Nora Halliwell
Boszorkányúr 3.
A tűz átka – Második talizmán
BOSZORKÁNYÚR 3.
A tűz átka – Második talizmán
©Veresegyházy Nóra 2025
© Smaragd Kiadó
Elérhetőségek:
+36 (30) 0941701
info@smaragdkiado.hu
Első kiadás
Írta: Nora Halliwell
Borító: Németh Balázs
Szöveggondozás: Preiml-Hegyi Hajnalka
Minden jog fenntartva.
A könyvből a jogtulajdonos engedélye nélkül részleteket, az egész könyvet nem lehet sokszorosítani, másolni, terjeszteni semmilyen formában. Ideértve az elektronikus vagy mechanikus módon, a nyilvános előadást, a hangoskönyvet, a televízió- és rádióadást, bármilyen internetes közlést, a fénymásolást, a rögzítést, információrögzítés vagy az átdolgozás bármely formáját az 1999. évi LXXVI. szerzői jogról szóló törvény alapján.
ISBN 978-615-6297-74-7
Prológus
A fiú lélekszakadva rohant végig a főtérre vezető lépcsőkön. Tudta, hogy az ismerős sikátorok többé nem jelentenek biztonságot számára. Üldözői túlerőben voltak, és arra terelték őt, amerre csak kedvük tartotta. Könnyű páncélzatukban ráérősen csörrentek meg lépteik. Nem siettek, láthatóan kedvükre volt a játék. Ki akarták élvezni prédájuk rettegésének minden pillanatát.
A fiú egyetlen reménye az maradt, hogy a piactéren elvegyülhet, és eltűnhet annyi időre a katonák szeme elől, amíg felkapaszkodik a tetőkre. Onnan aztán könnyedén kereket oldhat, hiszen üldözőinek biztosan nem jut eszükbe a tetőkön keresni őt. Ráadásul még ha utána erednének is, a páncélzatuk alaposan megnehezítené a dolgukat.
A lemenő nap sugarai vérvörösre festették az égboltot. A piactéren összegyűlt tömeg már oszladozni kezdett. A nagyszájú kofák elszántan igyekeztek rásózni megmaradt portékájukat a standjuk előtt lézengőkre.
A fiú már éppen elért a gyümölcsös stand mögé, amelynek magas tartóléceiről egy kis ügyességgel át tudott mászni a legközelebbi háztetőre. Ekkor azonban ekkor a szemközti halas standnál két katona nézett farkasszemet vele. A fiú ezzel egy időben páncél csörrenését hallotta maga mögött is. Tudta, hogy bekerítették, ezért egy pillanatig sem habozhat, különben minden elveszett.
Fürgén a gerenda felé vetette magát, és macskaügyességgel mászni kezdett. Egy kéz ragadta meg a lábát, majd elkezdte őt lefelé rángatni. Erre ő teljes erejéből, vaktában üldözője felé rúgott. A húzás azonnal megszűnt, és a fiú szabaddá vált. Fém csattanását hallotta maga alatt, ahogy egy kard belevágódott a fába.
A hordóhasú kereskedő méltatlankodva perlekedni kezdett a katonával az okozott kár miatt. De a fiú kizárta elméjéből a hangokat, amelyek csupán zavaró zajok voltak a számára, és figyelmét teljes egészében a menekülésre összpontosította. Könnyedén fellendítette magát a sátor tetejét alkotó ponyvára. Majd nekifutott, igyekezve megőrizni egyensúlyát az ide-oda csúszkáló anyagon, és hatalmas lendületet véve a legközelebbi háztető felé vetette magát.
A fiúnak sikerült megragadnia a kőperemet, és izmos karjaival felhúznia magát a tetőre. Azon nyomban futásnak eredt, és megkönnyebbülten tapasztalta, hogy üldözői már nem loholnak mögötte. Ám ekkor a semmiből egy ezüstös derengés bontakozott ki előtte, és állta el az útját.
A fiú még soha életében nem látott hasonló jelenséget. Mielőtt töprengeni kezdhetett volna rajta, miféle mágia hívhatta életre a rejtélyes, ezüst ködöt, a derengésből váratlanul egy dárda repült felé. A fegyver egyenesen a fiú mellkasába csapódott, átszakítva izmot és csontot, és valósággal felnyársalta áldozatát.
A fiú a dárda elementáris erejű lendületének kiszolgáltatva hátrahanyatlott. Lábai kicsúsztak alóla, és térdre rogyott. Az ereiből elszökő vérrel együtt irányítását is elveszítette izmai felett. Tüdeje levegő helyett már csupán őrületes kínt volt képes magába szívni. Szeme előtt lassan elmosódott az ezüstös derengés képe, amely csúffá tette őt, majd lassan elsötétült a világ. Az utolsó, amit látott, egy ollót szorongató, oszladozó kéz volt, amint elvágja élete fonalát. De talán csak a képzelete játszott vele.
*
Antropus verejtékben fürödve riadt fel álmából. A húsát tépő dárda emlékének érzete olyan erős volt, hogy beletelt némi időbe, mire felfogta, életben van. Ahogy felült szegényes fekhelyén, önkéntelenül is mellkasához kapott. Saját szívdobbanásainak ismerős ritmusa lassan megnyugtatta őt.
Nesztelenül tápászkodott fel a priccsről, amelyen éjjelente álomra hajtotta a fejét. Óvatosan, nehogy felébressze társait, az asztalon álló kancsó felé nyúlt. Vizet töltött magának egy erősen zöldülő rézkupába. Néhány cseppet az arcára fröcskölt, hogy teljesen kijózanodjon a rémálom okozta kábulatból, majd mohón belekortyolt az éltető italba.
Ivás közben az asztal fölötti csorba tükörre siklott a pillantása. Kissé beesett, mégis markáns arcú, sötét szemű, kissé komor tekintetű fiatal férfi nézett vissza rá. Állát és orcáját nem rejtette borosta vagy szakáll mögé.
Az Éjrókák állandóan ugratták őt csupasz képe miatt, amellyel úgy nézett ki, mint egy tejfelesszájú kölyök. A rend kötelékébe tartozó tolvajok mintha szánt szándékkal próbálták volna annyira elvadítani a külsejüket, amennyire csak lehetséges anélkül, hogy túlságosan felhívnák magukra a figyelmet.
Antropusnak azonban álszakállat és parókát kellett magára öltenie, valahányszor kilépett az utcára. Nem panaszkodott, hiszen kifejezetten örömét lelte benne, hogy újra és újra átalakulhat. Ráadásul az ő esetében rendkívül fontos volt, hogy senki még csak véletlenül se ismerje fel a Sangardor Birodalom lakosai közül.
A kissé alacsony, szikár férfi – komor tekintetét leszámítva – valóban úgy nézett ki, mint egy serdülő fiú. Senki sem mondta volna meg róla, hogy tolvajrendjének egyik legtehetségesebb tagjává nőtte ki magát az elmúlt három évben.
Korábban soha meg sem fordult volna a fejében, hogy az élete egyszer ilyen irányt vesz majd. Antropus tekintete a tükörképe nyaka és válla közötti részt elcsúfító hosszú hegre tévedt. Nem volt menekvés, újra alámerült az őt kísértő emlékek örvényében, amelyek ellen már olyan régóta küzdött fáradhatatlanul.
Apja, Stannum Fabius hadvezérként az első sangardori császár, Fidellium Aureus jobbkeze volt. Mindenkit, aki a birodalom élére került, a hatalom előbb vagy utóbb megrészegített és felemésztett jóval azelőtt, hogy természetes halált halhatott volna. Így volt ez már a királyok idején, de még a köztársaság néhány évtizedében is, amikor a várost irányító Szenátus tagjai egymás után haltak erőszakos halált, nem egyszer egymás keze által.
A császár és a Szenátus közös kormányzása újabb kísérlet volt a kifelé folyamatosan terjeszkedő és gazdagodó, ám belül saját tüzében elevenen elégő Sangardort sújtó átok megtörésére.
A Szenátus elsöprő többséggel szavazta meg az előkelő családból származó, a legnevesebb fém nevét viselő, megnyerő modorú Fidellium Aureust az újonnan bevezetett tisztségre. A császár nagy népszerűségnek örvendett Sangardor népének körében. Elődeihez hasonlóan szinte azonnal rendkívül gyors hadi sikereket ért el, és új területeket hódított meg.
A higgadt és józan gondolkodású Stannum jól kiegészítette az állandóan tettvágytól és harci kedvtől égő császárt. Sőt mi több, időnként még ellensúlyoznia is sikerült Fidellium folyton emésztő vágyát a terjeszkedésre. A császár hajlott rá, hogy a Cargor tartomány meghódítása után jó időre visszavonuljon a harctérről.
Ám Fidellium utolsó hadjáratának kivitelezése közben különös dolog történt. A szóbeszéd szerint maga Stannum osont be a császár sátrába és metszette át barátja torkát. A hadvezér azonnal megfizetett árulásáért. Saját katonái vágták le a fejét, amelyet egy karóra tűzve vittek haza a Sangardor Birodalomba.
Antropus a tulajdon szemével láthatta apja oszladozó torzóját, ahogy Fidellium serege a palota felé haladt. A fiú első pillantásra azt hitte, a képzelete űz vele csúf tréfát. Úgy érezte magát, mint amikor hanyatt esve háta teljes erőből a földnek csapódik, tüdejéből pedig egy szívdobbanásnyi időre kiszorul az összes levegő. Azonban nem sok ideje volt elmerülni a keserűségben. Mellette álló húga, Yasmina szeme előbb elkerekedett az iszonyattól, majd egyszerűen fennakadt, végül a lány összecsuklott. Antropus bevitte őt a szobájába, lefektette az ágyra, és miután a szolgálók gondjaira bízta őt, a palota felé indult, hogy a végére járjon a történteknek.
