Kinyitottam az ajtót, és becibáltam a bőröndömet a lakásba. Ledobtam a sporttáskámat az előszobában, a kulcsom nagyot csörrent a tükrös komódon álló kerámiatálban, lerúgtam a cipőmet, majd beleittam az öt perce vásárolt papírpoharas kávémba.

„Itthon vagyok!” – sóhajtottam, és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy a lakásom ismerős, most kissé állott illata, a Pimlico Road tavaszi hangulata vagy az Orange Caféban vásárolt latte íze okozta-e bennem ezt a felszabadító érzést. Beléptem a nappaliba, és kitártam az ablakot, majd nagyot szippantottam a napsütésszagú levegőből, aztán végigdőltem a puha kanapén. Tisztában voltam vele, hogy inkább pakolnom kellene, vagy átöltöznöm, netán mosnom, a postát átnéznem, de elhessegettem ezeket a hasznos tevékenységre sarkalló gondolatokat, és inkább lehunytam a szememet. Ez a jó abban, ha egyedül él az ember. Lehet lusta, haszontalan, nem szól be emiatt senki. Egyébként is, rendet kellett tennem a fejemben, mert egy nap alatt szó szerint felfordult az életem. A férfiról, akibe épp alaposan beleszeretni készültem, kiderült, hogy nős. És az még csak hagyján, hogy nős, de erről egy szót sem szólt nekem, tehát még hazug is. Miután ez világossá vált előttem, megtudtam, hogy egy magyarországi rokonom, apám testvére, bizonyos Andor bácsi, akinél számtalanszor nyaraltam gyerekkoromban, eltávozott az élők sorából. Húsz éve nem láttam az öreget, de emlékeimben mogorva, folyton dohogó, elégedetlen emberként élt, akit csak azért voltam képes elviselni, mert a felesége Iluska, kedvességével ellensúlyozta férje végtelenül rossz természetét. És ha mindez nem lenne elég, tegnap apámmal is találkoztam, akit szintén nem láttam húsz éve, most azonban a bátyja halálhírére felbukkant. Mit felbukkant, újra udvarol anyámnak, akit anno két kamaszgyerekkel hagyott cserben, mert hajtotta a vére. Az anyám meg úgy viháncol a közelében, akár egy szerelmes csitri, mintha apám csupán pár hétre utazott volna el, és nem húsz évre iratkozott ki az életünkből… Nem értem én ezt. Christine, a húgom is megbékélni látszik a gondolattal, hogy apu újra itt van, és minimális bűntudat sem lászik rajta, csak én nem tudom neki elfelejteni, hogy elhagyott bennünket. Amikor összejött a család, egész este nem szóltam hozzá. Ha mégis, akkor is csak morogtam, rá se akartam nézni. Anyám csóválta a fejét, kihívott a konyhába, rámpirított, hogy viselkedjek normálisan, mire közöltem vele, hogy én normálisan viselkedek, ő viselkedik furán és szánalmasan, erre majdnem pofon vágott, csak időben elugrottam az újabban csodálatosan kifinomult reflexeimnek köszönhetően. Láttam, hogy elszégyellte magát, amiért le akart keverni egyet a harminchat éves lányának, én pedig döbbenten meredtem rá, nem akartam elhinni, hogy ennyire odavan azért az emberért, akinek húsz évnyi masszív küszködést köszönhet.