Fiatalság: bolondság
Kijártam az általános iskolát, és mintegy varázsütésre, megváltozott az addigi életem. A szófogadó kis srácból kezelhetetlen kamasszá váltam, és szartam a világra. Olyan életet akartam élni, mint a példaképeim. Hogy kik voltak ők? Vin Diesel, például. Ezért elkezdtem fehér trikót hordani, szoláriumba és konditerembe járni, hogy minél jobban hasonlítsak a filmsztár rossz imázsára. De sajnos nemcsak ismert embereket majmoltam – a többiekkel együtt, hanem a környékbeli, idősebb bűnözőket is. Tetszett, hogy márkás autókkal jártak, jó csajok vették őket körbe, vastag aranyláncok lógtak a nyakukban és szemlátomást költekeztek. Azt gondolom, ez minden tinédzser srácnak imponál, de a legtöbben csak messziről csodálják ezeket a menőket, én viszont ezerrel belevettem magam az életbe.
Ráadásként a rossz példa, akár a tripper, rendkívül ragadós, szép lassan körülvettem magam a hozzám hasonló felfogású emberekkel.
Már nyáron elkezdődtek a zűrök, pedig még a tizenötöt sem töltöttem be.
Egyik haverom megkeresett, hogy az anyja pedagógus, és van nála nála jó pár darab kitöltetlen általános iskolai bizonyítvány. Gondoltuk, ezzel megváltjuk a világot, de senkit nem érdekelt. Kínálgattuk fűnek-fának, de senkinek nem kellettek. Évekig rakosgattam a fiókomban az üres papírokat, nem is tudom, mi lett a sorsuk, de szerintem
a kukában végezték. Szóval variáltunk mindennel, de vajmi kevés sikerrel, mindenhonnan lepattantunk. Ez ugyan még messziről sem volt bűncselekmény, csupán egy ügyetlen próbálkozásunk a pénzszerzésre, ám ez is egy példája annak, hogy bármire rámozdultunk. És ha nem is vesszük a szó legszorosabb értelmében bűncselekménynek, attól még magát a lopás tényét elkövettük, még ha anyagi siker nem is koronázta az ügyködésünket.
Kornéllal még az általános iskolában voltunk osztálytársak. Vele már akkor is össze voltunk nőve, talán őt nevezhetem az egyik legrégebbi barátomnak. Mikor a lakótelepen megnyitott a kis játékterem a négyemeletes házak aljában, oda is együtt merészkedtünk le. Néhány biliárdasztal, pár darab nyerőgép volt összesen a kis üzletben, de arra pont elég volt, hogy ott evett a fene minden simlist a környékről. Remek táptalajt biztosított az unfrankó üzletek lebonyolítására, és a hasonszőrű csibészek megismerésére. Tőlünk inkább idősebbek jártak ide, de hamar barátságok alakultak ki, méghozzá olyanok, amelyek az azóta eltelt évtizedekben is megmaradtak. Persze, a legtöbben kikoptak mellőlem az évek alatt. Néhányan meghaltak azóta, többen teljesen lezüllöttek, van, aki azóta is ugyanabban a lehetetlen helyzetben tengődik, ám az „Imperiál” jó ugródeszka volt számomra.
Másik említésre méltó barátom volt Tomika, akivel szintén egy osztályba jártunk. Szemüveges, stréber kinézetű, de rendkívül csavaros észjárású srác. Kinézetre inkább hasonlított valami okostojásra, mint drogdílerre. Márpedig az volt a javából! Azt nem tudom, honnan tett szert marihuánamagokra, de elkezdett otthon füvet termeszteni. Nem volt különösebb vevőköre, így adott volt a lehetőség, hogy beszálljak a bizniszbe. Eleinte csak néhány tő cseperedett nála, és nem is a legjobb minőséget csinálta, de akkoriban a srácok vidáman pöfékelték azt a szart is. Nem volt még összehasonlítási alap, eredeti holland cucchoz szinte senki nem jutott hozzá akkoriban. Hiába nem voltak professzionálisak Tominál a feltételek, a kis üvegházban mégis szépen növekedtek a vadkender-tövecskék. Bár a szaguk nem vetekedett a később megismert növényével, a hatása kifejezetten jó volt. Így lettem drogdíler, Kornél pedig a társam. Mint később még sok baromságban.
A biliárdteremből megismert Nagy testvérek közül, Gézával és Antival voltam a legjobb viszonyban. Anti nem túl eszes srác, jelentéktelen forma volt alkatilag, de egy pillanat alatt borzasztóan fel tudta baszni magát bármin, és semmitől sem félt. Az ő bátyja volt Géza, aki később bevezetett engem a fehérgalléros bűnözésbe. Ő már akkor komoly számlagyárat üzemeltetett, és jól élt. Kinézetre inkább hasonlított ügyvédre, vagy rendőrnyomozóra, mint bűnözőre. Ezt később nem egyszer ki is használtuk.
Pali jó pár évvel idősebb volt tőlem, mégis hamar összebarátkoztunk. Igaz, a harmincat ő sem töltötte be, de mi a magunk tizenöt évével kis húgyosok voltunk hozzá képest.
Már akkoriban jó kocsikkal járkált, és mindig benne volt valami seftelésben.
Anti barátommal szereztünk tíz darab hamisított forgalmi engedélyt, gondoltuk, ezzel most eljött a mi időnk, és bankot robbantunk.
Ropit is ez idő tájt ismertem meg. 7-es BMW-vel taxizott, ami nagy ritkaságnak számított, főleg Debrecenben. Vékony, semmitmondó pasasnak tűnt, de minden hájjal megkent simlis volt. Ugyan jóval fiatalabb voltam tőle is, de tetszett neki, hogy fiatal korom ellenére komoly ambícióim vannak, és szeretnék elérni valamit az életben. Egy fuvarra ültem be mellé, de ki sem szálltam onnan, állandó sofőröm lett, ha bárhová mentem, azonnal őt hívtam.
Házaltunk a hamis papírokkal, de nem kellett senkinek, mígnem Ropi szólt, hogy az egyik ismerősét érdekelné az összes. Örültünk, mint majom a farkának, már tervezgettük Antival, hogy mire költjük a sok lóvét.