Ám a Sangardor Birodalom katonái vártak rá. Minden nagyon gyorsan történt. Antropus már nem is emlékezett, hányan kerítették be őt. Csupán a hirtelen érkező éles fájdalom érzete maradt meg, jó néhány sorsdöntő pillanattal azután, hogy az egyik katona tőre a bordái alatt srégen beledöfött a húsába és a beleibe, majd visszahúzódott. Azután egy újabb mély vágás a nyakán, és saját, patakként zubogó vérének látványa. Ezután a földre rogyott, és elsötétült előtte a világ.
Egy ismeretlen, föld alatti szobában tért magához. Mint kiderült, a Sangardor Birodalomban garázdálkodó egyik tolvajrend tagjai, az Éjrókák vették őt pártfogásukba. Coralisorbus és Cerastius katonákat láttak kiosonni egy elhagyatott sikátorból. Miután rendkívül gyanúsnak találták a jelenetet, utánanéztek, mit kereshettek a Sangardor Birodalom derék őrei ilyen nagy számban egy ilyen mocskos helyen. Akkor találtak rá Antropusra, akiben már csak pislákolt az élet.
A két tolvaj tökéletes egyetértésben úgy döntött, hogy az ellenségük ellensége a barátjuk, így eltámogatták a fiút a rejtekhelyükre. Lavandula, a házi gyógyítójuk vette kezelésbe Antropust, és csodával határos módon végül sikerült megmentenie az életét.
A fiú az Éjrókáktól tudta meg, mi történt az apjával, ahogyan azt is, hogy Fidellium helyét a császári trónon unokaöccse, Cyriacus Aureus foglalta el. Ráadásul az új uralkodó a szeretőjévé tette az alig tizenhárom éves Yasminát. Nyilvánvalóan afféle jóvátételi ajándékként rabolta el a lányt, akire már régóta szemet vetett.
Antropus vére forrt a dühtől, ha a családját ért ocsmány áskálódásra gondolt. Egyetlen pillanatra sem hitte, hogy valóban apja keze van a Fidellium ellen elkövetett merényletben. Egyértelmű volt számára, hogy a néhai császár vére Cyriacus kezén szárad, aki a többi idióta trónkövetelőhöz hasonlóan képtelen volt ellenállni a hatalom kísértésének.
Antropus elkeseredett haragját az Éjrókák kiképzésén vezette le. Stannum fia számára is a hadi pályát szánta, aki így tizenöt éves korára már remek kardforgató volt. Tolvajként azonban kerülnie kellett az összetűzéseket, az árnyékban meghúzódva tökéletesen észrevétlennek kellett maradnia, és a legforróbb helyzetekben is meg kellett őriznie hidegvérét. Antropus kimagasló tehetséget mutatott ezeknek az erényeknek a kifejlesztésében, ráadásul hamar összecsiszolódott társaival, és mindannyiukkal tökéletes összhangban tudott dolgozni.
Szükség is volt az elmúlt években tökélyre fejlesztett mestertolvaji képességeire. Antropus megneszelte, hogy egy igen értékes szállítmány érkezik Cargorból. Miután Cyriacus sikerre vitte a hadjáratot, amelyet eredetileg Fidellium tervezett el, óriási mennyiségű zsákmányt halmoztak fel a leigázott tartományban. A szállítmány másnap érkezett meg Sangardorba, a birodalom fővárosába. Az elkobzott kincsek között pedig ott volt a legendás láthatatlanná tevő sisak, amit Cargor uralkodója nagy becsben tartott, ám amelyről óvatlansága miatt ellenségei tudomást szereztek.
Antropus tudta, ha sikerülne ellopnia a sisakot, mielőtt eljutna a palotába, esélye nyílik arra, amire régóta várt. Meg akarta szöktetni Yasminát és tőrt döfni Cyriacus szívébe.
Az ifjú tolvaj azt is tudta, hogy terve hatalmas kockázattal jár. Végül azonban sikerült meggyőznie a céh vezetőjét, Hyppophaneant arról, hogy az Éjrókák számára is rengeteg előnnyel járna a Cargorból érkező szállítmány megcsapolása. Miután a vadásztekintetű, negyvenes éveiben járó férfi rábólintott az Éjrókák addigi legveszedelmesebb tervére, lassan elkezdtek összeállni annak lépései is.
Antropus tudta, hogy mindennek tökéletesen kell sikerülnie. Még akkor is notóriusan ismételgette magában a tervet apró mozzanatokra bontva, amikor visszamászott fekhelyére, és újból nyugtalan álomba merült.