LILY CALLOWAY

RYKE ÉS CONNOR AZUTÁN MENNEK HAZA, HOGY ELTER­vezzük, miképpen nyomozzuk ki az üzenetküldő kilétét. Connor fel fogja hívni a magánnyomozó ismerősét, mi pedig listát készítünk Lo lehetséges ellenségeiről. Fohászkodom, hogy holnap ne az én arcom díszelegjen a People címlapján.

Lo már az ágyban fekszik, amikor becsukom magam mögött a fürdőszobaajtót. A lámpa meleg fénybe vonja, és nagyon elégedettnek látszik, ahogy a naplójába írogat. Szokatlanul üresnek látszik az éjjeliszekrény a pohár whiskey-je nélkül. Mindketten hatalmas változáson megyünk keresztül, és amióta visszatért, még nem is beszélgettünk a jövőnkről, illetve valójában semmi komoly témáról. Azok az üzenetek azonnal örvénybe löktek minket, amiből azóta sem szabadultunk.

Lo felemeli a tekintetét a naplóról, és megnéz magának, ahogy a szoba közepén ácsorgok tétován. Nem tudom, mit is kellene tennem.

Három hónapig megvoltam szex nélkül, de hozzá kell tenni, hogy az idő alatt Lo nem volt itt az ágyamban. Lo esetében ez ahhoz hasonlítana, mintha egy üveg Jack Daniel’sszel térne nyugovóra. Veszélyesnek tűnik, a végzetemmel összebújva aludni, de nem maradhatok örökre absztinens. Ki kell találni, hogyan lehet ezt a helyzetet egészségesen kezelni.

– Mi a baj? – kérdezi Lo, és becsukja a naplóját. A toll kikandikál a lapok közül.

– Ma este nem szeretkezünk? – kérdezem elveszetten, a nap folyamán legalább harmadszor.

– Nem, szerelmem, ma este nem.

Megpróbálom felfogni a szavait, de nagyon fájdalmasnak találom a válaszát, és a mellkasom azonnal elszorul. Ez úgy ér, mint az elutasítás, akkor is, ha tudom, hogy nem kellene annak éreznem.

– Lehet, hogy a kanapén kellene aludnom – jegyzem meg halkan. – Míg hozzá nem szoktatom magam, hogy újra itt vagy. – Amíg képes vagyok másra is gondolni, mint arra, hogy milyen lenne, ha belém hatolnál.

– Tudlak kezelni, Lil. Nem hagyom, hogy megszegd az ígéreteidet.

A magamnak tett ígéretek. A négy szabály, amelyeket magam számára állítottam fel. Ez nem egyezik a terapeuta tiltólistájával.

Nem nézek többé pornót.

Nem fogok maszturbálni.

Nem leszek kényszeres a szexben.

És soha, de soha nem csalom meg Loren Hale-t.

Hogyan lehetséges, hogy ezt a négy egyszerű dolgot ennyire nem tudom az irányításom alatt tartani?

Különösen a harmadikat. Hallom, amit Lo mond. Nagyon is jól hallom. De mégis, az úton, mialatt a hang a szájától eljut hozzám, mintha minden eltorzulna, és maguk alá gyűrnének a bizonytalanságaim.

– Nagyon meggyőző tudok lenni – mormolom.

Mosolyra szalad a szája.

– Szerintem túlélem.

– De te pasi vagy – emlékeztetem. Mintha ez bármin változtatna.

Ez már fülig érő vigyor.

– Hát igen, tisztában vagyok vele.

A nyugtalanságom az egekbe szökik, képtelen vagyok kiélvezni a szexi látványt, ahogy mosolyog.

– De ha a kanapén alszom, nem fog el a kísértés. Ha viszont… ha viszont az ágyban maradok melletted, tudom, hogy megpróbálkoznék mindennel, hogy elcsábítsalak, még ha tisztában vagyok is vele, hogy nem kellene.

– Lily…

– És nem akarok elgyengülni meg könyörögni, de ez elkerülhetetlen volna, érted? Te vagy a kábítószerem.

– Lil…

– Ez vagyok én: a szánalmas, begerjedt csaj, aki képes könyörögni a pasijának, és még akkor sem hagyja abba, amikor határozottan elutasítják. – Levegő után kapok. – Ó, istenem! Olyan vagyok, mint egy erőszaktevő. Minden éjjel megpróbállak majd megerőszakolni.

Lo megérinti az arcomat, de elrántom magam.

– Hűha! Hogy kerültél ilyen közel hozzám? – Olyan erősen kezd verni a szívem, hogy majd kiugrik a helyéről.

De Lo nem húzódik el, gyengéden a tenyerébe fogja az arcomat, a szeméből aggodalom sugárzik.

– Valamiféle szupererővel ruháztak fel az elvonón? – kérdezem halkan, bár magamtól is tudom a választ. Annyira elöntött mostanra a rémület, hogy még azt sem vettem észre, amikor Lo felállt az ágyról.

– Igen… – suttogja egészen közelről. – Csak nem azzal, amire gondolsz. – Letöröl a hüvelykujjával egy elszabadult könnycseppet az arcomról. – Beteg vagy.

Feszülten beszívom a levegőt. Ez a két szó összetörte a szívemet, pedig így van. Újra megpróbálom kirántani magam a kezéből, de Lo keze a tarkómra csúszik, a másikkal a vállamat fogja meg, úgy tart vissza.

– Én is beteg vagyok – folytatja –, és lesznek pillanatok, amikor mindketten gyengék leszünk. Könyörgünk azért, amit nem kaphatunk meg. De nem rémülhetsz meg ennyire ettől, Lil! Nem élheted az életedet úgy, hogy emiatt átköltözöl a kanapéra. El kell jutnod oda, hogy hinni tudj benne, végül elég erős tudsz majd maradni. Még ha az odafelé vezető úton minden összeomlani látszik is.

Ezúttal semmi sem torzítja el a szavait. Pontosan értem, amit mond. Közelebb lépek hozzá, és a mellkasára hajtom a fejemet.

Magához ölel, és megpuszilja a fejem búbját.

– És nem vagy erőszaktevő. – Érzem, hogy mosolyog. – Egyszerűen a barátnőm vagy, aki nem tudja irányítani a kényszereit.

– Ez jobban hangzik – mormolom. Egy kicsit elidőzünk, egymást ölelve, hagyom, hogy a fejemet simogassa, mialatt a szívem lelassul, és felveszi a szokásos ritmust. Miért ilyen nehéz már az a hétköznapi dolog is, hogy egy ágyban aludjunk?

Végül elhúzódom meleg testétől, és bekúszom a hűs takaró alá.

Lo figyeli, hogyan építek párnabarikádot a kettőnk térfele közé. Biztos vagyok benne, hogy az éjszaka folyamán ledöntöm. Amikor elkészült, felnézek.

– Ne mosolyogj! – figyelmeztetem Lót.

– Nem fogunk egymáshoz bújni?

– Ma este nem.

– Ez az én szövegem!

Félig ülő helyzetbe tornázom magam, mialatt Lo az éjjeliszekrény fiókjába teszi a naplóját.

– Sok mindent tanultál az elvonón, ugye? – Van egy részem, amely azt érzi, kimaradt az életemből valami nagy titok, ami segíthetne a függőség legyőzésében. Lo mintha sokkal többet tudna erről nálam, vagy legalábbis sokkal magabiztosabban viselkedik. De az is igaz, hogy nem mehettem elvonóra, egyrészt mert úgy elkerülhetetlen lett volna, hogy napvilágra kerüljenek a családi titkok, másrészt a csoportterápia egyébként sem az én utam.

Miután hazaért, Lo úgy döntött, nem akar az Anonim Alkoholisták gyűléseire járni. Ebben még Ryke is egyetértett vele, és így még kevésbé értem a dolgot. Lo ezen kívül sem sokat árul el a gyógyulásáról, de azt már tudom, hogy most is rendszeresen jár a terapeutájához – aki mellesleg New Yorkban lakik. Még mindig alig tudom elhinni: a rehabilitációs intézet, ahová elutazott, nem a világ túlsó végén, hanem egyetlen röpke órányira volt a Princetontól. Mindenesetre örülök, hogy nem tudtam. Engem ismerve valószínűleg megkerestem volna a módját, hogy meglátogassam, amivel a legkevésbé sem tettem volna jót egyikünknek sem.

– Igaz. Nem keveset tanultam, míg ott voltam – feleli Lo, és betakarja a lábát. – Az a tervem, hogy mindent megtanítok neked is.

Rámosolygok. Ez nagyon kedves. Hátradőlök, mialatt Lo leoltja a lámpát. A szoba sötétbe burkolódzik.

A késő éjszakában van valami, ami élénkítő hatást gyakorol rám. Mielőtt az ember elaludna, hirtelen örvényleni kezdenek a gondolatai. Az enyémek szabályosan elárasztják az agyamat. A riasztó üzenetek meg a Princetonon szerzett, alig megfelelő jegyeim közé beszivárog a mély nyugtalanság. Nem is beszélve arról, hogy Lo visszatértével az ő gondjai újra az enyémek is. Nincs pénze, nincs munkája, és az egyetemről is kirúgták. Az apjával való kapcsolata mindig is bonyolult volt, most pedig már azt sem tudom, egyáltalán marad-e belőle valami.

Sokkal több probléma gyötör, mint amennyit meg tudnék oldani egyetlen éjjel alatt. Lehunyom a szememet, és várom az álommanókat. De csak egyre éberebbnek érzem magam. Na szép! Milyen remekül legyőztem az ágyba fekvés nehézségeit, erre most nem tudok aludni.

