LILY CALLOWAY

A HÓNAP ÖSSZES NAPJA KÖZÜL PONT AZON KELL DUGÓBA kerülnöm, ami a legtöbbet jelenti nekem. Igyekszem, hogy ne kérdezgessem folyton Nolát, a családom sofőrjét, mikor érünk már oda, a házhoz, amelyben Rose-zal most lakunk. Idegesen fészkelődöm a bőrülésen, legjobb, ha inkább írok egy gyors üzenetet a nővéremnek:

Ott van már?

Kérlek, írd azt, hogy nincs, kérlek, írd azt, hogy nem maradtam le a megérkezése pillanatáról. Az volt a tervem, hogy idejében hazaérek, és kiállok a verandára, ott várakozom. Fekete zsalugáteres, fehér verandás házunk New Jersey-ben, Princetonban található, többhektárnyi, buján zöldellő terület közepén, hátul kristálytiszta vizű, kék úszómedence tartozik hozzá. Egyetlen dolog hiányzik az összképből, a fehér deszkakerítés. Úgy készültem, hogy körbevezetem Lót az otthonos nappaliban, a gránittal burkolt konyhában, aztán felmegyünk a lépcsőn a hálószobánkba. Lo nem a két vendégszoba egyikét kapja meg. De még mennyire, hogy nem: életünkben először osztozunk majd a szobán.

És még az is lehet, hogy furán kínos érzés lesz ez a szakadatlan együttlét, egy ágyban aludni, egy fürdőszobát használni úgy, hogy nem csak a konyha lesz a közös helyiség.
Ez százszázalékosan valódivá teszi a kapcsolatunkat, és Lo sem fog esténként bourbonozni vagy whiskey-zni. Képes leszek kimondani, hogy ne csináld ezt! És Lo is megfoghatja majd a csuklómat, hogy megállítson, ne keressem újra meg újra meg újra, kényszeresen a csúcsot és a megkönnyebbülést, míg a végén elájulok.

Az a feladatunk, hogy segítsünk egymásnak.

Az elmúlt három hónapban ezt tervezgettük. És ha nem vagyok ott, hogy üdvözöljem Lót, amikor megérkezik, az azt jelenti, hogy máris sikerült elrontanom egy kicsit a dolgokat. Miután három hónapot fizikailag távol töltöttünk egymástól, abban bíztam, hogy legalább ezt sikerül megoldanom: mégiscsak azt ünnepeljük, hogy hazajött az elvonóról. Majd belebolondultam, annyira szerettem volna megérinteni, és alig vártam, hogy átöleljen, de most még a bűntudat is elönt. Az zakatol a fejemben: Kérlek, késs te is, ahogy én!

Üzenetem érkezik, megnyitom, a gyomrom összerándul.

Most pakol ki.

Az arcom fájdalmas fintorra torzul, és a gyomromból induló görcs felszökik a torkomba. Világosan látom magam előtt, milyen arcot vághatott Lo, amikor kiszállt a kocsiból, arra számítva, hogy a nyakába ugrom, átölelem, és az örömtől zokogni kezdek a nyakában. És nem voltam ott.

Ideges volt?

A körmömet rágva várom a választ, a kisujjamon vérezni kezd a bőr. Az elmúlt kilencven napban nem tudtam felhagyni ezzel a szokással, rettenetesen néz ki a kezem.

Úgy tűnt, elfogadta a helyzetet. Mennyi idő kell még neked?

A nővérem ellenben igencsak maga alatt lehet, hogy kettesben kell lenniük. Sosem voltak túl jóban, mert a nővérem haragudott, amiért mindig inkább Lo társaságát választottam az övé helyett. Most mégis van olyan rendes, hogy odaenged minket a házába.

Kábé tíz perc.

Miután ezt elküldöm, Lónak is üzenetet írok. Rövid habozás után ezt: Bocsánat! Hamarosan ott leszek.

Öt csigalassan vánszorgó perc múlik el válasz nélkül. Annyira sokat fészkelődöm ültömben, hogy Nola megkérdezi, ne álljunk-e meg valahol, ahol használhatom a vécét. Megmondom neki, hogy erre semmi szükség. Amennyire ideges vagyok, a húgyhólyagom valószínűleg úgyis cserben hagyna.

Olyan váratlanul ér, amikor a telefonom megrezdül a kezemben, hogy a szívem majdnem kiugrik a helyéről. Lo üzent:

Mi volt az orvosnál?

Rose-tól tudhatja, merre jártam. Négy hónappal ezelőtt foglaltam időpontot a nőgyógyászomnál, mert a csajnak olyan sűrű a naptára, hogy az hihetetlen. Persze simán lemondhattam volna, ha biztosra vehetem, hogy mostanában sikerül új dátumot megbeszélni, de nem akartam kockáztatni. Amúgy is, azt hittem, idejében visszaérek, ami utólag elég nagy hülyeségnek tűnik, mert Philadelphiában, a Pennsylvaniai Egyetem közelében rendel, távol a Princetontól, ahová most járok. Rengeteg váratlan időveszteséggel járt az ügy, nem gondoltam át igazán.

