Az elektronikus könyvet kiadja a HELMA Kiadó.
Cím: 8630 Balatonboglár Szabadság u. 75.
Telefon: +36 (30)499-34-77
E-mail cím: info@helma.hu
Webcím: www.helma.hu
A kiadásért felel a HELMA Kiadó ügyvezetője Dvariecki Bálint
Kiadás dátuma 2023.
ISBN 978-963-639-173-7
Borítóterv: Kerekes Ivett Kriszta és Vassné Oláh Anita
A szerzőről és a kötetről további információk elérhetők az alábbi internetes felületeken:
A HELMA kiadó hivatalos Weboldala: www.helma.hu
HELMA Youtube csatorna: https://www.youtube.com/@HelmaKonyvek
HELMA Instagram: https://instagram.com/helmakonyvek?igshid=YmMyMTA2M2Y=
HELMA Tik-tok csatorna: https://www.tiktok.com/@helma_konyvek
HELMA facebook oldal: https://www.facebook.com/HelmaKonyvek
Helma Vendéghang podcast elérhetőségek:
Anchor.fm, Spotify, Google Podcast, Apple iTunes
RSS: https://anchor.fm/s/976b6eac/podcast/rss
2043. július
Végigmérte az előtte ülő teremtést. A kamaszleány látszólag tökéletesen higgadtan, kihúzott háttal trónolt vele szemben. A szögletes, márványfehér, szép csontozatú arca elfordult tőle.
Úgy tűnt, annyira lekötötte az ablakon túli táj, hogy már nem törődött a másik felháborodásával. Kitágult pupillákkal vette szemügyre a sokadik emeleti iroda ablakából látszó San Jose-i látképet.
A szemben álló épületeket és az ég lehetetlenül kék, a hőségtől szinte izzó darabját. Ami itt, bent, a klíma felségterületén csak a fenyegetése árnyékával nyomaszthatta őket. Mintha más nem is létezne, különösen figyelmesen szemlélte az enyhén sötétített üvegen át a dühösen izzó napkorongot. Minden fókuszával. Aztán ezt cáfolandó, rásandított a halovány, szinte fehér pillák közötti, mandula alakú szemével.
Az a kék tekintet olyan hideg volt, mint a jég.
Nem szabadott volna egy ilyen fiatal lánynak, így néznie. Annak a szemnek csillámosnak és puhának illett volna lennie, mint a kerek vállának vagy – a korához képest – meglepően nagy melleinek.
Amik egy félig szétszaggatott, egyszerű fekete trikóba voltak bújtatva. Ami alig ért a köldökéig. Alatta lila sportmelltartó virított. A vállánál kilátszott. A férfi tudta, hogy valahol az asztal rejtekében egy inkább lyukból, mint farmerból álló szürke, hosszú szárú nadrág próbálja eltakarni a már most kerek csípőjű, azonban még nyurga test alsó felét.
Ami fele olyan fenyegetőnek sem tűnt, mint a vintage (vagy éppen kukázott?) halálfejes, kicsit koszlott acélbetétes bakancsa.
A teremtés a töredezett körmeivel hátra gereblyézte a nyilvánvalóan festett, kék-rózsaszín haját. Már ki volt fakulva. A jobboldali füle felett magasan felborotválta. Nem illett hozzá. Mégis magabiztosan hordta.
Pont olyan magabiztosan, ahogyan megszólalt:
Az asztal mögött ülő biotechnológus felháborodottan kinyitotta a száját. Le akarta teremteni. Aztán észrevette a felkar apró mozgásán, hogy a leány bizonytalanul a nadrág egyik szakadásába kapaszkodott azokkal a nem is nagy, nem is kicsi kezeivel.
Így vett még egy mély levegőt, és békésen kezdte elküldeni:
Megállta, hogy megdörzsölje a homlokát, ahogy szokta, amikor kínban van. Valahogy nehéz volt elutasítani ezt a nála öt-hat évvel fiatalabb teremtést. Aki nyilvánvalóan még tizennyolc sem volt, nemhogy huszonegy.
Ráadásul üvöltött róla, hogy nem látássérült. Márpedig akkor nem sok értelme lett volna egy kísérleti implantátumot ráépíteni az egyik látóidegére. Olyat, ami nem is kamerában végződik, hanem egyfajta második képernyőként működik.
Valószínűleg a kiscsaj egy „szingularitás buzi” lehetett.
A férfi magára szólt, nehogy beletúrjon a hajába, mert emlékezett, hogy reggel egy fél élet volt, mire a Swept-back frizuráját – ami annyira nagyon tetszett a barátnőjének – beállította. Bársonybarna, rövid, sötét pillás szemeivel fáradtan pislogott.
Már az is elég megalázó volt, hogy a projektben – a nyilvánvaló szerepe ellenére – harmadéves biotechnológusként még mindig csak konzultációkat kapott. Azt meg már egyenesen felháborítónak találta, hogy állandóan hozzá küldték az összes flúgost.
Mélyen beszívta a levegőt, amitől a nem túl széles, inkább szíjas, mint izmos vállai valamivel nagyobb teret foglaltak el. Annyit nyilvánvalóan nem, hogy a makacs, pimasz teremtést megrettentsék.
Még akkor sem, ha az egyébként a – barátnője szerint csókolni való – szája az egyszerű halovány, bár – hála az indián ősöknek (egy-tizenhatod navaho) – kissé talán rezes arcán most vékony vonallá passzírozódott az ingerültségtől.
A leány is kezdett ideges lenni:
Az angolja akcentusossá vált. Talán szláv vagy valami északi hangsúly keveredett bele.
A fiatal férfi maga sem értette, honnan vette elő a szelídebb hangját. Főleg, hogy néhány pillanata még üvölteni lett volna kedve. Ehhez képest, ahogy azok a jégkék szemek felé fordultak, és meglátta bennük a feltétlen figyelmet, valahogy a haragja elpárolgott.
