Az elektronikus könyvet kiadja a HELMA Kiadó.

Cím: 8630 Balatonboglár Szabadság u. 75.

Telefon: +36 (30)499-34-77

E-mail cím: info@helma.hu

Webcím: www.helma.hu

A kiadásért felel a HELMA Kiadó ügyvezetője Dvariecki Bálint

Kiadás dátuma 2023.

 

ISBN 978-963-639-173-7

 

Borítóterv: Kerekes Ivett Kriszta és Vassné Oláh Anita

 

A szerzőről és a kötetről további információk elérhetők az alábbi internetes felületeken:

A HELMA kiadó hivatalos Weboldala: www.helma.hu

HELMA Youtube csatorna: https://www.youtube.com/@HelmaKonyvek

HELMA Instagram: https://instagram.com/helmakonyvek?igshid=YmMyMTA2M2Y=

HELMA Tik-tok csatorna: https://www.tiktok.com/@helma_konyvek

HELMA facebook oldal: https://www.facebook.com/HelmaKonyvek

 

Helma Vendéghang podcast elérhetőségek:

Anchor.fm, Spotify, Google Podcast, Apple iTunes

RSS: https://anchor.fm/s/976b6eac/podcast/rss

 

Page 2 | 18 Icon Images - Free Download on Freepik

2043. július

 

Ezt nem mondhatod komolyan. – Kapaszkodott meg a Szilícium-völgyi irodában az íróasztala szélében a fiatal férfi.

Végigmérte az előtte ülő teremtést. A kamaszleány látszólag tökéletesen higgadtan, kihúzott háttal trónolt vele szemben. A szögletes, márványfehér, szép csontozatú arca elfordult tőle.

Úgy tűnt, annyira lekötötte az ablakon túli táj, hogy már nem törődött a másik felháborodásával. Kitágult pupillákkal vette szemügyre a sokadik emeleti iroda ablakából látszó San Jose-i látképet.

A szemben álló épületeket és az ég lehetetlenül kék, a hőségtől szinte izzó darabját. Ami itt, bent, a klíma felségterületén csak a fenyegetése árnyékával nyomaszthatta őket. Mintha más nem is létezne, különösen figyelmesen szemlélte az enyhén sötétített üvegen át a dühösen izzó napkorongot. Minden fókuszával. Aztán ezt cáfolandó, rásandított a halovány, szinte fehér pillák közötti, mandula alakú szemével.

Az a kék tekintet olyan hideg volt, mint a jég.

Nem szabadott volna egy ilyen fiatal lánynak, így néznie. Annak a szemnek csillámosnak és puhának illett volna lennie, mint a kerek vállának vagy – a korához képest – meglepően nagy melleinek.

Amik egy félig szétszaggatott, egyszerű fekete trikóba voltak bújtatva. Ami alig ért a köldökéig. Alatta lila sportmelltartó virított. A vállánál kilátszott. A férfi tudta, hogy valahol az asztal rejtekében egy inkább lyukból, mint farmerból álló szürke, hosszú szárú nadrág próbálja eltakarni a már most kerek csípőjű, azonban még nyurga test alsó felét.

Ami fele olyan fenyegetőnek sem tűnt, mint a vintage (vagy éppen kukázott?) halálfejes, kicsit koszlott acélbetétes bakancsa.

A teremtés a töredezett körmeivel hátra gereblyézte a nyilvánvalóan festett, kék-rózsaszín haját. Már ki volt fakulva. A jobboldali füle felett magasan felborotválta. Nem illett hozzá. Mégis magabiztosan hordta.

Pont olyan magabiztosan, ahogyan megszólalt:

Mi van? 2043-ban ekkora dolog egy implantátum? – húzta lenéző mosolyra az egyébként talán túl vékony és halvány rózsaszín száját.

Az asztal mögött ülő biotechnológus felháborodottan kinyitotta a száját. Le akarta teremteni. Aztán észrevette a felkar apró mozgásán, hogy a leány bizonytalanul a nadrág egyik szakadásába kapaszkodott azokkal a nem is nagy, nem is kicsi kezeivel.

Így vett még egy mély levegőt, és békésen kezdte elküldeni:

Túl fiatal vagy, és egyébként is csak vakokon végzik el ezt a műtétet.

Megállta, hogy megdörzsölje a homlokát, ahogy szokta, amikor kínban van. Valahogy nehéz volt elutasítani ezt a nála öt-hat évvel fiatalabb teremtést. Aki nyilvánvalóan még tizennyolc sem volt, nemhogy huszonegy.

Ráadásul üvöltött róla, hogy nem látássérült. Márpedig akkor nem sok értelme lett volna egy kísérleti implantátumot ráépíteni az egyik látóidegére. Olyat, ami nem is kamerában végződik, hanem egyfajta második képernyőként működik.

Valószínűleg a kiscsaj egy „szingularitás buzi” lehetett.

A férfi magára szólt, nehogy beletúrjon a hajába, mert emlékezett, hogy reggel egy fél élet volt, mire a Swept-back frizuráját – ami annyira nagyon tetszett a barátnőjének – beállította. Bársonybarna, rövid, sötét pillás szemeivel fáradtan pislogott.

Már az is elég megalázó volt, hogy a projektben – a nyilvánvaló szerepe ellenére – harmadéves biotechnológusként még mindig csak konzultációkat kapott. Azt meg már egyenesen felháborítónak találta, hogy állandóan hozzá küldték az összes flúgost.

Mélyen beszívta a levegőt, amitől a nem túl széles, inkább szíjas, mint izmos vállai valamivel nagyobb teret foglaltak el. Annyit nyilvánvalóan nem, hogy a makacs, pimasz teremtést megrettentsék.

Még akkor sem, ha az egyébként a – barátnője szerint csókolni való – szája az egyszerű halovány, bár – hála az indián ősöknek (egy-tizenhatod navaho) – kissé talán rezes arcán most vékony vonallá passzírozódott az ingerültségtől.

A leány is kezdett ideges lenni:

Miért?! Látókon nem lehet megcsinálni?

Az angolja akcentusossá vált. Talán szláv vagy valami északi hangsúly keveredett bele.

Meg lehet, de a matuk – utalt ezzel az igen durva szlenggel az idősebb generációra – nem olyan tökösek, hogy meg merjék kockáztatni, hogy egy egészséges elveszítse a látását. Vagy még rosszabb: agyvérzést vagy rákot kaphatsz. Epilepsziássá válhatsz…

A fiatal férfi maga sem értette, honnan vette elő a szelídebb hangját. Főleg, hogy néhány pillanata még üvölteni lett volna kedve. Ehhez képest, ahogy azok a jégkék szemek felé fordultak, és meglátta bennük a feltétlen figyelmet, valahogy a haragja elpárolgott.

A leányt komolyan érdekelte a szakértői véleménye. Minden idegszálával figyelt rá. Nem csak felületesen, ahogyan a VR uralta világban az emberek képesek voltak, hanem koncentrálva itta a szavait. Ez valahol hízelgett neki. Ezért lehetett, hogy hosszú ujjú kezeit összetámasztva, a baritonját egész barátságossá puhítva, kedvesen kezdte volna elhajtani.

Mivel tényleg veszélyesnek gondolta.

Akkor küldj tovább egy nem matuhoz! – vont vállat hetykén a kicsike.

Hiába figyelt, valószínűleg nem fogott fel semmit. Talán nem is értette a szakszavakat. Elvégre nem lehetett túl eszes, ha egyedül idejött, hogy megpróbálja magát felíratni egy igen kockázatos, viszont annál kísérletibb, és kevés esetben sikeres műtétre.

Úgy, hogy – nyilvánvalóan – semmilyen szüksége nem volt rá.

Nincsenek nem matu sebészek a komplexumban – biccentett a férfi látszólag együttérzően, mert ezt kifizetődőbb taktikának érezte. – Minek kell neked ennyire ez az implant?
Azon túl, hogy semmi közöd hozzá?!

Ahogy lendületesen formálta a szavakat, kilátszottak a gyöngyfogai és az apró rózsaszín nyelve, ami szaporán mozgott minden egyes szótagnál. A hegyében egy fémgömb csillant, mikor teljesen váratlanul befejezte:

Jó lett volna néhány napot nyugiban, tetővel a fejem felett, ágyban tölteni.

