MÁSODIK FEJEZET
Könnytó

 

img6.jpg

 

– Egyre murisabb! – kiáltott fel Alice.

Úgy meglepődött, hogy egyszeriben elfelejtett szépen beszélni.

– Most hát olyan hoszszúra nyúltam, mint a világ legnagyobb távcsöve. No, szervusztok, lábaim.

Tudniillik lenézett a lábaira. Alig látta őket, olyan messzire estek tőle.

– Jaj, szegény kis lábaim, ki húzza majd föl rátok a cipőt meg a harisnyát, édeseim?! Én aligha fogom tudni. Sokkal messzebbre kerültem tőletek, semhogy törődhetnék veletek. Nektek kell most gondoskodni magatokról, ahogy tudtok.

„De azért kedvesnek kell lennem hozzájuk – gondolta Alice –, különben nem visznek el oda, ahová akarom. Igen. Minden karácsonykor veszek majd nekik egy pár cipőt.”

Alice tovább tervezgette, miképp juttathatja el lábaihoz a cipőt.

– Postán küldöm el – tűnődött –, ajánlott csomagban. Jaj, de fura lesz ajándékot küldeni a tulajdon lábaimnak! Azt írom majd a csomagra:

 

Alice szépreményű

 Jobb lábának

   a kandalló szőnyegén

    közel a zsámolyhoz.

     Szíves üdvözlettel:

      Alice.

 

– Jaj, istenem, mennyi csacsiságot beszélek össze!

Ebben a pillanatban feje a mennyezetbe ütődött. Most több mint három méter magas volt. Hirtelenül fölkapta az icike-picike kis aranykulcsot, s futott a kertajtó felé.

Szegény Alice! Legföljebb azt tehette, hogy a földön fekve a fél szemével átkukucskált a kertbe. De hogy keresztül is juthasson rajta, ahhoz még kevesebb reménye volt, mint valaha. Leült hát a földre, és sírva fakadt.

– Szégyellheted magad – mondta Alice. – Ekkora nagy lány (no, ezt most joggal mondhatta), és így sír. Elég legyen, ha mondom!

De azért csak tovább sírdogált. Literszámra folytak könnyei, míg egy jókora tó nem támadt körülötte. Ez a tó vagy tizenöt centiméter mély volt, s elfoglalta a csarnok felét.

Egy kis idő múlva tipegést hallott a távolból, gyorsan megtörülte szemét, hogy lássa, ki jön. A fehér Nyuszi tért vissza, csudamód kiöltözködve. Egyik kezében fehér glaszékesztyűt, másikban egy nagy legyezőt tartott. Sietve loholt, s közben egyre azt mormolta:

– Jaj, a Hercegnő megesz, ha elkésem.

Alice annyira kétségbe volt esve, hogy bárkitől is segítséget kért volna. Amikor a Nyuszi a közelébe ért, halkan, félénken megszólította őt: