Alice, 2015
Másnap délelőtt fél tizenkettőkor Alice ajtót nyitott Emilynek. Épp csak eltüntette a tor nyomait. Emily és a családja este tíz körül mentek haza, de Alice és Ralph még iszogattak, és Sally kedvenc zenéit hallgatták. Alice most szeretett volna bevásárolni, mielőtt találkozik a titokzatos idegennel.
– Meggondoltad magad, mégis eljössz ebédelni, Em? – Nem hitte, hogy erről lehet szó, mivel húga régi, kinyúlt pulóvert és szakadt farmernadrágot viselt. A jelek szerint nem is fésülködött, csak egy csattal kontyba erősítette a haját. Sosem szeretett csinosan öltözködni, így meglepő látványt nyújtott a temetésen, ahol kosztümben jelent meg.
– Úgy nézek ki, mint aki ebédelni készül? – nevetett Emily. – Rengeteg dolgom van, mint tegnap is említettem. Csak átugrottam, hátha kell valami apának, mert megyek vásárolni. Majd később mesélsz erről a pasiról.
Apjuk épp ekkor jött le az emeletről. Köszöntötte Emilyt, és azt felelte, nem kér semmit a boltból.
– A maradékon jó pár napig elélek – mondta.
– Együtt ebédelek valakivel – közölte vele Alice. – A felhajtón hagyhatom a kocsimat? Utána rögtön indulok Bristolba.
Ralph már visszaakasztotta a szekrénybe elegáns öltönyét, és kordnadrágot viselt többször megstoppolt, kék pulóverrel – kertészkedni készült. Hetvenéves létére jól nézett ki, különösen annak fényében, amin nemrégiben keresztülment. Magas volt, erős, sűrű, ősz hajú, és kemény vonásait nem lehetett nem szeretni. Alice örült, hogy kerti munkához használatos ruhájában látja: ez arra utalt, esze ágában sincs odabent szomorkodni, amikor ilyen szépen süt a nap.
– Nem mész el Alice-szel? – kérdezte Emilyt.
– Nem tudok, nagyon sok dolgom van otthon.
– Nagyon büszke voltam rátok tegnap – mosolygott rájuk Ralph. – De akármilyen édesek vagytok is, örülök, hogy most egy kicsit egyedül lehetek. Ha még valaki megkérdezi, hogy bírom, ordítani fogok. Megyek, pepecselek a kertben, élvezem a csendet.
Lányai tudták, hogy komolyan beszél. Egyesek „új embernek” nevezték volna őt. Kiskoruk óta sokszor végignézték, ahogy megragadja a gyeplőt, amikor az anyjuk főző-, fazekas-, jóga- és a jó ég tudja, még milyen tanfolyamra ment. Pelenkát cserélt, síró babát nyugtatott, és rendkívül finoman főzött, ami kapóra is jött, mert Sallynek szokása volt egyszerűen eltűnni, ha kedve támadt ahhoz, hogy a háztartásvezetésen kívül mást is csináljon.
A betegsége idején Ralph végzett szinte minden házimunkát, és soha egy szóval sem panaszkodott. Szeretett egyedül lenni is, azzal szokott viccelődni, hogy olyankor van csak igazán jó társaságban.
– Jól van, apa – bólintott Emily, majd arcon csókolta. – Ha magányos lennél, csak szólj, és átjövök. De bármikor átjöhetsz te is.
Ralph megköszönte, majd kisietett a hátsó ajtón. Emily szorosan megölelte Alice-t.
– Majd mesélj, milyen volt az ebéd – kérte. – És ne feledd, csak semmi BBK.
Alice nevetett. A BBK annyit tett, bánat, bűntudat és kötelesség – ez a hármas gyakran együtt jár a szerettünk halálával. A lányok megegyeztek, hogy nem adják meg magukat egyiknek sem.
– Ebben a néhány hétben mindketten megtettük a kötelességünket – emlékeztette Alice-t a húga. – Anya nagyszerűen értett a bűntudatkeltéshez, úgyhogy én már nem szánok rá több lelkiismeret-furdalást. Talán még egy kis bánatot, legalább a látszat kedvéért.