A leányt komolyan érdekelte a szakértői véleménye. Minden idegszálával figyelt rá. Nem csak felületesen, ahogyan a VR uralta világban az emberek képesek voltak, hanem koncentrálva itta a szavait. Ez valahol hízelgett neki. Ezért lehetett, hogy hosszú ujjú kezeit összetámasztva, a baritonját egész barátságossá puhítva, kedvesen kezdte volna elhajtani.
Mivel tényleg veszélyesnek gondolta.
Hiába figyelt, valószínűleg nem fogott fel semmit. Talán nem is értette a szakszavakat. Elvégre nem lehetett túl eszes, ha egyedül idejött, hogy megpróbálja magát felíratni egy igen kockázatos, viszont annál kísérletibb, és kevés esetben sikeres műtétre.
Úgy, hogy – nyilvánvalóan – semmilyen szüksége nem volt rá.
Ahogy lendületesen formálta a szavakat, kilátszottak a gyöngyfogai és az apró rózsaszín nyelve, ami szaporán mozgott minden egyes szótagnál. A hegyében egy fémgömb csillant, mikor teljesen váratlanul befejezte:
A biotechnológus szeme elnyílt. Így már értette a szakadt ruhát. Hogy miért nincs gondviselő mellette. Az akcentust. Úgy gondolta, ő is egy – jobb világ reményében, valószínűleg valamelyik már emberi életre alkalmatlan zónából – ide emigrált fiatal, aki útközben elszakadt a családjától.
Akik annyian voltak, hogy a kormánya már meg sem próbálta rendezni a helyzetüket. Így ezek az elárvult gyerekek vagy boldogultak, ahogy tudtak, vagy az utcán hajléktalanként tengették a napjaikat. Addig, amíg az éhezés, a hideg, a meleg, egy másik hajléktalan vagy valami betegség nem végzett velük.
Vagy amíg valaki be nem gyűjtötte őket.
A férfinak összeszorult a gyomra. Megint eszébe jutott, hogy ennek nem így kellett volna lennie. Hiszen a Földnek fel se kellett volna melegednie, ám – még ha el is rontották, és megtörtént a baj – mindenkiről meg kellett volna próbálni gondoskodni. Főleg az olyan ártatlan majdnem gyerekekről, mint amilyennek a vele szemben ülő teremtés látszott.
Aki most elveszetten összekulcsolta a kezeit az ölében, miközben egész elhalkulva, megadóan pislogott rá:
Tényleg csillámos kék volt a szeme, ha elcsendesedtek az érzelmei. Az asztal túloldalán ülőnek a szíve összecsavarodott:
Mégis valami rosszat mondott:
A felháborodástól elvékonyodott a hangja. Kislányossá vált. Vagy csak eddig mélyítette, hogy idősebbnek tűnjön, és most kibukott belőle a saját kora? Vadul záporozó szláv – talán orosz – szavak következtek, amiket a férfi nem értett, azonban káromkodásnak tartotta őket.
Az egész fiatalból végtelen lemondás, düh és magány sugárzott.
A biotechnológus elkínzottan sóhajtott. Űzötten az ajtóra pillantott. Eleget balhézott mostanában, hogy nem kap normális feladatot. Már mindenkinek az idegeire ment, ám egyszerűen úgy érezte: huszonegy évesen, ennyi tudással végre valódi kihívásokat szeretne. Nem csak konzultálgatni. Azonban – pont mivel huszonegy éves volt – ezt nem bírta ilyen higgadtan megmondani.
Úgyhogy nem úgy mondta meg.
Ennek ellenére új feladatot nem helyeztek kilátásba, csak egy elbocsátást a gyakornoki pozícióból. Most meg a lány műsorozott. Indulatában már az asztalra is vágott. A gépe nagyot döccent. Az iroda gazdája újra az ajtóra pislogott. Aggódott. Nem tudta, mi lesz, ha most még a berendezést is szétverik.
Nem is akarta tudni:
Azzal a gerinccirógató zöngével telt a hangja, amit a hisztis nőknél használt. A legtöbbször bejött. Talán most is, mert a teremtés is elcsendesedve, ám még dühében a levegőt vadul kapkodva megtorpant. A melle – a nyilvánvalóan túl szoros fehérnemű alatt is – hevesen hullámzott.
A férfi csak egy fél pillantást vesztegetett rá, aztán a rezzenéstelen, eltökélt szemeit visszaemelte a fiatalra. Aki belekapaszkodott a magabiztos tekintetbe. A kékségek most úgy rebbentek, mintha egy kismadárka esett volna a szoba fogságába.
Ezen felbátorodva a helyiség gazdája sietve folytatta:
Így lehetett, hogy órákkal később a leányka törökülésben a kanapéjára telepedve ücsörgött egy kólával a kezében. Amibe még kért cukrot. Undorító volt, azonban a férfi nem érezte úgy, hogy pont ezt szeretné ma megharcolni:
Őrjítően hanyag és lekicsinylő volt a mozdulat. A házigazda nem tudta, mit kéne vele csinálni. Hiszen melyik tizenéves nem hiszi azt, hogy ő mindent jobban tud? Csakhogy a kislány nagyon eltökéltnek tűnt, hogy kizsaroljon egy olyan műtétet, aminek több a kockázata, mint az előnye.
Ő mondhatta ezt, elvégre ő tervezte a beültetendő szerkezetet.
A legjobb tudása szerint, viszont egyszerűen még mindig túl sok ismeretlen tényező volt az egyenletben, hogy igazán jó munkát végezhessen. Mindezeken túl fogalmuk sem volt, milyen a hosszú távú hatása a testen belüli sugárzásnak. Egy szem nem egy tablet, amit bármikor letehet vagy kikapcsolhat az ember.
Tom alaposabban megnézte magának a teremtést, aki határozottan azt állította, hogy egy ideje már egyedül élt. Elhitte, hogy ha az ember nem képes legális úton megoldani, akkor a kivehető ingatlanok tulajdonosai előbb-utóbb kíváncsiak lesznek. Legalább arra, hol vannak a szülők. Vagy, hogy ki a csini fiatal, aki ott lakik.
