2.

Meleg volt a rozoga kis buszban, s ráadásul a rossz oldalon ültem, ahol a júliusi nap égetett az ablakokon át. Kényelmetlenül mocorogtam a legjobb öltönyömben, és ujjammal tágítottam szűk, fehér galléromat. Ostobaság volt így öltözni ebben a melegben, de néhány kilométernyire jövendő munkaadóm várt, s jó benyomást kellett keltenem.

Sok függött ettől a beszélgetéstől. Frissen vizsgázott állatorvos lévén az Úrnak ebben az 1937-es esztendejében, mintha egyenesen a munkanélküli segélyért várók sorába váltottam volna bérletet. A mezőgazdaság visszaesett az egy évtizedes kormányzati nemtörődömség folytán, az igásló, a szakma fő támasza eltűnőben volt. A vészterhes próféciák igazolódtak: az egyetemről ötévi kemény gürcölés után kikerülő ifjú emberek szembe találták magukat a lelkesedésük és duzzadó tudásuk iránt közönyös világgal. A Record hetente csak két-három álláshirdetést hozott, s általában nyolcvanan pályáztak egyre-egyre.

Nem akartam hinni a szememnek, mikor a levél megérkezett Darrowbyból, a yorkshire-i Völgységből. Mr. Siegfried Farnon, az állatorvos-tudomány doktora szívesen lát péntek délután; jöjjek délutáni teára, s ha megegyezünk, ott maradhatok segédorvosnak. Hitetlenkedve markoltam meg a mentőövet; oly sok velem végzett barátom volt munka nélkül vagy dolgozott boltokban, vagy segédmunkásként hajógyárakban, hogy nem reméltem magamnak sem más jövőt.

A sofőr megint megrecsegtette a sebváltót, ahogy befordult egy újabb éles kanyarba. Az utolsó mintegy huszonnégy kilométert egyenletesen kapaszkodva tettük meg, mind közelebb jutva a Pennine-hegység távoli, kék domborulatához. Sohasem jártam még Yorkshire-ban, de a név olyan megye képzetét keltette, amely éppoly nehéz és romantikátlan, mint a róla elnevezett palacsintafelfújt-körítés; szilárd értékrendre, unalomra és a vonzerő teljes hiányára számítottam. De ahogy a busz mind följebb zihált, kétségeim támadtak. Az alaktalan magaslatok magas, füves dombokká és tágas völgyekké formálódtak. A völgyfenéken patakok kanyarogtak a fák között, és tömör bazalt farmerházak emelkedtek a művelt földek foltjain, amelyek zöld félszigetként nyúltak fel a hegyoldalakon, a csúcsokról lezúduló hanga sötét hullámai közé.

Láttam, hogy a kerítések és sövények helyét száraz kőfalak foglalják el, végig szegélyezik az utakat, körülfogják a földeket, és véget nem érően kapaszkodnak a környező dombokra. Mindenütt ott voltak ezek a falak, megszámlálhatatlan mérföldeken át, s magasra felnyúlva tagolták a zöld fennsíkokat.

De célomhoz közeledve újra emlékezetembe tolakodtak a rémtörténetek; azok, amelyeket a néhány hónapos gyakorlatban megedződött és megkeseredett veteránok hoztak vissza az egyetemre. A segédorvost annyiba veszik, mint a kapcarongyot, és halálra éheztetik és dolgoztatják a főnökeik, akik egytől egyig szívtelenek és gonoszak. Dave Stevens, miközben remegő kézzel cigarettára gyújtott: „Soha egy szabad este vagy fél nap. Velem mosatta a kocsiját, ásatta fel a kertjét, nyíratta a füvet, végeztette el a családi bevásárlást. De amikor azt mondta, hogy tisztítsam ki a kéményt, otthagytam.” Vagy Willie Johnstone: „Az első munkám az volt, hogy gyomorszondát nyomjak egy lóba. A légcsőbe nyomtam a nyelőcső helyett. Néhány gyors pumpálás, és a ló nagy robajjal eldőlt, mint egy darab fa, holtan. Akkor kezdett őszülni a hajam.” Vagy az a szörnyű történet, amit Fred Pringle-ről meséltek. Fred megcsapolt egy felfújódott tehenet, és a farmer annyira elámult a bendőből kisistergő gáz láttán, hogy Fred nekivadult, és odanyomta az öngyújtóját a csőhöz. Süvöltő lángnyelv csapott a szalmabálák közé, és az istálló porig égett. Fred utána azonnal elfogadott egy gyarmati állást – az Antillákon, ha igaz.

