2015 tavasza
Alice Kent feltekerte az autórádió hangerejét, amikor meghallotta Eric Clapton „Layla” című számát.
Bristolból sietett az édesanyja temetésére, Totnesba, és késésben volt, mert a reggeli értekezleten feltartották a döntésképtelen kollégák. Most kénytelen lesz rögtön a dartingtoni templomhoz hajtani, nem találkozhat előbb a családjával. Így nyer egy kis időt, és nem késik el a szertartásról – ez a gondolat megnyugtatta, úgyhogy Erickel énekelte a számot.
Az édesanyja, Sally Kent tíz nappal korábban rákban hunyt el. Alice szabadságot vett ki, hogy az utolsó hetekben ápolhassa őt, és bár szomorúsággal töltötte el, hogy Sally viszonylag fiatalon, hetvenöt évesen elhunyt, tudta, boldogan ment el.
– Szép életem volt – mondta egy reggel az asszony, miközben Alice a haját fésülte. – Megadatott egy csodás férj, két olyan lány, amilyennél jobbat egyetlen anya sem kívánhat, no meg három unoka. De ideje mennem, Alice. A fájdalom rossz, és nem szeretek más terhére lenni. Csak békére vágyom.
Alice tudta, nagyon fog neki hiányozni az édesanyja, és úgy érezte, mintha a szívét tépnék ki, mégis megértette, hogy így a legjobb. A valaha életerős, aktív asszonynak gyötrelem volt ágyhoz kötött betegnek lenni és tudni, már nem javulhat az állapota. Alice remélte, hogy a húga, Emily és az apjuk, Ralph is így látja a helyzetet.
Alice harmincöt éves volt, magas, karcsú, sötét hajú.
Mindig is szinglinek tartotta magát, nem elváltnak – huszonegy éves korában kötött házassága szánalmas próbálkozás volt, nem is szívesen gondolt rá. A barátai mindig dicsérték, milyen ügyesen szervezi az életét, és bár tudta, ez igaz is, bármivel elbír, amit csak tartogat számára az élet, azért nem volt biztos benne, hogy szereti ezt a megfogalmazást. Számára a kifejezés azt jelentette, mindig csak gürcöl, unalmas és fantáziátlan.
Időnként önelemzéssel múlatta az időt. Vajon az unalmasság jele, hogy képtelen fülig beleszeretni valakibe? Amióta elhagyta a férjét, jó néhány hosszú kapcsolaton túl volt, de egyetlenegyszer sem érezte, hogy akár meg is halna a párjáért. Arra a következtetésre jutott, hogy az állandóság nem neki való, és ezt nem is bánta, hiszen sosem tudta pontosan, mikor ér haza.
Imádta kis lakását Bristol Clifton városrészében, és sok barátja volt, nők és férfiak vegyesen. Többnyire úgy érezte, mindene megvan, amit csak egy nő kívánhat. De a szíve mélyén mégis vágyott a szerelemre, amely feje tetejére állíthatná az egész életét.
Amikor felhajtott az A38-ra Dartington és Totnes felé, belenézett a visszapillantóba. Szinte letolta az útról egy fekete Jaguar, amelyet egy férfi vezetett.
Ahányszor így rátapadt valaki, mindig bánta, hogy nincs egy felugró neontáblája, amelyet csak felkattinthatna, és amelyen ez állna: „Szakadj le rólam, seggfej!”
Lassított, és balra húzódott, amennyire csak tudott, hogy elengedje a másik kocsit. Tudta, az út hamarosan leszűkül, és igen kanyargóssá is válik, ráadásul sok fa lombja is belóg, így szerette volna, ha a férfi eltűnik mögüle, és nem bosszantja egészen a templomig. De a sofőr nem előzte meg, továbbra is csak úgy tapadt rá.
Már majdnem a templomhoz ért, amikor észrevette, hogy még legalább negyed órája van a ceremónia előtt, úgyhogy továbbhaladt, Dartingtonba érve nagy sebességgel behajtott egy körforgalomba, majd leparkolt egy üzlet előtt.
Hátranézett, és látta, hogy lerázta a Jaguart. Az bizonyára egyenesen Totnesba sietett.
Elégedetten, lassan visszament a templomhoz. A Bristolból idefelé vezető úton előbújt a nap, és jólesett látni az út szélén, primulák közt legelésző bárányokat. Nagyon hosszú telük volt, és ezen csak rontott a tudat, hogy az édesanyja haldoklik. De annak örült, hogy a nap aznap úgy döntött, kisüt, és szép emlékeket idéz: vasárnapi iskola a St. Maryben Emilyvel, karácsonyi és húsvéti mise a szüleikkel.