Hívtam Ropit, de nem ért rá elvinni minket, így Antival ketten mentünk el, az egyik debreceni night-clubba, ahol már vártak minket. Barátomról tudni kell, úgy nézett ki, mint egy pszichopata tömeggyilkos. Elég elvetemült feje volt, látszott, hogy nincs ki mind a négy kereke, hogy finoman fogalmazzak.
A Széchenyi utcai éjszakai lokál környékén semmi különöset nem tapasztaltunk. Csendes volt az este, a klubból kiszűrődő zenét leszámítva semmi nem utalt rá, hogy a falakon belül valami zajlik. Persze a városban, nyílt titok volt, hogy a Régi Posta étterem hátsó részében esténként lányok táncolnak, sőt, a fogadó részben szobára is lehet őket vinni – jó pénzért.
Anti egy nagy ballonkabátot viselt, úgy nézett ki, mintha gépfegyvert rejtegetne a ruhája alatt. Mikor beléptünk a klubba, próbáltunk nagyon szigorú fejet vágni, de utólag visszagondolva, két vicces fazon lehettünk a magunk tizenöt évével, főleg az adott szituációban. Ugyanis a bárban öten-hatan vártak minket, mindannyian nagydarab, rossz arcú palik, minimum tíz évvel idősebbek, mint mi. Gyorsan lerendeződött a biznisz.
– Itt vannak a papírok? – kérdezte a szószólójuk.
– Kint vannak a kocsiban – blöfföltem, mert éreztem itt mi pénzt nem kapunk.
– Milyen kocsiban, hülye gyerek? Anyádat nézd verébnek!
Sakk-matt volt a helyzet, itt esélyünk sem volt ellentmondani, így, ha nem akartunk a lehúzás mellé még egy alapos verést is kapni, jobbnak láttuk, ha lelépünk, de nem engedtek ki az ajtón, hiába bizonygattuk, hogy kicsit odébb parkoltunk le. Végül közrefogtak minket, és a zsebeinket kiforgatva megtalálták a kis zöld lapocskákat.
– Még hogy a kocsiban! Na, takarodó gyerekek, mert baj lesz! – mondta a főnökük.
Az, hogy Ropi keze benne volt vagy sem, azt sosem tudtam meg, de erős a gyanúm, hogy tudhatott róla, mi készül. Lehet, nem véletlenül nem ért rá éppen aznap este…
Hasonlóan remekre sikeredett az abádszalóki nyaralásunk is.
Kornél haverommal elhoztam Tomitól egy zacskónyi füvet, hogy eladjuk. A nyári szünet alatt kitaláltuk, hogy lemegyünk egy hétre Abádszalókra, így kibéreltünk egy kis apartmant. Ki is fizettük előre az egész hetet. Apám adott rá pénzt, gondolta, rám fér a pihenés a középiskola megkezdése előtt, de természetesen fogalmuk sem volt, mi a szándékunk.
Kornéllal megvettük a vonatjegyeket, összeraktunk egy hátizsáknyi ruhát, majd vártuk a nagy napot.
Le sem lett mérve korábban, mert viszonylag friss szedés volt, és elég nedves, így a pontos súlyát és árát, nem tudtuk még meghatározni. A Tomitól elhozott cuccot a padláson tartottam, nehogy anyám előtt lebukjak vele. Végül kiszárítva majdnem nyolcvan grammot nyomott a csomag, ami jó kis haszonnal kecsegtetett. Átlátszó fóliába csavartam, és elrejtettem a táskám legmélyére, majd vonatra szálltunk és meg sem álltunk Abádszalókig. Megérkeztünk a szállásunkra, majd elmentünk a boltba, és fullra feltöltöttük kajával, piával a hűtőt. Akkor még nem is sejtettük, hogy ez milyen jó döntés volt.
Este diszkó volt a parton, lementünk, és nézelődtünk, kinek süthetnénk el a magunkkal hozott füvet.
A hely nem volt túl nagy, talán kétszáz vendég lehetett, a kis Tisza-parti klubban.
'95 környékén már javában tombolt a „kábítószerláz”, szinte az összes szórakozóhelyen szólt a techno zene, és fogyott a drog. Igen ám, de semmi ismeretségünk nem volt, így pedig vak meleg volt árulnunk. Nem csak a rendőröktől kellett tartanunk, hanem a helyi bandáktól is, akik bizonyosan nem nézték volna jó szemmel, hogy a helyükön terítjük az anyagot. Végül a szerencsénk lett a szerencsétlenségünk, ugyanis láttuk, hogy a portásokkal együtt néhány cigány gyerek ácsorog. Messziről lerítt róluk, hogy simlisek. Leszólítottuk őket, hogy van nálunk fű, amit szeretnénk eladni.
– És hogyan gondolnátok, tesóm? – kérdezte a szemmel láthatóan legidősebb.
– Vagy mi árulnánk itt, és a végén elszámolunk veletek, vagy jó áron eladjuk egyben.
Azonnal kaptak a lehetőségen felajánlották, hogy azonnal megveszik, ám aznap nem mertük magunkkal vinni a csomagot, tanulva a forgalmikkal történtekből. Másnap estére beszéltük meg a találkozót, egy kicsit lejjebb a parton.
Nem szerettem volna romákkal üzletelni, sok rosszat hallottam róluk, így voltak fenntartásaim, de az árutól meg kellett szabaduljunk, és nem voltunk olyan helyzetben, hogy megválogathatjuk az üzlettársainkat.
Megkönnyebbülve buliztunk egész este, még az újdonsült barátaink egy italra is meghívtak minket, amit természetesen illett viszonoznunk. Na, ez arra volt jó, amint utólag rájöttem, hogy még azt is felmérték, mennyi lóvé lapul a zsebünkben.
Talán tízpercnyi sétára laktunk az előző nap megbeszélt helytől, így nem kellett sietnünk. Egész nap fürödtünk a strandon, csajoztunk, és éltük a tinédzser srácok felhőtlen életét. Estére átöltöztünk mindketten, majd indulás előtt az alsógatyámba rejtettem az ökölnyi méretű, fóliával lezárt csomagot, mert nem szerettem volna úgy járni, mint korábban a night-clubban. Éreztem, hogy necces lehet az este, rossz előérzetem támadt, de Kornél lenyugtatott, hogy hülyeség ezen parázni.
– Ők is jól járnak az üzlettel, meg mi is, és később, még lehet egy csomó pénzt kereshetünk velük – érvelt Kornél.
Így nyert a kapzsiság a józan ész felett.