Nagyjából egy órát váratott, mert nagy volt a csúszás.

Rövid idő múlva újabb üzenet villan fel.

De minden rendben?

Ó, tehát erre volt kíváncsi. Annyira ideges lettem attól, hogy lemaradtam a megérkezéséről, hogy eszembe sem jutott, talán aggódik értem.

Gyorsan visszaírok:

Állítólag jól néz ki a helyzet.

Grimaszolok. Ez elég fura válasz volt, lényegében eldicsekedtem vele, milyen jól néz ki a vaginám.

Hamarosan látjuk egymást.

Kettőnk közül mindig is ő írta a rövidebb üzeneteket, és most elátkozom ezt a szokását. Egyre erősebben rám tör a paranoia, és a mellkasomra nehezedő nyomás sem hagy alább. Megfogom a kilincset, készen rá, hogy bármelyik pillanatban kihajoljak a kocsiból és hányjak egyet, akár menet közben is. Nekem is feltűnt, hogy szokatlanul drámaian reagálok, de mi ketten, a helyzetünkből kifolyólag – egy gyógyuló alkoholista meg egy küszködő szexfüggő – minden vagyunk, csak nem szokványosak.

Kilencven nap eltelt, és hűséges maradtam Lóhoz. Elkezdtem járni egy terapeutához. De a szex még mindig rengeteget tud emelni a hangulatomon, be tudja burkolni, el tudja rejteni a negatív érzéseimet, és betölt egy lelkemben tátongó mély űrt. Megpróbálom megtalálni az egészséges szexet a kényszeres „muszáj mindennap kielégülnöm” típusú helyett. Még mindig kényelmetlenül érint, ha erről kell beszélnem, de legalább nálam is történtek pozitív változások, ahogy Lóval is az elvonón.

Az agyam felizzik, amikor Nola feláll a kocsibehajtónkra. Minden gondolatom átkerül egy másik dimenzióba, mi­alatt kábán köszönetet mondok a sofőrnek, és kikászálódom.
A háromszintes ház körül lila virágú hortenziabokrok nőnek, a verandán több hintaszék sorakozik egymás mellett, és a szomorúfűz közelében álló fémpóznán az amerikai lobogó leng.

Megpróbálom magamba szívni a környezet békéjét, hátha sikerül alátemetni a nyugtalanságomat, de csak a tüdőm szalad teli tavaszi virágporral, hangosan köhögni kezdek. Miért jár ilyen kellemetlenségekkel az év legszebb évszakja?

Nem kellene itt ácsorognom a ház előtt. Be kellene rontanom, és végre szorosan magamhoz ölelni a pasit, aki éjjel-nappal lefoglalja a gondolataimat. De nem tudom elhessegetni a gondolatot, vajon mennyire fog másnak látszani Lo személyesen. Vajon mennyire lesz kínos ennyi idő után újra találkozni? Továbbra is ugyanúgy passzolunk majd, mint korábban? Ugyanolyan érzés lesz a karja közé bújni? Vagy minden jóvátehetetlenül megváltozott?

Összeszedek annyi bátorságot, hogy felemeljem a lábamat és lépkedni kezdjek. Mire felmászom a verandára vezető lépcsőn, kinyílik az ajtó. Megtorpanok a legfelső lépcsőn, és meredten bámulom, hogyan vágódik neki a szúnyoghálós ajtó a ház falának, és hogyan lép ki rajta Lo sötét farmerban, fekete pólóban, nyakában egy nyílhegymedálos nyaklánccal, amit tőlem kapott a huszonegyedik születésnapjára.

Kinyitom a számat, hogy mondjak valamit, de közben nem tudok megálljt parancsolni a tekintetemnek: minden négyzetcentit bejár a rajta. Hogyan hordja világosbarna haját, a tetején hosszabb, a halántékán rövidebb. Milyen éles az arccsontja, amitől halálosan veszedelmesnek látszik, és egyszerre iszonyú jóképű is. Hogyan simítja végig az ajkát, mintha arra gondolna, hogy mindjárt az enyémet is így érinti meg. Ugyanolyan türelmetlenül fürkész, ahogy én őt, végül félrebillenti a fejét, és ekkor találkozik a tekintetünk.

– Szia! – Lo arcán lélegzetelállító mosoly árad szét. A mellkasa súlyosan emelkedik-süllyed, szinte szinkronban a zihálásom egyenetlen ritmusával.

– Szia! – suttogom. Ez a nagy távolság, ami elválaszt minket egymástól, azonnal eszembe juttatja a napot, amikor elindult az elvonóra. Mintha továbbra is mázsás súlyokat cipelnék a lábam helyett, úgy kellene egy kilencvenfokos lejtőn felmásznom, felemelem az egyiket, és elindulok Lo felé. Segítenie kell, hogy feljussak oda.

Tesz egy lépést, odaér mellém, és a feszültség magasra csap, mintha a gyomromban robbantak volna fel az érzések: hogy mennyire szeretem. Hogy mennyire hiányzott. Három hónapon át kínzott a fájdalom, mert el kellett válnom a legjobb barátomtól, úgy kellett megküzdenem a szexuális kényszereimmel. Nagy szükségem volt rá, hogy halljam tőle, minden rendben lesz.