A biotechnológus szeme elnyílt. Így már értette a szakadt ruhát. Hogy miért nincs gondviselő mellette. Az akcentust. Úgy gondolta, ő is egy – jobb világ reményében, valószínűleg valamelyik már emberi életre alkalmatlan zónából – ide emigrált fiatal, aki útközben elszakadt a családjától.

Akik annyian voltak, hogy a kormánya már meg sem próbálta rendezni a helyzetüket. Így ezek az elárvult gyerekek vagy boldogultak, ahogy tudtak, vagy az utcán hajléktalanként tengették a napjaikat. Addig, amíg az éhezés, a hideg, a meleg, egy másik hajléktalan vagy valami betegség nem végzett velük.

Vagy amíg valaki be nem gyűjtötte őket.

A férfinak összeszorult a gyomra. Megint eszébe jutott, hogy ennek nem így kellett volna lennie. Hiszen a Földnek fel se kellett volna melegednie, ám – még ha el is rontották, és megtörtént a baj – mindenkiről meg kellett volna próbálni gondoskodni. Főleg az olyan ártatlan majdnem gyerekekről, mint amilyennek a vele szemben ülő teremtés látszott.

Aki most elveszetten összekulcsolta a kezeit az ölében, miközben egész elhalkulva, megadóan pislogott rá:

Megkérdezhetem még egyszer az implant nevét?

Tényleg csillámos kék volt a szeme, ha elcsendesedtek az érzelmei. Az asztal túloldalán ülőnek a szíve összecsavarodott:

Ezért nem jár fizetés. Ne erre jelentkezz! Át tudlak irányítani olyan programba, ahol magas a bérezés, és nem is ilyen veszélyes – mosolygott rá szándéka szerint barátságosan.

Mégis valami rosszat mondott:

Nem kell a kurva, imperialista pénzed! – szikráztak fel újra ellenségesen a kékségek. – Az kell, hogy a kibaszott nevet mondd, vagy egy sebészt, aki megcsinálja!

A felháborodástól elvékonyodott a hangja. Kislányossá vált. Vagy csak eddig mélyítette, hogy idősebbnek tűnjön, és most kibukott belőle a saját kora? Vadul záporozó szláv – talán orosz – szavak következtek, amiket a férfi nem értett, azonban káromkodásnak tartotta őket.

Az egész fiatalból végtelen lemondás, düh és magány sugárzott.

A biotechnológus elkínzottan sóhajtott. Űzötten az ajtóra pillantott. Eleget balhézott mostanában, hogy nem kap normális feladatot. Már mindenkinek az idegeire ment, ám egyszerűen úgy érezte: huszonegy évesen, ennyi tudással végre valódi kihívásokat szeretne. Nem csak konzultálgatni. Azonban – pont mivel huszonegy éves volt – ezt nem bírta ilyen higgadtan megmondani.

Úgyhogy nem úgy mondta meg.

Ennek ellenére új feladatot nem helyeztek kilátásba, csak egy elbocsátást a gyakornoki pozícióból. Most meg a lány műsorozott. Indulatában már az asztalra is vágott. A gépe nagyot döccent. Az iroda gazdája újra az ajtóra pislogott. Aggódott. Nem tudta, mi lesz, ha most még a berendezést is szétverik.

Nem is akarta tudni:

Na, jó, tudod, mit? Van még egy konzultációm. Addig te egy teával a kezedben szépen leülsz oda a székre, és néma csendben meghúzod magad!

Azzal a gerinccirógató zöngével telt a hangja, amit a hisztis nőknél használt. A legtöbbször bejött. Talán most is, mert a teremtés is elcsendesedve, ám még dühében a levegőt vadul kapkodva megtorpant. A melle – a nyilvánvalóan túl szoros fehérnemű alatt is – hevesen hullámzott.

A férfi csak egy fél pillantást vesztegetett rá, aztán a rezzenéstelen, eltökélt szemeit visszaemelte a fiatalra. Aki belekapaszkodott a magabiztos tekintetbe. A kékségek most úgy rebbentek, mintha egy kismadárka esett volna a szoba fogságába.

Ezen felbátorodva a helyiség gazdája sietve folytatta:

Aztán szépen hazajössz velem. Ma este, egy zuhany után, tetővel a fejed felett alszol, miután szépen, hosszan, és főként higgadtan kifejtetted nekem, hogy ha a két gyönyörű szemeddel ilyen metszőn bírsz nézni, mégis mi szükséged van egy rossz pótlékra.

 

Így lehetett, hogy órákkal később a leányka törökülésben a kanapéjára telepedve ücsörgött egy kólával a kezében. Amibe még kért cukrot. Undorító volt, azonban a férfi nem érezte úgy, hogy pont ezt szeretné ma megharcolni:

Nos, kedves Szonja, most jön az, hogy mesélni kezdesz – dőlt hátra látványosan a legmesszebb lévő fotelben.
Nincs mit mondanom, kedves Tom... – nyomta meg hasonló hangsúlyban a nevét. – Kell az az implant, de nem a pénz miatt – vont vállat.

Őrjítően hanyag és lekicsinylő volt a mozdulat. A házigazda nem tudta, mit kéne vele csinálni. Hiszen melyik tizenéves nem hiszi azt, hogy ő mindent jobban tud? Csakhogy a kislány nagyon eltökéltnek tűnt, hogy kizsaroljon egy olyan műtétet, aminek több a kockázata, mint az előnye.

Ő mondhatta ezt, elvégre ő tervezte a beültetendő szerkezetet.

A legjobb tudása szerint, viszont egyszerűen még mindig túl sok ismeretlen tényező volt az egyenletben, hogy igazán jó munkát végezhessen. Mindezeken túl fogalmuk sem volt, milyen a hosszú távú hatása a testen belüli sugárzásnak. Egy szem nem egy tablet, amit bármikor letehet vagy kikapcsolhat az ember.

Mégis azt mondod, hogy nagy dolog tetővel a fejed felett aludni – próbált máshonnan közelíteni a házigazda.
Azt – kortyolt nagyot az egész biztosan hányingerkeltően gejl italból.
Miért nincs lakásod, ha nem a pénz hiányzik?
Mert rohadt nehéz felnőtt nélkül kivenni, és állandóan zaklatni kezdenek a főbérlők. Nemrég léptem le egyből…

Tom alaposabban megnézte magának a teremtést, aki határozottan azt állította, hogy egy ideje már egyedül élt. Elhitte, hogy ha az ember nem képes legális úton megoldani, akkor a kivehető ingatlanok tulajdonosai előbb-utóbb kíváncsiak lesznek. Legalább arra, hol vannak a szülők. Vagy, hogy ki a csini fiatal, aki ott lakik.

Ahogyan ő is az volt:

A szüleid? – hanyag vállvonás válaszként. – A gondviselőid?
Remélem, már a föld alatt rohadnak – szorult meg a szép száj.

A férfi kínlódva sóhajtott. Ez sem volt ismeretlen, még ha ő közelről nem is látott ilyet. 2015-ben elkezdődött az európai migrációs válság. A 2019-es COVID járványra elkövetkező, ’22-es ukrán-orosz háború követő ’23-as török földrengés után egyre-másra jöttek a csapások és tragédiák, amikben egyre több gyermek árvult el.

Sajnos nem csak a jó emberek fogadták őket örökbe.

A legjobb eset még az volt, ha a nevelési segélyt zsebre rakták, miközben a gondozottak szeretet nélkül, viszont tetővel a fejük felett és étellel a gyomrukban tengették a napjaikat. Azonban a legtöbbször nem ez volt.

Inkább gyermekmunka, pedofilizmus, sőt egyenesen prostitúció várt rájuk. Tom nagyon is el bírta képzelni, hogy egy ilyen szép kislányt valaki megkíván. Még akkor is, ha olyan elutasítóan tudott nézni, mint a vendége.

Továbbra sem értem, minek neked ez az implantátum. Hiszen tökéletesen látsz – húzta meg kényszeredetten a jeges vizét a felnőtt.

Alig ment a légkondicionálója. Vagy harminckét Celsius fok volt a lakásban. Nem csak azért, mert spórolt, hanem mert nem érezte igazságosnak, hogy ennél több erőforrást magára pazaroljon.