Az elmúlt két évben a szüleik minden vasárnap templomba jártak. Ők Emilyvel nem értették, miért – korábban nem voltak különösebben vallásosak. Talán a betegség tette, talán az anyjuk azt remélte, segít, ha minden héten vált néhány szót a Mindenhatóval.
Legalább húsz jármű állt már a parkolóban, és néhányan rámosolyogtak, de Alice senkivel sem állt le beszélgetni. Egyenesen a templomhoz sietett, ott várta a halottaskocsit és a családját. Állt a tavaszi napsütésben, tekintete végigpásztázta a földeket, és hetek óta először érzett békességet. Tudta, hogy a mise, a zsoltárok és a lelkész beszéde megríkatja majd, de ő az édesanyja utolsó kívánságára koncentrált: „Örülj velem, hogy már mindjárt vége, Alice! Szép életem volt. Te éld tovább a tiédet, és mondd meg Ralphnak meg Emilynek, hogy ők is éljék a magukét.”
Feltűnt a halottaskocsi, és az a néhány ember, aki még a templom előtt állt, besietett. A mögötte érkező autó ajtaja kinyílt, és Alice családja kászálódott ki belőle.
Apja és Emily szeme könnyektől csillogott, a három gyerek pedig, Ruby, Jasmine meg Toby Alice-hez szaladt.
– Aggódtunk érted – mondta Ruby. Alice és Emily Komolykának becézték, mert tízéves kora ellenére anyáskodó volt, és szeretett másokat utasítgatni.
– Attól tartottam, elkerüljük egymást, ha először a házhoz megyek – felelte Alice, és megfogta a két kislány kezét, így követték a templomba a koporsóvivőket. Arcon csókolta az apját, aki a vejével, Mike-kal, Tobyval és Emilyvel lépett be.
A gyászszertartás szomorú volt, ugyanakkor felemelő. Sally barátai rengeteg virággal díszítették fel a templomot, gyönyörű volt az ólomüveg ablakokon beáradó fényben. A padsorok szélére kis tavaszi virágcsokrokat erősítettek, így a helyszín inkább esküvőre emlékeztetett, semmint temetésre.
Henry Dawes tiszteletes jól ismerte Sallyt, és némi humorral fűszerezte a búcsúbeszédet, megemlítette ugyanis, mennyire rajongott az elhunyt a bolhapiacért. A gyászolók emlékezetébe idézte az esetet, amikor Sally a ruhájára felvette egy idős hölgy rózsaszín fűzőjét, a fejébe nyomott egy viharvert kalapot, és egész nap le sem vette egyiket sem.
Sally választotta ki a verset, és Mike-ot kérte meg rá, hogy olvassa fel, mert tudta, sem Ralph, sem Alice, sem Emily nem bírná ki sírás nélkül. A vers így kezdődött:
Ne sirass, bár elmentem.
Gyászolj, de ne végtelen.
Az édesanyjukra vallott, hogy azt akarta, az életét ünnepeljék, ne gyászoljanak. Életében sokszor viccelődött azzal, hogy majd a Queen „Killer Queen”{1} című számát játsszák a temetésen. Mindig vele nevettek, de a szertartás szervezésekor oda nem illőnek érezték a dalt.
Alice többször is az apjára sandított, és bár a férfi alsó ajka remegett, azért uralkodott magán, ahogyan Emily is. A koporsó földbe engedése lesz igazán erőt próbáló, gondolta a nő. Nem szerette a temetéseket, de az édesanyja évek óta hajtogatta, hogy mindenképpen szeretne, ezért meg kellett adni neki. Alice és Emily maguk öltöztették fel – azt a korallszínű, hosszú ruhát adták rá, amelyet olyan nagyon szeretett, és két csillogó csatot erősítettek platinaszőke parókájába. Mindkét lány szerette volna megtartani a műhajat, de tudták, anyjuk nagyon haragudna, ha tudná, hogy nem adták rá. Az alkalomhoz illően sminkelték, és a ruhájához hasonló korallszínűre festették a körmét. Ahogyan ő mondta volna: „A látszatra adni kell.”
Gyönyörű volt egyszerű, fehér koporsójában, de persze fiatalon igazi szépség is volt. Ezt a kor és a rák sem vehette el tőle.
A koporsó földbe engedése jobban fájt, mint a gyászszertartás. Alice figyelmét nem kerülte el, milyen rémült arcot vágnak húga gyermekei, amikor meglátták a mély gödröt, és világossá vált számukra, hogy oda kerül imádott nagymamájuk.
