3.

A hosszú hátsó traktus a ház mögött a cselédek szálláshelyéül szolgált egy fényesebb korban. Itt minden sötét és keskeny és silány volt, mintegy a homlokzati rész szándékos ellentéteként.

Farnon egy sor ajtó közül a legelsőhöz vezetett, amely étertől és karboltól nehéz levegőjű átjáróra nyílt.

– Ez – mondta rejtett csillogással a szemében, mintha Aladdin barlangjának titkait készülne feltárni – a gyógyszerszoba.

A gyógyszerszoba a penicillin és szulfonamidok időszaka előtt fontos hely volt. Csillogó kétliteres üvegek sorai takarták a falat földtől a mennyezetig. Ízlelgettem az ismerős neveket: édesnitrát-szesz, kámfortinktúra, klorodin, formalin, szalmiáksó, hexamin, ólom-acetát, Linimentum album, higany-perklorid (szublimát), vörös hólyaghúzó. A címkék sora biztató volt.

Beavatottként léptem be régi barátok közé. Kemény munkával begyűjtöttem tudományukat, kitanultam titkaikat évek hosszú során át. Ismertem eredetüket, hatásukat és hasznukat, és őrjítően változatos adagolásukat. A vizsgáztató hangja: „És milyen dózist ad a lónak? A tehénnek? A birkának? Disznónak-kutyának-macskának?”

Ezeken a polcokon állt az állatorvos teljes fegyverzete a betegségek ellen, s az ablak alatti padon felfedeztem a keverésükre szolgáló eszközöket: a mértékbeosztású tálakat és kancsókat, a mozsarakat és mozsártörőket. S alattuk, egy nyitott szekrényben, orvosságosüvegeket, különböző nagyságú dugók halmát, tablettásdobozokat, porokhoz való papírtasakokat.

Ahogy körbejártunk, Farnon egyre lelkesebbé vált. Szeme csillogott, gyorsan beszélt. Gyakran kinyúlt és megsimogatott egy-egy kétliteres üveget a polcon, vagy kiemelt dobozából egy lónak való nagy pirulát, barátságosan megsimogatta, és gyengéden visszarakta.

– Nézze ezt, Herriot – kiáltott fel váratlanul. – Adrevan! Ez a legkiválóbb orvossága a lovak vörösférgességének. No, persze, nem olcsó – tíz shilling egy levél. És ezek az enciánkék, méhbe való gyógypálcák. Ha feltol egy ilyet a tehén méhébe egy csúf magzatburok-visszatartás után, nagyon szép színt ad a váladéknak. Olyan, mintha csakugyan hatna is. És ismeri ezt a trükköt?

Néhány jódkristályt helyezett egy üvegtálkába, és egy csepp terpentint öntött hozzá. Egy pillanatig nem történt semmi, aztán sűrű, lila füst gomolygott fel nehézkesen a mennyezet felé. Harsogva belenevetett elképedt arcomba.

– Boszorkánymesterség, igaz? Lovak lábsebeire használom. A kémiai reakció mélyen belenyomja a jódot a szövetekbe.

– Igazán?

– Hát, nem tudom, de az elmélet szerint igen, és meg kell hagyni, csodálatosnak látszik. Lenyűgözi a legzordabb ügyfelet is.

Némelyik a polcon álló üvegek közül nem ütötte meg azt az etikai mércét, amit az egyetemen tanultam. Például a „Kólikatisztító” feliratú, amelynek címkéjén egy harsány színekkel ábrázolt ló hempergett gyötrelmében. A ló pofája a néző felé fordult, és nagyon emberi kín látszott rajta. A másikon igen cifra betűkkel ez a felírás állt: „Általános marhaorvosság – kiváló gyógyszer köhögés, megfázás, hasmenés, tüdőgyulladás, tejláz, tőgygyulladás és mindenféle emésztési zavarok ellen.” A címke alján, szembeszökő, fekete nagybetűkkel, ott állt a biztatás: „Mindig enyhít a bajon.”

Farnon a legtöbb orvosságról mondott valamit. Mindegyiknek megvolt a maga helye ötéves praxisának tapasztalatai között; mindegyiknek megvolt a vonzereje, az egyéni titka. Sok szép formájú, nehéz üvegdugós palackot láttam, az orvosság latin nevét mélyen belemetszették oldalukba; az orvosok számára évszázadok óta ismerős neveket, amelyekhez legendák fűződtek az évek hosszú során.