Barátommal lesétáltunk a partra, majd egy kicsit távolabb a diszkó zajától, találkoztunk az újdonsült ismerőseinkkel. Nem sokat hezitáltak, gyakorlatilag vagy tízen körülfogtak minket, és mondhatni kiraboltak. Esélyünk sem volt ellenük, mindegyikük jóval idősebb volt tőlünk, és olyan sittes fazonok, akik ellen nem lehetett fölvenni a harcot.
Kiforgatták a zsebeinket, elvették az összes pénzünket, de a füvet nem találták meg nálam.
Ijesztgettek minket, hogy adjuk oda a dzsangát, de mondtuk, nincs nálunk, eldugtuk odafelé. Kamuból kerestük a bokrok közt, de persze nem találhattuk meg, mert a zacskóm alá volt rejtve az alsónadrágomban. Hitték vagy sem, végül elengedtek minket, megelégedtek azzal a néhány tízezer forinttal, amit elvettek. Mondhatni, könnyen megúsztuk a kalandot, viszont konkrétan egy forintunk sem maradt, csak a fű, amit meghagytak ezek a köcsögök.
Variáltunk, hogy mit csináljunk, de nem mertük árulni, így pénz híján az apartmanban ültünk, néztük a tévét, szívtuk a magunkkal hozott dzsangát, és kifogyasztottuk a hűtőben feltankolt készleteinket. Komoly nyaralás volt, évekig röhögtünk rajta a srácokkal, hogy mekkora pancserok voltunk, de utólag belegondolva, járhattunk volna szarabbul.
Nyár végére azért összeraktam annyi lóvét a dílerkedésből, hogy Palitól vettem egy régi, „Cápa” 320-as BMW-t. Szakadt szar volt, de ment, méghozzá nem is rosszul.
Nagyon vagánynak gondoltuk magunkat, csak az volt a bibi, hogy egyáltalán nem tudtunk vezetni. Pistinek volt ugyan jogsija, de vezetni, azt nem tudott ő sem, szerintem Ukrajnában vette a piacon a papírját, vagy nem tudom, de szó szerint életveszélyes volt a volánnál. Ráadásul nem volt elég, hogy halál bénák voltunk, még padlógázzal toltuk is neki állandóan. Néhány napon belül meg is lett az eredménye a jampiskodásnak.
A nyári szünet vége felé jártunk, gondoltuk, belehúzunk a bulizásba. Diszkóba készültünk a srácokkal. Felvettük a legmenőbb szerelésünket, befújtuk magunkat a kamu parfümökkel, és megindultunk az éjszakába. Beültem a vezetőülésbe, feltekertem a magnón a hangerőt, majd Pisti mellém, Kornél pedig hátra ült.
Néhány utcánál azonban nem jutottunk messzebb, mert történt egy kis malőr. A főútról letérve, csikorgó kerekekkel, vettem egy éles bal kanyart. Már az csoda volt, hogy ott nem csúsztunk ki, vagy borultunk fel, de tovább tudtam hajtani, olyan aprósággal nem törődve, hogy szembe megyek a behajtani tilosban a forgalommal. Szerencsére éppen senki nem jött arra, így frontálisan sem ütköztünk, csupán besokalltam a nagy sebesség miatt, és lezúztam mindent. Óriási robajra, csörömpölésre emlékszem, és arra, hogy valami szikrázott, mint a kurva élet, majd csend lett körülöttem. Mit csend? Síri csend, nem hallottam, nem éreztem semmit. Pillanatokig tarthatott ez az állapot, mert azonnal megszólalt több riasztó is, de szerintem sokkot kaphattam az ijedtségtől, és nem érzékeltem semmit a körülöttem történtekről. Nem is tudom, mennyi idő telt el, mire arra eszméltem, hogy Pisti rázza a vállam, és az állapotomról érdeklődik. Akkor tudatosult bennem, hogy balesetet okoztam, és kurva nagy a baj. Kornél is elájulhatott egy rövid időre, mert nem mozdult egy-két pillanatig, de felült, és jelezte, hogy teljesen rendben van.
Alig tudtunk kikászálódni a ronggyá gyűrt autóból, mert nem nyíltak az ajtajai, így a betört oldalablakon másztunk ki. Kezem-lábam remegett, amikor a mobilomat előkotortam a zsebemből, és felhívtam Palit, hogy elmondjam a történteket.
Totálkárosra törtem szerencsétlen BMW-t, plusz még három másik autót, és két beton virágládát. A sarkon parkoló Opel Corsát, rátoltam egy Nissanra, majd egy kis Polskira. Csoda, hogy senki nem sérült meg.
Hatalmas tömeg gyűlt körénk, majd pillanatokon belül megjöttek a rendőrök nagy csinnadrattával. Valahogy eszünkbe sem jutott, hogy lelépjünk, mielőtt megérkeztek, de legalább annyi eszem volt szerencsére, hogy felhívtam Palit. Ő akkor már leszerelt a rendőrségről, de nagyon jó kapcsolata volt továbbra is a zsarukkal.
A rendőrök nagyon ellenségesek voltak velünk, szerintem, ha nem sereglik össze annyi szemtanú, még el is vertek volna bennünket. Úgy kezeltek minket, mintha valami gyerekgyilkosok lennénk, vagy terroristák. Mi lett volna, ha még meg is sérül valaki?!
Pali percekkel később a helyszínre sietett, és félrevonult tárgyalni az egyik járőrrel. Perceken keresztül ment a susmus, de az egyenruhás ingatta a fejét. Barátom tovább alkudozott vele, de természetesen senki nem hallhatta, miről beszélnek, majd nagy nehezen rábólintott arra, amit ismerősöm mondott neki. Barátom sikerrel járt. Végül a zsaruk nem jelentettek fel, valami kamu jegyzőkönyvet felvettek ugyan, hogy a bámészkodókat megnyugtassák, de a papír a kukában végezte.
Az autómat egy trélerrel elszállították, hogy hová, fogalmam sincs, többet nem is láttam a kocsit. Minket beraktak a rendőrautó hátsó ülésére, és koromnál fogva hazavittek anyámhoz. A károsultaknak annyit mondtak, hogy a kárigényüket polgári peres úton tudják érvényesíteni, de ott, annyival meg is állt az ügy. Soha, senki nem kért rajtam számon semmit, egy forint kártérítést sem kellett fizetnem, így megint csak egy helyen volt balhé: otthon.
Szegény anyám próbált fegyelmezni, néha apámat is kérte, hogy segítsen be, de vajmi kevés sikerrel.
Fűvel továbbra is üzleteltünk, így nagyon jól jött, hogy a közvetlen közelünkben megnyílt egy diszkó, ráadásul apám egyik régi ismerőse üzemeltette. Az sem elhanyagolható tény egyébként, hogy Senpai főállásban nyomozó volt, plusz valami karateiskolát vezetett Debrecenben. Persze, hivatalosan nem tudta, hogy terjesztjük nála a drogot, de úgy gondolom, inkább csak szemet hunyt felette apámra való tekintettel. Vagy azt gondolhatta, még mindig jobb, hogy mi csináljuk, mintha valaki más.
Miután mindenben megállapodtunk a srácokkal, a székhelyünket áttettük a Vágóhíd utcai Utópia klubba. Ekkorra már egészen jól működő hálózatunk volt, szinte bármit be tudtunk szerezni a kokainon kívül.
A fiatalok úgy tolták akkoriban a cuccot, hogy alig győztük ellátni őket droggal. Igazán kemény anyagot nem árultam soha, a heroint és a többi durva szart messziről elkerültük. A marihuánát Tomitól hoztam, az ecstasyt és a speedet „ukrán” Pisti ungvári barátain keresztül tudtam olcsón beszerezni. Kokaint akkoriban senki nem is látott, maximum az amerikai filmekben.
Ha nem ismertük a vevőt, és látszott rajta, hogy komolytalan forma, nem „ekit” adtunk el neki, hanem koffeintablettát, vagy marihuána helyett valami fűszernövényt kevertünk össze.
Egy fiatal rendőr ismerősöm segített mindenben, gyakorlatilag egy kombi Opel Astra járőrautóval hoztuk-vittük az kábítószert, így minimális volt a lebukás esélye.
Tomit egyszer jól beszarattam. Megbeszéltük a találkozót, de nem szóltam, hogy egy felmatricázott, fényhíddal ellátott rendőrkocsival érkezem. Majdnem elszaladt, úgy kiabáltam utána, hogy én vagyok. Végül az autó hátsó ülésén bonyolítottuk le az üzletet, ott vettem át vagy ötven gramm füvet a rendőr gyerek szeme láttára. Persze neki is leesett ilyenkor a haszna…
Nem sokkal később, a BMW összetörését követően vettem egy fehér színű,123-as Mercedest. Ez sem volt fiatal kocsi, de szép állapotú, gyakorlatilag ezen tanultam meg vezetni. Bár jogosítványom nem volt, eleve a korom miatt még nem is lehetett, de mindig megúsztam az igazoltatásokat.
Apámon keresztül megismertem egy idősebb embert, aki történetesen fegyverkovács volt. Jóval idősebb volt tőlem, bőven apám lehetett volna korban, de nagyon jóban lettünk. Sőt, a mai napig jóban vagyunk. Sokat mesélt a fegyverekről, és jó néhány hatástalanított pisztoly, géppisztoly volt a műhelyében. Elmesélte, hogyan hatástalanítja őket, illetve azt is, miként tudná visszaélesíteni, ha valaki ért hozzá. Érdekeltek a fegyverek is, de természetesen azonnal megláttam benne az üzletet.
Volt két, nálunk idősebb srác, Debrecen belvárosában csináltak egy elég komoly kis éttermet. Nem is emlékszem, hogy ismerkedtünk meg, de elég hamar jóban lettünk. Néha vettek tőlem füvet vagy valami más cuccot, ők meg korrekten fizettek, plusz mindig beesett egy-egy ingyen kaja az éttermükben. Már hetek óta ment a biznisz, mikor az egyik srác előállt, hogy lenne nekik két darab eladó éles fegyverük. Egy 9 milliméteres Beretta és egy Walter P88-as pisztoly.
Persze én is imádtam a fegyvereket, mint a legtöbb pasi, plusz gondoltam, hogy az ukránoknak gyorsan eladjuk majd, és keresünk rajta egy kis lóvét.
Beadtam nekik valami kamu dumát, hogy konkrét érdeklődőim vannak a pisztolyokra, de ez persze nem volt igaz, csak minden áron meg akartam szerezni őket. Napokon keresztül hitegettem őket valami baromsággal, ám eszem ágában nem volt lemondani a legújabb szórakozásunkról.
Kijártunk lövöldözni a srácokkal a volt orosz laktanya területére. Jó kis elhagyott környék volt, senkit nem zavart, hogy ott durrogtatunk a két sorszám nélküli „csúzlival”. Persze, hogy nem is sürgettem az eladást. Tetszett az újabb balhé, hogy van fegyverünk, és ez már tényleg olyan kemény bűnöző érzését keltette bennem.
Ki sem adtam a kezemből őket, mindkét éles pisztolyt az íróasztalom fiókjában tároltam. Felette a másik polcon, meg vagy ötvenfiolányi Deca Durobilin injekció. Ez olyan cucc volt, amit a testépítők használnak, természetesen tiltott, anabolikus szteroid. Ezeket ukrán Pisti szerezte az ungvári haverjain keresztül, hogy adjuk el itt Magyarországon. Kint fillérekért lehetett hozzájutni, itt meg a sok hülye gyúrós havonta több tízezerért vette. Persze, én sem akartam lemaradni ebben sem, ha már volt nálam, én is elkezdtem használni. Rendszeresen lejártunk edzeni a terembe, és a koksszal együtt egész jó formám kezdett lenni. Máshogy néztek rám a csajok, mint korábban arra a fehér trikós hülye gyerekre, aki voltam.
De térjünk vissza a fegyverekhez.
Egyik este a haverokkal iszogattunk, meg elszívtunk néhány spanglit, majd nekiindultunk az éjszakának. Aznap vettem egy baseballütőt, amit nagyon ki akartam próbálni. Gyakorlatilag mint egy igazi barom, püföltem vele mindent, mígnem egy telefonfülkére esett a választás. Gondoltuk, a kellemeset kössük össze a hasznossal, mert a fülkében lesz pénz is. Nem mintha marha nagy kasza lenne a szaros aprópénz, de taknyos idióták voltunk, minimális veszélyérzettel, és még kevesebb józan ésszel. Módszeresen szétvertük a készüléket, majd mire végeztünk, megérkeztek a rendőrök. Valaki felfigyelt a ténykedésünkre, és kihívta ránk a yardot.
