1. fejezet
A rossz vér nem válik vízzé
Az emberek szeretnek neveket adni mindennek. Háborúknak, betegségeknek, gyermekeiknek, akiket később úgyis terapeutához küldenek, mert képtelenek voltak eldönteni, szeressék-e őket, vagy inkább formáljanak belőlük egy olyan valakit, akit el tudnak viselni. Elnevezik a vihart, mielőtt az letépi a házuk tetejét, és nevet faragnak a sírkőre, mintha a halál különösebben törődne azzal, kit emészt el éppen.
Engem Zeusnak hívnak.
Nem a főisten, a villámhajigáló, szakállas kéjenc, aki állatok képében mászott rá minden nőre, akit kiszemelt magának. Habár, ha őszinte akarok lenni, a módszereit leszámítva egész rokonszenves férfi lehetett.
Zeus.
Semmi cicoma, semmi fölösleges udvariaskodás, csak egy név, amelyet jobb nem utoljára hallani. Ezt a nevet nem a szüleimtől kaptam. Ők Étienne-Alexandre de Montreuil-nak neveztek el, mert a tizenhetedik század végén a gazdag francia családok úgy hitték, minél hosszabb nevet adnak a fiuknak, annál kevésbé látszik majd rajta, hogy semmirekellő. Nálam ez nem igazán vált be. Már tizenhét évesen elittam egy kisebb cukornádültetvény éves bevételét, huszonegy évesen párbajban megsebeztem egy márkit, huszonhárom évesen pedig elcsábítottam a feleségét.
A nő egyébként unalmas volt. A férje még inkább. A párbaj legalább szórakoztatott.
A Mississippi deltájának mocsaras, bűzös, szúnyogoktól hemzsegő vidékéről származtam, abból a családból, amely később New Orleans előkelőségei között feszített, és úgy tett, mintha nem csempészett volna át fél hajórakomány rumot minden alkalommal, amikor a hatóságok másfelé néztek. Én már akkor New Orleans-inak hívtam magam, amikor a városnak még nem is volt rendes neve. Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy a helyek attól léteznek, hogy valaki felrajzolja őket egy térképre.
Nevetséges.
A mocsár ott volt. A folyó ott volt. A rothadás is ott volt. Az emberek pedig ugyanúgy hazudtak, loptak és paráználkodtak, mint később, csak kevesebb utcai lámpa mellett.
Az 1699-es év telén lettem vámpír. A történet kevésbé romantikus, mint amilyennek általában a nők szeretik elképzelni.
Nem volt holdfényben álló kastély. Nem volt selyeminges, tragikus tekintetű idegen, aki engedélyt kért volna, hogy örök életet ajándékozzon nekem. Nem hullottak rózsaszirmok a vérembe, és senki sem suttogta, hogy a halhatatlanság átok.
Egy bordély mögötti sikátorban történt. Részeg voltam, ő pedig éhes. Mindkettőnknek rossz estéje volt.
Arra emlékszem, hogy a falhoz szorított, és a nyakamba mélyesztette a fogait. Arra is, hogy megpróbáltam megszúrni egy ezüst levélbontó késsel, amelyet valamiért a kabátomban hordtam. Az ember fiatalkorában ostoba tárgyakat tart magánál. Később csak ostoba emlékeket.
Aztán meghaltam. Majd felébredtem. Éhesen.
A nő eltűnt. A bordély tulajdonosa három nappal később a kádjában vérzett el. A két esemény természetesen semmiféle kapcsolatban nem állt egymással.
Azóta több mint három évszázad telt el.
Láttam birodalmakat felemelkedni, királyokat térden csúszni, gazdag családokat kihalni, és olyan férfiakat hatalomra jutni, akiknek egy jól irányzott pofon is túl bonyolult politikai válasz lett volna. Láttam háborúkat, amiket olyan férfiak indítottak, akiknek túl kicsi volt a farkuk ahhoz, hogy másként bizonyítsák a hatalmukat. Láttam nőket abroncsos szoknyában ájuldozni egy fedetlen boka miatt, majd néhány száz évvel később ugyanazon nem képviselőit úgy kisétálni az utcára, mintha elfelejtettek volna felöltözni.
Nem panaszkodom. A fejlődésnek vannak kellemes oldalai. A technológiát kevésbé értékeltem. A fényképezőgépet még elviseltem. A televízió hasznosnak bizonyult, amikor rájöttem, hogy az emberek órákon keresztül hajlandók mások életét nézni, csak hogy ne kelljen foglalkozniuk a sajátjukkal. Az internet viszont minden idiótának hangot adott, a közösségi média pedig meggyőzte őket arról, hogy az vélemény.
A modern kor legnagyobb találmánya mégis a vérbank. Kulturált, tiszta, csomagolt étel. Íztelen, persze, de a vámpír sem várhatja el egy műanyag zacskótól ugyanazt az élményt, mint egy reszkető nyaktól.
A vámpírlétnek egyébként nincsenek olyan szigorú szabályai, mint ahogyan a ponyvaregények állítják. A napfény kellemetlen, de nem lobbanok lángra, legfeljebb úgy érzem magam tőle, mint egy másnapos arisztokrata a vasárnapi misén. A fokhagyma büdös. A kereszt csak akkor hat rám, ha valaki elég erősen üt meg vele. A szenteltvíz pedig egyszerűen víz, amely fölött egy férfi ruhában motyogott valamit.
Karóval a szívben meghalok. De ezzel az emberek többsége is így van.
Ami a tükröket illeti, természetesen látom magam bennük. Ha nem látnám, aligha mennék ki az utcára. A halhatatlanság nem ok az igénytelenségre.
Aznap este is kifogástalanul festettem. Fekete, kézzel szabott zakót viseltem, mélyen nyitott inget és egy pecsétgyűrűt, amely valaha egy spanyol gróf tulajdona volt. Állítása szerint családi ereklye. Szerintem túl szoros lehetett neki, mert amikor levettem az ujjáról, az ujja is velem jött.
A hajamat hátrafésültem, a bajuszomat pedig pontosan olyan hosszúságúra igazítottam, hogy egy nő érdekesnek, egy férfi pedig fenyegetőnek találja.
Mindkét nem könnyen kezelhető, csak másképpen kell megsérteni őket.
A Pokol tornácának bárpultjánál ültem, miközben odakint California úgy ünnepelte a Halloweent, mintha valóban hinne a szörnyekben.
Ez mindig megnevettetett.
Az emberek egyetlen éjszakára szellemeknek, démonoknak és vámpíroknak öltöztek, aztán másnap reggel visszatértek a munkájukhoz, ahol sokkal rosszabb dolgokat tettek egymással, csak nyakkendőben.
A Pokol tornáca nem volt valódi tornác. Ezt Amduscias-nak egyszer már szóvá tettem, mire közölte, hogy az elnevezés metaforikus. Erre azt feleltem, hogy a metaforák a gyáva emberek hazugságai, akik túl műveltnek akarják érezni magukat ahhoz, hogy egyszerűen kimondják, mire is gondolnak. Azóta sem kaptam saját asztalt.
A hely azon az éjszakán vörös fényben úszott. Nehéz bársonyfüggönyök lógtak a falakon, kristálycsillárok szórták a fényt a tánctérre, a levegőben parfüm, alkohol és bűn keveredett. Az utóbbi szagát különösen kedveltem. Meleg, édeskés illata volt, mint a túlérett gyümölcsnek, amelyről mindenki tudja, hogy romlott, mégis beleharap.
Emberek, démonok és olyan lények táncoltak egymás között, amelyeknek nem volt nevük az emberi nyelveken.
Az egyik sarokban egy nőnek látszó teremtmény éppen egy férfi árnyékát ette. A férfi ebből semmit sem vett észre. A táncparkett közepén két démon csókolózott, miközben a szarvaik újra és újra összeütköztek. Kínos látvány volt. A nőnek legalább annyi esze lehetett volna, hogy alacsonyabb partnert választ.
A Pokol tornáca nem tartozott teljesen a Valóhoz. De a Párhuzamoshoz sem.
A világok nem úgy helyezkedtek el egymás mellett, mint két szomszédos szoba. Inkább egymásba kapaszkodtak, mint két fuldokló, akik végül lehúzzák egymást a mélybe. A Való volt az emberek világa. Beton, pénz, autók, háborúk, válások, mobiltelefonok és olcsó önismereti könyvek.
A Párhuzamos ennél jóval őszintébb hely volt. Ott a fájdalomnak teste nőtt. A félelemnek fogai. A traumák nem bújtak kedves mosolyok vagy hangzatos idézetek mögé. Kimásztak a földből, végigkarmolták a falakat, és addig üldöztek, amíg fel nem faltak.
Jártam ott. Többször is, mint amennyit egészségesnek neveznék, bár az egészség kérdése az én esetemben puszta formaság. Láttam a vörös tisztásokat, a rózsakertet, azokat a növényeket, amelyek úgy nyíltak ki, mint egy friss seb. Találkoztam Üregevőkkel, Tövisekkel és Hasadékjárókkal. Egy Rózsafaló egyszer megpróbálta leharapni a bal karomat. Nem sikerült neki. Viszont tönkretette a kabátomat. A mai napig haragszom rá.