A fenébe is, ez az utolsó nem lehet igaz. Átkoztam lázas képzelőerőmet, s igyekeztem elűzni a pokolbeli tűzvész ropogását, a rémült marhák bőgését, ahogy mentik ki őket. Nem, ez nem lehetett ilyen szörnyű; beletöröltem izzadó tenyeremet a térdembe, s igyekeztem arra az emberre gondolni, akivel találkozni fogok.

Siegfried Farnon. Furcsa név egy állatorvosnak a yorkshire-i Völgységből. Talán német, aki Angliában tanult, s úgy döntött, hogy itt praktizál. És eredetileg nem Farnon lehetett, hanem talán Farrenen. Igen, Siegfried Farrenen. Kezdett előttem kialakulni: alacsony, kövérkés, kerekded emberke, a szeme vidám, bugyborékol belőle a nevetés. De közben elém tolakodott egy termetes, hideg szemű, kefehajú teuton képe, amely jobban illett az állatorvosfőnök közkeletű elképzeléséhez.

Ráébredtem, hogy az autóbusz keskeny utcán csörömpöl végig egy térre, s ott megáll. Egy szerény fűszerüzlet kirakata felett ezt olvastam: „Szövetkezeti Társulás, Darrowby”. Megérkeztünk.

Kiszálltam, s letéve ütött-kopott bőröndömet, körülnéztem. Valami szokatlant éreztem, de először nem tudtam, mi az. Aztán rájöttem: a csend. A többi utas szétszéledt, a vezető leállította a motort, sehol egy hang, egy mozdulat. Az élet egyetlen látható jele öregembereknek az a csoportja volt, amely a tér közepén, az óratorony körül ült, de őket meg mintha kőből faragták volna.

Darrowbynak nem sok teret szentelnek az útikalauzok. Ha egyáltalán megemlítik, a Darrow folyó mentén fekvő, szürke kisvárosnak írják le, amelynek csupán kockaköves piactere és két régi hídja érdemel említést, más nem nagyon. De ha az ember a saját szemével látja, a fekvése nagyon szép a kavicsos folyó mentén, ahol a házak sűrűn csoportosulnak és szeszélyesen felnyomakodnak a Herne domb alsóbb lejtőire. Darrowbyban mindenünnen, az utcákról, a házak ablakából láthatja az ember a dombot, amely nyugodt, zöld tömegével több mint hatszáz méterrel a sűrűn csoportosuló háztetők fölé emelkedik.

A levegő áttetsző volt, a tágasság és levegősség érzete mintha azt sugallta volna, hogy valamit magam mögött hagytam a síkságon, harminc kilométerrel korábban. A nagyváros bezártságát, piszkát, füstjét, mintha mindez máris lehámlott volna rólam.

A Trengate a térről kiágazó csendes utca volt, s innen pillantottam meg a Skeldale House-t. Tudtam, hogy ez az, mielőtt még elég közel jutottam volna hozzá, hogy elolvashassam a régimódi réz névtáblán, amely kissé ferdén lógott a vaskorláton: „S. Farnon, állatorvos”. Felismertem a halvány téglán egészen a felső ablakokig rendetlenül felkapaszkodó borostyánról. Az volt, aminek a levél írta – az egyetlen borostyán befutotta ház, s lehet, hogy itt dolgozom majd, életemben először, mint állatorvos.

Most, hogy a küszöbéhez értem, kapkodtam a levegőért, mintha futottam volna. Ha megkapom a munkát, itt kell szembesülnöm önmagammal. Sok mindent kell bizonyítanom.

De tetszett a régi ház. György korabeli volt, szép, fehérre festett ajtajú. Az ablakok is fehérek voltak, szélesek és kecsesek a földszinten és az első emeleten, de kicsik és négyszögletesek odafenn, ahol a rájuk boruló tetőcserepek alól kikukucskáltak. A festés hámlott, a malter hulladozott a téglák közül, mégis valamilyen maradandó elegancia jellemezte. Előkert nem volt, csak a vasrács választotta el pár lépéssel az utcát a háztól.