Alice viszonozta az ölelést. Örült, hogy sem Emily, sem az apjuk nem tesz úgy, mintha Sally szent lett volna: időnként mindhármukat megdöbbentette az asszony önzésének, szívtelenségének mértéke és az a sziklaszilárd meggyőződése, hogy mindig igaza van. Pedig az ember hajlamos szentté avatni elhunyt, közeli rokonát.
– Érezd jól magad a jóképű idegennel – szólt még vissza Emily, miközben kinyitotta a kocsiajtót. – Csak majd mindenről számolj be! Érdekes lesz hallani az anyával kapcsolatos emlékeit. Tudtad, hogy sosem bíztam meg benne teljesen?
– Nem? – lepődött meg Alice.
– Nem. Minden célzatos kérdést kikerült. Sosem mondott semmi konkrétat a születésünk előtti időkről. Nekem azt állította, nem is emlékszik, mikor költözött Totnesba, sem arra, miért csak egyetlen fényképe van az esküvőjükről. A nők többsége imád az esküvőjéről mesélni, akkor is, ha nem úgy sikerült, ahogy szerette volna. Szerintem ők gyorsan letudták az anyakönyvvezetőnél. De ezt vajon miért nem lehetett bevallani?
– Bolhából csinálsz elefántot, Em – nevetett Alice. – Igen, valószínűleg gyors esküvőjük volt, semmi körítés. Lehet, hogy már terhes volt velem, és akkoriban az emberek még furcsán álltak az ilyesmihez. Bár igaz, hogy sosem láttam a házassági anyakönyvi kivonatukat. És te?
Húga a fejét rázta.
– Meg sem lepett, amikor kiderült, hogy anya hazudott a koráról, és a megérzésem azt súgja, még sok mindenre fény derülhet.
– Menj már! – kuncogott a nővére. Jót mulatott azon, hogy édesanyjuk négy évet letagadott a korából. – Amint betöltöm a negyvenet, én is fiatalabbnak fogom hazudni magam. Puszilom a gyerekeket, és üzenem nekik, hogy nemsokára megint jövök.
A kapuból integetett, amíg csak testvére autója látszott, azután megfordult, és alaposan szemügyre vette a tágas, György korabeli házat, amely több mint kétszáz éves volt, és Totnes Bridgetown kerületében állt. Ralph ott született, és a szülei halála után megörökölte. Gyakorlatilag eredeti állapotában maradt meg, eltekintve attól, hogy modernizálták a konyhát, és hozzáépítettek még egy fürdőszobát – azért még mindig szép és sajátos volt. Kislányként szívesen kuporodott az egyik ablak alatti, széles padra, ott olvasott, és figyelte a ház előtt elsétáló embereket. Tudta, hogy az apja sosem költözne idősek otthonába – elszántan ragaszkodott önállóságához, és mélységes gyanakvással tekintett mindenre, ami állítólag az időseket segíti.
Alice visszament a házba, és a teraszajtón át látta, ahogy apja gazol. Már a mozgása elárulta, hogy örül, végre egyedül lehet, nem kiabál neki senki az emeletről, hogy hozzon ezt vagy azt, és senki sem kérdezi, mit csinál. Megviselte, amikor Sally megbetegedett: az asszony rabszolgaként bánt vele. Ralph néha már alig állt a lábán, a felesége mégis felcsattant, ha nem teljesítette elég gyorsan a kéréseit.
Alice kávét főzött, vágott egy szeletet a csokoládétortából, amelyet a szomszéd sütött, és kivitte Ralphnak.
– Indulok, apa. Visszajövök még a kocsiért, de már nem zavarlak. Majd pihenj is, szunyókálj egyet! Holnap felhívlak. – A kerti pad mellett álló asztalra helyezte a kávét és a süteményt, azután az apjához lépett, és átölelte. – Szeretlek, apa – súgta a nyakába. – Vigyázz magadra, pihenj egy kicsit! Hamarosan megint eljövök, ha el tudok szabadulni.