Pillanatokon belül megelevenedett a környék, és vagy fél tucat rendőr rontott ránk. Falhoz vágtak, mint a szart, csak úgy nyekkentünk, mindhárman. Az egyik rendőrnek a lányával pont egy osztályba jártam az általános iskolában, aki rögtön megismert. Lehet, ennek köszönhettük, hogy nem vertek el, de így is bevittek minket a fogdára garázdaság miatt. Ahogy ilyenkor lenni szokott, kimentek mindannyiunkhoz házkutatni a nyomozók.
Rettenetesen beszartam, tudtam, ha megtalálják a szteroidokat, meg a két pisztolyt a fiókban, nekem annyi. Igazán még kutakodniuk sem kellett, mert ott hevertek szem előtt, ha belenéznek az íróasztalom tartalmába. Órákon keresztül kattogtam az előállító helységben, fel-alá járkáltam, nem bírtam egy percre sem leülni.
Eltelt vagy két-három óra, de nem történt semmi.
Reggel hét óra körül járt az idő, mikor lejött értünk egy nyomozó, de már nem is bilincselte meg egyikünket sem, hanem szó nélkül kiengedtek.
Rohantam haza, hogy mi a fene történt. Bemegyek a szobámba, kihúzom a fiókokat, és látom, ott az összes injekció és a két fegyver. Álltam ott értetlenül, amikor anyám bejött.
– Mi történt? – kérdeztem
– Semmi. Bejött két nyomozó, körülnéztek a szobádban. Kérdezte az egyik, hogy ezek a te pisztolyaid-e, de nem tudtam rá mit válaszolni. Nézegette egy kicsit, majd kérdezte, hogy ezek nem éles fegyverek? Mondtam neki, hogy paintballozni jársz, és nagyon jó utánzatokat csinálnak – válaszolta anyu.
Egyébként arra gondolok, hogy nem akartak maguknak felesleges papírmunkát és inkább leszarták a fegyvereket, mintsem még azzal is vesződniük kelljen. Nem az érdekelte őket, ezért nem foglalkoztak vele. Azt még oké elhiszem, hogy a szteroidinjekciókat nem tudta azonosítani, meg azt akkoriban azért még nem is büntették szigorúan, de hogy egy éles pisztolyt ne ismerjen föl egy rendőr, az elképzelhetetlen számomra.
Volt később más ügyem is, amikor hasonló módon találtak nálam tiltott dolgokat, de mintha a rendőr észre sem vette volna, tovább pakolt.
Hasonló sztori, amikor a haveromat körözték, és bent füveztek egy közös díler barátunknál, akit már korábban figyeltek a zsaruk. Rájuk törtek a kommandósok, berúgták az ajtót, erre a cimborám megijedt és lendületből kiugrott az ablakon, majd át akart dobbantani a kerítésen a szomszédba, de elkapták őt a levegőben, így fejjel érkezett a betonra. Megbilincselték és ott tartották a helyszínen a kommandósok, amíg a nyomozók átkutatták a házat.
–Vegye le a bilincset, engedje el! – szólt a kommandósnak a civil ruhás.
– De menekülni akart és nincsenek nála iratok, csak egy horgászengedély.
– Nem baj nem érte jöttünk! Akit akartunk, azt megfogtuk.
Egy másik esetnél a haveromat autólopási ügy miatt keresték a nyomozók, és mondták a szüleinek, hogy kiadják a körözését, ha nem kerül elő záros határidőn belül. Aznap este elmentünk a boltba, bevásároltunk neki mindent, hogy ne szenvedjen hiányt a fogdán, majd elkísértem a rendőrség bejáratához. Bement a srác, látom, beszélget a kapussal, majd az ügyeletes tiszttel. Tíz perc múlva ballag kifelé.
– Mi van? – kérdeztem.
– Elmondtam, hogy voltak ma nálunk házkutatáson, és lehet, hogy kiadták a körözésemet. Azt válaszolták, majd reggel kilenc után jöjjek vissza, ha bent lesz a nyomozó és elküldtek.
Tehát ezek után nem elképzelhetetlen, hogy valóban a zsaruk lustasága volt a szerencsém.
Mondanom se kell, másnap némi haszonnal eladtam az ukránoknak a pisztolyokat, mert nem akartam tovább reszkírozni, hogy lebukjak velük.
Az edzőteremben ismertem meg Sütő Attilát, a nagydarab, kigyúrt, tetovált srácot. Pár évvel lehetett idősebb nálam, de bevállalós, kemény gyereknek számított, később ő lett a verőemberem és állandó testőröm. Nulla agya volt, de amire kellett, azt tökéletesen elvégezte. Soha nem kérdezett semmit, csak tette a dolgát.
Aztán persze csak nem maradtam nyugton a seggemen.
Megkerestem fater fegyverkovács ismerősét, és vettem tőle egy hatástalanított AK-47-es géppisztolyt. Hivatalos papírral vásároltam harmincezer forintért, de olyan nevetségesen volt végrehajtva a hatástalanítás, hogy egy óvodás megoldotta volna. Ólom volt öntve a csövének az elejébe, és az ütőszeget eltávolították. Ügyes gyerekek voltunk, vettem egy satut, meg a szükséges szerszámokat, és fél órán belül ismét használható, éles fegyvert csináltunk volna belőle, csak ütőszeget nem tudtunk szerezni sehonnan.
Ezt is a szobámban dugtam el, de anyám valamiért gyanakodni kezdett rám, így elkezdte átnézni a cuccaimat. Egy télikabátba becsomagolva megtalálta az AK-t. Szerencsétlen arcát sosem felejtem el, mikor döbbenten látta, hogy már nem is pisztolyok, hanem egyenesen egy gépfegyver van nálam elrejtve a szekrényemben.
Persze megint óriási családi botrány lett belőle. Anyám ordítozott, de megmutattam neki a papírt, hogy hivatalosan vettem, és nincs vele semmi probléma. Ez kissé lenyugtatta, de persze fölhívta apámat. Azonnal lépnem kellett, mert a mutert megvezethettem a kamu dumámmal, hogy hatástalanítva van, de apám hivatásos katonaként, tuti nem kajálta volna be. Egyébként ütőszeg hiányában valóban nem lehetett használni, de a csőből már kiszedtük a beleöntött ólmot.
Végül leléptem otthonról a kabátba csomagolt fegyverrel, mielőtt apám átjött. A Mercedes talán szerelőnél volt, nem emlékszem pontosan, de Anti haverom a hosszú ballonkabátja alá rejtve a Volán buszon vitte magával. Elég morbid volt a szituáció, mert az AK csövének a vége, időnként kikandikált a nyakánál, és egy idősebb nő észrevette. Anti még be is szólt neki:
– Mi van néni? Nem látott még gépfegyvert?
Szerencsénkre még nem volt mindenkinél mobiltelefon, így nem hívták ránk a zsarukat, de elég ciki volt a helyzet.
Anti korábban már mondogatta, hogy van rá vevője, de gondoltam, csak akkor adjuk el, ha működik, mert úgy sokkal többet ért. Viszont meg kellett szabadulnom tőle, ezért elindultunk a város másik felébe. Jött is az ember, egy harmincéves forma pali, aki szerencsére nem értett különösebben hozzá, így annak a tudatában, hogy használható a géppisztoly, megvette százötvenezer forintért.
Töltényeket nem adtunk hozzá, így kipróbálni szerencsére nem tudta, de persze napokon belül kiderült a zsiványságunk, így elkezdtek keresni minket ilyen helyi gengszterek. Anyám megint teljesen kiborult, mert nem elég, hogy a rendőrök járnak a lakásunkhoz, hanem már alvilági fazonok is zaklatták őket.
Mindezt még megfűszereztem azzal, hogy harmadikban kirúgtak a gimnáziumból. Őszinte leszek, csodálom, hogy addig nem történt ez meg, de tizenhat éves koromig tanköteles voltam, így nem tehettek ki olyan egyszerűen.
A kirúgásom története is megér egy misét.
Az egyik osztálytársam kitalálta, hogy lenyúlja az anyjáék Hyundai Ponyjának a kulcsát, és segítsek neki kilopni a garázsukból az autót, adjuk el az ukrán ismerőseimnek. Ekkor még Pistin kívül nem nagyon voltak kapcsolataim, de simán belementem.
Megbeszéltük, hogy telefonon jelentkezik, amint nála a kulcs. Pistivel egész este otthon ültünk, és vártuk a srác hívását. Mobilunk akkoriban még nem volt, így a vonalas telefon mellett szobroztunk.
– Nálam a kulcs, jöhettek! – szólt bele a srác, minden felesleges szócséplés nélkül.
Nem laktak túl messze, talán húsz percre tőlünk, így kicsit szaporázva a lépteinket hamar átértünk hozzájuk. Rendezett családi házban laktak, a garázs kicsit távolabb a főépülettől, így nem volt kockázatos kinyitnunk a kétszárnyas ajtót, és a kapott kulccsal beülnünk a fiatal Hyundaiba.
Az volt a tervünk, hogy elhozzuk a kocsit, és a szülei csak másnap reggel veszik észre a lopást, így mire bejelentik, hogy mi történt, addigra a kulcsokat visszateszi a helyére. Így rá senki nem gyanakszik majd, hanem ismeretlen tettest fognak keresni a rendőrök.
Így is tettünk, viszont egy aprósággal nem számoltunk: reggelig a kulcsnak vissza kellett kerülnie, hogy a haver mentesüljön a gyanú alól, viszont így az ukránoknak nem tudtuk eladni. Nem maradt más, kitaláltuk, hogy akkor bontsuk szét, és alkatrészként adjunk rajta túl.
Volt egy haverunk, aki autószerelőnek tanult, és az apjának volt egy műhelye Debrecen elég központi részén. Hozzá álltunk be, de persze az öreg semmiről sem tudott. Nem tudom, mit hittünk, hogy egy éjszaka alatt elbontjuk, és elszállítjuk majd onnan, vagy az apjának nem tűnik majd fel, egy autó a műhelyében, de így tettünk. Igyekeznünk kellett, így melegében elkezdtük szétbontani a jobb sorsra érdemes Hyundait. Szorgalmasan melóztunk, bár különösebben egyikünk sem értett hozzá.
Már jó későre járt, amikor kimentünk cigizni az utcára.
Történetesen a Kossuth utcában voltunk, egészen közel a debreceni színház épületéhez. Alig ácsorogtunk kint néhány perce, mikor észrevettük, hogy több irányból, száguldanak felénk a rendőrök, vagy három autóval. Mindhárman mocskos, olajos ruhában voltunk, így valakinek gyanúsak lettünk, és kihívták a zsarukat. Ezek meg jöttek ezerrel, de szerencsére nem a lopott autó végett, ami a garázsban állt szétszedve, csak a bejelentés miatt, mert azt hitték, hogy a színházba akartunk betörni.
Hármunkat háromfelé állítottak, és már az utcán elkezdtek faggatni, hogy mit csinálunk ott a késői órában. Mivel nem volt semmi megbeszélve, hogy mit mondjunk, inkább befogtam a számat, és nem mondtam semmit. Szerencsére a többiek sem. Aztán kaptunk néhány jókora pofont, Kornélnak beleverte a köcsög rendőr az autóba a fejét, de senki nem beszélt továbbra sem.
Láttuk, a rendőrök csak nem hagynak minket békén, gondoltuk hadd örüljenek, kitaláltuk, hogy igen, a színházba akartunk betörni. Tudtuk, az még nem bűncselekmény, hogy ott vagyunk, és mivel betörésre utaló jeleket nem fognak találni, semmit sem kezdhetnek velünk. Nem láttunk más lehetőséget, mint ezt kitalálni, annyira fostunk, hogy a szétdarabolt autót megtalálják, ami pár méterre pihent a garázsban.
– Oké! Hol vannak a szerszámok? – kérdezte a rendőr.
– Megijedtünk és eldobáltuk őket! – válaszoltuk.
Ott álltunk, és néztük, ahogy legalább húsz rendőr, elemlámpákkal a kezükben, vagy egy órán keresztül vizsgálja a parkot, bokorról-bokorra és keresik azt a fűrészt és feszítővasat, ami ugye nem is létezik. Persze nem találtak semmit.
Még egy kicsit vertek ott minket, majd bevittek a fogdára, de reggel kiengedtek. Végül semmi nem lett belőle, még eljárást sem indítottak ellenünk. Igaz nem is volt miért.
A poén az volt a végén, hogy a gyerek beszart, és néhány nap múlva, elmondta a szüleinek a teljes történteket, akik bementek a rendőrségre és mindent terítettek. Persze hozzátartozik, hogy mi annyira büszkék voltunk magunkra, hogy körülbelül mindenkinek meséltük a „hőstettet”, így fél Debrecen tudott az autólopásunkról, idő kérdése lett volna egyébként is, hogy lebukjunk.
Megint jöttek a rendőrök, és bevittek kihallgatásra. Otthon házkutatás, de semmi terhelőt nem találtak, csak szegény anyám borult ki teljesen. Tudták, nem vagyok jó gyerek, de erre nem voltak felkészülve, hogy már autót is lopok.
A kihallgatást pont az a nyomozó vezette, aki a napokkal korábban felvette a jegyzőkönyvet a színházas esetnél. Próbált a lelkemre hatni, hogy ő már a korábbi dolognál is mennyire sajnált, erre kiderült az igazság, és most mekkorát csalódott bennem. Röhögtem magamban…
Végül a szülők nem terelték hivatalos útra az ügyet, gondolom, nem akarták, hogy a fiacskájuknak folt essen a becsületén. Nem tudom végül miként sikálták el, de ebből sem kellett tárgyalásra mennünk, megúsztuk a balhét.
Nem úgy, mint az iskolában! Na, ott óriási botrány kerekedett. Ám az is kurva érdekes volt, mert a gyerek maradhatott továbbra is a gimiben, engem viszont kivágtak, mint macskát szarni, pedig mindketten elmúltunk tizenhat évesek.
A tanévet félbe is hagytam, így következő szeptembert, már a vegyipari szakközépben kezdtem. Ráadásul jól megszopattak, mert nem fogadták el az elvégzett két évemet, elölről kellett kezdenem a sulit. Ám addig még bőven volt esemény…
Otthon tarthatatlanná fajult a helyzetem, nem akartam tovább hallgatni anyámat, gondoltam egyet, és a fűből, ebből-abból összerakott pénzemből kivettem egy kis albérletet.
Ukrán Pisti barátomon keresztül megismertem Sanyit, azaz Szasát. Szükségem volt valakire, aki ukrán lakcímmel rendelkezett, mert Gézától hallottam egy nagyon jó okosságot, de csak akkor működött, ha van kinti ember.
Sanyi egy fokkal nagyobb gengszter volt, mint mi, ám ő is alig múlhatott akkoriban húszéves. Még autója sem volt, vonattal járkált át hozzánk.
Az okosság lényege gyakorlatilag ugyanaz volt, mint az osztrák határon a Mehrwertsteuer. Kintről behozol valamit, amit kifizetsz, de a forgalmi adót visszatérítették, ha áthozod Magyarországra. Tehát bármilyen műszaki cikket, vagy hasonlót megvett nálunk, és a határon lejelentette, hogy kiviszi az országból, az ÁFÁ-t visszatérítették készpénzben.
Eleinte frankón csináltuk az üzletet, a floppy lemezektől kezdve a videóig, mindent hordott kifelé, majd a határon kapott papírral bármelyik pénzváltónál visszakaptuk a huszonöt százalékot, kint meg jó drágán eladta, a hasznot pedig megfeleztük.
Heteken keresztül remekül működött így is, ám kitaláltam, hogy minek venni bármit is, hamisítsunk inkább vámpapírt.
Akkoriban nem volt sehol számítógépes összeköttetés, maximum telefonon tudták lekérdezni, de nem nagyon foglalkoztak ezzel. Szasa vitte a papírt, majd percekkel később már jött is ki a pénzzel. Simán kerestünk naponta két-háromszázezer forintot, ami a kilencvenes évek közepén nagyon jó lóvé volt. Csak annyira pörgött az üzlet, hogy már nem mertük állandóan a környéken beváltani, a papírokat, így napi szinten feljártunk Pestre. Szasa eszes, meglehetősen dörzsölt gyerek lett volna, de egy nagy hibája volt, mégpedig a szerencsejáték. Az isten pénzét is elkaszinózta, és ebből gyakran volt vitánk is. Gyakorlatilag ez is vezetett a szakításhoz, mert egy éjjel, kilopta a zsebemből a pénzemet amíg aludtam, és elrulettezte. Annyi volt legalább benne, hogy amikor elbukta a lóvét, visszajött és bevallotta a lopást. Ám innentől nem volt becsülete a szememben, megmondtam neki kerek perec, hogy végeztünk.
Nem is volt rá szükségem a későbbiekben, mert tovább fejlesztettem a módszert. A kamu vámpapír mellé csináltunk egy hamis megbízási szerződést a nevemre, így már nem is kellett a külföldi állampolgár hozzá, mindent intézhettem magam. Arra kellett csak figyelnem, hogy az ÁFA összege ne haladja meg a százezer forintot, mert akkor felküldték a vámhivatalba, akkor pedig tuti megbukik a mutatvány. Így rendszeresen alatta maradtunk pár ezer forinttal.
Aztán már Pesten is meleg lett a helyzet, mert minden hivatalos pénzváltónál jó néhányszor jártam. Elmentünk kisebb városokba is, csak ott meg az volt a baj, hogy nem ismerték a rendszert. Mivel nem határ közeli helyek voltak, vagy nem a főváros, ahol sok külföldi megfordul, így nem találkoztak ilyennel korábban.
Egyik alkalommal majdnem rá is basztam. Látszólag minden rendben ment, de a váltós csajon láttam, hogy valamit sunyiskodik. Átment a másik helységbe, és hallottam telefonál. Mondom két lehetőségem van: vagy lelépek, vagy lebukom. Tudtam, ha lekérte a papírt, azonnal végem. Még húzta az időt, de csak nem adta a pénzt, így mondtam, hogy kimegyek addig elszívok egy cigit. Persze ahogy kiléptem, rohantam Ropi taxijához, és szóltam, hogy azonnal takarodjunk, mert tré van. Ahogy eljöttünk, a következő saroknál, padló gázon kanyarodtak a rendőrök a pénzváltó épületének irányába. Ropi tövig nyomta a hetes BMW gázpedálját, nehogy lezárják a környéket, és elkapjanak. Végül megúsztam, de gondoltam, biztonságosabb, ha mégis van egy ukrán, így visszafogadtam Szasát. Nem kellett neki kétszer szólni, azonnal kapott az alkalmon.