Megnyomtam a csengőt, s abban a pillanatban a délutáni békét távoli, a farkasfalkáéra emlékeztető üvöltés verte fel. Az ajtó felső része üveg volt, s ahogy bekukkantottam, láttam, hogy egy kutyafolyam ömlik elő a hosszú folyosó sarka körül, és őrjöngő csaholással zúdul az ajtó felé. Ha nem ismerem az állatokat, megfordultam és lélekszakadva elrohantam volna. Így is óvatosan hátrább léptem, s figyeltem a néha kettesével felbukkanó, szökellő, villogó szemű, habzó szájú kutyákat. Egy-két perc múlva már meg tudtam különböztetni őket, s rájöttem, hogy első becslésem, a tizennégy kutya némiképp túlzottnak bizonyult. Valójában csupán öten voltak: egy nagy őzbarna agár, akit legtöbbet láttam, mert nem kellett olyan magasra ugrania, mint a többieknek, egy spániel, egy skót terrier, egy whippet és egy apró, rövid lábú vadászterrier. Az utóbbi kutyát ritkán pillanthattam meg, mert az üveg túl magasan volt, de ha felbukkant, még őrjöngőbb hangon ugatott, mint a többi, mielőtt újra eltűnt volna.

Tűnődtem, ne csengessek-e újból, mikor egy testes nőszemélyt pillantottam meg a folyosón. Egyetlen éles szóval, mintegy varázsütésre véget vetett az ugatásnak. Mikor kinyitotta az ajtót, az őrjöngő falka hízelkedően kúszott a lába körül, mutogatták a szemük fehérjét, behúzott farkukat csóválták. Soha nem láttam még ilyen szolgai bandát.

– Jó napot kívánok! – mondtam a legnyájasabb mosolyommal. – A nevem Herriot.

A nő a nyitott ajtóban még nagyobbnak látszott. Úgy hatvanéves lehetett, de a homlokából szorosan hátrafésült, koromfekete hajában alig volt ősz szál. Bólintott, és zord jóindulattal végigmért, de mintha további tájékoztatásra várt volna. A név nyilván nem jelentett neki semmit.

– Mr. Farnon vár rám. Azt írta, hogy ma jelentkezzem.

– Mr. Herriot? – mondta tűnődve. – Rendelés hattól hétig. Ha a kutyájával van baj, akkor kellene idehoznia.

– Nem, nem – mondtam kimerevítve a mosolyomat. – A segédorvosi állás miatt jöttem. Mr. Farnon azt mondta, jöjjek a délutáni tea idején.

– Segédorvos? Nagyon jó. – Arcvonásai némileg felengedtek. – A nevem Mrs. Hall. Én vagyok Mr. Farnon házvezetőnője. Tudja, agglegény. Nem szólt magáról, de annyi baj, jöjjön, és igyon meg egy csésze teát. Biztos hamarosan hazaér.

Meszelt falak között mentem utána, cipőm kopogott a mozaikpadlón. A folyosó végén jobbra fordultunk egy másik folyosóra, s már csodálkozni kezdtem, milyen messzire nyúlik hátra a ház, mikor bevezetett egy napsütötte szobába.

Nagystílűen épített szoba volt, magas mennyezetű, levegős, a vaskos kandalló két oldalán egy-egy fülke volt. A szoba egyik végén franciaablak, amely hosszú, magas fallal körülvett kertre nyílt. Rendetlen gyepet, sziklakertet és sok gyümölcsfát láttam. Nagy ágyás pünkösdi rózsa égett a napfényben, s a kert túlsó végén varjak károgtak egy csoport magas szilfa ágai között. Fentebb s távolabb zöld dombok emelkedői látszottak.

Köznapi bútorzat állt a nagyon kopott szőnyegen. Vadászmetszetek lógtak a falon, s könyvek hevertek szanaszét, némelyek polcokon, a fülkében, mások a sarokban felstószolva. A kandallópárkány egyik, szembetűnő végét egy félliteres ónserleg foglalta el. Érdekes serleg volt. Teletömték csekkel és bankjegyekkel annyira, hogy kidagadtak a tetején és lefolytak a kandallóra. Ámulattal nézegettem, mikor Mrs. Hall tálcán behozta a teát.

– Gondolom, Mr. Farnont beteghez hívták – mondtam.

– Nem, átment Brawtonba, hogy meglátogassa az anyját. Nem tudom, mikor jön vissza. – Azzal otthagyott a teámmal.

A kutyák békésen elhelyezkedtek a szobában, csak a skót terrier és a spániel folytatott rövid vitát egy fotel tulajdonjoga körül – más nyoma nem mutatkozott korábbi vad viselkedésüknek. Barátságos unalommal figyeltek, s közben reménytelen csatát vívtak az álmosság ellen. Hamarosan lelankadt az utolsó bólogató fej is, és mély szuszogás kórusa töltötte meg a szobát.

De én nem tudtam velük együtt elengedni magam. A csalódottság érzése fogott el. Felkészültem egy meghallgatásra, s most csak lógtam a levegőben. Nagyon furcsa volt az egész. Miért ír valaki egy leendő segédorvosnak, miért jelöli ki a találkozás idejét, hogy aztán elmenjen az anyjához látogatóba? Még valami: ha alkalmaznak, ebben a házban lakom, de a házvezetőnő nem kapott utasítást, hogy nyisson nekem egy szobát. Mi több, sohasem hallott rólam.

Töprengésemet félbeszakította az ajtócsengő, s a kutyák, mintha áramütés érte volna őket, üvöltve felugrottak, és egy tömegben kizúdultak az ajtón. Örültem volna, ha nem veszik kötelességüket ilyen komolyan. Mrs. Hall nem mutatkozott, így hát odamentem a bejárati ajtóhoz, ahol a kutyák minden dühüket beleadták a műsorba.

– Kuss! – kiáltottam, és a zaj abbamaradt. Az öt kutya alázatosan sunyított a lábam körül. Leghatásosabb a nagy agár volt, mentegetőző vigyorral húzta fel ajkát a fogairól.

Kinyitottam az ajtót, s egy kerek, lelkes arcba bámultam. Tulajdonosa, egy gumicsizmás, zömök férfiú, magabiztosan támaszkodott a kerítésnek.

– Aggy isten jó napot, itthol van Mr. Farnon?

– E pillanatban nincs. Segíthetek valamiben?

– Egen, aggyon át neki egy üzenetet, ha hazagyün. Mongya meg neki, hogy Bert Sharpe-nak, a Barrow dombrul, van egy tehene, akit föl köll fúrni.

– Fel kell fúrni?

– Úgy is van, mer csak három hengere jár.

– Három hengere?

– Egen, azt ha nem csinálunk valamit, elromlik az acskó, igaz?

– Valószínűleg.

– Csöcsvészt meg nem akarunk, igaz?

– Nem bizony.

– No, jó, hát mongya meg neki. Viszlát.

Elgondolkodva mentem vissza a nappaliba. Bármilyen zavarba ejtő is volt, életem első esetleírását hallottam, s nem értettem belőle egy szót sem. Alig ültem le, máris újra szólt a csengő. Ez alkalommal olyan rémisztő üvöltést hallattam, hogy a kutyák ugrás közben megdermedtek; meg is értették, és alázatosan visszatértek a székükbe.

Most egy ünnepélyes úr jött, gondosan a fülére passzított szövetsapkában, az ádámcsutkáján akkurátusan megkötött sálban, a szája legközepéből kimeredő pipával. Kivette a pipát, és váratlanul ízes tájszólással szólalt meg.

– Engem Mulligannak hínak, és szeretném, ha a doktor úr kikavarculna valami orvosságot a kutyámnak.

– Mi a baja a kutyának, Mr. Mulligan?

Kérdőn felhúzta a szemöldökét, és egyik kezét a füléhez tette. Megpróbáltam teli torokból üvölteni.

– Mi a baj?

Egy pillanatig bizonytalanul nézett rám.

– Ukádik, uram. Csúnyán ukádik.

Egyszeriben szilárd talajon éreztem magam, s agyamban forrni kezdtek a különböző kórmegállapítások.

– Az étkezés után mennyivel okádik?

A kéz megint a fülhöz emelkedett:

– Hogy mongya?

Közel hajoltam oldalt a fejéhez, teleszívtam a tüdőmet, és bömböltem:

– Mikor ukádik – mármint okádik?