Apja megfogta Alice alkarját.
– Az utóbbi időben eleget tettél értem, még többet is. Megleszek egyedül, kislányom. Nem szeretném, hogy tyúkanyóvá változz.
Alice belenézett meleg, barna szemébe, és elolvadt. Tudta, szerencsés, amiért ilyen jó apja van – sosem hagyta őt cserben, ott volt minden nyílt napon, sportnapon, a színjátszó szakkör minden előadásán, az összes koncerten. Mindig szívesen látta Alice barátait, segített a házi feladatban, nem oktatta ki, amikor elvált, hiába költött rengeteg pénzt az esküvőre. Sőt felutazott Bristolba, amikor a lánya beköltözött az új lakásába, vitte a kempingágyát, és segített berendezkedni, összerakni a szekrényeket. Nem hitt a veszekedésben – mindig is azon a véleményen volt, hogy egy kis beszélgetés mindent megold.
– Akkora esélyem van tyúkanyóvá változni, mint hollywoodi színésznővé – nevetett Alice. – Most már mennem kell. Be akarok nézni egy-két boltba ebéd előtt.
Alice imádta Totnest, de csak ezen a napon ébredt rá, mennyire szereti a város alternatív hangulatát, az ott élő különcöket meg a lenyűgöző üzleteket, amelyekben élénk színű, kézzel készített cipőtől kezdve fura festményeken át hippiruhákig mindent meg lehetett kapni, és amelyek furcsa módon jól megvoltak a régimódi, ezer éve létező boltok mellett. A cliftoni üzletek is furák voltak, de valahogy előkelőbbek. Alice sokkal őszintébb városnak érezte Totnest.
Vásárolt a konyhába egy meggyes pitét és tejsodót ábrázoló, bekeretezett nyomatot és egy érdekes patchwork kabátot – ez utóbbi Cliftonban kétszer annyiba került volna. Azután lesétált a dombról, és a Seven Stars felé vette az irányt.
A sötét bőrű idegen a sarokban ült egy asztalnál. Felállva köszöntötte, és megmondta a nevét: Angus Tweedynek hívták.
– Tegnap elfelejtettem bemutatkozni – szólt, miközben kezet fogtak –, de minden olyan gyorsan történt.
Gint és tonikot kért Alice-nek, azután megrendelték az ebédjüket, Alice ráksalátát, a férfi steaket és májas pitét.
Alice megállapította, hogy Angus finom beszédű, nincs tájszólása, és kifinomult ízlésű: frissen vasalt, rózsaszín-fehér csíkos inget és jól szabott, szürke öltönyt viselt. Fekete cipője drága lehetett, és csillogott.
– Szeretem a kiadós ebédet – mondta a férfi. – Sokkal jobb az emésztésnek, mint este megtömni a gyomrunkat. Az édesanyja nem volt nagyétkű. Sokszor eszembe jutott, talán azért olyan az agya, mint egy pillangó.
– Ezt hogy érti? – sértődött meg Alice.
– Ugyan már! – nevetett a férfi. – Biztosra veszem, hogy a korral sem változott. Egy szempillantás alatt szállt egyik témáról a másikra, egyik elméletről a következőre.
Alice nem szívesen ismerte be, de igaz volt. Hányszor szeretett volna komolyan beszélni az anyjával, de nem sikerült, mert ő témát váltott. Az is igaz, hogy sosem evett valami sokat. Persze hiú volt, és nagyon vigyázott az alakjára.
– Jó, lehet – felelte végül Alice. – Mondja, Angus, mi a foglalkozása? Vagy már nyugdíjas?
– Egy éve mentem nyugdíjba. Faiskolám volt, egzotikus fákkal foglalkoztam, páfrányokkal, olajfákkal és hasonlókkal. De a nehéz fák emelgetése fiatalembernek való, úgyhogy eladtam a cégemet. Azt hittem, hiányozni fognak az olasz és spanyol utak, ugyanis onnan hoztam a növényeimet, és sok barátra tettem szert a munkám kapcsán, de élvezem, hogy nem kell többet aggódnom, és megvan az a szabadságom, hogy azt tehetek, amit csak akarok, amikor csak kedvem szottyan rá. Szeretek horgászni, no meg szívesen és sokat sétálok.
A pincérnő kihozta az ínycsiklandó ételeket.
– Hol él? – kérdezte Alice.
– Walesben, Monmouth közelében.
Alice úgy érezte, eleget kerülgették a forró kását.
– Nos, miért nem tér a tárgyra? Úgy sejtem, mondani akar nekem valamit.
– Így igaz – felelte a férfi komoran. – Csak szerettem volna kicsit több időt szánni az ismerkedésre, mielőtt belevágok.
– Sajnálom, Angus, de időnek épp híján vagyok. Még ma délután vissza kell érnem Bristolba. Úgyhogy vágjunk bele! Mivel nem ismerem magát, kétlem, hogy bármivel is fel tudna zaklatni.
– Szerintem fel tudlak. Tudod, te vagy a lányom.
Alice kezében megállt a pohár, amelyet épp a szájához akart emelni.
– Ez röhejes – jelentette ki élesen néhány pillanatnyi csend után. – Ilyen hülyeséget állítani!
– Bár mondhatnám, hogy csak viccelek – sóhajtott Angus. – De 1980-ban feleségül vettem anyádat, és ekkor te már úton voltál. Emily két évvel később született. Egy évre rá hét év börtönre ítéltek bigámia miatt.
Alice egy-két másodpercig szóhoz sem jutott a döbbenetes hír okozta sokktól. Forgott vele az étterem, előbb fázott, azután melege lett. Kizárt, hogy mindez igaz legyen.
– Úgy vette el anyámat, hogy már nős volt? – kérdezte végül, amikor megállt a helyiség, és azt gyanította, rosszul hallott. – Mondja, hogy ez csak vicc! Bár viccnek is elég ízléstelen lenne.
– Nem vicc, sajnos egyikünknek sem az – hangzott a gyászos felelet. – Ez az igazság a maga valójában. De ha meg akarod nézni az interneten, megtalálod, hogy a per idején két lányom volt, Alice, hároméves és Emily, egyéves, valamint három évvel korábban vettem el Fleur Faradayt, igaz, az igazi neve Janet Masters volt. Ti ketten az én lányaim vagytok.
– Anyánkat sosem hívták Fleurnek – mondta Alice. – Maga valamit összekutyult.
– Tizenhat évesen letette az igazi nevét, a Janet Masterst, és attól fogva Fleur Faradaynek hívta magát. Amikor elvettem, Helen Tweedy lett belőle. Te és Emily is Tweedyk voltatok, természetesen. Amint engem őrizetbe vettek, mielőtt még elítéltek volna, újra nevet változtatott, ekkor lett Sally Symonds. Később, amikor Ralph Kenthez ment feleségül, felvette a Sally Kent nevet. Ralph örökbe fogadott benneteket, így lettetek Kent lányok.
A sokk helyét zavarodottság és düh vette át.
– Maga szemétláda – sziszegte Alice. – Még ha mindez igaz is lenne, milyen ember választja az anyám temetése utáni napot arra, hogy megossza velem? Melyik bolygón él maga? Azt várta, majd a lába elé borulok, és rögtön apucinak szólítom?
Felugrott, kis híján fellökte az asztalt.
– Elmegyek, és eszébe se jusson követni!
– Ülj le – kérte halkan a férfi. – Miért állítanék magamról ilyen szégyenletes dolgot, hogy bigámiáért ültem, ha nem volna igaz?
– Mert egy beteg szemétláda! – csattant fel Alice. Pedig a hallottak, bármilyen különös is, igaznak hangzottak, úgyhogy a széke szélére húzódott, mint aki bármelyik pillanatban készen áll elmenekülni. Úgy érezte, egy falat sem menne le a torkán. – Oké, ennek utána lehet nézni. De minek jött el anya temetésére, minek akart találkozni velünk, ha nem csak bajt akart okozni?
