Janet, 1950
– Utállak benneteket – motyogta maga elé Janet, miközben a Dale Street-i ház hátsó kertjében, az árnyékszék mögött rejtőzött. – Bár haltatok volna meg a háborúban!
Tudta, ez utóbbi megjegyzés elég ostoba, tekintve, hogy ő csak ötéves volt, amikor a háború véget ért, és nem is emlékezett rá. Azonban élesen megmaradt benne egy nap emléke – nem sokkal azelőtt történt, hogy William Masters eltávot kapott, és hazatért. Mrs. Lovett, a szomszédasszony egy másik szomszéddal beszélgetett, és Janet meghallotta őket: „Itt elszabadul a pokol, ha William megtudja, hogy Janet egyáltalán létezik. De Freda meg is érdemli, amit kapni fog.” Ezt mondta Mrs. Lovett.
Amikor megkérdezte az anyját, miért szabadul el a pokol, választ nem kapott, viszont a nő addig rázta, amíg be nem vallotta, hol hallotta ezt. Borzalmas volt, ha az anyja megrázta, olyan erősen csinálta, hogy Janet azt hitte, leesik a feje, a ráadás pedig mindig egy akkora pofon volt, hogy beleremegett az agya.
Pár nappal későbbi, első találkozása az apjával nem maradt szép emlék. A nagydarab ember úgy vicsorgott rá, akár egy harapni készülő kutya. A kislányt azonnal kiküldték játszani, és ebből arra következtetett, az a férfi, akire apjaként tekint, a látványát sem bírja. William Masters Janet születésekor, és azóta mindig, egy hajón dolgozott.
A kislány megszokta már, hogy sok felnőtt nem szereti: az anyja, a nagymamája meg az őrült nő, aki mindig üvöltött a gyerekekkel, ha a labdájuk véletlenül eltalálta az ablakát, egytől egyig állandóan mogorvák voltak vele. Mások egyik nap kedvesen viselkedtek, másnap gonoszkodtak. Azt viszont érezte, hogy apuka legszívesebben a házból is kitenné a szűrét, és egy este, amíg a férfi a kocsmában ült, a gyerekért eljött a nagymama. Azt mondta, Janet egy darabig nála marad, csak amíg lenyugszanak a kedélyek.
Az „egy darabig” két évig tartott, és a nagymama halálával ért véget. Janet hallotta, hogy szegény szívrohamot kapott, amíg ő iskolában volt, de senki sem mondta el neki, mit jelent ez. A tanárnő is csak annyit közölt vele, legjobb lesz, ha tüstént hazamegy az anyukájához.
Ekkor már betöltötte a hetedik életévét, és bizonyos dolgokat világosabban látott, mint a háború végén. Azóta megtudta, hogy William Masters nem az igazi apja, és az anyját egyesek „könnyűvérűnek” mondják. Ez azt jelentette, hogy Janet egy másik férfitól volt. Ezért nem szerette őt William Masters. Talán ezért is ittak olyan sokat az anyjával együtt. Nagyon ijesztő kilátás volt, hogy haza kell mennie – tudta, sokkal rosszabb lesz, mint a nagymamánál.
A nagymama háza rendetlen és halszagú volt, mert mindig azt főzött a macskájának. Viszont jól főzött és sütött. Mindig kimosta és kivasalta Janet ruháit, kipucolta a cipőjét, és időnként, ha ivott, gyengéd szeretettel fordult a kislány felé.
A chathami Dale Streeten álló, kétszintes, négyszobás ház nem volt ugyan halszagú, viszont sötét, hideg és rideg igen. A Dale Street összes háza szinte ugyanúgy nézett ki: kétszintes épületek belső lépcsőházzal, de az út túloldalán háromszinteseket is lehetett látni, amelyekhez meredek lépcső vezetett. Egyikhez sem járt előkert, és mert a hosszú, keskeny utcába kevés napfény jutott be, nyomasztó, fenyegető hely benyomását keltette. Ezt az érzést erősítette az a néhány foghíj a házsorban, ahol a háború alatt bomba csapódott be, és most gazzal meg szeméttel volt tele.
Janet gyakran indult felfedezőútra Chatham szélén, ahol szép, új házakat látott. Ezeknek csillogott az ablaka, frissen festették őket, és a kertjükben színes virágok nyíltak. Azt játszotta, egy különösen takaros, zöld tetejű házban lakik, amelynek ólomüveg ablakai voltak, és élénkpiros ajtaja. A kerti ösvény két oldalán egy-egy nyírfa állt. Az egyik alatt két kerti törpe lakott. Janet képzeletbeli barátnőjével, Beckyvel szokott beszélgetni, és amikor a ház kapujához ért, mindig azt mondta: „Most be kell mennem. Anya uzsonnával vár, de megkérdezem, jövő héten eljöhetsz-e hozzánk.”
Forró palacsintát és eperlekvárt képzelt el, egy kétszintes kínálón sorakozó, elegáns süteményeket, amilyeneket a belvárosi cukrászdában árultak. Nem mintha egyszer is járt volna az üzletben, de mindig benézett az ablakán. Azt is szerette elképzelni, hogy anya rózsaszín pulóvert és kardigánt visel, hozzá gyöngysort meg kockás, pliszírozott szoknyát. Finom illatot áraszt, és úgy öleli meg Janetet, mintha a kislány napokig lett volna távol, nem csak néhány órát töltött volna az iskolában.
A valóságban az édesanyja az elmúlt két évben ritkán látogatta meg őt a nagymama házában, pedig csak tíz perc sétára lakott onnan. Sosem ölelte át a kislányát, és cigaretta- meg olajszagot árasztott. Janet gyanította, mostantól lemondhat a frissen mosott és vasalt ruhákról meg a rendszeres étkezésről.
A hazatérésben mégis Ő volt a legrosszabb. Az utóbbi két évben nagyon ritkán látta, de a férfi sosem titkolta iránta táplált érzéseit.
Nyilvánvalóan dühítette, hogy mostantól egy házban kell élniük: az édesanyja azzal fogadta Janetet, hogy menjen fel a raktárszobába, és maradjon is ott.
Percekkel később William Masters már hangosan, dühösen ordibált, és Janet csak úgy reszketett.
– Áruld már el nekem, miért várod el tőlem, hogy eltartsam egy másik férfi gyerekét! Baszd meg, Freda, neked aztán van bőr a képeden! Miért nem szabadultál meg ettől a kis mocsoktól? Tudhattad, nincs a földön olyan férfi, amelyik örül, ha arra kell hazajönnie a háborúból, hogy a felesége a távollétében mással hentergett.
Freda hangosan, mégis mézesmázosan felelt:
– Nem tehettem róla. Magányos voltam, amíg oda voltál, és nagyon féltem, amikor lebombázták a hajógyárat. Ő jó volt hozzám, és tudom, nem kellett volna lefeküdni vele, de nem tudtam uralkodni magamon, és csak egyszer fordult elő.
– Egyszer, kétszer, százszor, mit számít az? Féltél! Mit szóljak én, aki az aknaszedő hajón szolgáltam, és sosem tudhattam, mikor robbanunk fel, vagy talál el minket egy torpedó? Szinte mindig fáztam és csuromvizes voltam, és csak az a gondolat melegített, hogy te itthon vársz majd, ha egyszer véget ér a háború. Miért nem szabadultál meg a vakarcstól?
Janet a homlokát ráncolta. Hogy érti ezt? Meg kellett volna őt ölni kisbaba korában, vagy le kellett volna tenni valaki küszöbére?
– Megtettem volna, de nem találtam senkit, aki vállalta volna. És nekem ne mondd, hogy egy lánnyal sem feküdtél le, amíg oda voltál! Kankót kaptam tőled, amikor megjöttél, el kellett mennem a klinikára.
Mielőtt a kislány eltűnődhetett volna azon, mi lehet a kankó, nagy puffanást és csattanást hallott, és azt gyanította, a férfi úgy megütötte az anyját, hogy a nő feldöntött valamit.
– Ha kankót kaptál, azt valami előkelő pasastól szerezted, de nem tőlem – üvöltötte. Újabb puffanás, a nő sikított, azután újabb puffanások és sikítások, végül csend.
A férfi elment otthonról, és becsapta maga mögött az ajtót. Janet lelopakodott a lépcsőn, és az anyját a konyhában fekve találta.
Fogalma sem volt, mit tegyen. Egy ideig mellette üldögélt, és azon töprengett, vajon ő is meghalt-e, mint a nagymama, azután átment a szomszédba Mrs. Lovettért.