Ahogyan ő is az volt:
A férfi kínlódva sóhajtott. Ez sem volt ismeretlen, még ha ő közelről nem is látott ilyet. 2015-ben elkezdődött az európai migrációs válság. A 2019-es COVID járványra elkövetkező, ’22-es ukrán-orosz háború követő ’23-as török földrengés után egyre-másra jöttek a csapások és tragédiák, amikben egyre több gyermek árvult el.
Sajnos nem csak a jó emberek fogadták őket örökbe.
A legjobb eset még az volt, ha a nevelési segélyt zsebre rakták, miközben a gondozottak szeretet nélkül, viszont tetővel a fejük felett és étellel a gyomrukban tengették a napjaikat. Azonban a legtöbbször nem ez volt.
Inkább gyermekmunka, pedofilizmus, sőt egyenesen prostitúció várt rájuk. Tom nagyon is el bírta képzelni, hogy egy ilyen szép kislányt valaki megkíván. Még akkor is, ha olyan elutasítóan tudott nézni, mint a vendége.
Alig ment a légkondicionálója. Vagy harminckét Celsius fok volt a lakásban. Nem csak azért, mert spórolt, hanem mert nem érezte igazságosnak, hogy ennél több erőforrást magára pazaroljon.
Láthatólag elégedetten. Tom helyette is érezte, ahogyan összetapad a szája, pergamenné válik a nyelve, és felfordul a gyomra. Mégsem törődhetett ezzel, mert a furcsa szavon töprengett. Próbált rájönni, mire hasonlít, amit a – nyilvánvalóan nem angol anyanyelvű – teremtés ehelyett ki akart mondani.
Semmi nem jutott eszébe:
Tomnak beugrott egy beszéd. Egy rövid, akcentussal elmondott üzenet, amelyet csupán tíz percig sugároztak a világon. A Nagy Áramszünet alatt. Tavaly. Azalatt, amit egy hacker csoport csinált, hogy felhívja a globális környezeti problémákra a figyelmet. Ami alatt mindenhol, kivétel nélkül minden áramszolgáltatás leállt. A vasúti váltórendszerek. A kórházak. A szellőztető rendszerek.
Több millió ember halt meg, mire vége lett.
Habár a szám a világ népességéhez képest elenyésző maradt, így is szörnyű felháborodást váltott ki. Még hónapokig mindenki az esetet és a beszédet emlegette. Ami így fejeződött be:
„... mindenki lehet egyszarvú. Mindenki lehet világmegváltó szörnyeteg. Sőt! Mind azokká kell lennetek, különben együtt halunk meg.”
Mennyi lehetett akkor a kamasz? Tizenhárom-tizennégy? Esetleg tizenöt? Nyilvánvalóan túl fiatal volt, hogy részt vegyen ebben, vagy akár csak megértse a valódi jelentőségét. Ennek ellenére valószínűleg annyira lenyűgözte, hogy ő is erre vágyott.
Tom tulajdonképpen nem tudta kárhoztatni. Az a beszéd benne is nyomot hagyott. Vagy tucatszor meghallgatta a recsegő, gépi hangot. Még a torzságon keresztül is annyira megkapónak bizonyult, hogy már komolyan beszélni kezdtek a változásról. Persze, változtatni senki nem változtatott, de akkor is. Már a diskurzus is nagy dolog volt.
Szonja törökülésbe húzta a lábait. A lyukas zoknijából kilátszott a bokája bőre. Arcát enyhén félrebillentette, úgy figyelte. Tökéletesen üresnek tűntek a vonásai. Mintha egy szépséges, életnagyságú babát raktak volna a kanapéra. Ahogyan koncentrált, szinte a légzést is abbahagyta.
Aztán láthatóan elunta, és kibújt belőle az igazi kora:
Elmagasodott a hangja. Ebből lehetett tudni, hogy nyűgössé vált.
Majd tökéletesen félreértve a szituációt, elkezdte lerángatni a trikóját. A házigazda kifakult a rezes színe alatt. Egy röpke pillanatig eltöprengett azon, milyen élete lehetett a teremtésnek, ha azt hitte, ezt várja tőle?
Aztán inkább iszonyodva abbahagyta a gondolatmenetet, ami túl megterhelő volt lelkileg, hogy a végére érve alaposan megértse. Sietve megrázta a fejét:
Egészen rekedtté vált a megrázkódtatástól.
Tom nyitotta a száját, hogy együttműködően nevetni kezdjen. Aztán becsukta. A beszélgető partnere ugyanis nem viccelt. Ahogy ott ült, a kanapén, úgy tűnt, mintha márvánnyá vált volna. Olyan keménynek látszott. Olyan eltökélten meredt a szemébe.
A férfi rájött, hogy logikusnak látszó érvek nélkül nem beszéli le:
Dehogynem. Azonban nem egy emberélet árán. Különösen akkor nem, ha az egy fiatalé. Pláne nem, ha egy olyan fiatalé, akiért a férfi már most szimpátiát érzett. Elgondolkodva pillantott rá.
Szonja kék szeme cinkosan villant:
Tom nem értette, miért számít, valahogy mégis dagadt a melle a ki nem mondott dicséretre. Amit egy majdnem idegen kamaszlány – aki nem is értett a témához – mondott neki. Talán pont ezért. Aki még beszélt:
A biotechnológus szégyenkezve állapította meg, hogy vágyakozó a hangja. Nem volt csoda. Melyik feltaláló ne lett volna kíváncsi erre?
Tom elgondolkodott, hogy épp manipulálni próbálja, vagy ez a változékonyság még kamaszkori sajátosság. Ez biztonságosabb téma volt, minthogy miért érzi a gerincén végigcsúszni a szavakat.
A férfi nem bírta ki, és kínjában beletúrt a hajába. Rájött, hogy most tette tönkre a frizuráját, ám nem érdekelte. Úgyse volt itt a barátnője, és ma már nem tervezett kimenni a lakásból. A leánytól, aki pedig úgy nézett ki, mint egy tépett veréb, álszent lett volna a kritika.
