„Hiába menekülsz, hiába futsz,
A sorsod elől futni úgy se tudsz.
(Dalszöveg)
Előszó
Szabad-e leírni mindent? A mocskot, a szennyet? Bevilágítani az újságírók és a taxisok különös, zárt világába? És a főváros éjszakai életének rejtelmes, sötét bugyraiba?
Gutiérrez kubai író, a „Havanna királya” c. regény írója azt vallotta:
„Írni a zsigereidből kell. Kirámolni a beleidet a papírra. Vérrel, nyállal, ürülékkel, könnyel, takonnyal. Ha egy szerkesztő kezébe kerül az ilyen szöveg, általában nem érti, mitől ilyen mocskos, fésületlen és nyers. Ha lehántasz magadról mindent, lemeztelenedsz, és ott maradsz pőrén, akkor kell nekivágni a regénynek, vagyis inkább akkor kell beleugrani, s zuhanni a szakadék fenekéig. … Aki nem meri levetni magát a mélybe, inkább tegye félre a ceruzát meg a papírost.”
Hasonlóan vélekedett Jack Kerouak is: “A minap azt álmodtam, írjál le mindent, és ne gondolkozz a szavakon, mert ha töprengeni kezdesz, mindent elrontasz.”
Jó, jó. Legyen hiteles az írás, de ennek vannak veszélyei.
Flaubertet gyűlölték szülővárosában, mert a Bovaryné (Vidéki erkölcsök) c. regényével rossz hírét keltette a roueni nőknek. Perbe fogták vallás- és erkölcsgyalázás vádjával. Thomas Mannra is haragudtak a lübeckiek, mert magukra ismertek a Buddenbrook házban.
Sorolhatnánk még az irodalmi példákat, ám tagadhatatlan, ha az író nem ír igazat, nem jó író, és az írása nem sokat ér.
E tűnődések jegyében ajánlom a kedves olvasó szíves figyelmébe regényemet.
A szerző