LOREN HALE

EGY DOLGOT TUDNI KELL LILY CALLOWAYRŐL. RÖGESZMÉsen imád maszturbálni. Ez nem a „könnyebben elalszom, ha előtte megkönnyebbülök” vagy a „tusolás közben jólesik magamhoz nyúlnom” típusú önkielégítés. Úgy veti bele magát az újabb és újabb orgazmusba, mintha az élete múlna rajta, és ha úgy érzi, márpedig legtöbbször úgy érzi, még mindig kevés, akár a nap minden percében megtenné.

Sajnos régebben bátorítottam is a szokását. Azt gondoltam, minden videó, amit megvesz magának, vagy épp tőlem kap ajándékba, mínusz egy farkat jelent: egyet, amit nem lovagol meg. Annyival kevesebb esély, hogy elkap valami betegséget, és annyival kevesebb bűntudat. Mennyire hülye voltam!

Szorosan megmarkolom a csuklóját. Bevallom, nehezen hittem neki, amikor azt mondta, egy teljes hónapja leállt a maszturbálással. Hiszen láttam már őt bezárkózni a szobájába, hogy hosszú órákon át, megszakítás nélkül hódoljon ennek a szenvedélynek. Élete legnagyobb eredményének tűnt, ha felhagyott ezzel. De most sem vagyok meggyőződve róla, hogy igaz volt, még Rose szavai mellett sem.

Lassú mozdulattal lejjebb húzom a rövidnadrágot, és a vállam ellazul. A keze a két textil között rejtőzött. Elszorul a szívem. Talán eltúloztam a kételkedést. Lehet, hogy Rose-nak igaza volt, amikor kezeskedett érte, hiszen a Jégkirálynő amúgy sem az a fajta, aki könnyen osztogatja a kiállását mások tetteiért. Hátha Lily valóban leszokóban van a kényszeres maszturbálásról – csak nyilvánvalóan nehezebb neki így, hogy testben jelen vagyok.

Én vagyok számára a drog, az én személyem biztosítja számára, hogy felröppenjen a nyugtalansága mocsarából. De most világosan látom, milyen életet élne, ha eltűnnék mellőle – végképp elmennék, és sosem térnék vissza. Újra idegen férfiakat keresne magának, és egyéjszakás kapcsolatokba menekülne. Talán még a legveszélyesebb terepre is elmerészkedne – a chatszobákba, és kipróbálná az anonim szexet. Nem hagyhatom, hogy elinduljon ezen az úton.

Felemelem az alhasáról a kezét, és összefonom az ujjaimat az övével. A mozdulatban nincs gyengédség: úgy szorítom, mintha egy puszta sziklás meredély fölött függene. Talán így is van.

– Nem csináltam semmit! – védekezik.

– De készültél rá, Lil. – Nem tudhatom biztosan, mi az igazság, de engem is ugyanannyira elönt a félelem emiatt, mint őt.

Élesen beszívja a levegőt.

– Ez túlságosan nehéz nekem – mondja végül. – Úgy érzem, sosem tudok túljutni a függőségemen. Ha veled vagyok, egyszerűen vágyom rád. Hozzád akarok érni, és szeretkezni akarok veled. Ha meg egyedül vagyok, magammal akarom ugyanezt. Sehol sem lehetek biztonságban.

Jézusom…

Átkulcsolom a csuklóját, és a mellkasomra húzom. Ez az ölelés sem lágy. Nem vagyok olyan aranyos mackó, akit a lányok imádnak ölelgetni. Kemény vagyok, és éles, ha az ágyba viszek egy lányt, erősen megragadom, és izgatottan, rekedten suttogok a fülébe. Kívülről olyan durva vagyok, amilyen sötét a lelkem odabent.

Ha Lilyt magamhoz ölelem, az általában megoldja a gondjainkat, most mégis hadakozik ellenem. Olyan kicsik és gyengék az öklei, mint két kismadár, de keményen csépelni kezdi a mellkasomat, és megpróbál ellökni magától.

– Nem hallod, amit mondok? – ütlegeli a bicepszemet. – Nem tudok melletted aludni.