A pokolból mászott elő ez a teremtés, hogy így belelátott a fejébe? Hogy pont azokat a mondatokat és érveket hangoztatta, amik rágták a másik belsejét? Az idősebbet már az is eléggé bántotta, hogy egy műtétet sem nézhetett meg.
Az meg egyenesen kínozta, hogy mindig csak olyan eseteknek adták meg az engedélyt, ahol ötven pluszos, lelassult, félig agyhalott múmiák voltak az alanyok.
Biztos volt benne, hogy teljesen más lehetőségeket nyújtana egy ilyen implantátum, ha egy fiatal, gyors agy használhatná. Amilyen a lányé volt. Aki most leguggolt elé, hogy alulról figyelje az arcát. Aztán egyszer csak felnyújtotta a jobbját. Régimódi, férfi mozdulattal, hogy kezet rázzanak:
2043. augusztus
Szonja a kanapén aludt. Reggelire csak kávét evett, amibe annyi mézet tett, hogy tényleg felért egy étkezéssel. Tom – aki egész éjjel a saját ágyában forgolódott – remélte, hogy a teremtés elfelejti az ostobaságot, azonban másnap sem jött meg a leányka esze. Aztán harmadnap sem, amikor elunva a nyaggatását, lelépett a kanapéról. Egy héttel később viszont a megbeszélt időpontban megjelent.
A beavatkozásra.
Úgyhogy Tom – ahogy a kutatóintézet kiürült – egy műtőbe vezette, és segítség nélkül, hosszan kínlódva megcsinálta. Hogy a megterhelő nap után, egész éjjel ébren gubbasszon a páciense ágya mellett, miközben aggódva figyelte a monitoron a számokat.
Szonja kora reggel végre felébredt. A jó szemével kábán ránézett. Fókuszált. A másik még be volt kötve. Óvatosan megérintette a gézt. Amikor felfogta, mit érez, hevesen Tom nyakába borult. Szemérmetlen ártatlansággal, teljes testtel simult hozzá, miközben áradó hálával az arcához érintette a sajátját.
Mint valami kismacska:
Tom kínlódva sóhajtott. Az nagyon bölcs döntés lett volna. Viszont ő engedett a kicsinyes, vágyakozó énjének, és elvégezte a műtétet. Úgyhogy ettől bűntudata támadt. Így vezeklésül a felébredéséig őrizte.
Ezért ült mellette.
Nem nézett fel. Az ujjai olyan gyorsan szaladtak, mintha nem emberi tudat mozgatta volna. Tom ledermedve figyelte, ahogyan majdnem elmosódva ugráltak. Aztán, ahogy hirtelen megtorpannak. Szonja szemöldöke ingerülten felugrott.
Visszahajolt a képernyőre. Akár egy robot. Nem is pislogott. Sőt... Tom úgy érezte, még levegőt sem vett, miközben kíméletlen, erőltetett ritmusban püfölte a billentyűzetet. A szapora ütemű koppanások felzaklatták a szívét. Gyorsabban kezdett verni:
Alig bírt válaszolni.
A férfi nagy sokára elkapta a csuklóját. Számonkérő akart lenni, bár a hangja inkább pusztán kétségbeesett volt. Igazából csak azért kérdezett, hogy időt nyerjen. Pontosan tudta, mit csinál, viszont fogalma sem volt, hogy miért teszi.
Láthatólag elégedetlenül, hogy ilyen értetlen.
Végre felcsattant. Annyira sértette az a lekicsinylő arc, és a kelletlen, nyűgös hang, amivel válaszoltak neki. Mintha ostobának néznék. Ehhez még akkor sem volt joga a másiknak, ha épp pontatlanul fejezte ki magát. Nem?
Szonja értetlenül elbillentette a fejét. Aztán látszott a szemében a felismerés. A régimódi divat szerint nagyjából természetesre hagyott, ám lehetetlenül tejfelszőke szemöldökét szánakozva húzta össze:
Megint elakadt a férfi hangja.
Ez így olyan logikusan hangzott. Mégis, a másik nyakig benyugtatózva, egy műtét után, hatalmas fájdalmakkal is gyorsabban gondolkodott, mint ő. Ezt nehezen hitte el. Ennek nem így kellett volna lenni.
A lányka hasonló fenntartásokkal küzdött:
Tom látta, hogy a szeme végigfutja a sorokat. Látta a mozgást. Ami olyan volt, mintha pingpong meccset nézne. Szédült, amikor követni próbálta, ahogy újra meg újra az elejére ugrott. El nem tudta képzelni, hogyan lehet ennyi idő alatt bármit felfogni. Ilyen sebességgel csak egyszerű, fekete-fehér összefolyt mintát kéne észlelni. Nem?
Egy pillantásra sem méltatta.
Tom ekkor érezte meg, hogy hívása van. Gondolkodás nélkül maga elé tartotta a tabletet. Ahol a barátnője vádló arca fogadta. A divatosan vékony csíkká szedett szemöldökét elégedetlenül húzta fel. Az éles, fekete vonal vádló „C-betűbe” emelkedett. A nő csodás, keleties, valódi bogár szeme, most szabályosan szikrázott:
Tom lenyelt egy mély sóhajtást. Ez nem az ő napja volt. Kezdte bánni, hogy belement az egészbe. Igyekezett kigondolni egy jó választ, amivel elkerülheti a veszekedést, amihez semmi erőt nem érzett. Hiába. Kimerült volt, és a háttérben lévő kopogás betolakodott az agyába. Magának követelte a figyelmét. Akaratlanul is odapislantott.
Aztán emlékeztette magát, hogy szerencsés, hiszen egy HOLO sztár pont vele jár. Hogy a féltékenysége tulajdonképpen bók, mert azt mutatja, milyen ellenállhatatlannak találja. Ezt mantrázta magában, miközben a keserű gondolatot, miszerint nem bíznak benne, a mélyére taposta.
A barátnője összeráncolta a simára plasztikázott homlokát. Bár lehet, plasztika nélkül is az lett volna. Tom még képet sem látott az eredeti kinézetéről. Szonja – a parancsoló hangot hallva – önkéntelenül újra elhúzta a száját. A szemöldöke csodálkozva megindult felfelé. Aztán magára szólt, és kisimította.
Későn. A férfi így is észrevette. Mindenesetre most másra próbált figyelni:
A szeme önkéntelen visszatévedt a leányka békés arcára.
A helyreutasított álla leesett. Ez annyira pimasz volt. Annyira önző. Annyira követelőző. Minden, ami etikátlan. Meg bizalmatlan. A fekete szépségnek hallhatóan nem volt szégyenérzete:
Épphogy nem toppantott.
Tom kérdőn Szonjára pislogott. Neki kellett egy hosszú másodperc, mire felfogta, miről szól a kérdés. Hevesen megrázta a fejét. A férfi tekintete egyenesen könyörgővé vált. Még a tablet másik oldalán is hallani lehetett a színpadiasan ideges légzést.
A szőkeség még egy darabig dermedve latolgatott, majd kikapta a tabletet a biotechnológus kezéből, és a lába felé fordította. Hevesen billentette a lábfejeit. Vagy talán integetett? Mindenesetre morcos arccal nyomta vissza a tulajdonosának a készüléket.
A hívás megszakadt. Tom döbbenten nézte, hogy nem csatlakozik a hálózatra az eszköze. Majd kérdőn sandított a lányra. Ő vállat vont. Hetykén. Vagy inkább flegmán? Az eszköz gazdája tudta, hogy dühösnek kéne lennie, azonban igazából ő adta meg a kódokat, és tulajdonképpen csak megkönnyebbültnek érezte magát.
Szonja lecsukta a laptopot. Haloványan elmosolyodott. Valahogy nagyon szomorúnak tűnt a gesztus:
Teljesen más volt ez az arc, mint a bazsalygása, miközben parolázott vele, hogy rábeszélje a műtétre. Egy gondolat múlva, egyszerűen megkísérelte kiszedni a kézfejéből az infúziót. Olyan kifejezéstelen arccal, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna.
Tom elhűlten kapta el a kezét:
Vádlón meredt a kivett csőre. Elkezdte visszakötni.
Tom kényszeredetten követte. Olyan kis vékony volt a kezében.
Paranoidnak tűnt a betege körbenézése. Vagy inkább űzöttnek? Szonja kétkedve az infúzióra pislogott. Aztán vissza a kezére. Amit a biotechnológus még mindig markolt. A férfi nagy nehezen magára szólt, hogy eressze már el. Úgy kellett az ujjait lefejtegetnie.
Tom félelmet hallott a hangjában. Elgondolkozott, mégis mit tehetett egy utcagyerek, amiért ennyire retteg még egy zárt magánkórházban is. Kinek érhet meg ennyi erőfeszítést, hogy üldözze ezt az ártatlan teremtést?
Persze, hogy nem tudta. Annyira fiatal volt. Nem volt normális, hogy ott feküdt egyedül egy ilyen veszélyes műtét után. Mégis ott feküdt, mert Tom elgyengült a kíváncsiságtól, és engedett egy felelőtlen kamasznak.
A férfit marta a bűntudat:
Szonja kilátszó szeme kétkedve pislogott. Visszanézett az infúzióra. Aztán a tabletre. Tomra. A laptopra. Kombinált. Szinte hallani lehetett az agya zakatolását. Látszott, melyik pillanatban döntött:
Tom beszívta a levegőt, hogy nemet mondjon. Aztán eszébe jutott, hogy már most késő időben odaérnie, mielőtt a barátnőjével a veszekedés kitör. Akkor pedig már tehet is valami jót. Visszanyúlt, és megigazította az infúziót:
Most ő halkult el.
Szonja vállat vont. Kimutatott az ablakon. Valószínűleg azt akarta jelezni, hogy az egész világban bárhova mehet, azonban a férfiba belemart a bűntudat, hogy az épphogy nem gyerek teljesen egyedül van.
Ez a társadalom felelőssége is volt. Az ő felelőssége is:
Az egy szem, amit a biotechnológus látott, csészealj méretűre tágult hitetlenkedésében. A lány szája enyhén elnyílt. Aztán elmosolyodott. Tom úgy érezte, a Nap is kisütött erre a mosolyra. Annyira kedves volt. Annyira bizakodó. Olyan végtelenül ártatlan.
Hát, így történt. Ezzel kezdődött. Tom magának köszönhette. Még Szonja is figyelmeztette, hogy veszélyes egy idegent a lakásába engednie. Ami azt illeti, többször is. Aztán amikor becsukta mögötte az ajtót, feladta, és letelepedett a kanapéra. Kicsapta a laptopját. Felnézett:
A házigazda figyelte, ahogyan szabályosan összehajtogatja magát. Valahogy a lánynál nem a jógások békessége, hanem a bezárkózás látszott. Szinte csomót kötött a végtagjaira, hogy senki ne próbálja bántani, vagy úgy általában észrevenni.
Makacsul előre meredt, amíg a házigazda le nem ült a bútordarab másik felébe:
Sóhajtott. Fáradt volt az egész hisztériához.
Szonja egy pár légvételig gyanakodva figyelte, ahogy ugyanazon a bútordarabon – igaz, tisztes távolban – helyet foglalt. Aztán az arcát. Kigabalyította a karjait. Közelebb óvakodott. Sután meglapogatta a vállát:
Olyan esetlen volt a mozdulat, mint ahogy a kisgyerekek vigasztalják egymást a játszótéren. A vigasztalt lenézett a vállát érintő kézre. Amit most megrettenten visszakaptak. Elgondolkodott.
Nem úgy tűnt, hogy kikezdenének vele. Még akkor sem, ha a vendégéből néha olyan zsigeri szexualitás sugárzott, hogy még az ő gyomra is összecsavarodott. Ez az érintés viszont más volt. Sokkal bizalmasabb, és sokkal kevésbé volt célja.
Egyszerűen csak törődni próbáltak vele.
Szonja szája újra elnyílt. Tom gerincébe belemart egy rossz érzés. Nem akarta átgondolni, miért ekkora dolog fürödni. Hevesen a nyakába ugrottak. A férfi kényszeredetten kapta el a vendégét a derekánál. Meglepően karcsúnak találta.
Aztán szabályosan kővé vált, amikor kapott egy hatalmas, cuppanós puszit az arcára:
A teremtés ezzel a végszóval lecsapta a laptopot, felkapta a táskáját, és bevágtatott a fürdőbe. Tomnak rengeteg kérdése lett. Felkészült, hogy órák múlva majd ráönti, ám a szőkeség nagyjából tíz perc alatt végzett. Még hajat is mosott. Férfi sampon illata volt. Pontosabban a házigazdája illata volt.
Aki mélyet sóhajtott, és igyekezett nem elgondolkozni azon, hogy a jó ember attitűdön kívül, miért tetszik neki ennyire a dolog. A kérdések valahogy feloldódtak az aromában. Így már nem is bánta, hogy a leányka visszazuttyant a kanapéra. Miután csinált magának egy limonádénak gúnyolt cukorbombát. Amit egyszerre lehajtott.
A biotechnológus csendben figyelte, miközben mérsékelt lelkesedéssel próbált összehozni egy olyan üzenetet, ami nem szítja tovább az indulatokat, azonban nem is készteti a szépséges, dühös nőt békülő hívásra vagy látogatásra.
Szonja ebből látszólag semmit nem vett észre. Legalábbis csak a képernyőn függött a tekintete. Hevesen gépelt. Egy ideig. Utána hirtelen megtorpant. A jobb keze a levegőben lebegett. Farkasszemet nézett az enterrel, és lenyomta:
Megfeszült a gerince.
Tom elsápadt. Megértette. Ezer átkot köpött a fejére, hogy nem időben vette észre. A lány mögé vágtatott. Az elsötétült laptop képernyőre pislogott. Annak szabadon lévő, csukott szemére. A hevesen száguldó ujjaira a billentyűzeten. Remélte, téved.
Csak nem lehetett ilyen felelőtlen?!
Aggódott? Dühös volt? Elege lett a napból? Maga sem tudta, csak azt, hogy hirtelen rengeteg érzelem zubog fel a torkán. A leányka még csukott szemmel nagyjából felé fordult. Olyan volt az arca, mint egy angyalé.
Aki épp a sátánnal kacérkodott:
Lenyűgözöttnek hangzott. Tom egy pillanatra elolvadt. Aztán bevillant, mitől olyan elámult a teremtés, és ez mennyire veszélyes. Összeszorította a száját:
Nyúlt volna a laptop felé. Nem sejtette, hogyan vette észre a másik, ám ő hevesen rávágott a kezére. Csak úgy csattant. A férfi meglepően csípősnek találta. Szonja kinyitotta a jó szemét. Határozottan dühösnek tűnt:
Elmagasodott a hangja. Még ártatlan is lett volna, ha nem húzódik agresszív vicsorba az arca. Látható volt, ahogy dobolni kezdett egy ér a nyakán. Szikrázott a kötésen kívüli szeme. Elrettentően rámeredt. Egy egészen rövid másodpercig.
Aztán hirtelen görcsbe rándult a gerince, és pulzálva meg-megfeszült a teste.
Nyögte a lány, bár a rángatózó nyelve nem akart segíteni az artikulálásban. Tom fél kézzel esetlenül nyomta le a billentyűkombinációt. Vagyis inkább csépelte. A baljában még a kamasz rángott egyet, aztán a roham hirtelen megszűnt.
A férfi lemeredt, hogy a haját is leüvöltse a felelőtlenségéért. Meglátta, ahogy a teremtés vacogva a nyakához bújik. Mintha sokkal fiatalabb lenne. Szonja két kézzel átölelte a megmentője vállát, és fejét a kulcscsontjába fúrta.
Valószínűleg ösztönösen is próbált keresni egy ingerszegény környezetet. Ennek biztosítója kínlódva felnyögött, és simogatni kezdte a hátát. Amikor érezte, hogy már nem reszket, csak akkor szólalt meg.
Higgadtan:
Szerencsére, aznap este már semmi sem történt. Reggel sem, amikor Szonja még mindig nem volt hajlandó enni, bár tulajdonképpen szopogatnia kellett a kávét, amit magának csinált. Annyi cukrot lapátolt bele.
Tom elővette az érettebb énjét, és kivárta, amíg végez, mielőtt megtartja a szentbeszédet:
A házigazdának ez eddig eszébe se jutott. Megrázta a fejét:
Ennyi. Eddig tartott a férfi éjjel megszerzett nyugalma. Két perce sem beszéltek, és már komolyan aggódott a kamaszért. Eszébe jutott, hogy kiveszi a napot. Hogy csak rá figyelhessen.
Akkor is, ha tisztában volt vele, hogy okosabb lenne minél előbb visszatérni a normális kerékvágásba.
Aki az egészet magának köszönhette. Aki szabályosan kizsarolta belőle. A férfi újra elmondta magának, bár a felét se hitte a mondandójának. Kényszeredetten nyelt egyet. Az órára nézett. Ideje lett volna indulnia, azonban fontosabb volt, hogy a másik megértse.
Elvégre nem egy hullához akart hazajönni:
Egészen mély hanggal mondta. Annyira hamiskásan hangzott, mintha – hallgatólagosan – azt javasolta volna, hogy tanítsa meg neki. Tom érezte, hogy elpirult. Legszívesebben pofon vágta volna magát.
Elvégre egy ártatlan kamaszlánnyal beszélt. Nem incselkedett vele, csupán mutált. Akkor sem incselkedett, ha a hanyagul felkapott póló nagy nyakán át kilátszott a csipkés melltartója.
Minek hordott egy kamasz ilyet? – Villogott az agyában a gondolat.
Kényszerítette magát, hogy a szemébe nézzen, mielőtt folytatta:
A csillámos kék szemek úgy figyeltek rá, mintha ő lenne a világ közepe. Ettől még jobban zavarba jött. Szonja engedelmesen bólintott. Aztán elgondolkodott. Tomnak ezt már nem volt ideje megvárni. Az ajtó felé lódult, mert tényleg késésben volt.
Pedig, ha tudta volna, mi vár rá, neki sem indul…
A biotechnológus már épp ment volna ebédelni, amikor kopogtattak. Nem volt betervezve senki. A képernyőre nézett, ahol nem jelezték neki, hogy valakinek a kliensét át kéne venni. Rossz érzése támadt.
Párszor – némán – eldarálta, hogy igazából semmi olyat nem csinált, amiért elítélhetnék, mert a lány a rendszer számára nem is létezik. Maximum egy eltűnt implantátumért lehet elővenni, ami nem akkora tragédia. Legfeljebb levonják a fizetéséből. Nem fogja földhöz vágni.
Az ott szobrozó férfi nagyon elegánsnak érződött. Valahogy idegenül állt rajta a farmer és a pólóing. Inkább olyan öltönyös-nyakkendős pasasnak tűnt. Vagy egyenruhásnak, a szinte kopaszra nyírt haja és a vékony, kegyetlen szája alapján.
Tom végigmérte. Nem értette, mit akarhat tőle. Főleg, hogy nyilvánvalóan jól látott, mert olyan figyelmesen nézett körbe a szobán, mintha tényleg minden részlet érdekelné. Semmi nem maradhatott rejtve előtte a párnázott műanyag ülőhelyen át, a tucat gyártott farost íróasztalon keresztül a saját ergonomikus, fekete, egyen irodaszékéig.
Barátságos vigyort villantott, miközben könnyednek szánt mozdulattal letelepedett a klienseknek fenntartott párnás helyre.
Közelebb tolta a forgószékét. Valahogy azt akarta, hogy többet takarjon belőle a bútor. Különösen, amikor a másik is leutánozta a mozdulatát. Profi pszichológusnak bizonyult. Ha a biotechnológus nem mélyed el a szimpátia pszichológiájában, hogy megtanulja lenyugtatni a lobbanékony HOLO sztárt, fel se tűnt volna neki a mozdulat.
Tökéletes kézfogással. Meleg volt. Száraz. Épp elég erős és hosszú. Andalító, mégis élénknek hangzó beszédritmusban folytatta:
A biotechnológus szemügyre vette a férfit. Tudta, hogy – habár a mimikáját tökéletesen uralja – most nem lesz képes eltüntetni a hideg gyanakodást a tekintetéből. Amitől az egyébként barna szeme szinte feketévé válik.
Érezte, ahogy az – egyébként is túl csontos – állkapcsa feszült.
Tom fáradtan sóhajtott. Hamiskodott a másik. Bár alig lehetett észrevenni. Talán még ő is elhitte volna, ha éppen pár napja nem hallja ezt a bókot teljesen őszintén. Az asztalra könyökölt. Tisztában volt vele, hogy vékonyabb, mint a nagydarab férfi, azonban általában a hidegvérével meghátrálásra bírta kényszeríteni a többieket. Magabiztosan végigmérte. Kissé megvetően:
Tom gyanakodva összeráncolta a szemöldökét. Tétován bólintott:
Tom összeharapta az állkapcsát. Igaz, kiemelt helyen szerepelt a cikkben, mégsem ő volt az első szerző. Ilyen forradalmi technológiát nem voltak hajlandóak egy hallgatótól megvenni, úgyhogy a tanszékvezető került a fő helyre.
Honnan tudta akkor a másik, hogy ő találta fel az implantátumot? Hogy övé az ötlet? Pedig tisztában volt vele:
Elszólta magát. Vagy nem? A vallatott megállta, hogy végigmérje, azonban a másik hiába rejtette a záporozó kérdés közé, felfigyelt a példára. Az otthonában pihenő, fiatal, talán autista kamaszlányra gondolt.
Akiért eddig is aggódott.
Most pedig komolyan fontolóra kellett vennie a dolgot, hogy talán tényleg jogos volt a vendége szorongása. Hogy tényleg keresik. Vagy csak ő is paranoid módon kombinált? Talán mert tilosban járt, és ez egy véletlen példa volt? Hiszen köztudott, hogy az autisták agya teljesen máshogy működik.
Tom mindenesetre igyekezett higgadt maradni:
Tovább bombázta. Talán azt várta, hogy a fiatalabb majd megzavarodik tőle? Másnak lehet, nyomasztó lett volna, ám ő egy akaratos HOLO sztár jégesőként kopogó kérdés sorozatához szokott. Amihez képest ez egész nyugalmas érdeklődésnek tűnt.
Ez után, a délután – tulajdonképpen – nyugalmasan telt. Még akkor is, ha a férfinak alig csillapodott a stresszben feszessé vált szívverése. Ami még jobban felpörgött, amikor az egyik recepciós benyitott:
A fiatal, épphogy nő a padlót szuggerálta. Nem mert ránézni, mivel már annyiszor utasította vissza. Tom keserűen elhúzta a száját, ahogy a megsemmisült – egyébként nagyon csinos – hölgyet megnézte magának.
Hiszen a másik tisztában volt vele, hogy barátnője van. Mégis akkor, miből gondolta, hogy elcsábítja? Egyszer még rendben, viszont hét alkalommal? Máskor ezen töprengett volna, azonban a küldemény most jobban aggasztotta.
Aztán valamennyire megnyugodott, amikor a nő lerakott az asztalára egy origami csokrot. Ami nyilvánvalóan valami tévedés lehetett. A férfi megforgatta, hogy megkeresse a kártyát, és nekiálljon eljuttatni az eredeti címzettnek.
Ahogy meglett, döbbenten olvasta el a rövid üzenetet:
„Szerintem bókolnod is kell, hogy megbocsásson neked. A Metában nagy hiszti megy. – Pinky”
Tom kétkedve szemlélte a szépséges ajándékot. Az ezüst, fémes anyagból hajtogatott virágok lehetetlenül elegánsnak látszottak. A luxus érzetét árasztották. Drágának tűntek. Olyan bocsánatkérő ajándéknak, amiket a csaló férjek szoktak hazavinni a feleségüknek, hogy az ne vigye el a fél házukat.