Ott álltunk kettesben, a csillogó polcokat bámulva, s fogalmunk sem volt róla, hogy itt csaknem minden haszontalan, s a régi orvosságok ideje már-már lejárt. Hamarosan feledésbe taszítja majd őket az új felfedezések erőteljes rohama, és soha többé nem térnek vissza.

– Itt tartom a műszereket – vezetett be Farnon egy másik kis szobába. A kisállatműszerek zöld posztóval borított polcokon feküdtek takaros rendben, imponálóan tisztán. Fecskendők, fialófogók, fogmérők, szondák, kutaszok és előkelő helyen egy szemtükör.

Farnon szeretettel emelte ki dobozából.

– A legutolsó szerzeményem – dörmögte a műszer sima szárát simogatva. – Csudálatos szerszám. Nézze meg vele a retinámat.

Bekapcsoltam az izzót, és érdeklődéssel néztem a szeme mélyének csillogó, színes szőnyegét.

– Nagyon szép. Adhatok róla egészségi bizonyítványt.

Nevetett, és a vállamra vert.

– Jó, örömmel hallom. Mindig úgy képzeltem, hogy az egyiken van egy kezdődő szürkehályog.

Ezután a nagyállatműszereket mutatta meg, horgokról lógtak a falon. Kurtító- és égetővasak, vértelen herélők, miskárolók, dobóhurkok és béklyók, elletőkötelek és -horgok. A díszhelyen egy új, ezüstös magzatdaraboló lógott, de sok műszer, éppúgy, mint a gyógyszerek egy része, múzeumi darab volt. Kiváltképp az érvágó, a középkor ereklyéje, amelyet azonban még mindig használtak, hogy bő vért eresszenek egy vödörbe.

– Lesántulásra még mindig nincs ennél jobb – jelentette ki Farnon komolyan.

A műtőben fejeztük be a körutat: csupasz, fehér falak, magas asztal, oxigén és éter, altatókészülék és egy kis sterilizátor.

– A kisállatok kevés munkát adnak ebben a körzetben – simította végig Farnon az asztalt a tenyerével. – De én megpróbálom kifejleszteni. Mennyivel kellemesebb, mint hason feküdni egy tehénistállóban. Csak hát jól kell csinálni. A régi ricinusolaj- és hidrogén-cianid-doktrína nem ér semmit. Talán tudja, hogy sok öreg állatorvos rá se nézne egy kutyára vagy macskára, de a szakmának meg kell változtatnia a gondolkodásmódját.

A sarokban álló szekrényhez ment, és kinyitotta az ajtaját. Üvegpolcokon néhány szikét, érfogót, sebvarró tűt és alkoholosüvegekben ázó bélhúrt láttam. Elővette a zsebkendőjét, és meglegyintett vele egy fültükröt, mielőtt gondosan becsukta volna az ajtót.

– Nos, mi a véleménye? – kérdezte, mikor kiértünk a folyosóra.

– Nagyszerű – mondtam. – Szinte mindene megvan, amire szüksége lehet. Nagyon tetszik.

Szemlátomást dagadt a büszkeségtől. Sovány arca elpirult. Előbb magában dudorászott, majd reszkető bariton hangon hangosan énekelni kezdett lépéseink ütemére.

A nappaliban beszámoltam neki Bert Sharpe-ról.

– Valami olyasmit mondott, hogy fel kell fúrni egy tehenet, mert csak három hengere működik. Acskóról és csöcsvészről beszélt – nem értettem egészen.

Farnon nevetett.

– Azt hiszem, le tudom fordítani. Hudson-operációt kíván az egyik eldugult csecsen. Acskó a tőgy, csöcsvész a masztitisz helyi neve.

– Köszönöm. Aztán jött egy süket ír, bizonyos Mr. Mulligan…

– Álljon meg – emelte fel Farnon a kezét. – Hadd találjam ki… ukádik?

– Úgy ám, csúful ukádik, uram.

– Helyes, készítek neki megint egy fél liter bizmutkarbont. Ennél a kutyánál a távkezelést pártolom. Olyan, mint egy airdale, de akkora, mint egy szamár, és barátságtalan természetű. Párszor már Joe Mulligant is leterítette – csak lerántja és cibálja, mikor nincs jobb dolga. De Joe imádja.

– És az ukádás?

– Nincs jelentősége. Természetes következménye annak, hogy megeszik minden útjába kerülő szemetet. No, ideje, hogy kimenjünk Sharpe-hoz. Aztán van még egy-két egyéb vizit is, nincs kedve velem jönni? Megmutatnám egy kicsit a körzetet.

Odakünn Farnon egy ütött-kopott Hillman felé irányított. Amikor az utasülés felől kerültem, riadt pillantást vetettem a lekopott gumikra, a rozsdás karosszériára, a repedések finom hálójától csaknem áttetszővé szürkült szélvédőre. Nem vettem észre, hogy az utasülés nincs rögzítve a padlón, hanem szabadon mozog szánkótalpszerű lábán. Beletottyantam, és rögtön hanyatt dőltem, fejem a hátsó ülésnek ütődött, lábam a tetőnek. Farnon felsegített, nagyon kedvesen mentegetőzött, és elindultunk.

Amint elhagytuk a piacteret, az út hirtelen lejtőssé vált, az esti napsütésben magunk előtt láthattuk az egész Völgységet. A nagy hegyek körvonalait meglágyította a puha fény, s egy töredezett ezüstcsíkot: a Darrow folyót láttam odalenn a völgyfenéken.

Farnon nagyon egyéni stílusú sofőr volt. Nyilván a táj bűvöletében lassan vezetett le a dombon, könyökét a kormányra támasztva, állát a tenyerébe fogva. Lenn, a völgyben felocsúdott álmodozásából, és felgyorsult óránként 70 kilométerre. Az öreg kocsi eszeveszetten zötyögött végig a keskeny úton, s az én rögzítetlen ülésem jobbra-balra csúszkált, miközben nekifeszítettem lábam a padlólemeznek.

Aztán rátaposott a fékre, néhány kitűnő vérvonalú shorthornt (rövid szarvú marhát) mutatott egy mezőn, s megint továbbrobogott. Sose nézte előttünk az utat, figyelmét a mellettünk és mögöttünk elterülő vidékre összpontosította. Ez utóbbi aggasztott a legjobban, mert sokszor vezetett nagy sebességgel, miközben a válla felett hátranézett.

Végre elhagytuk az utat, és felkapaszkodtunk egy kapuval elzárt dűlőn. Nyári gyakorlataim megtanítottak rá, hogy ügyesen ki- és beugorjak a kocsiba, mivel az egyetemistákat elsősorban kapunyitogató gépeknek tekintették. Farnon azonban ünnepélyesen megköszönte minden alkalommal, s amint magamhoz tértem az ámulatból, nagyon kellemesnek találtam ezt a szokását.

Megérkeztünk egy farmudvarba.

– Egy sánta ló van itt – mondta Farnon. Kihoztak egy erőteljes Clydesdale-heréltet, s mi ketten figyelmesen néztük, ahogy a farmer fel-alá futtatta.

– Mit gondol, melyik lába? – kérdezte a kollégám. – Az innenső mellső? Igen, én is azt hiszem. Van kedve megvizsgálni?

Megfogtam a lábat, s éreztem, mennyivel melegebb a másiknál. Kalapácsot kértem, és megkopogtattam a pata falát. A ló összerándult, felemelte a lábát, s néhány pillanatig remegve a magasba tartotta, mielőtt visszatette volna a földre.

– Úgy gondolom, gennyes a lába.

– Biztosra veszem, hogy igaza van – mondta Farnon. – Mellesleg errefelé úgy mondják: meggyűlt. Mit gondol, mit csináljunk vele? Milyen kezelést javasol?

– Felnyitni a talpánál, és kiüríteni a gennyet.

– Helyes. – Felém nyújtott egy patakést. – Megfigyelem a technikáját.

Azzal a kényelmetlen érzéssel, hogy vizsgázom, átvettem a kést, felemeltem a ló lábát, és két térdem közé szorítottam. Tudtam, mit kell tennem: megkeresem a sötét foltot a talpon, ahol behatolt a fertőzés, és követem, míg el nem jutok a gennyig. Lekapartam a rászáradt sarat, és nem egy, hanem több foltot találtam. Tovább kocogtattam az érzékeny területet, s végül kiválasztva egy valószínű pontot, vágni kezdtem.

A szaru olyan kemény volt, mint a márvány, s egy-egy késhúzásra csak vékonyka forgács vált le róla. A ló is mintha méltányolta volna, hogy fájós lábát felemelték a földről, és hálásan, teljes súlyával nekitámaszkodott a hátamnak. Ilyen kényelemben nem volt része egész nap. Felnyögtem, és megnyomtam a bordái között a könyökömmel, s bár ettől testtartást változtatott egy pillanatra, hamarosan megint nekem dőlt.

A folt halványodott, s egy utolsó késvágás után teljesen eltűnt. Halkan káromkodtam, és másik foltot választottam. A hátam majd megszakadt, szemembe csorgott az izzadság, s tudtam, ha ez a folt is eltűnik, el kell engednem a lábat és pihennem. Ezt pedig nem szerettem volna Farnon fürkésző tekintete előtt megtenni.

Gyötrelmesen farigcsáltam, s ahogy a lyuk mélyült, a térdem csillapíthatatlanul remegni kezdett. A ló boldogan pihent, hét és fél mázsáját tartotta ez a figyelmes emberi lény. Már azon tűnődtem, milyen látvány lesz majd, ha végül hasra esek, mikor a késpenge nyomán vékony gennysugárt pillantottam meg, amelyet folyamatos csepegés követett.

– Ott jön – dörmögte a farmer. – Most majd megkönnyebbül.

Kitágítottam a csapolólyukat, és elengedtem a lábat. Hosszú időbe telt, míg fel tudtam egyenesedni, s amikor hátraléptem, éreztem, hogy ingem a hátamhoz tapad.

– Jó munka volt, Herriot. – Farnon átvette tőlem a kést, és a zsebébe csúsztatta. – Nem öröm, ha a szaru ilyen kemény.

Tetanuszinjekciót adott a lónak, és a farmerhez fordult:

– Felemelné a lábát, míg az üreget fertőtlenítem?

A vaskos kis ember térde közé fogta a ló lábát, és érdeklődéssel figyelte, ahogy Farnon megtölti a lyukat jódkristállyal és terpentint önt hozzá. Aztán eltűnt a gomolygó lila függöny mögött.

Lenyűgözve figyeltem az emelkedő s szétterülő vastag palástot. A kis ember hollétét csak a valahonnan középtájról hallatszó harákolás árulta el.

Amikor már vékonyodott a füst, két döbbent, kerek szem bukkant elő.

– A mindenit, Mr. Farnon, egy pillanatig nem tudtam, mi a csuda történt – mondta köhögve a farmer. Megint lenézett a patában tátongó fekete lyukra, és tiszteletteljesen hozzátette:

– Csudálatos, mire képes manapság a tudomány.

Még két helyre mentünk, közte egy borjúhoz, amelynek felhasított lábát összevarrtam, lekezeltem és bekötöztem, aztán az elzáródott csöcsű tehénhez.

Mr. Sharpe még mindig lelkesen várt bennünket. Bevezetett az istállóba, s Farnon a tehén felé intett: – Nézze meg, mi a baj.

Leguggoltam, végigtapogattam a tőgyet; félúton felfelé kitapintottam a megvastagodott szövet tömegét. Hudson-műszerrel kellett felnyitni, hát elkezdtem feltolni a vékony fémspirált a csecsen. Egy másodperccel később levegőért kapkodva ültem a trágyacsatornában, ingem elején, éppen a gyomorszáj felett, egy hasított pata világos lenyomatával.

Kínos volt, de nem tehettem semmit, ott ültem levegőért kapkodva, a szájam tátogott, mint a partra vetett halé.

Mr. Sharpe eltakarta a száját a kezével: a veleszületett udvariasság küszködött a pórul járt állatorvos ihlette természetes vidámsággal.

– Bocsánat, fiatalember, de meg kőt vóna mondanom, hogy ez itten egy igen baráccságos tehén. Szeret kezet fogni.

Aztán, saját szellemességétől elragadtatva nekitámasztotta a homlokát a tehén hátának, és hosszú, hangtalan nevetőgörcs fogta el.

Idővel magamhoz tértem, és méltóságteljesen felálltam a trágyacsatornából. Mr. Sharpe fogta a tehén orrát, Farnon pedig felemelte a tehén farkát, s így sikerült a műszert túljuttatnom a rostos tömegen, s néhányszor lefelé rántva eltávolítottam az akadályt. Bár az elővigyázatossági rendszabályok némileg hátráltatták a tehenet képességei kifejtésében, így is elhelyezett néhány számottevő rúgást a karomon és a lábamon.

Mikor végeztünk, a farmer megragadta a csecset, melyből hosszú, habzó fehér folyadéksugár lövellt a földre.

– Nagyszerű. Most már működik a négy henger.