Magamról
Már a születésem napja sem szokványos, 1980. február 29-én születtem, Debrecenben.
Igazi tősgyökeres debreceni család vagyunk, én sem éltem soha máshol, csak ott és Latin-Amerikában.
Teljesen rendezett családban nőttem fel, és bár faterék elváltak, ezt mégsem éltük meg a nővéremmel tragédiaként. Lehet, ennek az is volt az oka, hogy a szüleink közel laktak, így mindkettőjükkel tarthattuk a napi kapcsolatot, sőt, össze is jártunk. Anyunál laktunk, de apám minden karácsonyt, születésnapot és rangosabb dátumot velünk ünnepelt. Édesapám katonatiszt volt, anyu egy komoly cégnél könyvvizsgáló, és otthon vállalt könyvelőmunkát is másodállásban.
Első említésre érdemes emlékem a gyerekkoromból, talán a külföldi utazásunk volt, faterral Kubába. Utólag visszagondolva a jelekre, azt gondolom, amolyan félhivatalos kiküldetésen lehetett az öreg a honvédség által, de elvitt minket is. Hétéves lehettem akkor, mégis mindenre emlékszem.
Tátott szájjal bámultam a miénktől teljesen eltérő kultúrát – talán ekkor ragadt rám, hogy azóta is imádom Latin-Amerikát.
Olyan olcsóság volt kint, hogy úgy éltünk, mint a királyok. Itthon sem voltunk csórók, de a kiküldetéskor kapott „certificado” bőven fedezte minden költségünket. Ez gyakorlatilag egy az egyben annyit ért, mint az USA dollár, ami, ha jól emlékszem, akkoriban olyan hatvan forint körül lehetett. Na, mindezt megfejelte még az is, hogy szocialista ország révén, mint kommunista barátaiknak, negyed árban számolták nekünk, így szó szerint, nem tudtuk elkölteni a magunkkal kivitt pénzt.
Bár félhivatalos volt az út, egész nap géppisztolyos katonák vigyáztak ránk, mindenhová kísértek minket, nehogy bajunk essen. Apám időnként találkozott néhány magas rangú katonával, és tárgyalásokat folytattak. Hogy miről, azt nem tudom, soha nem volt téma köztünk, meg tényleg kisgyerek voltam még. Nagyon jó emlékek maradtak bennem. Sosem felejtem el, fater egész úton cigarettázott a gépen, szólt a latin zene, és táncoltak az emberek a repülőn. Hú, nagyon más világ volt ez. Nem véletlenül szerettem bele ebbe az életérzésbe.
Nővérem egyébként teljesen más úton járt, egyetemeket végzett, kutató biológus, és a mai napig egy komoly cégnél dolgozik. Egyébként sem volt nálunk családpélda a bűnözés, szerintem az egész, de még a legtágabb családot is tekintve, én voltam a fekete bárány.
Faternak egy Audi 80-as autója volt, ami bár nem volt hivalkodó, de igen jónak számított a nyolcvanas évek derekán. Új építésű társasházban éltünk Debrecen nívósabb környékén, amolyan felső középosztály szinten.
Az iskolában szinte nulla tanulással négyes átlagom volt. Igazán semmi említésre méltó nem volt abban a nyolc évben. Ha nem is voltam mintagyerek, nagyobb problémák sosem akadtak. Persze kisebb lógások voltak, néha a haverokkal elmentünk ide-oda suli helyett, de ez semmit nem befolyásolt.
Aztán jött a tinédzser kor, és onnantól felfordult körülöttem a világ. Világbanki gimnáziummal indítottam, számítástechnikai szakon. Valamiért egész életemben vonzott a simlisség, a könnyű pénzszerzés lehetősége. Alig voltam tizenhárom-tizennégy éves, már az akkori menőket néztük a srácokkal. Jó kocsik, vastag aranyláncok, köteg pénzek, és jó csajok. Még a tojáshéj a seggemen volt, de már éreztem, hogy ez kell nekem. Pedig, mint említettem, ha a normális úton maradok, simán élhettem volna tisztességes módon is jól, a lehetőségeim adottak voltak.