Mrs. Lovett termetes asszony volt, kövérnek éppen nem mondható, inkább csak széles és magas. Öt gyermeke és egy cingár férje volt, aki a kikötőben dolgozott. Az utca minden lakója hozzá szaladt a bajával, legyen szó akár gyerekszülésről, akár arról, hogy megverte őket a férjük. Azt mondták róla, nagy szíve van: a háború alatt sok mindenkit befogadott, akit kibombáztak, Janet legalábbis ezt hallotta róla.
– Nem, nem halt meg, drágám – állapította meg az asszony Freda fölé hajolva. – De ha az a pasas így folytatja, anyád hamarosan viszontlátja az anyját a síron túl. – Nagy nehezen felültette Fredát egy fotelbe, és felitatta a vért az arcáról. – Uzsonnáztál már, Janet? – kérdezte. Amikor meghallotta, hogy nem, Mrs. Lovett átküldte a házába azzal, kérje meg legidősebb lányát, Myrtle-t, hogy merjen neki egy tányér levest, és adjon mellé egy kis kenyeret. – Addig én rendbe hozom anyádat, aztán lefektetem. Gyere vissza, ha ettél, és megágyazok neked.
A leves nagyon finom volt – Janet tudta is, hogy Mrs. Lovett nagyon jól főz. Szeretett volna az asszony házában maradni, mindig a kétéves Susie és a négyéves Alan között aludni. Myrtle, Fern és Rosemary a másik ágyon osztozott. A Dale Street lakói kis házakban éltek.
Amikor hazament, az anyja már az ágyában feküdt, és kicsit jobban festett, igaz, a szeme úgy bedagadt, hogy Mrs. Lovett szerint nem is látott vele.
Janet ágyául a raktárszoba padlójára fektetett matrac szolgált. A takarónak és a huzatnak penészszaga volt, de persze Janet születése óta ismerte ezt a szagot.
– Tudom, nem ilyen fogadtatásra számítottál, drágám – mondta Mrs. Lovett, majd lehajolt, és csókot nyomott az arcára. – De amint anyád kicsit jobban lesz, beszélek vele, hátha van kiút a helyzetéből. El kell hoznod a holmidat a nagyanyád házából. Holnap megkérem Myrtle-t, hogy menjen el veled. De egyelőre maradj csak itt, akkor is, ha apád visszajön, és megint kiabál.
Janetnek nem kellett kétszer mondani. Ha bemászhatott volna a padló alá, megtette volna, csak ne kerüljön a férfi szeme elé. De a gyomra tele volt finom levessel, és szinte azonnal mély álomba merült.
Ahogy teltek az évek, Janet megszokta, hogy a férfi, aki „gazdának” hívatja magát, gyakorta megveri őt. Szerencsére sokszor hetekig hajózott, de amikor hazatért, olyan gyakran támadott neki bottal, hogy a lány szinte megszokta. Freda, ha épp nem ütötte őt, akkor szívtelen megjegyzéseket tett seszínű hajára és kusza fogsorára – sőt mindent elkövetett, hogy a lány szörnyen érezze magát.
Janetet az mentette meg, hogy okos volt, szinte mindig osztályelső a Szent Mihályban. Szorgalmasan tanult, mert tudta, csak így törhet ki abból az életből, amelybe beleszületett.
Éjszakánként ébren feküdt, és azon töprengett, mire van szüksége. Az utóbbi három évben a chathami könyvtár jelentette számára a menedéket, és ha megtehette volna, hogy bemászik egy szekrénybe, és örökre ott marad, egy percig sem habozott volna. Imádta a könyveket, mert lehetőségeket nyitottak meg előtte. Az egyik az volt, hogy színésznő legyen belőle, de elég okos volt hozzá, hogy megértse, nem lehet csak úgy besétálni egy színházba és szerepet kérni, csak mert egyszer ő alakította a főszerepet egy iskolai színdarabban. Először is jól fizető állást kell szereznie, hogy szép ruhákat vehessen, és elköltözhessen hazulról. Ennél is fontosabb, hogy ravasz legyen, így megkaphatja, amit akar, és megállja a helyét a Dale Streetnél jobb társaságban is.
A jobb társaság váratlanul bukkant fel az iskolában Janet tízéves korában.
Belinda Monroe-nak hívták, és az apja a haditengerészetnél szolgált, mint az iskola sok más tanulójáé. Az apák többsége csak matróz vagy tengerész volt a haditengerészetnél vagy a kereskedelmi hajózásban, mint William Masters. Ám Mr. Monroe tiszt volt, és a Szent Mihály Általános Iskola csak átmeneti időszakot jelentett Belinda életében.