Mert kell – felelt egyszerűen a leányka. – Hasznos. Egy képernyőt hordanék a fejemben! Vagyis inkább egy egész számítógépet. Ami különállóan is használható lesz, ha valaki kitalál majd egy implantot, amivel gépelni lehet. És ez hamar el fog jönni – mosolyodott el lelkesen.
Egyetértek veled, de ki kéne várnod, hogy kiforrja magát a dolog. Majd megcsináltatod, amikor biztonságos – keresztezte a hosszú lábát.
Nekem már most szükségem van rá. – Eltökéltnek tűnt.
Miért? Mi vagy te? Titkos ügynök? Kém? Szuperhős?
Egyszarvú – rántotta le az italt.

Láthatólag elégedetten. Tom helyette is érezte, ahogyan összetapad a szája, pergamenné válik a nyelve, és felfordul a gyomra. Mégsem törődhetett ezzel, mert a furcsa szavon töprengett. Próbált rájönni, mire hasonlít, amit a – nyilvánvalóan nem angol anyanyelvű – teremtés ehelyett ki akart mondani.

Semmi nem jutott eszébe:

Kifejtenéd?
Ritka, mutáns szörnyeteg, ami mégis megmenti a világot – vont vállat.

Tomnak beugrott egy beszéd. Egy rövid, akcentussal elmondott üzenet, amelyet csupán tíz percig sugároztak a világon. A Nagy Áramszünet alatt. Tavaly. Azalatt, amit egy hacker csoport csinált, hogy felhívja a globális környezeti problémákra a figyelmet. Ami alatt mindenhol, kivétel nélkül minden áramszolgáltatás leállt. A vasúti váltórendszerek. A kórházak. A szellőztető rendszerek.

Több millió ember halt meg, mire vége lett.

Habár a szám a világ népességéhez képest elenyésző maradt, így is szörnyű felháborodást váltott ki. Még hónapokig mindenki az esetet és a beszédet emlegette. Ami így fejeződött be:

„... mindenki lehet egyszarvú. Mindenki lehet világmegváltó szörnyeteg. Sőt! Mind azokká kell lennetek, különben együtt halunk meg.”

Mennyi lehetett akkor a kamasz? Tizenhárom-tizennégy? Esetleg tizenöt? Nyilvánvalóan túl fiatal volt, hogy részt vegyen ebben, vagy akár csak megértse a valódi jelentőségét. Ennek ellenére valószínűleg annyira lenyűgözte, hogy ő is erre vágyott.

Tom tulajdonképpen nem tudta kárhoztatni. Az a beszéd benne is nyomot hagyott. Vagy tucatszor meghallgatta a recsegő, gépi hangot. Még a torzságon keresztül is annyira megkapónak bizonyult, hogy már komolyan beszélni kezdtek a változásról. Persze, változtatni senki nem változtatott, de akkor is. Már a diskurzus is nagy dolog volt.

Szonja törökülésbe húzta a lábait. A lyukas zoknijából kilátszott a bokája bőre. Arcát enyhén félrebillentette, úgy figyelte. Tökéletesen üresnek tűntek a vonásai. Mintha egy szépséges, életnagyságú babát raktak volna a kanapéra. Ahogyan koncentrált, szinte a légzést is abbahagyta.

Aztán láthatóan elunta, és kibújt belőle az igazi kora:

Ajánlhatok bármit, hogy segíts nekem?

Elmagasodott a hangja. Ebből lehetett tudni, hogy nyűgössé vált.

Ahhoz meg kéne, hogy győzz engem – sóhajtott Tom.
Aj… ne már! – nyafogott.

Majd tökéletesen félreértve a szituációt, elkezdte lerángatni a trikóját. A házigazda kifakult a rezes színe alatt. Egy röpke pillanatig eltöprengett azon, milyen élete lehetett a teremtésnek, ha azt hitte, ezt várja tőle?

Aztán inkább iszonyodva abbahagyta a gondolatmenetet, ami túl megterhelő volt lelkileg, hogy a végére érve alaposan megértse. Sietve megrázta a fejét:

Nehogy levetkőzz nekem!

Egészen rekedtté vált a megrázkódtatástól.

Akkor, mit akarsz tőlem? – húzódott össze gyanakodva Szonja szeme, miközben visszavette a felsőjét. – Ruhában akarod csinálni?
Csak meg akarom érteni, hogy miért tennél ilyet – csúszott hátrébb fizikailag is.
Mert enélkül nem tudok rendesen haladni a tervemmel.
Ami, mi is lenne?
Megmentem a világot – rángatta tovább a vállát. – De már mondtam.

Tom nyitotta a száját, hogy együttműködően nevetni kezdjen. Aztán becsukta. A beszélgető partnere ugyanis nem viccelt. Ahogy ott ült, a kanapén, úgy tűnt, mintha márvánnyá vált volna. Olyan keménynek látszott. Olyan eltökélten meredt a szemébe.

A férfi rájött, hogy logikusnak látszó érvek nélkül nem beszéli le:

Nézd, ez a technológia ugyan nagyon jó, de még veszélyes – csóválta meg a fejét.
Ha nagyon jó, miért veszélyes?
Mert nincs elég tapasztalat, hogyan működik.
Nem vagy rá kíváncsi?

Dehogynem. Azonban nem egy emberélet árán. Különösen akkor nem, ha az egy fiatalé. Pláne nem, ha egy olyan fiatalé, akiért a férfi már most szimpátiát érzett. Elgondolkodva pillantott rá.

Szonja kék szeme cinkosan villant:

Tisztában vagyok vele, hogy te tervezed. Visszakövettem a cikkhez mellékelt rajzon a vízjelet – mosolygott rá őszinte csodálattal.

Tom nem értette, miért számít, valahogy mégis dagadt a melle a ki nem mondott dicséretre. Amit egy majdnem idegen kamaszlány – aki nem is értett a témához – mondott neki. Talán pont ezért. Aki még beszélt:

Én nem félek. Nem érdekel, hogy mit kezd vele valaki, aki használni is tudja? Nem csak egy csomó, félig bénult agyú öreg?
Szonja…

A biotechnológus szégyenkezve állapította meg, hogy vágyakozó a hangja. Nem volt csoda. Melyik feltaláló ne lett volna kíváncsi erre?

Ha féltesz, építsd be nekem te! – billentette félre az állát a teremtés. – Akkor biztos lehetsz benne, hogy a legjobb munkát végzik – duruzsolt.
Vannak nálam sokkal jobb sebészek… Én elsősorban a hardverhez értek... – kínlódott.
És lelkiismeretesebbek? – Ahogy lemélyült a hangja, szinte cirógatott.

Tom elgondolkodott, hogy épp manipulálni próbálja, vagy ez a változékonyság még kamaszkori sajátosság. Ez biztonságosabb téma volt, minthogy miért érzi a gerincén végigcsúszni a szavakat.

Valójában, hány éves vagy? – próbált valami megfogható témát találni.

A férfi nem bírta ki, és kínjában beletúrt a hajába. Rájött, hogy most tette tönkre a frizuráját, ám nem érdekelte. Úgyse volt itt a barátnője, és ma már nem tervezett kimenni a lakásból. A leánytól, aki pedig úgy nézett ki, mint egy tépett veréb, álszent lett volna a kritika.

Tizenöt múltam – felelt Szonja. Úgy hangzott, mintha negyvenet mondott volna.
Gyerek vagy még. Egy életre tönkre mehetsz ebben.
Meddig lesz életem, ha valaki nem menti meg a Földet? – előre tenyerelt. – Na! Ne kéresd magad! Tudom, hogy te is akarod!

A pokolból mászott elő ez a teremtés, hogy így belelátott a fejébe? Hogy pont azokat a mondatokat és érveket hangoztatta, amik rágták a másik belsejét? Az idősebbet már az is eléggé bántotta, hogy egy műtétet sem nézhetett meg.

Az meg egyenesen kínozta, hogy mindig csak olyan eseteknek adták meg az engedélyt, ahol ötven pluszos, lelassult, félig agyhalott múmiák voltak az alanyok.