Mr. Mulligan arcát lassan elborította a megértés fénye. Enyhén elmosolyodott.

– Igen, ukádik. Csúnyán ukádik, uram.

Nem éreztem magamban erőt további kísérletezésre, így hát azt mondtam, majd elintézem, jöjjön vissza később. Alighanem az ajkamról tudott olvasni, mert elégedettnek látszott, és elment.

Visszatérve a nappaliba, leereszkedtem egy székbe, és öntöttem magamnak egy csésze teát. Egy kortyot ittam, mikor megint megszólalt a csengő. Most már egyetlen, vad pillantásomtól visszakushadtak a kutyák a székükbe; megkönnyebbültem, hogy ilyen gyorsan tanulnak.

Az ajtóban csinos, vörös hajú lány állt. Nagyon fehér fogsorát villogtatva mosolygott.

– Jó napot! – mondta csengő, műveltségre valló hangon. – Diana Brompton vagyok. Mr. Farnon meghívott teára.

Nyeltem egyet, és a kilincset szorongattam.

– Meghívta magát teára?

A mosoly megmerevedett.

– Igen, úgy van – mondta, gondosan tagolva a szavakat. – Meghívott engem teára.

– Sajnos Mr. Farnon nincs itthon. Nem tudom, mikor jön meg.

A mosoly eltűnt.

– Ó – mondta, és mély értelmet adott e hangnak. – De azért talán bemehetnék.

– Ó, hogyne, jöjjön be, bocsánat – dadogtam, mert hirtelen ráébredtem, hogy tátott szájjal bámulom. Kinyitottam az ajtót, s ő szó nélkül elsuhant mellettem. Ismerte a járást, mert amikorra az első fordulóhoz értem, már eltűnt a szobában. Lábujjhegyen ellopakodtam az ajtó előtt, és vágtatva végigloholtam a vagy harmincméteres, kanyargó folyosón egy hatalmas, kőpadlós konyhába. Mrs. Hall ott tevékenykedett, s én odarohantam hozzá.

– Egy ifjú hölgy van itt, bizonyos Miss Brompton. Ő is teára jött. – Le kellett gyűrnöm azt a vágyat, hogy meghúzkodjam a ruhaujját.

Mrs. Hall arca kifejezéstelen maradt. Azt gondoltam, elkezd majd a karjával hadonászni, de még csak meglepettnek sem látszott.

– Menjen vissza és beszélgessen vele, én meg viszek be még süteményt – mondta.

– De mi a csudáról beszélgessek vele? Mikor jön meg Mr. Farnon?

– Ó, csevegjen vele egy kicsit. Azt hiszem, Mr. Farnon hamarosan megjön – mondta nyugodtan. Lassan visszamentem a nappaliba, s amikor benyitottam, a lány újabb széles mosolyra készen megfordult. Nem is próbálta titkolni rosszkedvét, mikor látta, hogy csak én vagyok.

– Mrs. Hall azt hiszi, hamarosan megjön. Talán addig megiszik velem egy csésze teát.

Gyors pillantással végigmért borzas hajamtól trottyos cipőmig. Hirtelen ráébredtem, milyen piszkos és izzadt vagyok a hosszú utazástól. A lány vállat vont, és elfordult. A kutyák apatikusan nézték. Nehéz csend ereszkedett a szobára.

Teát töltöttem, és feléje nyújtottam. Nem vett róla tudomást, cigarettára gyújtott. Nehéz ügy lesz, gondoltam, de próbálkoznom kell.

Megköszörültem a torkom, és könnyedén azt mondtam:

– Most érkeztem ide. Azt remélem, hogy én leszek az új segédorvos.

Ez alkalommal még annyi fáradságot sem vett magának, hogy felém nézzen. Csak annyit mondott, „ó”, s e magánhangzónak most is átütő ereje volt.

– Nagyon szép vidék ez – mondtam, újabb támadásba fogva.

– Igen.

– Még sosem jártam Yorkshire-ban, de amit eddig láttam, nagyon tetszett.

– Ó.

– Régóta ismeri Mr. Farnont?

– Igen.

– Úgy hiszem, elég fiatal – úgy harminc lehet.

– Igen.

– Csodaszép az idő.

– Igen.

Bátran és szívósan igyekeztem még vagy öt percig valami eredetit és szellemeset találni, de végül Miss Brompton felelet helyett kivette a cigarettát a szájából, felém fordult, és hosszan, kifejezéstelenül rám meredt. Tudtam, hogy itt a vég, és elhallgattam.

Ezután csak ült, nézett kifelé a franciaablakon, nagyokat szívott a cigarettáján, s összehúzta a szemét, ahogy a füst előbodorodott ajkain. Mintha ott sem lettem volna.

Kedvemre nézegethettem, és érdekesnek találtam. Még sohasem volt szerencsém a társasági lapok eleven illusztrációjával találkozni. Hűvös vászonruha, szemlátomást drága kardigán, elegáns lábak és vállra omló, pompás vörös haj.

De érdekes gondolat támadt bennem. Itt ül ez a lány, és szemlátomást sóvárog egy kis kövér német állatorvos után. Kell valaminek lenni ebben a Farnonban.

Az életkép végül összetört, amikor Miss Brompton felpattant. Vadul a kandallóba hajította a cigarettáját, és kivonult a szobából.

Fáradtan felálltam a székemből. Fájni kezdett a fejem, kicsoszogtam a franciaablakon át a kertbe. Leroskadtam a térdig érő fűben, és nekitámasztottam a hátam egy magas akácfának. Hol a ménkűben van Farnon? Csakugyan várt, vagy valaki egy szörnyű viccet csinált velem? Hirtelen megborzongtam. Az utolsó néhány fontomat költöttem az utazásra, s ha valami tévedés történt, akkor bajban vagyok.

De körülnéztem, s jobban éreztem magam. A napfény visszaverődött a magas, régi falakról, méhek zümmögtek a tarka virágok tömegében. Lágy szellő mozgatta a háznak csaknem az egész hátsó falát befutó pompás lilaakác hervadt virágait. Itt béke volt.

Hátradöntöttem fejem a fatörzsnek, és lehunytam a szemem. Láttam Herr Farrenent, aki éppen olyan volt, amilyennek elképzeltem, fölém magasodva. Arcán megdöbbent kifejezés.

– Maka mit csinálta? – pöfögte, és kövér pofazacskói remegtek a dühtől. – Hamis ürüggyel idejötte házamba, meksért Fräulein Brompton, issza teámat, eszi ételemet. Mit csinált még, hein? Talán lopta el kanalaimat. Maga peszél segédorvosról, de nekem nem kell segédorvos. Legjobb lesz nekem telefonálni rendőrségnek.

Herr Farrenen felemelte húsos kezével a telefont. Még álmomban is csodálkoztam, hogy beszélhet ilyen rémes kiejtéssel. Hallottam, mikor a kásás hang azt mondja: „Halló, halló.”

Kinyitottam a szemem. Valaki azt mondta, hogy „halló”, de nem Herr Farrenen. Magas, vékony férfi támaszkodott a falnak, zsebre dugott kézzel. Valami mintha mulattatta volna. Miközben talpra kecmeregtem, ellökte magát a faltól, és kezet nyújtott: – Sajnálom, hogy megvárakoztattam. Siegfried Farnon vagyok.

Ennyire jellegzetes angolt talán még életemben sem láttam. Hosszú, bohókás, széles állú arc. Kicsi, nyírt bajusz, kócos, homokszőke haj. Régi tweedzakót és formátlan flanelnadrágot viselt. Foszlott gallérú kockás ing, hanyagul megkötött nyakkendő. Olyan ember, aki nem időzik hosszan a tükör előtt.

Ahogy így elnéztem, máris jobban éreztem magam annak ellenére, hogy fájt a nyakam, ahol nekitámasztottam a fának. Megráztam a fejem, hogy teljesen kinyíljon a szemem, és fűcsomók hullottak ki a hajamból.

– Bizonyos Miss Brompton járt itt – nyögtem ki. – Teára jött. Mondtam neki, hogy önnek el kellett mennie.

Farnon eltöprengett, de nem látszott zaklatottnak. Lassan megdörzsölte az állát.

– Hm, igen – annyi baj legyen. De elnézését kérem, hogy nem voltam itthon, mikor megérkezett. Rémes memóriám van, s egyszerűen elfeledkeztem róla.

Farnon hosszan, vizsgálódva végigmért, aztán elmosolyodott.

– Menjünk be. Körülvezetem a házon.