Jane megpillantotta Belinda selymes haját, lakkcipőjét, bő ruháját, kézzel kötött kardigánját, és tudta, hogy a lány hasznos lesz számára. A többi gyerek kerülte elegáns kiejtése és szép ruhái miatt, így könnyű volt a bizalmába férkőzni, és hamar barátság szövődött köztük. Janet még csak egy hete ismerte, amikor Belinda meghívta magukhoz uzsonnára.
A Rochester Wayen lakott, egy szép kertes házban, amelynek ablakait zsalu takarta, előkertjében sok fa nőtt, és még annál a házikónál is szebb volt, amelyben Janet játékból lakott. A belsejéről nem is szólva: a bútorfényező levendulaillata terjengett a levegőben, a tükrök csillogtak, a padlót puha szőnyegek borították, és minden falat fehérre festettek.
Még ennél is jobb volt Belinda szobája. Janet úgy érezte magát, mintha egy filmbe csöppent volna. Fehér ágytakaró, faltól falig tartó, rózsaszín szőnyeg, könyvekkel, játékokkal és babákkal teli polcok – Belinda hamar közölte Janettel, ezeket már kinőtte. Az ablak a kertre nézett – tavasz volt, mindenütt nárciszok nyíltak, és virágba borultak a fák.
Mrs. Monroe kissé fintorogva fogadta, amikor a lánya bemutatta neki új barátnőjét, de Janet számított erre, és eltökélte, elbűvöli az előkelő asszonyt, aki fekete-fehér ruhát viselt, és skarlátvörösre festette körmeit.
– Milyen szép az otthonuk! – szólt. – Milyen sok szép fa nő a kertben!
A várt mosoly nem maradt el, és Mrs. Monroe azt felelte, azért vették a házat, mert a férje néhány évig Chathamben állomásozik majd.
– Jó érzés végre letelepedni – mondta. – Jó a saját tárgyainkkal körülvenni magunkat. Belindától hallottam, milyen kedves vagy vele az iskolában. Köszönöm neked.
– A többi lány csak féltékeny rá, mert csinos, és szép ruhákban jár – közölte Janet. – Csak gonoszak.
Janet jutalma buggyantott tojás volt pirítóson tálalva, majd vajas-lekváros kenyér és többféle sütemény. Erőt kellett vennie magán, nehogy felfaljon mindent, és összpontosítania, hogy ő is olyan hölgyhöz illőn egyen, mint kis barátnője.
Uzsonna után társasjátékot vettek elő Belinda szobájában. Janet szeretett volna játszani a babákkal, de mert Belinda már nem használta őket, úgy érezte, meg sem kérheti, hadd nézze meg őket közelebbről.
A szerdai uzsonna rendszeressé vált, és Janet abban a két órában igyekezett a lehető legjobban megfigyelni, hogyan élnek a rendes emberek. A tisztaság fontos volt, ahogyan a terített asztalnál csipegetés is, és senki sem kiabált. Mrs. Monroe könyvmoly volt, és zongorázott is. Belinda is tanulta a hangszert. Janet hallgatta, hogyan beszélnek, és uzsonna mellett megkérdezte Mrs. Monroe-t, volt-e állása, mielőtt a lánya megszületett, és milyen munkát képzel el Belinda számára.
– Titkárnő voltam – mosolygott melegen az asszony. – A férjemet még a háború előtt ismertem meg Dartmouthban, egy bálon, amikor a tengerészeti egyetemre járt. A munkám igen unalmas volt, egymás után gépeltem a leveleket, úgyhogy remélem, Belinda majd egyetemre jár, és valami izgalmasat csinálhat, például tudós, orvos vagy akár állatorvos lesz belőle.
– Te mi szeretnél lenni? – fordult Janethez Belinda.
– Színésznő – ismerte be a kislány. – De fogalmam sincs, hogyan fogjak hozzá.
– Janet a legokosabb az osztályban – mondta anyjának Belinda. – Szerintem az lehet, ami csak akar.
– Hát, balerina és zongorista biztosan nem – mosolygott szélesen Janet.
– Nagyanyám bölcs öregasszony volt – mosolygott Mrs. Monroe. – Azt szokta mondani, bármi lehet az emberből, ha elég elszánt. Én világ életemben csak feleség és anya akartam lenni, de ő mindig azt mondta, hogy ha erre vágyom, ez is ugyanolyan fontos munka, mint a többi.
