Nancy Friday kultikus klasszikusa, a Női szexuális ábrándok 1973-ban, alig ötéves koromban került a könyvespolcokra és az amerikai nők retiküljébe, és mindössze hétéves voltam, amikor eljutott az angliai nőkhöz is. A Női szexuális ábrándok bebizonyította, hogy a nők épp olyan gazdag és színes erotikus belső életet élnek, mint a férfiak. Végre akadt egy olyan könyv, amelyben hétköznapi nők, fiatalok és idősek – „te, én és a szomszéd” – őszintén beszélgettek az önkielégítésről, a szexuális álmokról és vágyakról, és arról, hogy kit mi izgat fel. Számukra semmi sem számított tabunak.
Friday könyve rávilágított arra, hogy némelyikünk számára a fejünkben zajló szex izgatóbb a tényleges szeretkezés fizikai velejáróinál, akármilyen nagy is a szenvedély. A képzeletünket nem kötik gúzsba a feltételezett társadalmi szabályok, a feszélyezettség vagy esetleg az attól való félelem, hogy rossz érzéseket keltünk a társunkban, ezért képzeletben elmerülhetünk a határokat leginkább feszegető, legbelsőbb vágyainkban. Ez a könyv eleinte provokatívnak, már-már forradalminak számított, aztán kötelező olvasmány lett belőle, és világszerte több millió példányban vásárolták meg.
Nem tudom, hogy a rendszerelemzőként dolgozó anyám is beszerezte-e Friday könyvét. Kétségtelenül nem éltünk olyan puritán háztartásban, ahol homlokráncolással fogadtak volna egy ilyen irományt, de akármilyen szabadon is nőttem fel, anyám nem hagyott volna csak úgy egy ilyen könyvet a dohányzóasztalon. Egyszer serdülőkoromban megtaláltam a francia Anne Desclos hírhedt erotikus regényét, az O történetét a szomszédaink házában, a kanapé egyik párnája mögé rejtve, és elolvastam belőle pár oldalt. Arra is emlékszem, hogy sokkal kisebb koromban egyszer betévedtem a nappaliba, ahol bekapcsolva hagyták a tévét. Mozdulatlanná dermedtem az elragadtatástól, miközben a képernyőn látható pár meglehetősen szemérmes, de kétségtelenül tiltott tevékenységekbe bonyolódott. Még most is emlékszem a kipirult arcomra, a felgyorsult szívverésemre és az egyre nagyobb, szinte tapintható szégyenérzetre.
Akkor olvastam először a Női szexuális ábrándokat, amikor a szexuálterapeuta dr. Jean Milburn szerepére készültem a Szexoktatás című sorozathoz. Megdöbbentően bensőségesnek és nagyon nyersnek találtam a leveleket és az interjúkat. Cenzúrázatlan és fájdalmas őszinteségük megrázott. Nem voltak választékosak, nem próbáltak meg szépirodalmi magasságokba törni, ellenben azt a benyomást keltették, mintha egyenesen a nők legbelső sóvárgásának rejtélyes szívéből fakadtak volna. Az emberi képzeletnek nem sok minden szab határt, és ez a szexuális vágyainkra és fantáziáinkra is igaz, mégis tabusítva vannak. Friday írt egy regényt, amelyben szerepelt egy erotikus fantázia is, de ezt kifogásolta a férfi szerkesztője. Erre válaszul született meg a Női szexuális ábrándok, amelyet olyan veszélyesnek tartottak, hogy Írországban be is tiltották. A női fantáziák nyilvánossá tétele vitás kérdések sorát hozta magával. Szeretnék a nők, ha valóra válnának a fantáziáik? Mit jelent, ha egy fantázia szokatlan, tiltott vagy akár törvénybe ütköző? Mit árul el nekünk azokról a meghonosodott nemi szerepekről, amelyeket a nőkre erőltettek?
A Női szexuális ábrándok első megjelenése óta eltelt ötven évben nagyon sok változás következett be a társadalmi és szexuális viszonyainkban. Vajon a nők legmélyebb belső vágyai is megváltoztak? Én is nő vagyok saját szexuális élettel és fantáziákkal, és kíváncsi voltam, mennyiben hasonlítanak vagy térnek el az enyémektől más nők sokszínű csoportjának fantáziái.
