hogy a földes talajon könnyedén lecsúszhassanak. Most is egymás után, boldog és felszabadult üvöltések közepette vetették le magukat a víztározó aljához vezető csúszdán. Majd visszamásztak az emelkedőn, hogy aztán újra és újra, külön-külön, összekapaszkodva és hason fekve lecsússzanak.

Az egyik ilyen lesiklás után Reginald nem tudott idejében lefékezni, és fejjel belevágódott egy földkupacba. Az utána érkező Gilbert azonnal felröhögött barátja láttán.

– Te meg hogy nézel ki, te szerencsétlen? Tisztára mint egy nagyra nőtt vakond!

– Igazán? – kérdezte fenyegetően Reginald. Gombócba gyűrte a hajából kiszedett földet, és teljes erővel a kétrét görnyedő, térdét csapkodó barátja felé hajította. – Akkor ez a tiéd!

Reginaldot váratlanul érte a támadás, így nem tudott kitérni előle. Egyenesen az arcába kapta a lövedéket. Köpködve igyekezett megszabadulni a szájába került földdaraboktól. Miután sikerrel járt, azonnal összegyúrt egy saját lövedéket, amibe egy földigiliszta is belekerült, és ellentámadásba lendült. Lotár és Leandrosz szintén belevetették magukat a küzdelembe, miután leértek a víztározó aljához.

Jó ideje tartott már a csata, amikor egy váratlan pillanatban Gilbert, Lotár és Reginald egyszerre rontottak rá Leandroszra. A tündefiút felkészületlenül érte az összehangolt támadás, így nem tudta mindhármuk lövedékét elkerülni. Ingerült mozdulatokkal törölgette orrából és szeméből a földdarabokat, és az orvtámadás miatt fellobbanó dühvel indult meg barátai felé.

Lotár arcáról egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt olvadt le a vigyor, amikor észrevette, hogy Leandrosz kezében már nem egy földdarab van. A tündefiú azonnal a földre vetette magát, és kezeit a fejére szorította. A tűzgömb jóval fölötte suhant el, és egyenesen a víztározónak csapódott.

A lángok kicsik voltak ugyan, de azonnal mohón falni kezdték a hatalmas fatartályt. A négy tündefiú egy pillanatig megkövülten állva figyelte, ahogy a fa elszenesedik, porladni kezd, majd elenyészve utat enged a hatalmas víztömegnek. Amikor kialudt a tűz, és az éltető ivóvíz feltartóztathatatlanul szökni kezdett a tartályból, Reginald mintha transzállapotból tért volna magához.

– Hozok segítséget! – kiáltotta gyorsan, és elszaladt a város felé, Lotárral a nyomában.

Leandrosz és Gilbert küszködve igyekeztek kézzel betapasztani a lyukat a tartályon, ám a víz kérlelhetetlenül csordogált ki az ujjaik között, hogy aztán a föld igya magába az ezüstös cseppeket. Végül, kínzóan hosszú percek múlva Leandrosz meghallotta a futva közeledő léptek zaját. Egy pillanattal később feltűntek a léptek gazdái is; néhány zaklatott arcú mellnerum férfi, akik között Leandrosz felismerte Lotár apját.

– El az útból! – tolta el a kovács a gyerekeket a víztározó mellől, teljes mértékig figyelmen kívül hagyva az aedelek és mellnerumok viszonyára vonatkozó etikettet. Vastag falapot szorított a kiégett részre, egy társa pedig szögeket és kalapácsot húzott elő a zsebéből, és gyors mozdulatokkal belekezdett a tartály helyreállításába. Eközben egy harmadik tündeférfi felmászott az emelkedőn, majd a víztározó rácsos fedelét kissé félretolva belenézett a tartályba, hogy felmérje a kárt.

– A víz nagyjából egyharmada maradt meg – számolt be, miután visszatért a többiekhez.

– Az is több, mint a semmi – morogta Lotár apja. – Ha beosztjuk a készleteinket, és ha elég bőséges csapadék érkezik mostanában, nem lesz semmi baj.

A kovács Leandroszra nézett. Tekintetében csalódottság ült, és olyan elkeseredettség, amit a tündefiú sehogyan sem tudott összeegyeztetni a derűlátó szavakkal.

– Gyere velem, Leandrosz úrfi, hazakísérünk. Ti is menjetek haza! – tette hozzá Lotárnak, Reginaldnak és Gilbertnek címezve. A három tündefiú ez alkalommal első szóra engedelmeskedett, anélkül, hogy a férfi hosszasan kérlelte vagy fenyegette volna őket.

Leandrosz a mellnerumok kíséretében elindult a palota felé. A lemenő nap vörössége mintha a saját lelkében dagadó bűntudatot festette volna az égre. Maga sem értette, mi okozza az érzést, hiszen nem csinált semmit, ami jóvátehetetlen lett volna. Ám valahol mélyen lelkét már elérte a felismerés, hogy életre szóló bélyeg került rá.

Ahogy Leandrosz és a mellnerum férfiak beléptek a palota előcsarnokába, Fellegbérc úrnője holtsápadt arccal fogadta őket. Leandrosz azonnal látta, hogy édesanyja már mindenről értesült.

– Köszönöm, Volfram! – mondta Vilhelmina színtelen hangon. – Most elmehettek.

– Igen, úrnőm.

A kovács és a többi tünde fejet hajtottak, majd távoztak.

Vilhelmina ezután Leandroszhoz fordult. Ez alkalommal kivételesen figyelmen kívül hagyta a tündefiú mocskos ruháját, és csak ennyit mondott: – Gyere velem, fiam!

Leandrosz kábán elindult édesanyja nyomában. A Vilhelmina hangjában csengő megrendültség csak még inkább fokozta a fiú kétségbeesését. Annyira elmerült sötét gondolataiban, hogy sokáig észre sem vette, édesanyja nem a fürdőbe vagy a szobájába vezeti, hanem a vicemantok tornya felé.

– Mit keresünk itt, édesanyám? – kérdezte Leandrosz olyan halk hangon, amiben egyáltalán nem ismert rá a sajátjára.

– Sürgős beszédem van Tankréd mesterrel – felelte Vilhelmina, és koppantott néhányat a baglyot formázó, réz kopogtatóval a csigalépcső tetején helyet kapó szoba ajtaján.

Leandrosz mindig is kíváncsi volt, mit rejthet Tankréd mester szobája, de idáig soha nem sikerült belopóznia a helyiségbe. Ám amikor egy aránytalanul felnagyított szem jelent meg a kukucskáló lencséjén keresztül, majd végre feltárult a titkokat rejtő ajtó, a tündefiú azt kívánta, bár inkább maradt volna zárva örökre.

Tankréd mester úgy festett, mint egy nagyra nőtt rovar. Magas volt, és még a karcsú, szikár termetű tündék közül is kitűnt soványságával. Bozontos szemöldöke és apró bajusza egyértelműen elárulta, hogy a mester félig ember. Zöldesszürke szemének különös tekintete olyan volt, mintha szüntelenül holdon túli rejtélyeket fürkészne.

– Üdvözöllek, úrnőm, üdvözöllek, úrfi – hajtott fejet Tankréd mester előbb Vilhelmina, azután Leandrosz előtt. – Kerüljetek beljebb!

A mester kezével a szobája felé intett. Vilhelmina viszonozta a köszönést, azután belépett, de nem foglalt helyet. Leandrosz pedig egy pillanatra megfeledkezett a bűnösség érzéséről és a szorongásról.

Odabent szinte minden egyes falfelületet polcok borítottak. Ezek egy részét könyvek foglalták el, de jóval több volt a furcsa alakú üvegekbe beletöltött, a legkülönfélébb színeket felvonultató főzet, por, kavics és mindenféle szárított növény. Az egyik sarokban csontváz állt, a szoba közepén egy asztal, rajta mozsárral, tőrrel és mindenféle különös növénnyel, amelyek közül jó néhányat Leandrosz még soha életében nem látott.

– Miben állhatok szolgálatotokra, úrnőm? – rángatta vissza Tankréd mester hangja Leandroszt a valóságba.

Vilhelmina beszámolt a víztározónál történtekről. A mester komor arccal hallgatta úrnőjét.

– Így tehát úgy hiszem, ideje lenne belekezdenünk a kísérletbe, amiről korábban beszéltünk – zárta le végül elbeszélését Vilhelmina. Hangjában aggodalom csendült, és mintha saját magát győzködte volna valamiről.

A mester lassan bólintott.

– Örülök, hogy végül rászántad magadat, úrnőm. Valóban nincs vesztegetni való időnk.

Tankréd mester a polcokhoz lépett, és némi kutakodás után egy csepp alakú üvegcsét emelt le róla. A fiola tartalma hófehér volt, és úgy nézett ki, mint a zord téli reggeleken összegyűjtött dér.

– Nos, kezdjük talán ezzel – mondta a mester. – Foglalj helyet, úrfi!

Leandrosz félelemmel a szívében ült le a kék kárpittal borított kerevet szélére. Tankréd mester a fiú kezébe adta az üvegcsét. Annak tapintása fagyos volt, éppen ahogy Leandrosz a kinézete alapján képzelte.

– Fenyőgyöngykása – válaszolta meg a mester a tündefiú kérdését. – Idd ezt meg, úrfi! Remélhetőleg segít majd a benned fortyogó tűz lecsendesítésében.

A tündefiú vonakodva babrált az üveggel.

– Leandrosz, kérlek – rimánkodott Vilhelmina. – Ma kis híján elpocsékoltad a vízkészletünket. Abba pedig belegondolni is szörnyű, mi történt volna, ha az egyik barátodat találtad volna el a tűzgömbbel. Ez soha többé nem ismétlődhet meg. Mindent meg kell próbálnunk, hogy megfékezzük a benned tomboló erőt. Sajnálom.

Leandrosz a határozott szavak ellenére olyan együttérzést látott édesanyja szemében, amit korábban még soha. Lenézett a kezében szorongatott üvegcsére. Egy dolog csínyeket elkövetni és borsot törni mások orra alá, de nem akarta, hogy bárkinek bántódása essen miatta.

A tündefiú kinyitotta az üveget, mély levegőt vett, és belekortyolt az italba. Alighogy a fenyőgyöngykása a nyelvéhez ért, görcsbe rándult az egész teste. Gyomrát mintha vasmarok szorította volna össze. Öklendezni kezdett, de Vilhelmina nem hagyta, hogy fia kiköpje az italt. A szájára szorította a kezét, és Leandrosz hiába rázta a fejét, nem tudott szabadulni. Úgy érezte, menten elüszkösödik a nyelve a perzselő fagytól. Hogy csillapodjon a kín, inkább lenyelte a fenyőgyöngykását.

Abban a pillanatban érezte, ahogy jeges bénultság lesz úrrá a lábain. Kis híján kiejtette kezéből az üvegcsét. Tankréd mester kapta el a fiolát, mielőtt az a földre esett volna, és újból Leandrosz szájához emelte. A tündefiú szorosan összezárta ajkait. Vilhelmina arca eltorzult a fájdalomtól, amikor leszorította fiát a kerevetre, és befogta az orrát, hogy az kinyissa a száját, amíg Tankréd mester a szájába önti a maradék italt.

Leandrosz folyamatosan nyelte a fenyőgyöngykását, nehogy megfulladjon. Úgy érezte, mintha ezernyi tőr szurkálná a testét, ahogy a fagy a lábaitól egyre feljebb és feljebb kúszott. Könnyek folytak az arcán, és levegőért kapkodott, amikor a tüdejét is elérte a fagy. Az utolsó, amire emlékezett, Vilhelmina hangja volt, ahogy zokogva egyre azt ismételgeti:

– Sajnálom! Sajnálom!