Az oldalamra fordulok, és leveszem a párnabarikád legmagasabban lévő építőelemét, ami elég ahhoz, hogy lássam Lo arcát. Alig észrevehetően moccanva még jobban felém fordul, és ahogy a szemem egyre jobban hozzászokik a sötétséghez, egészen jól kivehetők az arcvonásai.

– Olyan trükköt nem tanítottak véletlenül, hogyan tud az ember könnyen elaludni? – suttogom.

– Ne gondolj semmire.

– Az lehetetlen.

– Akkor próbálj magad elé képzelni egy tévéképernyőt adásszünet idején.

– Emlékszel arra a filmre, tudod, A körre? Ha ezt képzelem magam elé, hamarosan kimászik a tévéből egy lány, és legyilkolja a tudatalattimat.

Arra számítok, hogy Lo felnevet, de épp ellenkezőleg, komolyra vált a hangja.

– Amikor nem voltam itt, hogy aludtál el?

Elnémulok egy időre. A módszerem estéről estére változott. Volt, amikor álomba sírtam magam, máskor addig maszturbáltam, míg kipurcantam. Azután, hogy a szabály szerint felhagytam ezzel, sokszor órákig ébren feküdtem, mire álomba merültem, és végül fantáziaképek segítségével próbáltam annyira lecsitítani a gondolataimat, hogy legalább felületesen el tudjak szundítani.

– Normálisan – felelem végül, amiről azonnal eszembe jut Rose és Connor korábbi vitája. – Csak beletelik egy kis időbe. Mindjárt kipróbálom a hangyásképernyő-trükköt. Hátha nem is lesz annyira ijesztő!

Az oldalamra fordulva újra a hátamat mutatom neki. Lehunyom a szememet. Nem tudom elég ideig magam elé képzelni a tévét ahhoz, hogy feledtetni tudja az örvénylő gondolatokat. Eszembe jut, bezzeg olyankor milyen könnyű elaludni, miután az ember egy kis örömhöz juttatta magát.
A világ leghatásosabb természetes altatószere az ujjam.

A kezemet a hasamra teszem. Úgy fordítom az ujjaimat, hogy a rövid pizsamám derékpántjához érjenek. Belém hasít az inger, az alhasam megremeg. Egy halk hangocska azt suttogja a fülembe, hogy teljesen rendben lesz így. Meg tudom csinálni anélkül, hogy Lónak feltűnne. Óvatosan becsusszantom a kezemet a bugyim alá, és néhányszor könnyedén megsimogatom a csiklómat. Máris sokkal jobban érzem magam. Elélvezek, és utána álomba zuhanok.

A lépéseket, amelyek mintha tálcán kínálnák magukat, nagyon könnyű követni. Az ujjaim bekúsznak a pamut rövidnadrág alá, ami alatt szendén egy bugyi is rejtőzik, érzem a felső szegélyét. Végigsimítok a vonal fölött a bőrömön, így gyűjtöm a bátorságot, hogy továbbhaladjak… vagy megálljak. De valamiképp mindig a tisztítótűzben kötök ki, amikor dönteni akarok egyik vagy másik mellett.

Ez nem helyes. Tudom, hogy nem az.

– Lo… – szólítom meg halkan. Talán alszik. Talán ez a sors.

– Mondtál valamit? – suttogja.

Nem mozdítom a kezem. Egész testemben megdermedek, még csak nem is pislogok. Úgy kergetik egymást a szavak a fejemben, mint a lottószámok sorsolás előtt, képtelen vagyok rendes mondatokká formálni őket.

Onnan tudom meg, hogy túlságosan sokáig haboztam, hogy Lo felkattintja a villanyt. A fény élesen a szemembe vág, szorosan lehunyom. Remélem, Lo semmit sem fog észrevenni a takaró alatt! Végül is, nincs röntgenszeme, sejtelme sem lehet róla, hogy a kezemet a nadrágomba dugtam. Amint újra elalszik, kihúzom, és szigorúan magamra parancsolok, hogy hagyjam abba.

A helyes döntést hozom meg.

Nem akarom, hogy azt higgye, én nem győztem le semmit, míg ő távol volt. Hiszen nagyon erős voltam, a francba is! Nem néztem pornót. Nem maszturbáltam, és szinte a fejemben sem fordult meg, hogy megcsaljam. Ő viszont csak ezt látja, ami itt és most van. Nem tehetek semmit a nyilvánvalóan felvetődő feltételezései ellen: hogy én semmivel sem lettem jobb, mint amikor elment.

A csönd elárasztja el az agyamat, és már azt gondolom, talán sikerült. De ekkor hideg levegő éri a bőrömet, mert Lo felemeli a takarót. Ó, a fenébe…

Kipattan a szemem. Lo lerombolta a párnabarikádot, áthatolt a területemre, és eltávolította az egyetlen fedezékemet. Azonnal a megfelelő pontra szegezi a szemét, oda, a hol a kezem eltűnik a sortomban. Ez nagyon-nagyon rosszul fest.