– Bajt okozni? Csak az igazat mondtam. Szerintem Fleur még annak az embernek is hazudott saját magáról, akit ti apátoknak hívtok. Nagy hazugságkirálynő volt. Nagyon hihetően hazudott. De nem azért jöttem, hogy leromboljam azt a képet, ami benned él anyádról. Örülök, hogy talált maga mellé egy jó embert, aki gondotokat viselte Emilyvel. Akkor is úgy érzem, tudnod kell az igazat.
– Miért most áll elő ezzel? – akarta tudni Alice. – Miért nem tíz évvel ezelőtt? Miért nem hallgatott örökre? Azt reméli, elhagyjuk Ralphot, éppen most, a legnagyobb szükségben? Milyen beteg játékot űz maga?
Ezen láthatólag megbántódott, de Alice-t nem érdekelték az érzései.
– Nem játszom én veletek. Úgy hiszem, mindketten jobb emberek lesztek azáltal, ha megtudjátok az igazat rólam és anyátokról. Korábban azért nem kerestelek meg, mert tudtam, anyád azonnal támadásba lendülne, és fájdalmat okozna a férjének meg nektek is. Mindig így szokta, ha sarokba szorították. Beismerem, gyenge és ostoba voltam, amikor elvettem őt, noha már nős voltam.
– Akkor meg mi a fenének csinálta? – vágott a szavába Alice. – Maga nem tűnik ostobának, nyilván tisztában volt vele, hogy lebukhat.
– Ezt a kérdést gyakran felteszem magamnak, de Fleur nagyon erőszakos volt, és a házasság nyújtotta biztonságot akarta, amikor megtudta, hogy terhes veled. Tudta, hogy nős vagyok, nem csaptam be őt. Minden gondja abból eredt, hogy kisgyermekként nem tapasztalta meg a biztonságot.
Mindketten hallgattak. Alice újra kézbe vette a kést és a villát, mert Angus olyan nyugodtan ebédelt, mintha semmi megdöbbentő nem hangzott volna el. Szürreális élmény volt, akár egy álom, amelynek semmi értelme. Alice is hozzálátott a salátájához.
– És az igazi felesége? – kérdezte néhány perc után. – Az ő érzései nem számítottak? Voltak gyerekeik?
– Igen, egy fiunk van. Akkoriban egy porcelánnal és üveggel foglalkozó cég képviselője voltam, és sokat utaztam Walesből Londonba. Ott ismertem meg Fleurt. Nem terveztem, hogy megcsalom a feleségemet, de Fleur flörtölt velem, és egészen megbabonázott.
– Megbabonázta! – Alice dühe lézerként világított, és Angus kénytelen volt elfordítani a tekintetét. – Ilyesmit a sötét középkorban volt szokás mondani! Azt állítja, hogy anyánk varázslattal kötötte magához?
– Pontosan ilyen érzés volt – felelte remegő hangon a férfi. – Évekkel fiatalabb voltam nála, egy vidéki srác, aki tizenhét évesen elvette a gyerekkori szerelmét. Nem voltam tapasztalt ember. Fleur előtt Gwen, a feleségem volt az egyetlen nő, akit valaha is megcsókoltam, hogy ennél intimebb dolgokat ne is említsek. Visszagondolva nem is értem, miért hajtott rám. Sikeres voltam a munkámban, jól kerestem, és jóképűnek szoktak tartani, de azokban a körökben, amelyekben ő mozgott, voltak nálam sokkal gazdagabb, sikeresebb férfiak is. Talán a naivitásom vonzotta. Jólesett látnia, hogy elveszítem miatta a fejemet.
Volt valami különös logika abban, amit mondott. Vagy olyan naiv volt, amilyennek feltüntette magát, vagy okos csaló, de Alice úgy érezte, előbbiről van szó.
– A viszonyt megértem – mondta fagyosan. – Tudom, megesik, hogy valaki a pillanat hevében elveszíti a fejét. A házasságkötés nem fér a fejembe. Szóval akkor két nő között ingázott. Gwen tudott Fleurről?
– Csak akkor tudta meg, amikor vád alá helyeztek – vont vállat tanácstalanul. – Olyan sokat utaztam munkaügyben, hogy teljességgel kivitelezhetőnek tűnt megtartani mindkét nőt. Működött is, legalábbis Emily születéséig. Fleur sosem kérdezett Gwenről, úgy látszott, neki tökéletesen megfelel ez a felállás, az, hogy minden hétvégén hazautazom Walesbe. Gwen élete ugyanolyan maradt, mint Fleur előtt volt. Mindig is szerettem őt, és ez nem változott, sem akkor, sem most. Bizonyára kegyetlen, szívtelen embernek tűnök, de sosem voltam az. Ha valaki kegyetlen volt, akkor az Fleur. Gyorsan összeszedte magát, miután engem lecsuktak. De az is lehet, hogy akkor már ismerte Ralph Kentet.
Alice az anyja iránti lojalitás miatt képtelen volt beismerni, hogy az asszony bizony gonosz tudott lenni. Ha valaki ártott neki, akár egészen kicsit is, úgy vágott vissza, mint egy dühös kobra. Ő és Emily is ismerte anyjuk haragjának teljes erejét. Sally azt szerette, ha engedelmeskednek neki, egyetértenek vele és mellé állnak, akkor is, ha nem volt igaza. Alice egyetemistaként egyszer megkérdezte, egyik barátjánál töltheti-e a karácsonyt. Sally fagyosan bár, de beleegyezett, viszont később azzal büntette a lányát, hogy nem engedte hazautazni a húsvéti szünetre. Nyáron is csak azért mehetett haza, mert Ralph a sarkára állt, de Sally még akkor is alig szólt a lányához.
– Akkor Gwen kiadta az útját?
– Nem. Természetesen rémesen felzaklatta az egész história, és szörnyen kínos volt neki azért is, mert ezzel volt tele minden újság. De régimódi asszony. A templomban fogadalmat tett: jóban-rosszban, ezért kitartott mellettem. Amikor kijöttem a börtönből, azt mondta, borítsunk fátylat a múltra, és azóta is együtt élünk, boldogságban.
– Egy igazi szent lehet – jelentette ki Alice némi szarkazmussal a hangjában. – Maga meg sem érdemli őt.
Rengeteg kérdésre szeretett volna választ kapni, de át kellett gondolnia, miképpen húzhatja ki Angusból a lehető legtöbb információt. Ráadásul vissza kellett mennie Bristolba, és el kellett döntenie, mindebből mennyit oszt meg Emilyvel. Nemrégiben gondok adódtak a házasságában, és ez a történet akár ronthatott volna is a helyzeten.
Csakhogy ennek az egésznek nem csak rá és a testvérére volt hatása – Ralph összeomlana a súly alatt, és ha Emily gyerekei megneszelnek ebből bármit, mit kezdenek vele?
– Úgy érzem, eleget hallottam mára, Angus – szólalt meg végül. – De adja meg az e-mail-címét, és majd írok, ha eljön az ideje.
Feszült csendben fejezték be az ebédet. Alice úgy sejtette, Angus valamiféle érzelemre számított, és feltehetőleg ridegnek tartja, de ő sosem volt oda a nyilvános érzelmi kitörésekért, ráadásul tanácsra volt szüksége, mielőtt újra szóba állt volna ezzel az emberrel.
Feszült volt a búcsúzás is. Alice udvariasan kezet nyújtott, és Angus a szükségesnél sokkal tovább tartotta a kezében a nőét. Azt mondta, a láp közelében foglalt hotelszobát, és szeretne sétálni a környéken, mielőtt visszatér Walesbe. Alice csak ekkor nézte meg alaposan a férfi szemét. Mogyoróbarna volt, szinte ugyanolyan színű, mint az övé és Emilyé, csak a formája más: a testvéreké inkább kerek, míg az övé mélyen ülő, szinte hunyorgó. Előreugró arccsontját is örökölték.
Bármit is gondolt róla mint férfiről – leginkább a „gyenge” szó jutott eszébe –, a tekintete kedvességet sugárzott. Alice azt is megérezte, hogy őszinte, és nem akarja őt becsapni.