Nagy szükségem lett volna rá itt, magam mellett, de sohasem tettem volna meg, hogy az én kedvemért kirángatom az elvonóról, mert ez hátrányosan befolyásolhatta volna a felgyógyulását. És minden másnál jobban szeretném, hogy Lo egészséges legyen. És azt, hogy boldogan éljen.

– Visszajöttem – mormolja.

Nagy erőkkel igyekszem visszafogni a könnyeimet, de leküzdhetetlenül áradni kezdenek, elöntik a szememet, és legördülnek az arcomon. Nekem kellett volna kilépnem az ajtón, hogy üdvözöljem, és neki kellene itt állnia a veranda lépcsőjén. Miért vagyunk állandóan ennyire lemaradva?

– Sajnálom! – törölgetem lassan a szememet. – Egy órája itt kellett volna lennem…

Lo megrázza a fejét, és a szemöldökét úgy ráncolja, mintha azt mondaná, emiatt ne aggódj.

Újra tetőtől talpig megnézem magamnak, ezúttal valamivel magabiztosabban bólogatva.

– Jól nézel ki. – Ránézésre nem látszik, teljesen józan-e. De a szeméből nem sugárzik az a régről ismerős elveszettség – az, ami mintha megcsókolná a lelkemet, és azonnal csapdába ejt. Nem tűnik összetörtnek, görnyedtnek vagy kísértetiesnek. Sőt, sokkal izmosabbnak látszik, mint korábban bármikor, a bicepsze formája is gyönyörű. A nemrég folytatott Skype-beszélgetésünk után tudom, hogy az egész teste illik ehhez.

Várok, hátha ő is azt feleli, te is, de ezek után egyszerűen újra végigfut rajtam a tekintete, mellkasa összegörnyed, és az arcát eltorzítja a fájdalom.

Elveszetten pislogok.

– Mi a baj?

Lenézek magamra. Farmernadrág van rajtam, meg egy bő szabású, V nyakú felső, semmi szokatlan. Átfut a fejemen, talán leöntöttem kávéval a ruhámat, de semmit sem látok magamon, amit Lo láthat.

Ahelyett, hogy elárulna bármit az aggodalmáról, közelebb húzódik hozzám. A szeméből sugárzó elkeseredettség megrémít. Mi rosszat tehettem? Hátrahőkölök – nem hittem volna, hogy így reagálok ma. A mozdulattól majdnem lezuhanok a lépcsőn, de Lo karja felém lendül, és elkapja a derekamat, magához húz, így mentve meg attól, hogy hátrabukfencezzek a fűbe.

A teste melege azonnal kelepcébe ejt, megragadom a karját, mert nem akarom elereszteni. Mélyreható tekintettel néz a szemembe, mielőtt a karom… majd a kezem felé fordul. Az egyiket lefejti a bicepszéről, az ujjai végigsimítják az ujjaimat. A tüdőmből kifut a levegő. Feljebb emeli a kezemet, és úgy mozdítja a könyökömet, hogy alaposan megnézhesse az alkaromat.

A mellkasom elszorul, mert már tudom, miért ilyen zavart és szomorú.

– Mi a fene ez, Lil? – kérdezi.

Tegnap végig az alkaromat vakargattam az utolsó terápiás ülés alatt, holnapra valószínűleg var képződik ezeken a csúnya, vörös csíkokon. Még a visszataszító, lerágott körmeimmel is sikerült látványos sérüléseket okoznom a bőrömön.

Lo a körmeimet is megnézi, és látom remegő orrcimpáin, mennyire küzd, hogy magában tartsa az érzéseit.

– Jól vagyok. Csak… csak tegnap elég nyugtalan voltam. Nehezebb volt a terápia is… így, hogy már vártalak haza… – De erről nem akarok most beszélni, csak azt, hogy Lo magához öleljen. Szeretném, hogy ez az újbóli találkozás olyan legyen, mintha egyenesen a Szerelmünk lapjairól lépett volna le! És erre tessék, ez a hülye nyugtalanság, meg a rémes szokásaim tönkretették a tökéletes jelenetet, amit elképzeltem. Elhúzom a kezemet, hogy megsimogassam Lo állát, így kényszerítem, hogy ne rám, meg a problémáimra koncentráljunk. – Tényleg jól vagyok.

Egy kicsit hamisan csengenek a szavak, már csak azért is, mert nem, nem vagyok százszázalékosan jól. Ez az elmúlt három hónap olyan teszt volt, amelyen könnyen elvérezhettem volna. Voltak időszakok, amikor arra gondoltam, inkább feladom, nem harcolok tovább. De végül mégis sikerült. Itt vagyok, megcsináltam.

És itt van Lo is velem.

Csak ez számít.

A karja váratlanul a hátamra kúszik, szorosan magához húz. Az ajkával megérinti a fülem hegyét, amitől azonnal bizsergés indul a gerincemen.

– Kérlek, Lil, ne hazudj nekem – suttogja Lo.