Belinda körülbelül két hónappal később hagyta ott a Szent Mihályt, mert magániskolába íratták. Mielőtt elment volna, azt mondta Janetnek, magántanárhoz járatják, hogy sikerüljön a gimnáziumi felvételije.
– Anya eltökélte, hogy egyetemre fogok menni. Folyton azt szajkózza, legyek ambiciózus. De engem semmi sem érdekel különösebben.
Nem kérte, hogy tartsák a kapcsolatot, és Janet sem mondott ilyet, mert sejtette, Belinda szülei azon a véleményen lehetnek, ideje, hogy a lányuk vele egy szinten lévő, új barátokat szerezzen.
Elszomorította, hogy elveszítette Belindát és azt az örömet, hogy hetente egyszer elmehet abba a gyönyörű házba. Az anyja sokszor tett gúnyos megjegyzéseket „az előkelő lánnyal” kötött barátságára, úgyhogy Janet egy szóval sem mondta, mennyire hiányzik a barátnője, mert tudta, hogy abból csak vita kerekedne.
Freda Masters jóval többet ivott a kelleténél, amitől hangulatember lett. Amikor a férje Új-Zélandra hajózott, a kislány élete javult valamicskét, de hiába szabadult meg a férfi pofonjaitól és sértéseitől, megkapta azokat az anyjától. Freda magányos volt, a férje nem küldött haza pénzt, noha abban állapodtak meg, és az asszony a két takarítói munkájából szerzett keresetét többnyire italra költötte. A konyhaszekrényben gyakorta csak némi száraz kenyér árválkodott. Ha nem az iskolában ebédelt volna, Janet minden bizonnyal éhen hal.
– Ha nem lennél a nyakamon, elmehetnék utaskísérőnek egy hajóra – kiabált az asszony a lányával egy este. – Láthatnám a világot, ehelyett itt kuksolok egy vacak viskóban, és se pénzem, se tulajdonom.
Janetnek fogalma sem volt, mit csinál egy utaskísérő, hogyan nézhet ki, de azt biztosra vette, hogy nem lehet olyan durva külseje, mint az anyjának.
– Nézz már magadra! – üvöltötte egyszer William Masters, miután a kandalló fölött lógó tükörhöz vonszolta a feleségét. – Valaha megfordultak utánad a férfiak, de most már mindenki elfordul tőled, olyan ronda vagy.
Aznap este Janet megsajnálta Fredát – senki sem érdemli, hogy így bánjanak vele. Azt az estét az anyjával töltötte, letörölte az arcát, és hagyta, hadd sírja ki magát. Másnap azonban Freda éppoly gonosz volt, mint mindig, és Janet megfogadta, soha többé nem lesz hozzá kedves. Mégis igyekezett kiharcolni a szeretetét azzal, hogy takarított, elvitte a mosodába a szennyest, és teát főzött neki.
Amikor a körzetes nővér egy iskolai rutinlátogatás alkalmával észrevette, hogy Janet súlya elmarad az átlagostól, és a kislány alultáplált, jelentette mindezt. Janetnek erről fogalma sem volt. Csak akkor szerzett róla tudomást, amikor egy Miss Cooling nevű nő kopogtatott a házuk ajtaján, és azt mondta, a gyermekjóléti szakszolgálat munkatársa. Ragaszkodott hozzá, hogy beengedjék, és a saját szemével győződjön meg Janet hogyléte felől.
– Mostanában nem eszik, mert elment az iskolából az előkelő barátnője – állította Freda. – Főzök neki, de nem eszi meg. Én már nem vagyok neki elég jó.
Janet hallgatott. Képtelen volt kimondani, hogy az anyja hazudik, és meleg ételt csak akkor lát az iskolai ebéden kívül, ha sült krumplit esznek, vagy Mrs. Lovett megkínálja egy tányér levessel.
– Tényleg hiányzik a barátnőm – ismerte be, mert úgy érezte, ez a mondat sokkal kevésbé veszélyes, mint az előbbi gondolat.
A nő nem egykönnyen hagyta magát meggyőzni. Bepillantott a konyhába, és nyilván észrevette, hogy a kamrában semmiféle élelmiszert nem látni, és szemet szúrt neki a rengeteg alkoholos üveg és az általános rendetlenség. De csak annyit mondott, megkérdezi az iskolai nővértől, mekkora súlyt mért a gyermeknél, és javasolta, Freda igyekezzen gyakrabban főzni tápláló ételeket. Azzal távozott.