4.

Kade

MÁSODIK VISSZAEMLÉKEZÉS

Nagyon nehéz itt hagynom Stacey-t az ágyban ma reggel, amikor azonban homlokon csókolom és lefejtem magamról a végtagjait, tudom, hogy megéri. Egy hokimezt visel, apám küldte Amerikából. Rohadtul nagy rá. Úgy tűnik, mintha már a fél ruhásszekrényemet elszedte volna tőlem.

Magamhoz veszek egy melegítőnadrágot meg egy pólót, aztán lehajolok, hogy megpusziljam az orra hegyét. Elvigyorodom, mert felnyög, és hanyatt fordul. Megnézem az időt a telefonomon, látom, hogy négy üzenetem érkezett Base-től és Deztől. Mindketten Oroszországban vannak valami családi összejövetel miatt.

Dez egy S. O. S. üzenetet küld, meg egy fegyveres őr képét, Base pedig véletlenül nekem írja azt, amit nyilvánvalóan a húgomnak szánt.

III. Sebastian

Ó, kérlek, ne sírj! Ne aggódj, hercegnő! Megértem, miért félsz, de szükségtelen. Ha beszélni akarsz addig, amíg jobban leszel, tudod, hogy csak egy telefonhívásra vagyok tőled. Kibaszottul jó leszel odaát, és bárki, aki melléd kerül, szerencsésnek mondhatja magát. Vigyázz magadra az úton, és írj, amikor leszálltatok! Puszi

III. Sebastian

Basszus! Hogy pont NEKED bírtam elküldeni! Megöllek, ha kifotózod!

Bármikor máskor megszívatnám emiatt, de most nem bánom, mert próbálja jobb kedvre deríteni a húgomat és megvigasztalni, miközben a világ másik felén van. A pokolba, minden erőforrás a rendelkezésére áll, hogy vigyázzon Luciellára, és ha akarná, puszta kézzel össze tudna roppantani egy koponyát. Luciella nem is találhatna nála félelmetesebb, mégis gondoskodóbb férfit. Bárcsak helyre rázódna az erkölcsi iránytűje, és adna egy esélyt a barátomnak!

De nem fog.

Talán éppen ezért fél Stacey attól, hogy a húgom tudomást szerez a kapcsolatunkról.

Szeplőske már két hónapja fogamzásgátlót szed, és a mellékhatások most már kezdenek szembetűnővé válni. Megduzzadt a cicije, pattanások jelentek meg az arcán, és folyton sonkás szendvicset akar enni. Tylar megkérdezte tőle, miért hízott meg az utóbbi időben, hiszen naponta kétszer edz, és általában nagyon odafigyel arra, mit eszik.

Stacey sírva hívott fel, mihelyt kilépett a stúdióból, megrémült, hogy elveszítem iránta az érdeklődésemet, ha nem ér véget ez a folyamat.

Napokig kellett győzködnöm, hogy nem megyek sehová. Aztán újabb pár nap kellett hozzá, mire ő is elhitte, hogy számomra gyönyörű, bárhogyan néz is ki.

Most pedig folyton az arcomba nyomja a cicijét, megpróbál megfojtani vele.

Szóval igen. Kizárt dolog, hogy elveszítsem az érdeklődésemet iránta.

Kilopódzom a házból, eljövök a birtokról, mielőtt felemelkedne a nap a Munro-hegy fölé. Glasgow-ba tartok, hogy elhozzam az új, szőrös barátainkat. Izgatottan várom, hogy fog reagálni Stacey. Azt mondta, a kedvenc kutyafajtái a nagyobb testűek, én pedig egy dobermannt akarok. A véletlen úgy hozta, hogy új otthont nyújtok két kutyának, miután a menhely feltette az internetre, hogy sürgősen szükségük lenne egy befogadó gazdára.

Amikor odaérek a menhelyhez, egy csomó űrlapot írok alá, előkészítem a kocsi hátsó részét, és kinyitom a két hordozót. Miközben arra várok, hogy egy alkalmazott kihozza a kutyákat, megvizsgálom azt a nagy horpadást Jason kocsiján.

Magamra vállaltam a dolgot, de bátran kijelenthetem, hogy Stacey-nek sokkal több gyakorlásra lesz szüksége, mielőtt rendes úton vezethet. Már hetek óta próbálom tanítani, de bármit csinálok is, én nyaki sérüléssel végzem, ő pedig mindig az ölemben köt ki.

– Mr. Mitchell? – Egy hang zökkent ki a gondolataimból, a bejárati ajtóból hallatszik. – Köszönjük, hogy megteszi! Nem tudtuk hová tenni őket, és minden kennelünk tele van. Már két napja a recepción ülnek, miután kitették őket a semmi közepén. Minden szükséges holmijuk ebben a táskában található. – Átnyújtja a táskát, rajta látható a menhely logója. – A kisebbiknek rossz a gyomra a megpróbáltatás miatt, de néhány nap múlva bizonyára helyrejön.

– Jól van. – Beteszem a táskát a kocsiba, aztán megfogom a két pórázt. – Szükség van még valamire? A menhely megkapta az adományt?

A férfi melegen elmosolyodik, az orrán ül a szemüvege, ősz haját borzolja a szél.

– Igen, köszönjük! Ön rendkívül nagylelkű. Ha nehézségei támadnának, vagy új otthont kellene keresni nekik, mi segíthetünk.

Felemelem a kutyákat, beteszem őket a hordozóba, rájuk zárom az ajtót, majd lassan lecsukom a csomagtartó ajtaját.

– Köszönöm, de végleg nálam maradnak ezek a kis fickók.

– Ezt jó hallani. Néhány hét múlva felhívjuk, hogy megtudakoljuk, hogy megy a soruk.

Bólintok, kezet fogok velük, aztán elindulok haza.

Az úton kikapcsolom a rádiót és elmondom a kutyáknak, hol fognak lakni, és hogy van egy húgom, aki bizonyára elmenekül majd tőlük, valamint van egy hatalmas beltéri medence is, amiben úszhatnak.

– És van ez a lány otthon, aki imádni fog titeket. Azt hiszem, hagyom, hogy ő adjon nektek nevet. – Ránézek a kisebbikre
a tükörből. – Te lehetnél a Pusztító.

Oldalra dönti a fejét, úgy néz vissza rám. Annyira cuki és imádni való!

Mire visszaérek a kúriába, a nap már teljesen felkelt, és a ház is felébredt.

Anya felsikít, amikor meglátja őket, Ewan megpaskolja a fejüket, Luciella pedig lehajol, de ijedten összerezzen, amikor
a kutyák magas hangon ráugatnak.

– Milyen fajták ezek? – kérdezi, majd feláll és visszaül az asztalhoz, hogy folytassa a reggelijét. – Dobermannkölyköknek tűnnek.

– Igen, ez két dobermenn. – Luciella felvonja a szemöldökét, én pedig rádöbbenek, mit mondtam. Nyavalyás Stacey meg az ő kitalált szavai! – Tudod, hogy értem.

– Öt perc múlva indulnunk kell. Megkérjem a személyzetet, hogy gondoskodjanak róluk addig?

Megrázom a fejem.

– Amíg visszajövök, maradhatnak az én szobámban.

Fogom a két hordozót és a holmijukkal teli táskát, majd a csigalépcsőn felmegyek a szobámba.

Stacey mellett ágyút is elsüthetnének. Egy hangot sem ad ki, és nem is ébred fel, amikor beviszem a kutyakölyköket a szobába. Halkan felállítok egy kis karámot, aztán gyorsan leszaladok a konyhába, amíg Luciella összecsomagol a repülőút előtt. Azonnal elindulunk, aztán gyorsan elköszönünk egymástól a repülőtéren.

Valamiért két órába telik Stacey-nek, hogy pánikba esve épp az ellenkező módon reagáljon, mint amire számítok.

Szeplőske

Ó, te jóisten, Kade! Miért van két kutya a szobádban? Siess! Kérlek! KÉRLEK!

Szeplőske

Vettél két dobermannkölyköt? Fel fognak falni! Túl fiatal vagyok a halálhoz!

Ezután egy képet küld, hogy az ágy alatt van, a két kutya őt bámulja szemben a telefonnal, a fejüket oldalra döntik, és a következő felirat áll mellette: Ez lesz az utolsó dolog, amit a halálom előtt látok. De legalább cukik. Ha már nem leszek, nem szexelhetsz senki mással. A szellemem féltékeny lesz és kísérteni fog.

Felnevetek, és megrázom a fejem. Anya megbök, majd rám szól, hogy siessek, vezessek gyorsabban. Gyorsan elküldök egy választ:

Én

Csak kiviszem Luciellát a repülőtérre. Túlélsz még egy órát, mire visszamegyek.

Szeplőske

Nos, amikor visszajössz és látod, hogy cafatokban heverek, ajánlom, hogy hiányozzak neked!

Én

Micsoda dráma, kicsi Szeplőském! Ezek csak kölykök.

Szeplőske

A te Szeplőskéd egy nagy halom hús lesz, mire visszajössz az ágyba. Azt hiszem, én inkább itt maradok, amíg ide nem érsz. Gonosz vérebeknek tűnnek, akik szét akarnak tépni az elképesztően éles fogukkal.

– Ő volt az, aki azt mondta, hogy a nagy testű kutyákat szereti – dörmögöm magamban.

– Tessék? – feleli anya, ezért felhorkanok, gyorsan kikapcsolom a telefon képernyőjét, majd kihajtok Jason kocsijával a parkolóból. Anya az anyósülésen törölgeti a szemét, és közben apámmal beszél telefonon. – El sem hiszem, hogy a mi kislányunk végül egyetemre megy – zokogja. Megremeg a hangja és kihangosítja apát a telefonban. – Most mihez kezdjek?

Apa felnevet, hallatszik a hangján a mosoly.

– Drágám, minden hónapban látni fogod, amikor idelátogatsz.

– Nem igazságos, hogy te mindennap láthatod – szipogja anya. – Hivatalosan is féltékeny vagyok.

– Rám, aki be vagyok zárva ide? Gyűlölnéd a korai ébresztőt és a kaját. Ráadásul csak akkor láthatom a lányunkat, ha ő úgy dönt, hogy meglátogat. Utálja a látogatásokat. Ráadásul két órára lakik tőlem.

Ugye nem Luciella elköltözése zaklatta fel így anyámat? Örülnie kellene, hogy végre lesz egy kis nyugta tőle. Én totál örülök.

Már egy hét eltelt az új évből, és elegem van az ünneplésekből. A bulik nem voltak rosszak, mivel kiosonhattam Stacey-vel és csókot lophattam tőle, épp amikor éjfélt ütött az óra. Aztán Luciella és Tylar úgy döntött, jó móka lenne klubokba menni, nekem pedig úgy kellett tennem, mintha nem nézném két másodpercenként a telefonomat, miközben ott ültem Base-szel és Dezzel.

Az elmúlt két hónapban agyondolgoztam magam Ewan mellett csak azért, hogy tökéletes karácsonyi ajándékot vehessek Stacey-nek. A családi ünneplés után másnap elutaztunk Dublinba, és berúgtunk a Temple bárban, majd visszacipeltem őt a szállodába, és még többet megtudtam a testéről.

Sírt, amikor felcsúsztatta a kis táncos medált a karkötőjére, aztán a karomban tartottam, miközben egyforma tetoválást csináltattunk magunknak – hetekig dolgoztam azon a mintán. A kettőnk kezdőbetűje látható rajta, de szinte olvashatatlan és eltorzult, ezért alig lehet felismerni, mert apró betűkből összeálló indák szövik be. Még Stacey sem tudja, milyen szavakat adnak ki azok az indák: „Én döntöm el, kit szeretek, és én téged választalak.”

Ez egy kicsit túlzás, tekintve, milyen friss a kapcsolatunk, és még mindig nem tettük hivatalossá, de nem is tudom, nekem így tűnt helyesnek. Nagyon örült, hogy megcsináltattuk a tetoválást, én pedig bármit megtennék azért, hogy mosolyt varázsoljak az arcára.

Egy nap majd elárulom neki, mi van a bőrére írva.

Nagyon sok erő – és a szüleim részéről még több győzködés – kellett hozzá, hogy bevalljam magamnak, nem vagyok egy felbőszült pszichopata, aki ki akarja sajátítani magának Stacey-t. És bár még mindig azt hiszem, hogy ez is benne van a pakliban, tudom, mit érzek iránta valójában.

Ez olyan érzés, amire nem tartottam képesnek magam. Jobban mondva az érzésnek egy rám jellemző, eltorzult verziója.

Beleszerettem Stacey Rhodesba.

Meg akartam kérni, hogy legyen a barátnőm, amikor Írországban voltunk, mivel apám szerint ez a következő lépcsőfok számunkra, amikor azonban felspannoltam magam és megpróbáltam kimondani a szavakat, lefagytam. Összeszorult a mellkasom, fekete pontok jelentek meg a látóteremben, ezért Stacey azt javasolta, hogy menjünk vissza a hotelszobába, és nézzünk meg egy filmet, mert látta rajtam, hogy a rosszullét kerülget.

Működött a terve. Elmúlt a fájdalom és az idegesség, aztán órákig a karomban tartottam, amíg el nem jött az idő, hogy felszálljunk a hazafelé tartó repülőre.

Életemben akkor voltam mindig a legnyugodtabb, amikor vele voltam. Halkan beszélünk, a szívem lecsillapodik, és el tudok aludni.

Azért persze nem múlt el teljesen a pánik, a túlagyalás és a sok megrögzött gondolat – sőt Stacey közelében még fokozódtak is. De legfőképpen miattam, mert gondolatban végigpörgetek minden lehetséges forgatókönyvet, ami mind a szakításunkkal végződik.

Ostobaság, de paranoiás vagyok. Ő az első gondolatom, amikor felébredek, azonnal megnézem a telefonomat, és vagy földöntúli boldogság tölt el, mert üzenetet írt, vagy összezavarodom, mert nem kaptam tőle semmit. Amikor átjönnek hozzám a barátaim, vagy cigizős napot tartunk Base-nél, megkérdezem Stacey-től, van-e valami terve csak azért, hogy nincs-e jobb program. Sajnálatomra legtöbbször azt mondja, hogy elfoglalt, hogy majd akkor tervezzünk, amikor vagy a stúdióban van, vagy Luciellával a kúriában.

Ezért amikor az ikertestvérem bejelentette, hogy az Egyesült Államokban fog tanulni, kibaszottul örültem, mert így többet láthatom majd Stacey-t. Ez viszont biztos, hogy megszállottá fog tenni, nem? Azt akarom majd, hogy csak az enyém legyen, és gyűlölöm, ha bárki más részesül a figyelmében. Amikor Edinburghban voltunk, egy fickó kinyitotta neki az ajtót, amíg én a pénzautomatánál álltam, és máris elképzeltem a fickó holttestét a hullaházban, magamat pedig rács mögött.

Apa szerint ez normális, de ő nyilván ezt mondaná, nem?

Az új pszichológusom nagyon sokat segít, még jobb gyógyszert talált, amivel az uralmam alatt tarthatok bizonyos késztetéseket és negatív gondolatokat.

Ettől függetlenül persze mindig jelen vannak, de néha úgy érzem, képes vagyok igazán fellélegezni, és ez akkor van, amikor Stacey is a közelemben van. Aggódom, hogy talán bántani fogom vagy végül félni fog tőlem. Lehet, hogy olyan ember leszek, akit már nem akar, egy démon a szekrényben, aki csak arra vár, mikor támadhat rá. Egy fickó, akivel lefekszik, amikor csak akar, aki mindent és bármit megtenne érte.

Stacey teljesen átveszi az uralmat az életem fölött, pedig még csak néhány hónapja vagyunk együtt.

Azt akarom, hogy a barátnőm legyen, és talán akkor nem kellene mindig bujkálnunk, az egész világnak elmondhatnánk, hogy egymáshoz tartozunk. Talán a családja áldását adná ránk, és ha az enyém is megtenné, akkor javulna a helyzet.

Nem mintha most rossz lenne. Imádok mellette lenni, rajta és benne is. Imádom hallgatni a borzalmas énekhangját és a nevetését, különösen, amikor én vagyok az oka. Most is hallom, miközben vezetek, azokat a kis horkantással kísért kacagásokat, amikor szívből nevet, és eltúlozza, mert még a kezével is csapkod bármire, ami közel van hozzá. Nézem alvás közben, mert mindig én ébredek fel először, az arca ellazult, békés, miközben – remélhetőleg – rólam álmodik.

Basszus, totál belezúgtam. De szeretnék még jobban. Még többet érezni és kapni belőle.

Anya befejezi a beszélgetést apával, leteszi a telefont, és feszülten rám mosolyog.

– Jól vagy?

Még jobban ráncolom a homlokom, mint eddig, miközben engem néz.

– Miért ne lennék?

– Ő az ikertestvéred volt!

Próbálok nem nevetni, mert neki megint könnybe lábad a szeme.

– Jézusom, Anya! Nem halt meg!

Ewan előrehajol, kidugja a fejét a két ülés között a fia autójában.

– Kade-nek igaza van. Ahogyan Tobiasnak is. Többször fogod látni, mint gondolnád, oké? És ha ettől jobban érzed magad, elmehetünk egy hétre a faházba Stranraerbe.

Anya bólint.

– Igen, az jó lenne.

Megtörli a szemét egy zsebkendővel, aztán ismét felém fordul.

– Szóval neked mi a terved?

Felvonom a szemöldököm.

– Hazavezetek.

Rácsap a karomra. Idősödő nő létére jó nagyot tud ütni.

– Elmondod Luciellának Stacey-t?

– Igen, majd ha Stacey is beleegyezik – válaszolom.

Ezután Ewan szólal meg:

– Hivatalossá tettétek már?

Felsóhajtok, és megdörzsölöm az arcom.

– Megpróbáltam, de beijedtem. De meg fogom tenni.

– Mi lenne, ha a születésnapján kérdeznéd meg? Jövő héten lesz tizenkilenc éves, ugye?

– Igen.

Huszonhárom nappal idősebb nálam, de ezt folyton a fejemhez vágja. Mindig azt mondogatja, milyen furcsa egy nála fiatalabb sráccal kefélni. Erre mindig a fenekére csapok és addig csiklandozom, amíg köhögőrohamot nem kap.

– Kiviszem a vízre csónakkal… Megengeded? – kérdezem Ewantól. Évekkel ezelőtt megtanította, hogyan kell kormányozni a hajót, és itt van a fejemben ez a tökéletes kép, hogy kiviszem Stacey-t a tóra, és ott kérdezem meg tőle. – Szombaton.

– Hát persze – feleli Ewan. – Ó! Állj meg itt a McDonald