Szinte önkéntelenül nyílik a szám:

– Nem… – De nem tudom folytatni, mert könnyek gyűlnek a szemembe, és a bőrömet égetik, ahogy elindulnak lefelé az arcomon. A kezemet Lo vállára teszem, és megszorítom, mert rám tör a félelem, hogy elhúzódik, és magamra hagy a verandán.

– Bocsánat… – fuldoklom. – Ne hagyj…

Lo hátrál, én még erősebben belecsimpaszkodom, elszántan és rémülten. Ő a biztonsági háló, ami az élethez köt, olyan értékes, hogy nem tudnám sem számokkal, sem szavakkal kifejezni. Sokkal jobban függök tőle, mint egy korombeli lánynak szabad lenne függenie egy fiútól, de nincs mit tenni, mindig is ő volt az életem alapköve. Nélküle elveszett ember vagyok.

– Hé, hé! – Két tenyere közé fogja az arcomat. Meglátom megtört tekintetét, ami visszaránt a valóságba: hogy ő is ugyanúgy átérzi a fájdalmamat, ahogy én az övét. Ez a nagy probléma. Már annyi sérelmet hordozunk magunkban egymás miatt, hogy nehéz nemet mondani, nehéz elkerülni a vétket, amely enyhítheti a napok gyötrelmét. – Itt vagyok… – Lo arcán is elindul lefelé egy néma könnycsepp. – Együtt legyőzzük.

Igen.

– Megcsókolsz? – kérdezem. Nem tudom eldönteni, szabad-e. A terapeutámtól kaptam egy fehér borítékba zárt listát, amely a szexuális korlátozásokat sorolja fel – mit szabad, és mit nem kellene megtennem. Azt javasolta, ne olvassam el, inkább adjam oda Lónak. Mivel nem a teljes cölibátust kell megcéloznom, hanem az intimitást, az ágyban az ő kezébe kell átadnom az irányítást. Ő határozza meg a korlátokat, ő mondja meg, mikor kell megállni.

Tegnap a biztonság kedvéért letétbe helyeztem Rose-nál a borítékot, és megkértem, ő adja át Lónak, ha netán inamba szállna a bátorságom. És tudva, Rose mennyire szívén viseli a sorsomat, biztosra veszem, hogy első dolga az volt, hogy Lo kezébe nyomta, amint belépett az ajtón.

Fogalmam sincs róla, hányszor csókolhatom meg Lót. Hányszor juthatok el a csúcsra, hányszor engedélyezett a szex számomra a hálószobától eltérő helyszínen. Annyira kényszeresen viszonyulok az előjátékhoz és a szexuális érintkezéshez, hogy korlátokat kell állítani, de a feladat legnehezebb része az lesz, hogy nem szabad áthágnom őket.

Lo letörli a könnyeimet a hüvelykujjával, én is megsimogatom az arcát. A válaszát várva az ajkára tapad a tekintetem, amit addig csókolnék, míg fájdalmasan meg nem duzzad. Lejjebb hajol, a homloka az enyémhez közeledik, és hirtelen minden megszűnik a környezetemben, csak azt érzem, hogyan nyomódnak az ujjai a csípőmbe, milyen kemény a teste. Azt akarom, hogy Lo megszüntesse köztünk ezt a távolságot. Azt akarom, hogy töltsön ki teljesen.

Sietve rátapadok az ajkára, és arra számítok, hátha felemel, és a dereka köré igazítja a lábamat, a nyelvével a számba hatol, és háttal nekidönt a spalettának.

De nem engedi át magát a vágyaimnak.

Alig néhány másodperc múlva elhúzódik, megtörve a csókunkat. A szívem kihagy egy ütemet. Lo ritkán mondott még nemet nekem, ha szexről volt szó. Általában átadja magát a sóvárgásomnak, és addig játszik velem, míg nedvesen elomlok, és olyan erős izgalomba jövök, hogy az sem tudom, hol vagyok. Most jövök rá, hogy valóban nagy változások előtt állunk.

– Az én feltételeim szerint… – suttogja rekedtes, mély hangon.

Minden porcikám lüktet a közelségétől.

– Kérlek… – fogom könyörgőre. – Iszonyú régen értem hozzád utoljára. – Nagyon szeretném megsimogatni. Azt akarom, hogy addig döfjön belém újra meg újra, míg sírva fakadok. A képzeletem végtelenítve játszani kezdi előttem a jelenetet, mintha kínozni akarna ezekkel a testi ingerekkel. Mindeközben erős akarok maradni, hogy ne vessem rá úgy magam, mintha Lo csak a maga testi valójában hiányzott volna. Hiszen annyival többet jelent nekem! Lehet, hogy megbántottam, amiért annyira követelőzőn meg akartam csókolni? Lehet, hogy ezt máris rossz jelnek látja?

– Ne haragudj… – kérek bocsánatot újra. – Nem azért vagyok ilyen rámenős, mert szexet akarnék… azaz persze, igen, szeretném, de azért, mert iszonyúan hiányoztál, és szeretlek, és szeretném… – Megrázom a fejemet, olyan idétlenül, elkeseredetten hangzott mindez.

– Lil… – Lo hosszan elhúzza a szót. – Nyugodj meg, oké? – Egy hajfürtöt a fülem mögé igazít. – Szerinted nem tudom, milyen nehéz ez most neked? Szinte előre magam elé tudtam volna képzelni ezt a pillanatot. – A tekintete az ajkamra siklik. – Tudtam, hogy nagyon meg akarsz majd csókolni, és azt, hogy azonnal kőkeményen, szinte durván rád vessem magam. De ez ma nem történik meg.

Szaporán bólogatok. Nem szívesen hallom, amit mond, ennek ellenére igyekszem elfogadni. A könnyeim újra potyogni kezdenek, mert rám tör a rémület, mi történne, ha nem leszek képes leküzdeni a kényszereimet. Eddig azt hittem, azt lesz a legnehezebb elviselni, hogy távol kell lennünk egymástól, de most kezdem szinte lehetetlen feladatnak látni, hogy megtanuljam, hogyan élhetünk egészségesen bensőséges kapcsolatban Lorennel: ő az a férfi, akit a nap minden percében ki akarnék használni. Ha épp nem ezt teszem, akkor is erről fantáziálok. Hogyan hagyhatnék fel vele?

Lo lélegzetvétele felületesebbé válik, mintha a könnyeim láttán az ő gyomra is görcsbe rándulna. Az enyém már öklömnyi. A bűntudattól, szégyentől és az elkeseredettségtől teljesen összetörtem.

Lo ujjai mélyebbre nyomódnak az oldalamba, mintha az érintésével emlékeztetni akarna rá, hogy itt van, velem van.

– Ehelyett az történik, hogy átviszlek ezen az ajtón – suttogja. – Minden pillanatot hosszan elnyújtok, hogy a végén egészen kimerülsz tőle. Amilyen lassan mozgok majd, úgy fogod érezni, mintha az a három hónappal ezelőtti nap tegnap lett volna. A holnap meg olyan lesz, mintha ma lenne, és az egész rohadt univerzumban senki sem tudja majd kimondani a nevedet anélkül, hogy az enyémet is ne mondaná ki vele együtt.

Ekkor csókol meg, sürgetőn és szenvedélyesen, a tüdőm gyakorlatilag működésképtelenné válik. A nyelve gyengéden megkeresi az utat a számba, minden apró mozdulatát kiélvezem. Megdörzsöli a tarkómat, a hajamba markol, meghúzza, és az idegvégződéseim azonnal életre kelnek.

A két keze a fenekemre tapad, és könnyedén felemel. A dereka köré fonom a combomat, szorosan rácsimpaszkodom. Az ígéretéhez híven elindul befelé a házba velem. A karomat beakasztom az övébe, az arcomat erősen nekinyomom a mellkasának, úgy fülelem egyenetlen szívverését. Nagyon közel vagyunk egymáshoz, de még ennél is nagyobb közelségre vágyom. Magam is hallom, hogyan válik a lélegzetvételem egyre kapkodóbbá.

Lo megcsókolja a fejem búbját, és felcipel az emeletre, a szobámba. Vagyis… a közös szobánkba. A tüllbaldachint gondos kezek félrevonták, a paplanhuzat fekete-fehér, a lepedő vörös. Lo lefektet a matracra, felnyúlok, megragadom az ingét, és magamra rántanám, de hátrál egy lépést, és megrázza a fejét.

Lassan, jut eszembe. Hát jó.

A két lábam lelóg az ágy szélén. A két könyökömre támaszkodom, felnézek az előttem magasodó Lóra.

– Lily, jól tudod, a tiéd vagyok – mondja. – Teljesen, szőröstül-bőröstül, és ez mindig így marad. De most rajtad a sor, hogy kimondd.

Felülök, és végigpásztázom a tekintetemmel. Amióta ismerjük egymást, Lo sosem ejtette ki a száján azt, hogy, az enyém vagy. Sohasem sajátított ki úgy, ahogy én őt. Átadta magát nekem. Ebben a percben megértem, hogy eljött a pillanat, és nekem kell Lónak adnom magam.

– Én is a tiéd vagyok – suttogom.

Az állkapcsa megrándul, szinte elmosolyodik.

– Hiszem, ha látom!

Tanácstalanul pislogok rá.

– Akkor miért szavakkal kérted?

Előrehajol, az ajka egészen közel kerül az enyémhez. Megtámaszkodik a két oldalamon, arra kényszerítve, hogy újra hátrább dőljek. Habozom, megcsókoljam-e. Szerintem csak tesztelget.

– Mert imádom hallani.

Az ajkam elnyílik. Csókolj meg!, könyörgök neki hang nélkül.

A tekintete a szememre vándorol, fürkészve néz, elnyújtva a pillanatot. A lábam köze lüktetni kezd, annyira vágyom rá. Magamon akarom érezni a testét, azt, ahogy ringatózik rajtam, azt, ahogy kitölt, és hallani akarom a szájából újra meg újra a nevemet.

Csókolj meg!

– A tiéd vagyok! – tör ki belőlem fuldokolva, elkerekedő szemmel, feszült várakozással.

Ekkor Lo az alsó ajkamra hajol, játékosan beszippantja, és rám ereszkedik. Felfelé billentem a csípőmet, hogy találkozzunk, és Lo nem húzódik el.

Megfogja az inge szélét, keresztülhúzza a fején, és félredobja. Mielőtt megsimogathatnám feszes mellkasát és frissen kipattintott hasizmait, összefűzi az ujjait az enyémekkel. Ezzel egy időben megtámasztja a térdét a matracon, és feljebb húz az ágyra, hogy a fejem a párnára kerüljön.

Velem együtt moccan, a kezemet csapdába ejti a sajátjával, úgy húzza a karomat a fejem fölé. Az ujjaim hangosan koppanva érik el az ágyvéget.

A testünk kissé eltávolodott. Fészkelődve próbálom áthidalni a kettőnk közti űrt, amit annyira utálok ebben a pillanatban, hogy a szívem is hangosan dörömbölve tiltakozik ellene.

– Lo… – Nem tudok többet elviselni ebből. Amikor kidomborodó mellkassal nyomakszom felé, Lo közelebb billenti a fejét, rosszallón néz rám.

Hát jó, nyugton maradok. Megpróbálom átadni az irányítást, mert le kell lassulnom. Lo ajka közelít az enyémhez, de tétovázik, és végig meg is tartja a távolságot, miközben kigombolja a nadrágomat. A kezemet is elengedi, de a másikkal a tenyeremet a nadrágja felé irányítja.

Ó, igen!

Csak másodpercekbe telik, hogy kigomboljam, és lehúzzam a cipzárt, aztán ismerős mozdulattal cibálni kezdem róla a farmert. Amiyen gyorsan csak tudok, kibújok a sajátomból is, közben Lo átemeli a fejemen a felsőmet, így most már csak egy fekete csipkés melltartó és a hozzá illő bugyi van rajtam. Végtére is tudtam, hogy ma jön haza!

Kábultan szemléli a testem íveit, közben nekiáll lehámozni magáról az utolsó ruhadarabot is.

– Engem nézz! – utasít rekedtes hangon.

A szemem a kidudorodó bokszeralsójára tapad.

– Téged nézlek – mormolom. Gyakorlatilag ez a rész is ő.

– A szememet, szépségem, ne a farkamat! – A figyelmeztető hang mélyén mosoly bujkál.

Engedelmesen feljebb emelem a tekintetemet, mialatt kicsusszan a bokszeralsóból. A tekintetéből sugárzó csillogás láttán majdnem elkap az örvény. Nagyot nyelek, és önkéntelenül vetek egy gyors pillantást a farkára. Istenem, mennyire vágyom rá! Kőkemény. Ő is ugyanannyira sóvárog a beteljesülésre, mint én, de neki van önuralma.

Nekem nincs.

Könnyedén kihasználhatná a türelmetlenségemet, ahogy a legtöbb fickó tenné. De ahhoz, hogy segítsen nekem, muszáj kontrollálnia a mohóságomat és megakadályozni, hogy erőt vegyenek rajtam a kényszereim – újra és újra és újra.
Az én függőségem ebből a szempontból más, mint az övé: nem teljesen egyirányú utca. Nekem szükségem van egy másik testre, az övére, ahhoz, hogy az egészségtelen vágyaimat kiéljem.

Ezért egy ponton nemet kell majd mondania nekem.
De nem szeretném, hogy ez túl gyorsan bekövetkezzen.

Újra előrehajol, a szája elindul a bőrömön, a nyakamtól a köldököm felé, incselkedve szívogat, itt-ott gyengéden harapdálva izgat. A hátába kapaszkodom, és elfojtok egy hangos nyögést.

Megcsókolja a csípőcsontomat, és gyengéden lehúzza a bugyimat. A hűs levegő csiklandozza a legérzékenyebb részeimet. Arra számítok, hogy Lo megmelenget az ajkával, ehelyett elhúzódik, kikapcsolja a melltartómat, és kínzó lassúsággal lecsúsztatja a két pántot a vállamról. A könnyű érintés egyszerre ingerlő, és egyúttal próbára teszi a józan eszemet. Lo nyelve végigfut a két mellem között, aztán újra lecsap a számra. És ekkor végre ismét rám fonódik a két karja, feljebb emel, szorosan magához ölel, a mellem szorosan az izmaihoz simul, a végtagjaink úgyszólván összefonódnak.
A lábammal átkulcsolom a derekát, nagyon szeretnék egyetlen mozdulattal a farkára ereszkedni. De nem enged el, a két karjával szorosan átfogva megtart az ölében.

– Ülj a sarkadra! – mondja váratlanul.

– De…

Könnyed puszit ad a számra, és elhúzódik, amikor felé nyújtom az ajkamat szenvedélyesebb csókra várva.

– Térdelj fel, Lil! Vagy segítsek?