Biztos volt benne, hogy teljesen más lehetőségeket nyújtana egy ilyen implantátum, ha egy fiatal, gyors agy használhatná. Amilyen a lányé volt. Aki most leguggolt elé, hogy alulról figyelje az arcát. Aztán egyszer csak felnyújtotta a jobbját. Régimódi, férfi mozdulattal, hogy kezet rázzanak:

Tőlem tarthatjuk titokban, és kifizetem a munkádat – lebegett előtte az édes, pokoli kísértés. Rebbenő, törött körmű ujjakkal.
Miért érzem úgy, hogy most írtam alá a halálos ítéletem? – fogott bele a kézbe.

 

 

 

 

2043. augusztus

 

Szonja a kanapén aludt. Reggelire csak kávét evett, amibe annyi mézet tett, hogy tényleg felért egy étkezéssel. Tom – aki egész éjjel a saját ágyában forgolódott – remélte, hogy a teremtés elfelejti az ostobaságot, azonban másnap sem jött meg a leányka esze. Aztán harmadnap sem, amikor elunva a nyaggatását, lelépett a kanapéról. Egy héttel később viszont a megbeszélt időpontban megjelent.

A beavatkozásra.

Úgyhogy Tom – ahogy a kutatóintézet kiürült – egy műtőbe vezette, és segítség nélkül, hosszan kínlódva megcsinálta. Hogy a megterhelő nap után, egész éjjel ébren gubbasszon a páciense ágya mellett, miközben aggódva figyelte a monitoron a számokat.

Szonja kora reggel végre felébredt. A jó szemével kábán ránézett. Fókuszált. A másik még be volt kötve. Óvatosan megérintette a gézt. Amikor felfogta, mit érez, hevesen Tom nyakába borult. Szemérmetlen ártatlansággal, teljes testtel simult hozzá, miközben áradó hálával az arcához érintette a sajátját.

Mint valami kismacska:

Tudod, féltem, hogy csak lealtatsz, aztán mégse csinálsz semmit – magyarázta kipirulva.

Tom kínlódva sóhajtott. Az nagyon bölcs döntés lett volna. Viszont ő engedett a kicsinyes, vágyakozó énjének, és elvégezte a műtétet. Úgyhogy ettől bűntudata támadt. Így vezeklésül a felébredéséig őrizte.

Ezért ült mellette.

Ideadnád a laptopom a táskámból? – kérdezte a lányka.
Nem jó ötlet villogó képeket nézned. – Azért megtette, amit kért.
Csak egy perc – nyitotta fel. Vadul száguldott az ujja: – Mi a belépési azonosítód?
TS05235 – mire kimondta, megbánta. – Minek az neked?
Gondolom, tokennel nyílik a műtőajtó...

Nem nézett fel. Az ujjai olyan gyorsan szaladtak, mintha nem emberi tudat mozgatta volna. Tom ledermedve figyelte, ahogyan majdnem elmosódva ugráltak. Aztán, ahogy hirtelen megtorpannak. Szonja szemöldöke ingerülten felugrott.

Igen, azzal… – nyögte a számonkért megrökönyödötten.
Más helyiségbe bementél a műtétemhez? Van olyan vegyszer vagy bármi, aminek a fogyását figyelitek?

Visszahajolt a képernyőre. Akár egy robot. Nem is pislogott. Sőt... Tom úgy érezte, még levegőt sem vett, miközben kíméletlen, erőltetett ritmusban püfölte a billentyűzetet. A szapora ütemű koppanások felzaklatták a szívét. Gyorsabban kezdett verni:

A modell, amit beültettem.

Alig bírt válaszolni.

Számot kérek! – Egy légvétel után a lány bosszúsan kifújta a levegőt. – Mindegy, megvan időpont alapján. A múltkor nem tűntél ilyen mulyának…
Most, mit csinálsz?

A férfi nagy sokára elkapta a csuklóját. Számonkérő akart lenni, bár a hangja inkább pusztán kétségbeesett volt. Igazából csak azért kérdezett, hogy időt nyerjen. Pontosan tudta, mit csinál, viszont fogalma sem volt, hogy miért teszi.

Kitörlöm a tegnap esti műtétet – húzta el a száját a teremtés.

Láthatólag elégedetlenül, hogy ilyen értetlen.

Tudom, de mégis minek?!

Végre felcsattant. Annyira sértette az a lekicsinylő arc, és a kelletlen, nyűgös hang, amivel válaszoltak neki. Mintha ostobának néznék. Ehhez még akkor sem volt joga a másiknak, ha épp pontatlanul fejezte ki magát. Nem?

Szonja értetlenül elbillentette a fejét. Aztán látszott a szemében a felismerés. A régimódi divat szerint nagyjából természetesre hagyott, ám lehetetlenül tejfelszőke szemöldökét szánakozva húzta össze:

Akkor ezt kérdezd! Nyilvánvalóan, te tilosban jártál, és én sem szeretném, ha nyoma lenne az ittlétemnek. Szóval: beléptetőkapuk, implant… Más valami, ami regisztrált? Fáj a fejem, nem túrnék végig mindent. Kérlek, beszélj!
Nem jut eszembe semmi…

Megint elakadt a férfi hangja.

Ez így olyan logikusan hangzott. Mégis, a másik nyakig benyugtatózva, egy műtét után, hatalmas fájdalmakkal is gyorsabban gondolkodott, mint ő. Ezt nehezen hitte el. Ennek nem így kellett volna lenni.

A lányka hasonló fenntartásokkal küzdött:

Nem gondoltam, hogy ilyen töketlen pancser vagy – sóhajtott a kamasz, és még gyorsabb gépelésbe kezdett.

Tom látta, hogy a szeme végigfutja a sorokat. Látta a mozgást. Ami olyan volt, mintha pingpong meccset nézne. Szédült, amikor követni próbálta, ahogy újra meg újra az elejére ugrott. El nem tudta képzelni, hogyan lehet ennyi idő alatt bármit felfogni. Ilyen sebességgel csak egyszerű, fekete-fehér összefolyt mintát kéne észlelni. Nem?

Nem vagyok töketlen pancser – ellenkezett ernyedten.
Ha te mondod… biztos te is fáradt vagy.

Egy pillantásra sem méltatta.

Tom ekkor érezte meg, hogy hívása van. Gondolkodás nélkül maga elé tartotta a tabletet. Ahol a barátnője vádló arca fogadta. A divatosan vékony csíkká szedett szemöldökét elégedetlenül húzta fel. Az éles, fekete vonal vádló „C-betűbe” emelkedett. A nő csodás, keleties, valódi bogár szeme, most szabályosan szikrázott:

Nem sikerült reggelre ideérned – artikulálás közben a drága rúzsát rákente a fogára.

Tom lenyelt egy mély sóhajtást. Ez nem az ő napja volt. Kezdte bánni, hogy belement az egészbe. Igyekezett kigondolni egy jó választ, amivel elkerülheti a veszekedést, amihez semmi erőt nem érzett. Hiába. Kimerült volt, és a háttérben lévő kopogás betolakodott az agyába. Magának követelte a figyelmét. Akaratlanul is odapislantott.

Sajnálom, még pácienssel vagyok! Nemrég tért magához – próbált bűnbánónak tűnni, holott igazából idegesítette a féltékenykedés.

Aztán emlékeztette magát, hogy szerencsés, hiszen egy HOLO sztár pont vele jár. Hogy a féltékenysége tulajdonképpen bók, mert azt mutatja, milyen ellenállhatatlannak találja. Ezt mantrázta magában, miközben a keserű gondolatot, miszerint nem bíznak benne, a mélyére taposta.

Aha, persze. Éjjel műtét. Még el is hiszem…

A barátnője összeráncolta a simára plasztikázott homlokát. Bár lehet, plasztika nélkül is az lett volna. Tom még képet sem látott az eredeti kinézetéről. Szonja – a parancsoló hangot hallva – önkéntelenül újra elhúzta a száját. A szemöldöke csodálkozva megindult felfelé. Aztán magára szólt, és kisimította.

Későn. A férfi így is észrevette. Mindenesetre most másra próbált figyelni:

Szépségem, tényleg. Mit tegyek, hogy elhidd nekem?

A szeme önkéntelen visszatévedt a leányka békés arcára.