Alice-t az egész véglegessége rázta meg. Sosem hallja többé anyja kacagását, sosem érzi már meleg ölelését. Sokszor nem értettek egyet, sőt számos borzasztó veszekedést tudhattak maguk mögött, de szerették egymást.
Akkor vette észre a magas, vékony, napbarnított férfit, amikor a gyászolók a gödörbe dobták rózsáikat, elmondták utolsó imáikat, és a temető kapuja felé indultak. Az ösztöne azt súgta, ez az ember volt a Jaguar sofőrje, pedig csak a visszapillantó tükörben látta.
A férfi őt nézte, úgyhogy Alice megbökte Emilyt, és megkérdezte tőle, ki lehet az.
– Még sosem láttam – súgta vissza a húga –, de anya mindenféle fura szerzeteket ismert. Tudod, haláláig flörtölt.
Alice elmosolyodott. Ez igaz is volt: Sally imádott kacérkodni, bármilyen szívességre rá tudta venni a férfiakat. Szívesen ellenőrizték az autója keréknyomását, és bevitték a házba a szatyrait a bevásárlás után. Egyszer kijelentette, nem is érti, miért akarná egy nő a munkájából eltartani magát, ha hozzá is mehet egy férfihoz, aki mellett háztartásbeliként kényelmes élete lehet.
Alice egy hotellánc régióvezetője volt, és sokat dolgozott. Óriási felelősség nyomta a vállát, ám csak ritkán ismerték el a teljesítményét. Férfi kollégáit viszont úgy kezelték, mintha a vízen járnának. Néha átfutott az agyán, hogy nagyon is kellemes lehet az anyja élete – kis feleségnek lenni otthon, akkor ebédelni a barátnőkkel és vásárolgatni, amikor csak kedve tartja.
– Apa, te ismered azt a sötét bőrű, vékony pasit? – fordult Ralphhoz, és az illető felé biccentett. – Idefelé jövet kis híján letolt az útról, úgy tapadt rám.
– Még sosem láttam. Gondolom, anyád egyik hódolója – felelte a férfi halvány mosollyal az arcán. – Menj, kérdezd csak meg! Egy temetésen ez megengedett, és ha valóban csodáló, hívd meg a torra.
Alice odalépett a férfihoz.
– Jó napot… Azon tűnődtem, honnan ismerte ön az édesanyámat.
– Sok-sok évvel ezelőtt barátok voltunk – hangzott a felelet. – Múlt héten üzleti ügyben jártam itt, akkor láttam meg a gyászjelentést a helyi újságban. Szerettem volna leróni kegyeletemet, és esetleg beszélgetni önnel és a húgával.
– Akkor jöjjön el a torra! – invitálta Alice. – Szívesen csevegnénk önnel anyáról.
– Nem akarok visszaélni a vendégszeretetükkel. De holnap velem ebédelhetnének a Seven Starsban?
Alice ezt úgy értelmezte, anyja régi szerelmével áll szemben, aki igyekszik tiszteletben tartani Ralph érzéseit.
– Én ráérek – bólintott. – Nem biztos, hogy Emily is. Három gyereke van. Hány órakor?
– Fél kettő megfelel?
– Rendben, akkor ott találkozunk. Most mennem kell, édesapámnak szüksége van rám.
– Ez fura – vélte Emily. Már majdnem két órája visszaértek a szülői házba, és mivel az idő italtöltögetéssel, ételkínálgatással és az ismerősökkel folytatott beszélgetéssel telt, Alice-nek csak most volt alkalma megemlíteni a húgának a férfit, akit a temetőben láttak.
– A nevét elfelejtettem megkérdezni – ismerte be. – De gyere velem! Alig várom, hogy kiderüljön, milyen szerepet játszott anya életében ez az ember.
– Nem tudok. Ezer dolgom van, pedig nagyon kíváncsi vagyok. Épp most jutott eszembe, hogy egyetlen lélek sincs itt, akit az apával kötött házassága előttről ismert. Amikor végiglapoztuk a telefonkönyvét, hogy értesítsük az ismerőseit, egyetlen idegen névvel sem találkoztam. Mindenkit legalábbis megemlített valamikor.
Alice a homlokát ráncolta. Most, hogy belegondolt, az anyjuk sosem beszélt azokról az időkről, amikor még nem ismerte az apjukat. Jóval harminc fölött lehetett már, amikor összeházasodtak – milyen furcsa, hogy sosem emlegette a régebbi időket!