Ez máris jobban hangzik. Lo észreveszi, hogyan csillan fel a szemem, megfogja a jobb lábfejemet, és úgy hajlítja a térdemet, hogy a sarkam a fenekem alá kerüljön. Miközben felemeli a balt is, megcirógatja a combomat, és az ujjai végigfutnak a fenekem mélyedésén is. Te jó ég…

Na jó, rendben, tehát felültem, úgy, ahogy kérte, és minden erőmmel azon vagyok, hogy ne élvezzek el, mielőtt Lo belém hatol. Mi van, ha a terapeutám például azt írta elő, hogy naponta csak egyszer szabad a csúcsra jutnom? Ez már önmagában is valóságos kínszenvedésnek hangzik, mialatt nagyon remélem, hogy igazán lefekhetek Lóval ma. Nem szeretném azzal tönkretenni az esélyeimet, hogy túlságosan bevadulok az előjáték alatt.

Továbbra is kihúzott háttal ülök, és Lo nem húzódott el.
A szíve mintha egyenesen a mellkasomon dübörögne. Felemeli a kezét, a tenyerébe fogja az arcomat.

– Lélegezz! – villan rám a szeme. – El ne felejts lélegezni, Lil!

Kimérten, komótosan fektet le a takaróra, belém hatol, és egészen lassan siklik tovább. Ebben a pózban olyan mélyre jut, hogy felkiáltok, és megragadom a vállát, hogy megtámaszkodjam.

A homloka majdnem az enyém mellé kerül, aztán feljebb emeli az állát, szenvedélyesen lecsap a számra, úgy csókol, ahogy a legjobban szeretem, és kínzó lassúsággal ringatózni kezd odabent. Minden mozdulatunk mintha a súlyos lélegzetvételünket utánozná. Elnyíló ajkammal végigsimítom a száját, mialatt még mélyebbre hatol belém. Felnyüszítek,
a lábujjaim behajlanak, a fejem mintha máris ellebegett volna, lekapcsolódva a testemről.

Erős ujjai a mellemet masszírozzák, de a tekintetét egy pillanatra sem veszi le a szememről, amiből, hiába próbálom visszafogni, forró könny ömlik. A pillanat heve és az erős érzelmek olyan felfokozott állapotba kergettek, hogy úgy érzem, amikor belélegzek, Lo úgy fújja ki a levegőt, mintha csak ezzel tarthatna életben. Beleolvadok a lassú mozdulataiba, abba, ahogy eltűnik bennem, és a tempóba, ami magasra felcsapó lángokat gerjeszt bennem.

– Ne hagyd abba! – kiáltom. – Lo… – Megremegek, a karja újra körém fonódik, szorosan, erősen átölel.

Egy kicsit fokozza a tempót, lassan elérünk a hegy tetejére. A fejemben megjelenik a képsor, ahogy együtt kaptatunk felfelé.

Egyre fokozódik az iram, és egy különösen mély lökés után Lo egy ideig nem moccan, kitart. Előredőlök, és könnyek közt a hátába mélyesztem az ujjaimat. Lüktet a testem, a szívem kalapál – most vagyok igazán az övé.

Miután az ágyra hanyatlom, ahhoz is túlságosan elcsigázottnak érzem magam, hogy valamelyik végtagomat felemeljem. Lo gondoskodik rólam, még a lábamat is kiegyenesíti a legutóbbi pozíció után. A két tenyerét a térdemen nyugtatja, és újra előrehajol, hogy megcsókoljon. Érzem a száján az izzadságunk sós ízét, és amikor végre sikerül felemelnem
a kezemet, a tarkóján beletúrok a hajába. Érzelmes szeretkezésünk után egy pillanat alatt megújult izgalom költözik a mély fáradtságom helyébe. De Lo az enyémbe fűzött ujjakkal megállít.

– Nem lehet? – nézek rá tanácstalanul. Csak egyszer?

Megrázza a fejét, és ad egy csókot a homlokomra.

– Szeretlek – suttogja, a lélegzete a fülemet csiklandozza.

– Én is szeretlek – felelem. De szeretném a derekára fonni a lábamat, nem hagyva más választást neki, mint hogy újra merev legyen, és megint nekivágjunk együtt az emelkedőnek. Lo alaposan megnéz magának, lehetetlen, hogy ne látná rajtam, mennyire készen állok a második menetre.

– Most nem – közli összehúzott szemmel.

Az ajkamba harapok.

– Elmondod, mit olvastál a borítékban? – Vajon milyen szigorításokat javasolt a terapeutám? Majd szétvet a kíváncsiság.

– Nem – feleli Lo. – Csak még jobban akarod, amiről tudod, hogy tilos.

Pislogok.

– Kezdesz túl okos lenni.

– Ha rólad van szó, ez határozottan így van – vigyorog, és könnyed csókot nyom az arcomra, közvetlenül a szám mellett. Imádom, amikor ezt csinálja. – Csak hogy tudd – suttogja –, a világon semmit sem szeretnék jobban, mint ezt, veled újra. Ha lehetne, egy nap milliószor akarnám.

– Ezt pontosan tudom – mormolom.

Kisimít egy nedves hajfürtöt az arcomból.