Mutasd meg! – parancsolt királynői hangon a kép túloldalán lévő gyönyörű nő. Aki valahogy most egyáltalán nem volt szép.
Tessék?

A helyreutasított álla leesett. Ez annyira pimasz volt. Annyira önző. Annyira követelőző. Minden, ami etikátlan. Meg bizalmatlan. A fekete szépségnek hallhatóan nem volt szégyenérzete:

Mondom: Pácienssel vagy, nem?! Tessék! Mutasd! Látni akarom.

Épphogy nem toppantott.

Tom kérdőn Szonjára pislogott. Neki kellett egy hosszú másodperc, mire felfogta, miről szól a kérdés. Hevesen megrázta a fejét. A férfi tekintete egyenesen könyörgővé vált. Még a tablet másik oldalán is hallani lehetett a színpadiasan ideges légzést.

A szőkeség még egy darabig dermedve latolgatott, majd kikapta a tabletet a biotechnológus kezéből, és a lába felé fordította. Hevesen billentette a lábfejeit. Vagy talán integetett? Mindenesetre morcos arccal nyomta vissza a tulajdonosának a készüléket.

Az bárki lába lehetett – perelt tovább a vonal másik oldalán lévő nő. – Az arcát akarom látni.
Oh, pukkadj meg! – sóhajtott Szonja, és megnyomott egy gombot.

A hívás megszakadt. Tom döbbenten nézte, hogy nem csatlakozik a hálózatra az eszköze. Majd kérdőn sandított a lányra. Ő vállat vont. Hetykén. Vagy inkább flegmán? Az eszköz gazdája tudta, hogy dühösnek kéne lennie, azonban igazából ő adta meg a kódokat, és tulajdonképpen csak megkönnyebbültnek érezte magát.

Szonja lecsukta a laptopot. Haloványan elmosolyodott. Valahogy nagyon szomorúnak tűnt a gesztus:

Találhatnál jobbat.

Teljesen más volt ez az arc, mint a bazsalygása, miközben parolázott vele, hogy rábeszélje a műtétre. Egy gondolat múlva, egyszerűen megkísérelte kiszedni a kézfejéből az infúziót. Olyan kifejezéstelen arccal, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna.

Tom elhűlten kapta el a kezét:

Mégis, mit csinálsz?

Vádlón meredt a kivett csőre. Elkezdte visszakötni.

Kész van a műtét? – húzta volna el a kezét a leányka.
Igen. – Azért nem eresztette el.
Kell még valamit csinálni vele? – pillantott a markolt csuklójára.

Tom kényszeredetten követte. Olyan kis vékony volt a kezében.

Most az őrzőben vagy, még nyílt sebed van – emelte fel a pillantását az arcára.
Bekötve… – sóhajtott a lány. – Engedj már el, még félreértem!
Azt hittem, fedéllel a fejed felett szeretnél aludni – próbálkozott máshogy.
Az azelőtt volt, hogy belenyúltam a hálózatba. Nem várom meg, amíg feltűnik valakinek.
Csak lecsatlakoztattál egy eszközt. Senkinek nem fog feltűnni – nyugtatta meg.

Paranoidnak tűnt a betege körbenézése. Vagy inkább űzöttnek? Szonja kétkedve az infúzióra pislogott. Aztán vissza a kezére. Amit a biotechnológus még mindig markolt. A férfi nagy nehezen magára szólt, hogy eressze már el. Úgy kellett az ujjait lefejtegetnie.

Nagyon fontos? – kérdezte halkan a lány.

Tom félelmet hallott a hangjában. Elgondolkozott, mégis mit tehetett egy utcagyerek, amiért ennyire retteg még egy zárt magánkórházban is. Kinek érhet meg ennyi erőfeszítést, hogy üldözze ezt az ártatlan teremtést?

Nagyon aggódom. Most pirrolidin származékot kapsz, hogy ne legyen rohamod – felelt őszintén.
Nem tudom, az mi – rázta meg a fiatal a fejét, miközben az akcentusa erősebb lett.

Persze, hogy nem tudta. Annyira fiatal volt. Nem volt normális, hogy ott feküdt egyedül egy ilyen veszélyes műtét után. Mégis ott feküdt, mert Tom elgyengült a kíváncsiságtól, és engedett egy felelőtlen kamasznak.

A férfit marta a bűntudat:

Tudod, mi az az epilepsziás roham? – Bizonytalan igen bólintás érkezett válaszként. – Na, ezt gátolja meg. Nem tudom, mennyire fogja a szellemkép túlterhelni a látóideget. Gyakorlatilag kétszeres mennyiségű ingert kell majd közvetítenie.

Szonja kilátszó szeme kétkedve pislogott. Visszanézett az infúzióra. Aztán a tabletre. Tomra. A laptopra. Kombinált. Szinte hallani lehetett az agya zakatolását. Látszott, melyik pillanatban döntött:

Csak akkor maradok, ha itt leszel velem.

Tom beszívta a levegőt, hogy nemet mondjon. Aztán eszébe jutott, hogy már most késő időben odaérnie, mielőtt a barátnőjével a veszekedés kitör. Akkor pedig már tehet is valami jót. Visszanyúlt, és megigazította az infúziót:

Tényleg nincs hova menned?

Most ő halkult el.

Szonja vállat vont. Kimutatott az ablakon. Valószínűleg azt akarta jelezni, hogy az egész világban bárhova mehet, azonban a férfiba belemart a bűntudat, hogy az épphogy nem gyerek teljesen egyedül van.

Ez a társadalom felelőssége is volt. Az ő felelőssége is:

Lecsepeg ez az adag, és amíg felépülsz, nálam lakhatsz, rendben?

Az egy szem, amit a biotechnológus látott, csészealj méretűre tágult hitetlenkedésében. A lány szája enyhén elnyílt. Aztán elmosolyodott. Tom úgy érezte, a Nap is kisütött erre a mosolyra. Annyira kedves volt. Annyira bizakodó. Olyan végtelenül ártatlan.

Rendben.

 

Hát, így történt. Ezzel kezdődött. Tom magának köszönhette. Még Szonja is figyelmeztette, hogy veszélyes egy idegent a lakásába engednie. Ami azt illeti, többször is. Aztán amikor becsukta mögötte az ajtót, feladta, és letelepedett a kanapéra. Kicsapta a laptopját. Felnézett:

Kilencszer hívott. Bár igazából a megszakadás utáni öt percben hívott ennyiszer, és azóta nem keresett. Vissza akarod hívni? – húzta fel lótuszülésbe a lábait.

A házigazda figyelte, ahogyan szabályosan összehajtogatja magát. Valahogy a lánynál nem a jógások békessége, hanem a bezárkózás látszott. Szinte csomót kötött a végtagjaira, hogy senki ne próbálja bántani, vagy úgy általában észrevenni.

Makacsul előre meredt, amíg a házigazda le nem ült a bútordarab másik felébe:

Vissza kéne.

Sóhajtott. Fáradt volt az egész hisztériához.

Szonja egy pár légvételig gyanakodva figyelte, ahogy ugyanazon a bútordarabon – igaz, tisztes távolban – helyet foglalt. Aztán az arcát. Kigabalyította a karjait. Közelebb óvakodott. Sután meglapogatta a vállát:

És akarod is?

Olyan esetlen volt a mozdulat, mint ahogy a kisgyerekek vigasztalják egymást a játszótéren. A vigasztalt lenézett a vállát érintő kézre. Amit most megrettenten visszakaptak. Elgondolkodott.

Nem úgy tűnt, hogy kikezdenének vele. Még akkor sem, ha a vendégéből néha olyan zsigeri szexualitás sugárzott, hogy még az ő gyomra is összecsavarodott. Ez az érintés viszont más volt. Sokkal bizalmasabb, és sokkal kevésbé volt célja.

Egyszerűen csak törődni próbáltak vele.

Nem, de írok neki – felelte. – Visszakapcsolnád a gépem, kérlek?
Senkinek nem mondhatsz rólam semmit! Neki meg pláne. A legjobb lenne, ha meg se említenél – intette. Azért lenyomott valamit, és visszatért a hálózat. – Dolgozhatok Nálad? Használhatom a wifit? Persze, nem fog látszani az eszközöm.
Nyugodtan netezhetsz – szaladt össze a szemöldöke. – Ami azt illeti: Nem kell többet megkérdezned, hogy wifizhetsz-e, zuhanyozhatsz-e, és vegyél ki a hűtőből, amit szeretnél. Csak írd fel a listára, ha kifogyott valami!