Ez a könyv azzal vette kezdetét, hogy felkérést intéztem a nőkhöz világszerte. A „Dear Gillian” projekt keretében arra kértem őket, hogy osszák meg velem azokat a szexuális fantáziákat, gondolatokat és érzéseket, amiket olyan sokan a fejünkben dédelgetünk, de olyan ritkán mondunk ki hangosan. Ez lehetőséget adott arra, hogy összegyűjtsem a világ különböző pontjain élő nők hangját egy fantáziákról szóló új könyvben, egy új nemzedék számára. A kiadóm létrehozott egy olyan oldalt, ahová név nélkül lehetett beküldeni a leveleket. Aztán vártunk… Nagyon sok kérdés fogalmazódott meg bennünk. Érdekesnek vagy erotikusnak tartják a nők, ha tollat ragadhatnak és megoszthatják másokkal a legintimebb gondolataikat? És valóban, mi változna akkor, ha nyilvánossá tennénk az eredendően magánjellegű fantáziákat? Hogyan reagálnának rá az emberek? A beadási határidőig beküldött levelek összesen 800 000 szót tartalmaztak. Legalább nyolc kötetre elegendő írást kaptunk. Egyértelműen volt igény arra, hogy beszéljünk a témáról.
A levélírásra vonatkozó felhívás őszinte, nyílt, szívszaggató, vicces vagy egyenesen csapnivaló szóáradatokat engedett szabadjára, amelyekben épp olyan gazdag és sokrétű fantáziák fogalmazódtak meg, mint amilyenek maguk a szerzők. Olyan nők is írtak, akik korábban még soha senkinek nem fogalmazták meg – sem kimondva, sem leírva – a szexuális titkaikat azokon a morzsákon kívül, amiket elvétve elejtettek, amikor egy közeli barátjukkal iszogattak, vagy amikor a társukkal a pillanat hevében találták magukat. Egyértelmű volt, hogy számukra egyaránt felszabadító és tiltott volt részt venni ebben a projektben. Kaptunk leveleket tiniktől is, akik még vártak az első szexuális együttléttel; egyedülálló nőktől, akik benne ragadtak az online egyéjszakás kalandok végtelen körében; kisgyerekes, kimerült nőktől; házas vagy tartós kapcsolatban élő nőktől, akik már unják a régi lemezt; transznemű nőktől és olyan emberektől, akik nembinárisként tekintenek magukra; és hatvanas vagy hetvenes éveikben járó nőktől, akik rájöttek, hogy nagyon is sok mindent lehet mondani a menopauza utáni szexuális életről. A világ minden tájáról érkeztek a levelek Írországtól Izlandig, Kolumbiától Kínáig, Litvániától Líbiáig, Németországtól Nigériáig és Olaszországtól Oroszországig. Ezeket a leveleket pánszexuális, biszexuális, aszexuális, aromantikus, leszbikus, heteroszexuális és queer nők írták.
A társadalom szokás szerint skatulyákba zárja a nőket, korlátozza és leszűkíti az identitásaikat és szerepeiket – az izgató szexpartner, a gondoskodó anya, az okos, karrierista nő –, ezek a fantáziák azonban arra világítanak rá, hogy minden nő több identitással rendelkezik. Meg akartam kérdőjelezni azokat a kategóriákat, amelyekbe a nőket belekényszerítik. De! Egy könyvnek váz és rendszer kell. Emiatt az összeállítás folyamata egyszerre állított kihívás elé és nyűgözött le. Nagyon élveztem egymás mellé tenni a leveleket, kialakítani egy rendszert és nézni, ahogy formát ölt egy olyan ritmust követve, amit néha költőinek éreztem. A beküldött levelek fényében átgondoltam a saját identitásomat is: a színész, az anya, a társ, az aktivista, az amerikai/brit nő címkéjét. És mindezt szem előtt tartva, továbbá a projekt szellemében, én is beletettem a saját levelemet a könyvbe. Kíváncsi voltam, hogyan illeszkedik be, hogy természetesen besimul-e a többi közé, és – bár ezt soha nem fogjuk megtudni – hogy rímel-e arra, amit az emberek feltételeznek rólam.
Számomra a szex soha nem tűnt statikusnak, hanem inkább olyasminek, ami alkalmazkodik és változik, miközben én is fejlődöm és változom az életem minden egyes új fázisában és szakaszában. Ennek mindig is óriási részét képezték a gondolatok és az érzések, nem csak a cselekvés. Színészként együtt jár a munkámmal, hogy lehetőségem nyílik átadni magam egy másik valóságnak, ami lényegében a fantázia definíciója. A nők, akiket megtestesítek, a nők, akiknek a világába belépek, szintén belső élettel, vágyakkal és fantáziákkal rendelkeznek, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy megértsem, hogyan működnek. És közülük meglehetősen sok tanított nekem egy s mást a szexről és a szexualitásról.
Amikor először olvastam a Női szexuális ábrándokat, leginkább a megnyilatkozók mindent elsöprő szégyenérzete döbbentett meg. Mert 1973-ban kellemetlen érzéssel töltötte el a nőket, amikor beismerték maguknak a belső szexuális vágyaikat, nem is beszélve arról, hogy ezt mások előtt is megtették. Azt hittem, ez a huszonegyedik században már biztosan másként van. Hogy az LMBTQIA+ közösségek nagyobb láthatósága, a sok milliárd dolláros pornóipar, az olyan több tízmillió nézőt vonzó tévésorozatok, mint a Szexoktatás, az Eufória és a Normális emberek miatt a nők bizonyára sokszor gondolnak ilyesmire vagy beszélgetnek róla. Nos, tévedtem.
Meglepődtem azon, hogy manapság is sok nő tartja magában az ábrándjait. Azok közül, akik írtak nekem, sokan hangos, büszke, magabiztos nők, akik uralják és ünneplik a szexuális hatalmukat, de épp ilyen sokan adtak hangot annak is, hogy szégyenkezéssel és bűntudattal tölti el őket a szexuális jóllétre és kielégülésre törekvés. Ahogy az egyik levélíró fogalmazott: „Sokszor azon kapom magam, hogy megkérdőjelezem a vágyaimhoz társuló szégyenérzetet. Vajon mindenki szégyelli magát, csak úgy tesz, mintha nem így lenne?” Számos olyan nő van, aki örökre titokban tartja a szexuális fantáziáit. Kijózanító volt azokról az első kézből származó tapasztalatokról olvasni, amelyeket olyan országokban szereztek, ahol a társas normák – vagy egyes esetekben a törvények – minden mást kizárnak a heteroszexuális kapcsolaton és a házasságon belüli nemi életen kívül. De még az úgynevezett liberális társadalmak tagjai is „szégyenről”, „feszengésről” vagy „bűntudatról” számoltak be, vagy arról, hogy félnek vagy vonakodnak megbeszélni a társukkal, mit gondolnak valójában, amikor velük szexelnek, vagy gyakran akkor is, amikor egyedül maszturbálnak.
De, és ez egy nagyon nagy de: nem vagyok szakértő, és semmilyen képzettséggel nem rendelkezem ezen a területen. Színész vagyok, ezért nem fogom elemezni ezeket a leveleket, és nem fogok magyarázatokba bocsátkozni a női léttel vagy általánosságban véve a szexszel kapcsolatban. Azt viszont megtehetem, hogy bemutatom ezeket a kivételes leveleket, hogy cenzúra nélkül lehessen ízlelgetni őket. Mindig is izgattak a szexuális fantáziák, és ami a könyvben betöltött szerepemet illeti, kurátorként gondolok magamra, aki könyv formájába rendezgette ezt a sokféle, lenyűgöző hangot. Hihetetlen út áll mögöttem, és nagyon jólesik látni, milyen különbözőek, mégis mennyire egyformák vagyunk, bárhol is élünk a világban. Ez a könyv teret ad a női hangoknak, hogy teljes névtelenségben oszthassuk meg a gondolatainkat, és hogy – paradox módon – láttassuk és hallassuk magunkat. Szeretném ledönteni a fantáziákat övező tabukat, és izgalmassá, szórakoztatóvá tenni őket abban a reményben, hogy ez a könyv és ezek a levelek a feltárulkozáson, a reprezentáción és azonosuláson keresztül megihletnek másokat.
A levelek elolvasása sokkal többet adott nekem a nők képzeletbeli szexuális világába való puszta betekintésnél, mert azokra a körülményekre is rávilágított, amelyek között életre kelnek a fantáziák. Az ábrándok számos nő életében kulcsszerepet töltenek be, mert lehetőséget, kiutat biztosítanak, mentsvárat nyújtanak a munka és az anyaság terhei és követelményei, a mindennapi élet középszerűsége elől. Ahogy az egyik levélíró elárulja, a szexuális fantáziák régóta vigaszt nyújtanak neki a magányos házasságban. „Ha tehetném, napi kétszer is szexelnék, de ő boldogan meglenne nélküle. Sokszor keltett bennem szégyenérzetet, amiért szexelni akartam, amiért túlságosan vágytam rá, és amiért ezt ki is fejeztem. Attól kezdve a fantáziáim lettek a társaim. Sok arra épül, hogy teljesen szabad, spontán és vad vagyok.” Talán nyugtalanító, hogy úgy hangzik, mintha ezt a levelet ötven éve írták volna Nancy Fridaynek – a nők életének egyes területein semmi sem változott. Számos nőnek mentőövet jelenthetnek a fantáziák. Ahogy az egyik levélben áll: „Úgy érzem, a fantáziálás adja meg nekem az életkedvet.” Mások esetében a fantáziák hozzájárulnak az izgalmi állapot fokozásához, és a kalandos szexuális élet kiegészítői, nem pedig helyettesítői.
Az a legnagyobb horderejű sajátossága az összes szándékos szexuális fantáziának, hogy mi magunk vagyunk a történetek szerzői. A mi kezünkben van az irányítás, mi irányítjuk a cselekményt, mi mondjuk meg, ki mit, kivel és hogyan csinál a legutolsó aprólékosan kidolgozott, nagyszerű erotikus részletig. Azt tehetünk, amit csak akarunk, azzal, akivel csak akarjuk, annyi emberrel, amennyivel csak akarjuk, és akkor, amikor csak akarjuk – félelem nélkül, a társadalom ítélkezése nélkül, következmények nélkül. Azt hiszem, ez a legfontosabb: a fantáziálás segít pontosan megfogalmazni a vágyainkat és a szükségleteinket. Megadhatja a szabadságot ahhoz, hogy a sérelem vagy a kritika kockázata nélkül fedezzük fel önmagunkat, kísérletezzünk az izgalmi állapotainkkal és a vágyainkkal. A fantázia egy biztonságos hely: ami itt történik, az nem feltétlenül az, amit a valóságban szeretnénk. Különösen fontos, hogy ábrándozás közben senki engedélyére nincs szükségünk, csak a sajátunkra: a fantázia az emlékezet és a képzelet megfontolt és általában teljesen privát tevékenysége.
Való igaz, hogy néha pont akkor bukkannak fel a fantáziák, amikor a valóság kudarcot vall. Számos levél azt tükrözte, hogy a szerző kielégülése és izgalmi állapota azzal áll összefüggésben, mennyire érzi magát szexinek, vagy hogy mennyire aggódik amiatt, hogy milyennek látják. Néhányan hangot adtak annak, hogy képtelenek belefoglalni a fantáziáikba a valós önmagukat. Azt képzelik, hogy vagy a cselekmények középpontjában álló férfiak, vagy ismeretlen nők, vagy önmaguk valamilyen hibátlan, „fiatalabb, feszes mellű” változatai. Ezek az idealizált szexuális fantáziák nyilvánvalóan biztonságos menekülési útvonalak az önbírálat, az elfogódottság, a testtel és a teljesítménnyel kapcsolatos kishitűség elől. Elengedhetjük magunkat, önmagunk legjobb, legszexibb, legdögösebb változatai lehetünk, és nem kell a „tökéletes” test, a szülés alatt felszedett kilók vagy a szőrös lábunk miatt aggódnunk. Ahogy ez a nő mondja: „Nagyon nagy nehézséget okoz eligazodni aközött, hogy mi indít be igazán, és hogy szerintem hogyan kellene teljesítenem. Azt hiszem, a leggyakoribb fantáziám az, amikor azt éreztetik velem, hogy mindennél jobban vágynak rám. Nemcsak azért, mert egy meztelen test vagyok, hanem mert én vagyok, és mert az az én testem.”
Tehát miről fantáziálunk és miért? Nos, ahogy ki fog derülni, a hozzánk beérkező szexuális fantáziák épp olyan sokszínűek, mint az őket megfogalmazó nők. Nem lehet megkérdőjelezni a legbelső vágyakról szóló erotikus regények (mint például E. L. James A szürke ötven árnyalata című 2011-es könyve) széles körben gyakorolt befolyását, és ez megint csak olyasmi, ami elválaszt minket a Női szexuális ábrándoktól, mert egy olyan társadalom jeleit mutatja, amelyik közelebbről ismeri a gazdag erotikus szókincset. Vannak olyan fantáziák, amelyek a mindkét fél beleegyezésével történő BDSM körül forognak, és amelyekben bárki lehet domináns vagy alárendelt szerepben, míg mások a bevett szerepek megfordítására irányulnak. Ábrándozunk szerepjátékról, elfenekelésről, csapkodásról, korbácsolásról, szembekötésről, bilincselésről, fojtogatásról, lekötözésről, análdugókról, mindenféle formájú és méretű dildókról és vibrátoroktól. Érdekes módon az alárendelt szerepről és az irányítás átadásáról szóló álmok nagy része olyan nőktől származik, akik jókora felelősséggel és hatalommal járó munkakörben dolgoznak, valamint, akik a háztartás és a családi élet sínen tartásáért felelnek. Lenyűgözőnek találtam, hogy páran a „hucow” szerepről fantáziálnak. Ez számomra is új kifejezés volt, lényegében arra vonatkozik, amikor megfejnek valakit. Sokan számoltak be olyan fantáziákról, amikor védekezés nélkül szexelnek, és érezni akarják, amikor elmegy bennük egy férfi. Ez kétségtelenül elválasztja egymástól a nemzedékeket: az AIDS-korszak után született nők számára a védekezés a természetes. Ezek a későbbi generációk a technológiai és digitális forradalom gyötrelmei közepette nőttek fel, ami nyilvánvalóan megmutatkozik az erotikus életünkben is, és itt nem csak a pornóhoz való nonstop hozzáférésre gondolok. Többen is látnak fantáziát a teljes körűen működő, nagymértékben valósághű férfi robotokban, amelyek minden szexuális szeszélyt ki tudnak elégíteni – ami egykor csak sci-fikben fordulhatott elő, ma már kevésbé számít mesebelinek.
Ennek ellenére továbbra is népszerűek az archetipikus fantáziák is. A könyvben csak pár szerepel azokból az elképzelt édeshármasokból vagy édestöbbesekből, amiket a levélírók megosztottak velünk. A legfrissebb kutatások alapján messze ezek a leggyakoribb szexuális fantáziák. Ehhez hasonlóan számos fantázia szól az irodai szexről egy munkatársunkkal vagy a főnökünkkel; a kockázatos szexről, amikor valaki rajta kaphat minket; a kukkolásról, amikor vagy minket figyelnek meg, vagy mi figyelünk meg másokat; a közönség előtti szexről; az idegenekkel való szexről; a szabadtéri szexről. Talán váratlanabbnak minősülnek azok az ábrándok, amikor egy csápokkal rendelkező idegen lény vagy egy félig ember fenevad tesz minket magáévá – legyen elég annyi, hogy a könyv szerkesztése közben el voltunk kényeztetve a lehetőségekkel.
Szomorúbb témára terelve a szót: nem szerettünk volna olyan leveleket belefoglalni a kötetbe, amelyek traumatikus élményeket idéztek volna fel egyes olvasókban, de képmutatás lenne nem tudomásul venni azt, hogy vannak nők, akik arról fantáziálnak, hogy szexre „használják” vagy elrabolják és megerőszakolják őket. De fontos hangsúlyozni, hogy ezek fantáziák. És talán a fantázia lényege épp ez: teret biztosít arra, hogy biztonságos körülmények között képzeljünk el és játsszunk le esetlegesen veszélyes és lealacsonyító helyzeteket a saját elménk és hálószobánk falai között.
Rettegtem attól, hogy papírra vessem a saját fantáziámat, nehogy valaki rájöjjön, melyik az enyém (nem beszélve arról, hogy akkor a kiadóm többet tudna rólam annál, mint amennyi feltétlenül szükséges lenne). Ha őszinte akarok lenni, azt hiszem, két ember lakik bennem, mint ahogy talán sok más nőben is: az egyik ügyesen ki tudja fejezni, amit akar, a másik pedig átadja magát a társa vágyainak. Ez utóbbi boldogan megosztja a legbelsőbb késztetéseit, de csak akkor, ha a társa kezdeményezi az erről való beszélgetést (és még akkor sem mindet). Vajon ez a szégyenkezés miatt van így? Vagy azt jelenti, hogy senkire sem mernék rábízni ennyire intim titkokat? Netalán arról van szó, hogy azt hiszem, valahol jobb, ha részben kiismerhetetlen maradok? Vajon valamilyen szinten mindannyiunknak nehézséget okoz teljes mértékben láttatni magunkat?
A Szexoktatás-beli karakterem, a szexuál- és párterapeuta dr. Jean Milburn minden bizonnyal amellett érvelne, hogy nagyon is egészséges megosztani a társunkkal a legbelső ábrándjainkat. Talán azt mondaná, hogy ez a feltárulkozás közelebb hoz minket egymáshoz, izgatóan hat, és olyan szintű bizalomról tanúskodik, ami csak jó hatást gyakorolhat a szexuális kapcsolatra. Ugyanakkor Jeannek meglehetősen sok problémája van a határokkal, és ha az intim kapcsolatokról van szó, akár van doktorija, akár nem, nem tudnám teljesen rábízni magam. Ez a televízió világa, ahol Jean megkérdőjelezhető erkölcsi iránytűje remek szórakozást kínál.
Ugyanakkor amint az első évad megjelent a Netflixen, még a való világban is nyilvánvaló volt, hogy a műsor szexualitással kapcsolatos őszinteségének óriási közönsége van. Nem szokatlan, hogy a szereplők nyíltan beszélnek a legmélyebb és legsötétebb fantáziáikról – még a tinik is –, és lefogadom, hogy ezek közül sok sötétebb lenne a könyv lapjain feltárt ábrándok többségénél. A hozzánk beérkezett levelek nagy száma és ezek bensőséges részletessége alapján számos nő egyértelműen vágyik arra, hogy megossza az ábrándjait, vágynak arra, hogy hallják, lássák és megerősítsék őket – és, nos, meglehetősen egyszerűen fogalmazva ott van bennük a vágy. Ezért adtuk ezt a címet a könyvnek.
Nagy örömmel olvastam, milyen sok nő zárta azzal a levelét, hogy kéjes érzéssel töltötte el és felizgatta, hogy leírhatta a fantáziáit. El sem tudom mondani, mennyire boldoggá tesz, amikor elképzelem, hogy ez a sok csodás nő szerte a világban leül a számítógépe elé és elkezdi gépelni, megfogalmazni a szexuális álmait, és szavakba önti a legmélyebb vágyait és titkait. Felvillanyoz, hogy olyan sokan megélik a szexualitásukat, és közben marha jól érzik magukat.
Végül szeretnék szólni pár szót a válogatásról és a szerkesztésről is. Mindenkinek köszönöm, aki időt szánt arra, hogy levelet írjon nekem. Mindet alaposan elolvastam és fontolóra vettem. Sajnos akármennyire is szeretem volna minden levelet szerepeltetni a kötetben, egyszerűen nem tűnt kivitelezhetőnek egy 1000 oldalas könyv összeállítása. Elnézést kérek azoktól, akinek a levele nem szerepel itt. Ennek nem az adott fantázia vagy az írás színvonala az oka. Az volt a célom, hogy minél többféle hangot összegyűjtsek, minél több országot, szexuális identitást, vallást és hátteret lefedve. Amikor a levélírók demográfiai adataira voltunk kíváncsiak, a szexuális identitásukra kérdeztünk rá, nem pedig a nemi identitásukra. Bár a „nő” nem tökéletes szó, ezt használjuk a könyvben. Ez azért van így, mert a társadalmi nemek szemüvegén keresztül szemléljük a fantáziákat. A könyv hozzájárulói, nők és nemi nonkonformisták egyaránt tudják, milyen az, amikor a patriarchális társadalom elbagatellizálja a hangjukat és a vágyaikat, mert a férfiak fantáziáié a főszerep. Minél többféle hangot hagyunk érvényesülni, annál jobban megérthetjük, hogyan viszonyulnak manapság a nők és nemi nonkonformisták a szexuális életükhöz. Az első fejezet a találó „Fantáziák” címet kapta, és bevezetést kínál a női hangok eme ragyogó és sokszínű válogatásába.
Ez a projekt sokkal többet ért el annál, mint amennyit én vagy bármelyik másik közreműködője remélhetett volna – a féktelen szenvedély áradatát hozta magával szerte a világból. Lenyűgözött a nyitottság, az öntudatosság és az a természetes ékesszólás, amivel a levélírók kifejezték magukat, és a bizalom, amit belém vetettek az írások összefésülése terén. És ha kívánhatok valamit ettől a könyvtől, az az, hogy új beszélgetést indítson el a szexuális hatalomról, főleg a nők számára. A szexuális felszabadulásnak azt kell jelentenie, hogy a saját feltételeink szerint élvezzük a szexet, és hogy azt mondjuk, amit akarunk, nem pedig azt, amit ránk kényszerítenek, vagy amiről azt hisszük, hogy elvárják tőlünk. Egyvalami biztos: a szexuális fantáziák továbbra is központi és egészséges szerepet játszanak a nők és nemi nonkonformisták életében. És mindannyiunkban ott a képesség arra, hogy kimondjuk – és megkapjuk –, amire úgy igazán VÁGYUNK.
Gillian Anderson,
2024. április