Csináltunk is néhány üzletet, ám végül elkapták a Váci utcában.
Velünk volt Géza is, egyébként ő vitt bele később a fehérgalléros bűnözésbe. Már akkoriban is számlázásból, adócsalásból élt. Nagyon jó eszű pali volt, csak borzasztóan gyáva. Éles helyzetben elvesztette az önkontrollt, és teljesen bepánikolt.
Szóval Ropival ácsorgunk az utcán a taxi mellett, Géza pedig elkísérte Szasát a pénzváltó felé. Talán negyedóra telt el, mikor Géza rohan felénk ordítva.
– Elkapták Sanyit! Elkapták Sanyit!
Ezer ember körülöttünk, ez a barom meg torka szakadtából kiabált. Beültünk a kocsiba, de Géza még mindig annyira ki volt borulva, hogy beült harmadiknak előre, az ölembe. Nem is értettük mit akar. Ropinak elborult az agya, de a legnagyobb nyugalommal szólalt meg:
– Géza! Most szállj ki a kocsiból, ülj be szépen hátra, és szép kényelmesen elmegyünk innen a francba, feltűnés nélkül. Már ha valaki eddig nem figyelt volna fel az ordibálásodra.
Géza kiszállt, beült hátra, és Ropi ahogy mondta, nyugodt tempóban elhajtott.
Szasát bent fogták néhány napra, de nem tudtak vele semmit kezdeni, így hazatoloncolták, hogy kicsit később, ugyanúgy átjöjjön a határon, mint előtte nem egyszer.
Én persze folytattam tovább, visszatértem a meghatalmazásos verzióhoz, ám később én sem kerülhettem el a sorsom.
Elég vicces sztori volt, mert valamit szarul számoltam ki, ami nem volt rám jellemző, de nem huszonöt százalékra, hanem csak huszonháromra jött ki az ÁFA összege, így látták, valami nem stimmel. Mondta, minden rendben, de megkérdezi a főnökét, hogy befogadhatja-e így is a papírt, jöjjek vissza egy óra múlva.
Közben teljesen véletlenül összefutottam az utcán Kornéllal, a régi barátommal. Hónapok óta nem találkoztunk, mert másfelé fújt minket a szél, de a jó viszony megmaradt. Kérdezte, mi járatban vagyok, én meg néhány mondattal elmondtam, hogy éppen a pénzváltóhoz tartok. Nem mentem bele a részletekbe, de megkérdezte, nem zavarna-e, ha elkísér, így velem tartott.
Hozzá kell tegyem, Kornélt akkor már az összes debreceni rendőr jól ismerte, jó néhány zűrös ügye volt.
Bementünk a pénzváltóhoz, ahol vagy hatan vártak már. Azonnal ránk ugrottak, leborítottak mindkettőnket a földre, és megbilincseltek. Miután átnézték a kommandósok a ruháinkat, hogy nincsen nálunk fegyver, felrángattak a padlóról, és jött két nyomozó. Fülig ért a szájuk, úgy vigyorogtak.
– Á! Kornél! Szóval te vagy ebben az egészben?
Szegény Kornél, tényleg semmiről sem tudott, teljesen véletlenül futottunk össze. Mindez nem volt elég, az írásszakértő megállapította, hogy az ő kézírása van a papírokon. Ez nettó baromság természetesen, mert az egyik szomszéd csajjal írattam mindent, neki frankón semmi köze sem volt hozzá.
Nem akartam a barátomat ártatlanul bajba keverni, így kitaláltam egy sztorit. Pontosabban elmondtam, hogy a diszkóban ismertem meg egy csajt, nem tudom a teljes nevét, csak annyit, hogy Kati. Az ő ismerőse volt egy ukrán ember, ő bízott meg, hogy intézzem ezt el neki, és ígért tízezer forintot, ha megcsinálom. Hitték is, nem is, az ellenkezőjét azonban nem tudták bizonyítani, így Kornél ellen azonnal megszüntették az eljárást. Nekem a rendőrök, ugyan továbbadták vádemelési javaslattal az ügyet, de az ügyész nem látta bizonyítottnak azt sem, hogy én tudhattam róla, hogy a papír hamis. A zsaruk szívták a fogukat, de végül ellenem is megszüntették az eljárást.
Az ebből keresett pénzből vettem egy egyéves, kombi, 318 TDS BMW-t. Olyan ritka volt, hogy két darab szaladgált belőle Debrecen utcáin. Igaz, jogsim még mindig nem volt, de legalább már vezetni megtanultam.
Utána jött a kuvaiti dináros sztori.
Az albérletemmel szemközti lakásba egy ukrán csapat költözött, akiket történetesen Szasa jól ismert, így bemutatott nekik.
Leó volt köztük a főnök, de ők már nem azok a Pisti-féle kisstílű suttyók voltak, hanem kőkemény bűnözők. A legújabb nagy Mercedesekkel, Jeepekkel rohangáltak, és fegyverek nélkül egy métert nem mentek. Mindig hatan-heten voltak legalább, és szemlátomást egyikük sem volt beszari forma. A legelegánsabb, márkás öltönyökben jártak, a hajuk pedig egyformára nyírt. Felül egy centis lehetett, oldalt és hátul olyan katonásan felnyírva. Na, ők voltak azok, akiket még a rendőrök sem szívesen állítottak meg. Gyakorlatilag uralták az egész debreceni éjszakát.
A csapatban ugyan Leó volt a főnök, de mindannyian egy „Duzzadt” gúnynevű nagyfőnöknek dolgoztak. Rászolgált a nevére, mert volt vagy százötven kiló és közel két méter.
A fő profiljuk: lopott luxus autókat vittek Moszkvába, de mindenre rámozdultak, amiben pénzt láttak. Védelmi pénzeket szedtek Debrecentől Ungvárig a vállalkozóktól. Aki nem fizetett, szétverték az üzletét, vagy felgyújtották a faszba, rosszabb esetben úgy elverték a vállalkozót, hogy két hónapon keresztül, gipszágyban feküdt a kórházban.
Az ungvári rendőrparancsnok nem volt hajlandó lefeküdni nekik, ezek pedig nehezen viselték a nemleges választ. Egyik éjszaka elkapták a parancsnokot, szarrá verték, és a seggébe dugtak egy petárdát…