Szonja szája újra elnyílt. Tom gerincébe belemart egy rossz érzés. Nem akarta átgondolni, miért ekkora dolog fürödni. Hevesen a nyakába ugrottak. A férfi kényszeredetten kapta el a vendégét a derekánál. Meglepően karcsúnak találta.

Aztán szabályosan kővé vált, amikor kapott egy hatalmas, cuppanós puszit az arcára:

Annyira nagyon rendes vagy!

A teremtés ezzel a végszóval lecsapta a laptopot, felkapta a táskáját, és bevágtatott a fürdőbe. Tomnak rengeteg kérdése lett. Felkészült, hogy órák múlva majd ráönti, ám a szőkeség nagyjából tíz perc alatt végzett. Még hajat is mosott. Férfi sampon illata volt. Pontosabban a házigazdája illata volt.

Aki mélyet sóhajtott, és igyekezett nem elgondolkozni azon, hogy a jó ember attitűdön kívül, miért tetszik neki ennyire a dolog. A kérdések valahogy feloldódtak az aromában. Így már nem is bánta, hogy a leányka visszazuttyant a kanapéra. Miután csinált magának egy limonádénak gúnyolt cukorbombát. Amit egyszerre lehajtott.

A biotechnológus csendben figyelte, miközben mérsékelt lelkesedéssel próbált összehozni egy olyan üzenetet, ami nem szítja tovább az indulatokat, azonban nem is készteti a szépséges, dühös nőt békülő hívásra vagy látogatásra.

Szonja ebből látszólag semmit nem vett észre. Legalábbis csak a képernyőn függött a tekintete. Hevesen gépelt. Egy ideig. Utána hirtelen megtorpant. A jobb keze a levegőben lebegett. Farkasszemet nézett az enterrel, és lenyomta:

Azt a kurva!

Megfeszült a gerince.

Tom elsápadt. Megértette. Ezer átkot köpött a fejére, hogy nem időben vette észre. A lány mögé vágtatott. Az elsötétült laptop képernyőre pislogott. Annak szabadon lévő, csukott szemére. A hevesen száguldó ujjaira a billentyűzeten. Remélte, téved.

Csak nem lehetett ilyen felelőtlen?!

Ugye, nem kapcsoltad már be?! – Teljesen elrekedt.

Aggódott? Dühös volt? Elege lett a napból? Maga sem tudta, csak azt, hogy hirtelen rengeteg érzelem zubog fel a torkán. A leányka még csukott szemmel nagyjából felé fordult. Olyan volt az arca, mint egy angyalé.

Aki épp a sátánnal kacérkodott:

Bárcsak te is látnád!

Lenyűgözöttnek hangzott. Tom egy pillanatra elolvadt. Aztán bevillant, mitől olyan elámult a teremtés, és ez mennyire veszélyes. Összeszorította a száját:

Azonnal kapcsold ki!

Nyúlt volna a laptop felé. Nem sejtette, hogyan vette észre a másik, ám ő hevesen rávágott a kezére. Csak úgy csattant. A férfi meglepően csípősnek találta. Szonja kinyitotta a jó szemét. Határozottan dühösnek tűnt:

Nem érhetsz hozzá a laptopomhoz kérés nélkül!

Elmagasodott a hangja. Még ártatlan is lett volna, ha nem húzódik agresszív vicsorba az arca. Látható volt, ahogy dobolni kezdett egy ér a nyakán. Szikrázott a kötésen kívüli szeme. Elrettentően rámeredt. Egy egészen rövid másodpercig.

Aztán hirtelen görcsbe rándult a gerince, és pulzálva meg-megfeszült a teste.

Csukd be a szabad szemed! – dörrent rá Tom, ahogyan elkapta, mielőtt leesett volna a kanapéról. – Melyik gombbal kapcsolom ki?
Alt, F11.

Nyögte a lány, bár a rángatózó nyelve nem akart segíteni az artikulálásban. Tom fél kézzel esetlenül nyomta le a billentyűkombinációt. Vagyis inkább csépelte. A baljában még a kamasz rángott egyet, aztán a roham hirtelen megszűnt.

A férfi lemeredt, hogy a haját is leüvöltse a felelőtlenségéért. Meglátta, ahogy a teremtés vacogva a nyakához bújik. Mintha sokkal fiatalabb lenne. Szonja két kézzel átölelte a megmentője vállát, és fejét a kulcscsontjába fúrta.

Valószínűleg ösztönösen is próbált keresni egy ingerszegény környezetet. Ennek biztosítója kínlódva felnyögött, és simogatni kezdte a hátát. Amikor érezte, hogy már nem reszket, csak akkor szólalt meg.

Higgadtan:

Legközelebb ne legyél ilyen felelőtlen!
Legközelebb már ügyesebb leszek – súgta bűntudatosan.

Szerencsére, aznap este már semmi sem történt. Reggel sem, amikor Szonja még mindig nem volt hajlandó enni, bár tulajdonképpen szopogatnia kellett a kávét, amit magának csinált. Annyi cukrot lapátolt bele.

Tom elővette az érettebb énjét, és kivárta, amíg végez, mielőtt megtartja a szentbeszédet:

Nos, én most dolgozni megyek. Maradhatsz nyugodtan, de van néhány szabály.
Nem fogom piszkálni a cuccaidat – felelte készségesen.

A házigazdának ez eddig eszébe se jutott. Megrázta a fejét:

Nem használhatod az implantot, amíg nem vagyok itthon. Értve vagyok?
Dehát…– Affektált.
Szonja! – Meredt a szeme közé: – Ígérd meg!
Jó! Nem használom! – Sértetten nyafogott, mint a kislányok.
Hagyok pénzt az asztalon. Rendelj magadnak kaját! – Elgondolkodott, hogy mikor lett apuka.
Nem kell. Nem eszek – rázta meg hevesen a fejét.
Rosszul vagy?

Ennyi. Eddig tartott a férfi éjjel megszerzett nyugalma. Két perce sem beszéltek, és már komolyan aggódott a kamaszért. Eszébe jutott, hogy kiveszi a napot. Hogy csak rá figyelhessen.

Akkor is, ha tisztában volt vele, hogy okosabb lenne minél előbb visszatérni a normális kerékvágásba.

Hát… forog kicsit a gyomrom – vont vállat a teremtés.

Aki az egészet magának köszönhette. Aki szabályosan kizsarolta belőle. A férfi újra elmondta magának, bár a felét se hitte a mondandójának. Kényszeredetten nyelt egyet. Az órára nézett. Ideje lett volna indulnia, azonban fontosabb volt, hogy a másik megértse.

Elvégre nem egy hullához akart hazajönni:

Kérlek, pihenj is! Lehetőleg úgy, hogy nem nézel villogó képeket. Vannak régi könyvek. Vagy tőlem át is túrhatsz mindent. Fürdőzz! Fess körmöt! Nem tudom, mit szoktak csinálni a lányok.
Én sem – mosolyodott el bocsánatkérően.

Egészen mély hanggal mondta. Annyira hamiskásan hangzott, mintha – hallgatólagosan – azt javasolta volna, hogy tanítsa meg neki. Tom érezte, hogy elpirult. Legszívesebben pofon vágta volna magát.

Elvégre egy ártatlan kamaszlánnyal beszélt. Nem incselkedett vele, csupán mutált. Akkor sem incselkedett, ha a hanyagul felkapott póló nagy nyakán át kilátszott a csipkés melltartója.

Minek hordott egy kamasz ilyet? – Villogott az agyában a gondolat.

Kényszerítette magát, hogy a szemébe nézzen, mielőtt folytatta:

Este még találkozom a barátnőmmel. Későn jövök, vagy csak holnap. Nem kell, hogy megvárj ébren! – Nem lett könnyebb a helyzete.

A csillámos kék szemek úgy figyeltek rá, mintha ő lenne a világ közepe. Ettől még jobban zavarba jött. Szonja engedelmesen bólintott. Aztán elgondolkodott. Tomnak ezt már nem volt ideje megvárni. Az ajtó felé lódult, mert tényleg késésben volt.

Pedig, ha tudta volna, mi vár rá, neki sem indul…

 

A biotechnológus már épp ment volna ebédelni, amikor kopogtattak. Nem volt betervezve senki. A képernyőre nézett, ahol nem jelezték neki, hogy valakinek a kliensét át kéne venni. Rossz érzése támadt.

Párszor – némán – eldarálta, hogy igazából semmi olyat nem csinált, amiért elítélhetnék, mert a lány a rendszer számára nem is létezik. Maximum egy eltűnt implantátumért lehet elővenni, ami nem akkora tragédia. Legfeljebb levonják a fizetéséből. Nem fogja földhöz vágni.

Igen? – nyitotta ki kelletlen.

Az ott szobrozó férfi nagyon elegánsnak érződött. Valahogy idegenül állt rajta a farmer és a pólóing. Inkább olyan öltönyös-nyakkendős pasasnak tűnt. Vagy egyenruhásnak, a szinte kopaszra nyírt haja és a vékony, kegyetlen szája alapján.

Tom végigmérte. Nem értette, mit akarhat tőle. Főleg, hogy nyilvánvalóan jól látott, mert olyan figyelmesen nézett körbe a szobán, mintha tényleg minden részlet érdekelné. Semmi nem maradhatott rejtve előtte a párnázott műanyag ülőhelyen át, a tucat gyártott farost íróasztalon keresztül a saját ergonomikus, fekete, egyen irodaszékéig.

Maga Tom, jól gondolom?

Barátságos vigyort villantott, miközben könnyednek szánt mozdulattal letelepedett a klienseknek fenntartott párnás helyre.

Magában, kit tisztelhetek? – ült le a nevezett az íróasztala mögé.

Közelebb tolta a forgószékét. Valahogy azt akarta, hogy többet takarjon belőle a bútor. Különösen, amikor a másik is leutánozta a mozdulatát. Profi pszichológusnak bizonyult. Ha a biotechnológus nem mélyed el a szimpátia pszichológiájában, hogy megtanulja lenyugtatni a lobbanékony HOLO sztárt, fel se tűnt volna neki a mozdulat.

Peter Anderson vagyok, de a barátaim csak Petenek hívnak – nyújtott kezet.

Tökéletes kézfogással. Meleg volt. Száraz. Épp elég erős és hosszú. Andalító, mégis élénknek hangzó beszédritmusban folytatta:

Hívjon nyugodtan maga is annak!
Miben segíthetek, Mr. Anderson?

A biotechnológus szemügyre vette a férfit. Tudta, hogy – habár a mimikáját tökéletesen uralja – most nem lesz képes eltüntetni a hideg gyanakodást a tekintetéből. Amitől az egyébként barna szeme szinte feketévé válik.

Érezte, ahogy az – egyébként is túl csontos – állkapcsa feszült.

Úgy örülök, hogy tudunk beszélni! – próbálkozott tovább Mr. Anderson a barátságos hanggal. – Lenyűgöző, hogy megismerhetem, aki kitalálta ezt a csodás technológiát.

Tom fáradtan sóhajtott. Hamiskodott a másik. Bár alig lehetett észrevenni. Talán még ő is elhitte volna, ha éppen pár napja nem hallja ezt a bókot teljesen őszintén. Az asztalra könyökölt. Tisztában volt vele, hogy vékonyabb, mint a nagydarab férfi, azonban általában a hidegvérével meghátrálásra bírta kényszeríteni a többieket. Magabiztosan végigmérte. Kissé megvetően:

Újra megkérdezem: Miben segíthetek?
Látom, lebuktam – vakarta meg zavartan a tarkóját. Vagy az is csak színjáték volt? – Igazából a különleges erőktől jöttem, hogy a technológiáról érdeklődjem.
Ha látok egy igazolványt, talán el is hiszem. – Megszemlélhette a semmitmondó CIA-s plecsnit. – Mit akar tudni?
Nagyon érdekes technológia. Tudom, hogy látássérülteknek van kitalálva, de mit gondol, látókon is megvalósítható volna?
Nem végeztünk ilyen irányú kísérleteket, de lehetséges beépíteni. Utána viszont… – tárta szét a kezét sajnálkozva.
Gondolom, veszélyes, hiszen az agynak kétszeres mennyiségű ingert kéne befogadnia – dőlt előre érdeklődve.

Tom gyanakodva összeráncolta a szemöldökét. Tétován bólintott:

Erről a neurológusunk biztos többet tudna mesélni – válaszolta kitérően.
Nem ő találta fel! – hessentett a férfi.

Tom összeharapta az állkapcsát. Igaz, kiemelt helyen szerepelt a cikkben, mégsem ő volt az első szerző. Ilyen forradalmi technológiát nem voltak hajlandóak egy hallgatótól megvenni, úgyhogy a tanszékvezető került a fő helyre.

Honnan tudta akkor a másik, hogy ő találta fel az implantátumot? Hogy övé az ötlet? Pedig tisztában volt vele:

Engem a feltaláló véleménye érdekel! Ha megcsinálná, kin próbálkozna? Maga szerint számít az életkor? Vagy a nem? Esetleg az agyi állapot? Kellenek különleges paraméterek? Mondjuk, egy fiatal, autista lányba kéne beépíteni, vagy bármilyen normális, felnőtt férfi megkaphatná?

Elszólta magát. Vagy nem? A vallatott megállta, hogy végigmérje, azonban a másik hiába rejtette a záporozó kérdés közé, felfigyelt a példára. Az otthonában pihenő, fiatal, talán autista kamaszlányra gondolt.

Akiért eddig is aggódott.

Most pedig komolyan fontolóra kellett vennie a dolgot, hogy talán tényleg jogos volt a vendége szorongása. Hogy tényleg keresik. Vagy csak ő is paranoid módon kombinált? Talán mert tilosban járt, és ez egy véletlen példa volt? Hiszen köztudott, hogy az autisták agya teljesen máshogy működik.

Tom mindenesetre igyekezett higgadt maradni:

Kísérletek nélkül csak annyit mondhatok, hogy a terhelhetőségen fog állni vagy bukni a dolog.
Igaz-igaz. Akkor tehát nincs semmilyen első kezes információja?
Gondolja, hogy engedélyeznék egy biotechnológus hallgatónak, hogy egészséges embereken, akiknek nagyon sok veszteni valójuk van, egy kísérleti implanttal játszadozzon?
És ha játszadozhatna? Megtenné? Vagy lennének morális aggályai?

Tovább bombázta. Talán azt várta, hogy a fiatalabb majd megzavarodik tőle? Másnak lehet, nyomasztó lett volna, ám ő egy akaratos HOLO sztár jégesőként kopogó kérdés sorozatához szokott. Amihez képest ez egész nyugalmas érdeklődésnek tűnt.

Nem láttam értelmét ezen gondolkodni – felelt félig igazat, mert nem tudta, hogy tényleg létezik-e a folyosói pletyka szinten emlegetett távoli poligráf szkenner.
Elméletben, mit gondol? Érdekelné ilyesmi? – állt fel a férfi.
Tudós vagyok – válaszolta hamis mosollyal. – Elméletben minden érdekel.

Ez után, a délután – tulajdonképpen – nyugalmasan telt. Még akkor is, ha a férfinak alig csillapodott a stresszben feszessé vált szívverése. Ami még jobban felpörgött, amikor az egyik recepciós benyitott:

Csomagod jött.

A fiatal, épphogy nő a padlót szuggerálta. Nem mert ránézni, mivel már annyiszor utasította vissza. Tom keserűen elhúzta a száját, ahogy a megsemmisült – egyébként nagyon csinos – hölgyet megnézte magának.

Hiszen a másik tisztában volt vele, hogy barátnője van. Mégis akkor, miből gondolta, hogy elcsábítja? Egyszer még rendben, viszont hét alkalommal? Máskor ezen töprengett volna, azonban a küldemény most jobban aggasztotta.

Aztán valamennyire megnyugodott, amikor a nő lerakott az asztalára egy origami csokrot. Ami nyilvánvalóan valami tévedés lehetett. A férfi megforgatta, hogy megkeresse a kártyát, és nekiálljon eljuttatni az eredeti címzettnek.