De nem. Én magam mellé gyűjtöttem a környék idiótáit. Azokat a fiatalokat, akik ugyanezt akarták, mint én, ám nekik szemernyi családi hátszelük nem volt a megvalósításhoz. Ők nem brahiból sefteltek, hanem a napi pénzüket csinálták meg az ügyeskedéssel.
Csodáltuk a BMW-s, mercedeses gengsztereket, és eldöntöttük, hogy mi is ilyenek akarunk lenni. Azt gondolom, már ennyi idősen eldőlt a sorsom.
Hogy hol találkozik egy debreceni gyerek a valós éjszakai élet szereplőivel? Diszkókban, éjszakai helyeken és az edzőteremben. Utólag visszagondolva, tizenéves korom közepére már gyakorlatilag olyan életet éltem, mint egy felnőtt. Olyan helyekre jártunk, olyan dolgokat csináltunk, amiket egy átlagos fiatal maximum a tévében látott. És hogyan fogadtak minket a simlisek? Akkor még nevettek rajtunk.
Próbáltunk velük üzletelni, de nem igen vettek minket komolyan, ám ez hamar megváltozott.
Hogy mennyire voltam érett? Annyi eszem már volt, hogy kurvát hívtam magamhoz, és vele vesztettem el a szüzességemet a tizennegyedik születésnapomon… Szerintem ez sokat elárul rólam.
Jó környéken nőttem fel, lehettek voltak értelmes barátaim. Az összes szomszéd srác normális volt, nem problémásak, de nekem az Ukrajnából áttelepült család fia lett a barátom, Pisti. Bár nem volt bűnöző, de Ungvárról ismert csibészeket, így jól forgott az agya, és nem volt beszari gyerek. Magas, sportosabb testalkatú srác volt, nem félt használni is az ökleit, ha úgy adódott, így hamar megtaláltuk a közös nevezőt.
Az általános iskolát elvégezve, a debreceni világbanki gimnáziumba jelentkeztem, ahová simán felvettek, de egyszerűen belehaltam a kötöttségekbe. Szegény anyámék ezerszer próbáltak hatni rám, hol így, hol úgy, de mint a falra hányt borsó, annyit számított.
Az áttörést az hozta meg, amikor elkezdtem lejárni a közelben levő „Imperiál” játékterembe. Nem volt nagy hely, hat-nyolc játékgép fért el a négyemeletes házak aljában megbúvó kis helyiségben, és néhány biliárdasztal, mégis „összefújta a szél a szemetet”.
Itt ismerkedtem meg több olyan személlyel, akik meghatározó alakjaivá váltak a későbbi életemnek, és mutatták a rossz irányt. Természetesen az esetemben nem mondhatom, hogy a rossz társaság miatt lettem olyan, amilyen, hiszen én magam voltam a rossz társaság.
Összebarátkoztam Palival, akit az egész debreceni éjszaka csak így ismer. Néhány évvel idősebb tőlem, rettenetesen rafinált, intelligens, és nagyon kemény fazon. Főiskolát végzett, majd csak azért elment rendőrnek, hogy lássa a rendőrség belső működését. Mindez nem volt elég, beprotezsálta az öccsét is zsarunak, akivel annyira hasonlítanak egymásra, mint két tojás. Ráadásul két kemény tojás, mert az apjuk, egészen kicsi koruk óta, többféle küzdősportra oktatta őket, így a jókora termetük mellé még igen ütőképessé is váltak. Pali idővel leszerelt, ám a testvére a mai napig rendőr, azóta főnyomozó lett. Természetesen ilyen hátszéllel Palinak nem sok gondja volt a hatóságokkal.
Ide jártak a Nagy testvérek, mind a hatan. Nem voltak romák, csak egy csomóan voltak testvérek. Jó gyerekek voltak mindannyian, de Antival kerültem a legközelebbi barátságba közülük.
Ropit is ez idő tájt ismertem meg, de ő teljesen más tészta volt. Már akkor 7-es BMW-vel taxizott, és minden simliben nyakig benne. Gyakorlatilag úgy ismertem meg, hogy beültem hozzá egy fuvarra, és ott ragadtam. Fiatal gyerek voltam hozzá képest, de nem volt velem lekezelő. Ő az élő példája annak, hogy nem kell az éjszakában feltétlenül nagydarabnak, erősnek lenni ahhoz, hogy valaki sokra vigye, és rengeteg pénzt keressen.
Miután körbevettem magam a megfelelő emberekkel, alaposan belecsaptam a lecsóba.
Bár eleinte nem ment minden zökkenőmentesen, de a hibákból tanul az ember, így én is. Míg eleinte le-levettek az idősebb, erősebb zsiványok, később ezt már nem tehették meg.
Főleg, amikor a komoly ukrán kapcsolatomat is kiépítettem, a korábbi menők előre köszöntek, és senki nem szívesen kezdett velem.
Több rendőrségi eljárás is folyt ellenem, de sosem kerültem börtönbe – legalábbis itthon nem…
Profi szintem pókereztem éveken keresztül.
Koroknaival egy szinten játszottam, csak az élet másfelé sodort minket. Mikor ő megnyerte Las Vegasban a világbajnokságot, és másfél millió dollárt tett zsebre, én éppen Amsterdamból csempésztem drogot egy erdei ösvényen keresztül.
És ahogy lenni szokott, mire minden kisimult körülöttem, meglett a vágyott vagyon, ház, jó kocsik, sok pénz, akkor ütött be a válság. A korábbi üzleti partnereim sorra tönkrementek, az épülő házak beragadtak a vállalkozóknál, sorra térdeltek le az előtte jó módban élő emberek. Én persze nem láttam a közelgő véget, hiszen folyamatosan alkohol- és kokainmámorban éltem. A megszerzett vagyon kopni kezdett, majd a nagy házra hitelt vettem fel, hogy legalább a gazdagság látszatát egy időre fenntarthassam, a csúcs Mercedest féláron elkótyavetyéltem, és sorolhatnám a rossz döntéseimet.
Mindezt úgy, hogy teljesen világos volt, büntetőeljárás készül velem szemben az adóhivatal részéről.
Mire nagyjából már mindenemet elbuktam, a hatósági probléma is a nyakamba szakadt. A megmaradt kis értékeimet pénzé téve, megvettem a repülőjegyemet, és elindultam a világ túlsó oldalára.
Ételért, szállásért cserébe melóztam Costa Rica dzsungelében, míg itthon az adóhatóság kiadta a körözésemet. Ott álltam egy hátizsákkal, minimális reménnyel a párás hőségben. Rabszolgamunkát végeztem, hogy ételhez jussak, egyébként ott döglöttem volna meg a dzsungel mélyén. Ám sosem adtam fel.
Fehér ember lévén, idővel kaptam normális munkát is, de sokat szenvedtem és nélkülöztem. Az angol nyelvtudásom pedig előny volt a hotelszakmában. Hónapok alatt, a nulláról, vezetővé nőttem ki magam, miközben egy ismerőssel elkezdtünk pénzt hamisítani…
A környezet adott volt, mondhatni a kokain tágabb hazájába csöppentem, így én se maradhattam ki. Meg is lett az eredménye. Több mint egy évet ültem a világ harmadik legveszélyesebb börtönének kikiáltott La Reformában.
Hogy milyen volt? Mint a filmekben. De túléltem, és mindent sikerült lerendeznem.
Hazaszállíttattam magam az Interpollal, hogy számot adjak az otthoni dolgokról. Nem akartam kint megrohadni a börtönben, és ezt láttam a legkézenfekvőbb megoldásnak…
Évekkel később, miután mindenről számot adva, ott álltam Debrecen közepén a Kossuth tér fái alatt, már idegen volt a város, ami felnevelt. Nem volt maradásom.
Ismét összeraktam a holmimat, felültem a repülőre, és visszatértem Latin-Amerikába. Puerto Rico, Panama érintésével itt kötöttem ki végül Venezuelában, a festői Margarita Islanden.
És milyen ma az életem? Nyughatatlan.
Vállalkozást üzemeltetek, mellette bitcoinnal üzletelek, és bár nem vágyódom haza, de a régi életemre örökké romantikával fogok gondolni, és ennek szerves része a szülővárosom, Debrecen.