A fészkelődése ellenére könnyedén megtartom, az izmaim megfeszülnek, ahogy köré fonom a karomat.

– Lil, csitt legyen már! – suttogom a fülébe.

– Képtelen vagyok rá! – kiabálja, és máris csupa könny a szeme.

– Igenis meg tudod csinálni – súgom, és újra csitító hangokkal próbálom nyugtatni, mint egy kisbabát. Rövid időre egymáshoz szorítom a karját, és megtartom a combom közt. A ma éjszaka lesz a legnehezebb, emlékeztetem magam. Lilyt teljesen összezavarja a helyzet. Velem akar lenni, de már a puszta jelenlétem is kísértésnek számít. Nem akarom, hogy bármikor azt higgye, az egyedüllét és a távolság a megoldás a gondjaira.

Mert valóban nem.

Ugyanannyira szüksége van rám, mint nekem rá. Csak meg kell találnunk az új, közös alapokat ebben a kapcsolatban. És ez időbe telik.

Egyre nyugtalanabb. Rágördülök, a matracnak szegezem a lábát, körbeveszem kis testét. Azonnal mérséklődik a fészkelődése, de a mellkasa sűrűn és súlyosan emelkedik-süllyed, a szeméből határozott félelem sugárzik.

– Kiben bízol jobban, bennem vagy magadban? – kérdezem.

– Benned – vágja rá Lily cseppnyi habozás nélkül.

– Akkor így fogunk aludni.

A homlokát ráncolva néz fel rám.

– Nem vagyok benne biztos, hogy egész éjszaka tartani tudom a súlyodat.

Rámosolygok. Ezért imádom Lilyt… ezért élvezem a gondolatát is, hogy mellette fogok ébredni, a karommal ölelve törékeny testét. Mert ennyire aranyos.

– Na, azért nem pontosan így…

Lecsusszanok róla, és könnyű kézzel átrendezem a terepet. Közelebb húzom magamhoz, és átfogom keskeny derekát.
Ő a kiskifli, én a nagy, a háta a mellkasomnak nyomódik.
Na most hol az a pimasz kis kéz?

A melle alatt találom, ökölbe szorítva. Megfogom, aztán határozott mozdulattal összefűzöm az ujjainkat. Nincs több maszturbálás, Lil!

Már ott tartok, hogy hivatalosan is törvénybe iktathatjuk az új alvópozíciót, de ráébredek, hogy Lily feneke túlságosan erősen nyomódik a farkamnak. Egy kicsit mocorog, nem tudom eldönteni, hogy szándékosan-e, vagy önkéntelenül. Van ebben is valami aranyos, de nem teszi könnyebbé a helyzetet.

Fogok egy kispárnát, és kettőnk közé tuszkolom a problémás helyen.

– Így jobb?

– Attól függ, kit kérdezel, Lilyt, a Szexdémont, vagy Lilyt, a Szerény Ibolyát?

Mindkettőjüket szeretem.

– Szeretlek, Lil! – suttogom a fülébe.

– Én pillanatnyilag nem sok szeretetet érzek magam iránt – motyogja vékonyka hangon. Szinte érzékelem, hogyan zsugorodik össze belül, hogyan csökken a bűntudattól az önértékelése.

– Figyelj, Lily, hidd el, én már kiütöttem volna magam, ha egy palack piával kellene egy ágyban aludnom. Szóval remekül csinálod. És ne felejtsd el, ez mindkettőnk számára új helyzet. Rengeteg próbálkozás és hibázás vár ránk. Most csak annyit tudunk, hogy muszáj így aludnunk. Rendben?

– És reggel szeretkezel velem?

A kérdés nem bosszant, de még meg kell tanulnom, hogyan mondhatok nemet Lilynek. Korábban rendszerint addig ingereltem, míg teljesen begerjedt. De most semmit sem tehetek, mert azzal a kényszerét támogatnám.

Így csak annyit mondok:

– Meglátjuk.

Újra nekem dől – meg annak a hülye párnának. Figyelem, hogyan merül álomba. Csak akkor adom át magam én is az alvásnak, amikor már biztosan tudom, hogy az álmok birodalmában jár.