A biotechnológus először belenézett a nő posztjaiba, és csak utána töprengett el rajta, hogy vajon elhinnék-e neki, hogy ő vette ezt. Hiszen sosem szerette a felesleges dolgokat. Márpedig egy ilyen porfogó ugyan nagyon látványos, viszont teljesen haszontalan.
Elgondolkozva forgatta körbe újra. Arra ötlete se volt, hogy az empatikus vendégének hogyan juthatott eszébe még erre is figyelnie. Inkább vállat vont, és elindult. Mivel vesztenivalója nem nagyon akadt, vitte a csokrot is.
Még pont a megbeszélt idő előtt odaért, így fél órát várt, mire a barátnője megérkezett az étterem előterébe.
Olyan magasra húzta a tökéletesre szabott orrát, hogy majdnem beverte a csillárba. Mielőtt megszólalhatott volna, Tom látványos gesztussal felé nyújtotta az ajándékot. Az orr lentebb került. A valószerűtlenül hosszú, hamis pillák hitetlenkedve pislogtak.
Aztán a tökéletesen manikűrözött kéz kimart:
Kivette, hogy a csokrot odanézés nélkül kivágja a kukába.
A becézett most vette észre az alig gombostűfejnyi, viszont tökéletesen csiszolt, rózsaszín gyémántokat. Elsápadva figyelte, hogy a barátnője beteszi a fülébe. Hogy utána szokásával ellentétben megcsókolja.
Szinte csak alig érintette hozzá az ajkát, már rögtön előkapta a kézi tükrét, és elkezdte rendbe szedni a sminkjét. Legalább a férfinak volt ideje töprengeni, mennyibe is kerülhet az ilyesmi. Vagy miért esik neki ilyen rosszul, hogy a csomagolást egyszerűen kihajították.
Tom elhúzta a száját. Egy másik hanghoz képest ez nagyon erőltetett volt.
Nem bírta ki, hogy ne legyen éles a kérdés. Hosszú napja volt. Úgyhogy tovább folytatta:
Belekarolt, hogy az étterembe húzza. Megszeppenten vette tudomásul, hogy a partnere lecövekelt. Ettől ingerültté vált:
A férfi még mindig nem moccant. Valahogy nem akart bemenni, és a leereszkedő feloldozásának még tapsikolni is. A nő rosszallóan csücsörített. Az előtérben lézengők már őket figyelték.
Erre számítani is lehetett, hiszen az egyikük egy sztár volt:
Mézessé vált a hangja, miközben édesen belemosolygott egy objektívbe, hogy a vaku elhalványulása után rosszalló számonkéréssel forduljon vissza felé. Csettintett a nyelvével, mintha csak egy kutyát hívna:
Megrántotta.
Tom érezte, hogy szabályosan csikorognak a fogai, ahogyan szorítja. Mégis, milyen ölebnek gondolja, hogy épphogy nem füttyent neki, mielőtt rángatja? Visszapenderítette maga elé. Villámlóan lemeredt. Egy vaku az arcába vágott. Legszívesebben odament volna, hogy a tulajdonosa kezéből kitépve, a földhöz csapja a szerkezetet:
A nő szemöldöke összehúzódott, miközben a hosszúra épített körmével durván a szegycsontjára bökött:
Bár nem szorította meg. Elővette a jobbik énjét, és megállta. Akkor is, ha a napja után már úgy kitöltötte volna a dühét valakin. Márpedig végtelen kielégülés lett volna a fölényeskedő nőt az ölébe rántani, és elfenekelni. Vagy legalább kicsit megrázni. Hátha abban a szoborszép fejecskében helyre kattan valami, és eszébe jut, hogyan is kell viselkedni egy egyenlő párkapcsolatban.
Mert biztosan nem így:
A helyreutasított már a fülében is hallotta a zománcok súrlódását. Szabályosan fájt. Ordítani akart. Beszívta a levegőt, ami nem volt jó ötlet, mert így az üvöltési kényszer mellé már elég oxigénje is lett.
Inkább bent tartotta, bár tudta, hogy ettől meg agresszíven szélesre tágul a mellkasa.
Még mindig a nő arcát fixírozta. Ha a kedvességnek vagy a megértésnek a legkisebb jelét látta volna rajta... Vagy legalább némi együttérzést… Esetleg megszeppentséget... Ám az egész arc egy szabályos sértettség volt:
Elengedte a kezét. Önkéntelen lépett egyet hátrafelé. A nő szeme összeszűkült. A kígyók nézhetnek így, mielőtt bekapják az egeret. Tom hátrált még egy lépést. Már majdnem kiért a köréjük verődött bámészkodó gyűrűből.
A sztár szeme a rajongóira villant:
Kihúzta magát. Állandóan vaku villogott. Mégis, mennyi ember kíváncsi egy ilyen jelenetre?
Tom megrázta a fejét, és átlépett a gyűrűn. Úgy érezte, majd felrobban. Nem segített a dolgon a bámészkodó tömeg közepén pózoló, elégedetlenkedő szájhúzása sem. Ahogy az sem, amikor megrovón utána kiáltott:
A férfi csak bólintott, és felszállt a villamosra, ami épp megállt. Azt se tudta, merre fog indulni a jármű. Igazából nem is számított, mert bármi jó volt, ami elvitte onnan. Bár kicsit jobban járt volna, ha nem pont messzebb kerül az otthonától. Így jó sokáig kavargott, mire hazaért.
Mondjuk, ahhoz nem elég ideig, hogy lehiggadjon, viszont majdnem éjfél volt, mikor beesett a bejárati ajtón. Szonja – akinek meghagyta, hogy ne várjon rá ébren – a kanapén szendergett. Ölében a nyitott laptoppal. Valószínűleg jó ideje, mert nem világított a képernyője. Teljes sötétségben.
Tom megenyhült sóhajjal lerúgta a cipőjét. Azzal a szent céllal, hogy megpróbáljon olyan halkan keresztül óvakodni a saját lakásán, amivel nem ébreszti fel a lányt. Azonban még be se csukta rendesen az ajtót, amikor a másik megszólalt: