Bárcsak mindenkinek három élete lenne! Az elsőt úgy élném, mint ezt, a legjobb középiskolai barátom feleségeként, két gyerekkel egy kis lakásban, ami mellett van egy nagy fa. A bőrünk együtt volt fiatal. Még mindig szeretkezünk, de három terhesség és két gyerek után megváltozott a ritmusunk, és ezzel nincs semmi baj, mert az intimitásnak sok arca van. Olyanok vagyunk, mint a ludak, akik egy életre választanak párt maguknak, és nagyon-nagyon hálás vagyok azért, hogy a férjem mellett úgy érzem, igazán tartozom valahová.
De a második életemet a hidegszívű, rossz férfiakra áldoznám. Azokra, akiknek az érintése még épphogy nem durva, akik keverik a fájdalmat az élvezettel, akiket nem igazán érdekel a társuk. Jönnek-mennek, nyomokat hagynak a nők testén, de az életükön nem. Változik az arcuk, de kemények és nagyok, hátulról dugnak meg, vagy a falhoz szorítanak. Megkötöznek, szétszaggatnak, mindig többet vesznek el, mint amennyit adnak, de nagyon egyedi izgalom társul ahhoz, ha egy nő hagyja, hogy valaki a magáévá tegye. A második életem néha magányos, de azt mondják, a magány döntés kérdése. Nincs szükségem romantikus összegabalyodásokra ahhoz, hogy teljes legyek, jobb szeretem messziről nézni a ludakat.
És a harmadik élet… a harmadik életemben egy nőt szeretnék, aki vad és szabad, akinek a hajában ott a szél, a göndör tincsek és a tengeri só összevisszasága. Amikor megcsókol, az ajka is sós. Kinyitott bennem egy üreges teret, aminek a létezéséről soha nem is tudtam. Vele más vagyok. Féltékeny, heves és védelmező. Folyton meg akarom érinteni, rá akarom tapasztani a szám, a kezem. Vele szexelni gyengéd, intenzív és kéjes. Olyan végtelenül szép. Felemészt, ahogy az óceán hullámai felemésztenek, amikor teljes erővel csapnak át fölöttem és verdesnek körülöttem. És ez a minden. Bárcsak így lenne! És miközben a csodás első életemet élem, valahol mélyen a másik kettő is létezik az ébrenlét és az álom közötti őszinte percekben.
fehér német • katolikus • 29 000–49 000 font • heteroszexuális • házas/élettársi kapcsolatban • van