– Nagyon örülök, hogy itt vagy – fújom ki egy nagy levegővétel után. Lo újra itt van velem. Most semmi más nem számít. Sem az, hogy lesz-e második menet, sem az, hogy lesz-e harmadik. Csak az, hogy itt van, úton az egészséges élet felé, és szeret engem. Semmi másra nem kellene sóvárognom.

Alig várom, hogy eljussak oda, ahol semmi másra nem vágyom ezeken kívül. Remélem, elérhetem.

Lo teste ellazul mellettem. A fejemet a mellkasának támasztom, és a szívverését hallgatom, miközben a hajamat simogatja. Nagyon jó így most.

Már majdnem elszundítok, amikor jelez valamelyikünk telefonja. Azonnal kipattan a szemem.

– Ez melyikünké?

Lo az éjjeliszekrény felé nyúl.

– Az enyém. – Megfogja a telefont, a válla fölött nyújtogatom a nyakamat, hogy lássam az üzenetet.

Tudom a barátnőd titkát.

Azonnal felülök, elönt a jeges rémület. Rosszul olvastam volna? Kikapom Lo kezéből a telefont, de nyomban visszaveszi tőlem.

– Lil, nyugi! – Megpróbálja eltakarni a kezével a kijelzőt, miközben válaszol.

– Ki az? – Hiszen annyira óvatos voltam. Soha senkinek nem árultam el, hogy szexfüggő vagyok, csak Lónak, meg nemrégiben Rose-nak, Connornak és Ryke-nak. Hogyan juthatott a tudomására a titkom bárki másnak?

Rágni kezdem a körmömet. Lo megfogja a kezemet, mi­alatt a másik kezével ír. A szeme rám rebben, és helytelenítve összeszűkül.

Amikor újra pittyen a készülék, gyakorlatilag rácsimpaszkodom Lóra, hogy ne tudja elrejteni előlem az üzenetet. Gyorsan elolvasom.

Ki a franc vagy te?

Valaki, akit utálsz.

Hát, ez nemigen segít leszűkíteni a kört. Lo nagyon sok ellenséget szerzett a középiskolában és az egyetemen, mert mindenkivel szembeszállt, akik azt hitték, addig gúnyolhatják, míg meg nem alázkodik előttük, és később bosszút állt rajtuk.

Lo megpróbál félresöpörni, de fél karommal olyan szorosan átölelem a nyakát, hogy majd megfojtom, ezért végül hagyja. Még mindig meztelenek vagyunk, de a rémülettől alig tűnik fel.

Hagyj békén!

– Ennyit válaszoltál neki? – kérdezem elkerekedő szemmel. – Ezzel csak még jobban feltüzeled.

– Ha nem tetszik, amiket írok a magánüzeneteimben, nem muszáj olvasnod őket, és nem kell koalát megszégyenítő módon rám csimpaszkodnod.

Jogos.

És mondjak le arról a nagy léről, amit a pletykalapok fizetnének, ha kiteregetem, hogy a nagyszerű Lily Calloway szexfüggő? Soha!

Pislogok. Újra elolvasom. Leesik az állam. Ne!

– Lil, figyelj rám! – Lo becsukja a telefonját. – Minden oké. Nem történik meg, amit ír. Nézz rám! – Két kezébe fogja az arcomat kényszerít, hogy a szemébe nézzek. – Nem fogja megtenni. Gondoskodom róla, hogy ne tegye. Megbízok valakit, aki megkeresi ezt a kis seggfejet, és annyit fizetek neki, hogy lemond a lapokról.

Elfelejtett valamit.

– De nincs pénzed! – ellenkezem. Az apja megvonta tőle a járadékot, mert Lót kirúgták az egyetemről. Mióta elvonóra ment, nem beszéltek egymással. Ő szegény, és senki sem segíti anyagilag, az én pénzemet pedig a családom kezeli – ők szintén nem tudnak a függőségemről. És azt szeretném, hogy ez így is maradjon. Örökre.

Elkomorodik, ahogy eszébe jut.

– Akkor kitalálok valami mást.

Gondolni sem tudok rá, milyen szégyent hoznék a családom fejére, ha kitudódna a problémám. Iszonyúan megbántanám őket, és óriásit csalódnának bennem. Egy szexfüggő nő? Kurva. Egy férfi? Hős. Teljesen besározná az apám cégének hírnevét, ha ez kitudódna a lányáról. Na igen, a saját társadalmi körünkön kívül nem olyan sokan ismerik a nevemet vagy azt, egyáltalán ki vagyok, de ha belegondolunk, miért ne kerülhetne a pletykalapok címoldalára? Lily Calloway:
A Fizzle tulajdonosának lánya szexfüggő ribanc.

Ez épp elég pikáns ahhoz, hogy a cikkírók fantáziája beinduljon.

– Lo… – A nap folyamán sokadjára sírom el újra magam. – Félek.

Szorosan magához ölel.

– Lil, hidd el, minden rendben lesz. Itt leszek melletted, nem megyek sehová.

Ízlelgetem a szavait. Tudom, hogy még sokszor lejátszom majd a fejemben, kapaszkodónak. Remélem, elegendő lesz, hogy Lo mellettem áll.