Ahogy meglett, döbbenten olvasta el a rövid üzenetet:

„Szerintem bókolnod is kell, hogy megbocsásson neked. A Metában nagy hiszti megy. – Pinky”

Tom kétkedve szemlélte a szépséges ajándékot. Az ezüst, fémes anyagból hajtogatott virágok lehetetlenül elegánsnak látszottak. A luxus érzetét árasztották. Drágának tűntek. Olyan bocsánatkérő ajándéknak, amiket a csaló férjek szoktak hazavinni a feleségüknek, hogy az ne vigye el a fél házukat.

A biotechnológus először belenézett a nő posztjaiba, és csak utána töprengett el rajta, hogy vajon elhinnék-e neki, hogy ő vette ezt. Hiszen sosem szerette a felesleges dolgokat. Márpedig egy ilyen porfogó ugyan nagyon látványos, viszont teljesen haszontalan.

Elgondolkozva forgatta körbe újra. Arra ötlete se volt, hogy az empatikus vendégének hogyan juthatott eszébe még erre is figyelnie. Inkább vállat vont, és elindult. Mivel vesztenivalója nem nagyon akadt, vitte a csokrot is.

Még pont a megbeszélt idő előtt odaért, így fél órát várt, mire a barátnője megérkezett az étterem előterébe.

Olyan magasra húzta a tökéletesre szabott orrát, hogy majdnem beverte a csillárba. Mielőtt megszólalhatott volna, Tom látványos gesztussal felé nyújtotta az ajándékot. Az orr lentebb került. A valószerűtlenül hosszú, hamis pillák hitetlenkedve pislogtak.

Aztán a tökéletesen manikűrözött kéz kimart:

Istenem, Tommy, ez a fülbevaló gyönyörű!

Kivette, hogy a csokrot odanézés nélkül kivágja a kukába.

A becézett most vette észre az alig gombostűfejnyi, viszont tökéletesen csiszolt, rózsaszín gyémántokat. Elsápadva figyelte, hogy a barátnője beteszi a fülébe. Hogy utána szokásával ellentétben megcsókolja.

Szinte csak alig érintette hozzá az ajkát, már rögtön előkapta a kézi tükrét, és elkezdte rendbe szedni a sminkjét. Legalább a férfinak volt ideje töprengeni, mennyibe is kerülhet az ilyesmi. Vagy miért esik neki ilyen rosszul, hogy a csomagolást egyszerűen kihajították.

Megbocsátok, te buta, rossz fiú... – Búgta neki a nő azon a megjátszott hangján, amit a szexi jelenetek során használt.

Tom elhúzta a száját. Egy másik hanghoz képest ez nagyon erőltetett volt.

Miért is? Mert végeztem a munkám? – kérte számon.

Nem bírta ki, hogy ne legyen éles a kérdés. Hosszú napja volt. Úgyhogy tovább folytatta:

Mert nem kérdezted meg, hogy vagyok, mielőtt le akartad üvölteni a hajam? Vagy, mert kihajítottad a csokromat? Mert késtél fél órát?
Jaj, Maci! Hiszen a lényeget már kivettem belőle.

Belekarolt, hogy az étterembe húzza. Megszeppenten vette tudomásul, hogy a partnere lecövekelt. Ettől ingerültté vált:

Azért bocsátok meg, mert hazudtál nekem. Direkt!
Csak késtem… Dolgoztam. Elhúzódott. Nem olyan nagy vétek ez, hogy két napja ezt hallgassam.

A férfi még mindig nem moccant. Valahogy nem akart bemenni, és a leereszkedő feloldozásának még tapsikolni is. A nő rosszallóan csücsörített. Az előtérben lézengők már őket figyelték.

Erre számítani is lehetett, hiszen az egyikük egy sztár volt:

Akkor is gonoszul bántál velem – affektált. Körbepillázott. – Tommy, már mindenki minket bámul…

Mézessé vált a hangja, miközben édesen belemosolygott egy objektívbe, hogy a vaku elhalványulása után rosszalló számonkéréssel forduljon vissza felé. Csettintett a nyelvével, mintha csak egy kutyát hívna:

Na… Gyere már!

Megrántotta.

Tom érezte, hogy szabályosan csikorognak a fogai, ahogyan szorítja. Mégis, milyen ölebnek gondolja, hogy épphogy nem füttyent neki, mielőtt rángatja? Visszapenderítette maga elé. Villámlóan lemeredt. Egy vaku az arcába vágott. Legszívesebben odament volna, hogy a tulajdonosa kezéből kitépve, a földhöz csapja a szerkezetet:

Nem bánhatsz így velem!

A nő szemöldöke összehúzódott, miközben a hosszúra épített körmével durván a szegycsontjára bökött:

Oda kéne figyelned, hogy meddig is mehetsz el…
Meddig is? – Elkapta a kezet.

Bár nem szorította meg. Elővette a jobbik énjét, és megállta. Akkor is, ha a napja után már úgy kitöltötte volna a dühét valakin. Márpedig végtelen kielégülés lett volna a fölényeskedő nőt az ölébe rántani, és elfenekelni. Vagy legalább kicsit megrázni. Hátha abban a szoborszép fejecskében helyre kattan valami, és eszébe jut, hogyan is kell viselkedni egy egyenlő párkapcsolatban.

Mert biztosan nem így:

Elég legyen! – szidta össze, mintha egy kisgyermek lenne. – Azonnal ereszd el a kezem, és most már viselkedj szépen!

A helyreutasított már a fülében is hallotta a zománcok súrlódását. Szabályosan fájt. Ordítani akart. Beszívta a levegőt, ami nem volt jó ötlet, mert így az üvöltési kényszer mellé már elég oxigénje is lett.

Inkább bent tartotta, bár tudta, hogy ettől meg agresszíven szélesre tágul a mellkasa.

Még mindig a nő arcát fixírozta. Ha a kedvességnek vagy a megértésnek a legkisebb jelét látta volna rajta... Vagy legalább némi együttérzést… Esetleg megszeppentséget... Ám az egész arc egy szabályos sértettség volt:

Azonnal fejezd be a hisztériát, és viselkedj civilizáltan! – kezdett el élessé vált hangon replikázni. – Most rögtön jössz! És nem szólalsz meg, amíg vadember vagy!
Nem.

Elengedte a kezét. Önkéntelen lépett egyet hátrafelé. A nő szeme összeszűkült. A kígyók nézhetnek így, mielőtt bekapják az egeret. Tom hátrált még egy lépést. Már majdnem kiért a köréjük verődött bámészkodó gyűrűből.

A sztár szeme a rajongóira villant:

Na! Ne rendezz jelenetet! Elvárom, hogy most már megnyugodj…

Kihúzta magát. Állandóan vaku villogott. Mégis, mennyi ember kíváncsi egy ilyen jelenetre?

Tom megrázta a fejét, és átlépett a gyűrűn. Úgy érezte, majd felrobban. Nem segített a dolgon a bámészkodó tömeg közepén pózoló, elégedetlenkedő szájhúzása sem. Ahogy az sem, amikor megrovón utána kiáltott:

Ha most itt hagysz, ma már egész biztosan nem állok szóba veled! Fülbevaló ide-oda!

A férfi csak bólintott, és felszállt a villamosra, ami épp megállt. Azt se tudta, merre fog indulni a jármű. Igazából nem is számított, mert bármi jó volt, ami elvitte onnan. Bár kicsit jobban járt volna, ha nem pont messzebb kerül az otthonától. Így jó sokáig kavargott, mire hazaért.

Mondjuk, ahhoz nem elég ideig, hogy lehiggadjon, viszont majdnem éjfél volt, mikor beesett a bejárati ajtón. Szonja – akinek meghagyta, hogy ne várjon rá ébren – a kanapén szendergett. Ölében a nyitott laptoppal. Valószínűleg jó ideje, mert nem világított a képernyője. Teljes sötétségben.

Tom megenyhült sóhajjal lerúgta a cipőjét. Azzal a szent céllal, hogy megpróbáljon olyan halkan keresztül óvakodni a saját lakásán, amivel nem ébreszti fel a lányt. Azonban még be se csukta rendesen az ajtót, amikor a másik megszólalt: