– Másfelé megyünk haza. – Farnon ráhajolt a kormányra, és kabátujjával megtörölte a repedezett szélvédőt. – A Bernkstone-hágón át, le, Sildale-be. Nem sokkal hosszabb az út, és szeretném, ha azt is látná.
Erősen emelkedő, kanyargós úton mentünk, egyre magasabbra és magasabbra kapaszkodva a hegyoldalon, amely meredeken zuhant le egy sötét szakadékba; a lenti sziklákon egy hegyi patak rohant a nyájasabb vidék felé. A csúcson kiszálltunk a kocsiból. A nyári szürkületben meredek hegyoldalak és csúcsok hullámai követték egymást és tűntek el a nyugati égbolt bíbor és arany szalagjai között. Keletre egy fekete hegy magasodott fölénk fenyegető, csupasz tömegével. Hatalmas, szögletesre tört szikladarabok hevertek elszórtan az alsóbb lejtőkön.
Körülnéztem, s halkan elfüttyentettem magam. Ez más volt, mint az a barátságos dombvidék, amelyet Darrowbyhoz közeledvén láttam.
Farnon felém fordult.
– Igen, egész Anglia egyik legvadabb tájéka. Télen félelmetes. Megesett, hogy ez a hágó hetekig járhatatlan volt.
Mélyen tüdőmbe szívtam a tiszta levegőt. Semmi sem mozdult a roppant tágasságban, csak egy póling sírt fel messziről, s a zuhatag távoli morajlása háromszáz méterrel alattunk éppen hogy eljutott a fülemig.
Már besötétedett, mikor visszaültünk a kocsiba s elindultunk a hosszú lejtőn Sildale felé. A völgy alaktalan foltnak látszott, de itt-ott fényeket láttunk, a hegyoldalban megbúvó farmokét.
Egy néma faluba érkeztünk, s Farnon keményen rálépett a fékre. Könnyedén előreszánkóztam mozgó ülésemen, és nekiütköztem a szélvédőnek. Fejem hangosat csattant az üvegen, de Farnon nem látszott észrevenni.
– Remek kis kocsma van itt. Menjünk be, és igyunk meg egy pofa sört.
Ez a kocsma újdonság volt számomra. Egyetlen nagy, kőpadlós konyhából állt. Egy roppant kandalló és régi, fekete tűzhely foglalta el az egyik végét. A kandalló tetején vízmelegítő, alatta egyetlen, hatalmas fahasáb sistergett és ropogott, gyantás illattal töltve meg a levegőt.
Vagy egy tucat ember ült a magas támlájú padokon a falak mentén. Előttük félliteres korsók sorakoztak a kortól megvetemedett, repedezett tölgyfa asztalokon.
Csend fogadott, mikor beléptünk. Aztán valaki azt mondta:
– Aggyisten, Mr. Farnon. – Nem lelkesen, de udvariasan, s a társaság barátságos dörmögéssel, bólogatással csatlakozott hozzá. Nagyobbrészt farmerek vagy béresek voltak, mindennémű hűhó s izgalom nélkül szórakoztak. Legtöbbjüket vörösre égette a nap, a fiatalok közül néhányan nem hordtak nyakkendőt, izmos nyakuk és mellkasuk kilátszott a nyitott ingből. Halk motyorgás és koppanások hallatszottak a sarokból, ahol békésen dominóztak.
Farnon egy ülőhelyhez vezetett, két sört rendelt, s felém fordult:
– A magáé az állás, ha akarja. Négy font hetente és teljes ellátás. Rendben?
Oly váratlanul ért, hogy nem tudtam megszólalni. Felfogadtak. És heti négy font! Eszembe jutottak a Record szánalomkeltő hirdetései: „Gyakorlott állatorvos munkát vállal ellátásért.” A Brit Állatorvos-szövetségnek közbe kellett lépnie, hogy a szerkesztő ne közölje le ezeket a segélykiáltásokat. Rossz benyomást kelt, ha a szakma tagjai ingyen ajánlják fel szolgálataikat. Heti négy font valóságos vagyon volt.
– Köszönöm – mondtam, s igyekeztem nem diadalmasnak látszani. – Elfogadom.
– Helyes. – Farnon sietősen ivott egy korty sört. – Hadd írjam le a praxist. Egy évvel ezelőtt vettem meg egy nyolcvanéves öregembertől. Még praktizált, bizony, szívós öregúr volt. De már nem akart az éjszaka közepén felkelni, ami nem meglepő. És persze, más módon is hagyta szétesni a dolgokat – ragaszkodott a régi elképzelésekhez. Azoknak az ősi műszereknek egy része a rendelőben tőle való. Így vagy úgy, a praxisból alig maradt valami, s most igyekszem megint felépíteni. Most még nagyon kevés hasznot hajt, de bízom benne, hogy ha néhány évig kitartunk, jól fog jövedelmezni. A farmerek szívesen látják, hogy fiatalabb ember lépett be, és örülnek az új kezelési módoknak és operációknak. De ki kell nevelnem belőlük a három és fél pennys vizitdíjat, mert ennyit számított fel az öregfiú, s ez bizony kemény küzdelem. Ezek a völgységiek csudálatos emberek, meg fogja szeretni őket, de nem szívesen válnak meg a pénzüktől, ha nem bizonyosodnak meg róla, hogy kapnak is érte valamit.
Lelkesen beszélt jövendő terveiről, a sörök egymás után jöttek, és a kocsma légköre mindinkább felengedett. Lassan megtelt a terem a beözönlő helybeliekkel, fokozódott a zaj és a meleg, és záróra felé, elszakadva társamtól, egy nevető csoport közepén álltam, melynek tagjait mintha évek óta ismertem volna.
De volt egy furcsa figura, aki ismételten feltűnt a látómezőmben. Egy öregecske kis ember, koszos, fehér panamakalapban, amely öreg csizmához hasonlatosan barna, sima, időkoptatta arca felett terpeszkedett. A csoport szélén kóválygott és kacsintott, integetett.
Láttam, hogy valamit akar mondani, így hát kiléptem, s hagytam magam egy üléshez vezetni a sarokban. Az öreg szemben ült velem, kezét és állát a sétabotján nyugtatta, és leereszkedő szemhéjai alól figyelt.
– No, fiatalember, vóna valami mondanivalóm néked. Egész életemben jószágok közt vótam, oszt arrul mondanék én valamit.
A hajam szála kezdett az égnek állni. Már estem így csapdába. Egyetemi pályafutásom kezdetén felfedeztem, hogy a mezőgazdasági világ valamennyi idősebb lakója úgy véli, hogy van valami megfizethetetlen értékű közölnivalója. És a közlés rendszerint hosszúra nyúlik. Riadtan körülnéztem, de nem volt menekvés. Az öreg közelebb húzta a székét, és bizalmasan suttogva beszélni kezdett. Sörös leheletrohamok csaptak az arcomba tizenöt centiméter távolságról.
A történetében nem volt semmi új – a szokásos felsorolása csodálatos gyógyításainak, csalhatatlanul ható gyógyszereknek, amelyeket csupán ő ismer, és sok kis tanmese arról, hogyan igyekeztek lelkiismeretlen emberek kiszedni belőle a titkait, sikertelenül. Csak akkor hagyta félbe, mikor nagy szakértelemmel egyet-egyet kortyintott a korsójából; apró teste meglepően sok sört volt képes befogadni.
De élvezte a helyzetet, s én hagytam, hadd folyjon belőle a szó. Még bátorítottam is, mert meglepetéssel és csodálattal nyugtáztam hőstetteit.
Ilyen hallgatója még nem került a kis embernek. Nyugalomba vonult kisparaszt volt, s évek óta senki sem tanúsított iránta olyan érdeklődést, amilyent megérdemelt volna. Arcára ferde vigyor ült, s könnyben úszó szeme fénylett a baráti érzéstől. De hirtelen komollyá vált, és felegyenesedett.
– No, mielőtt elmégy innejd, fiatalember, mondok én valamit, amit senki se tud, csak magam. Sok pízt kereshettem vóna vele. Vótak, akik évekig zargattak, hogy mongyam el, de biz én nem mondtam.
Jó néhány ujjnyival csökkentette a folyadékszintet poharában, azután keskeny csíkká húzta össze a szemét.
– A lovak csüdsömörgyinek és ekcémájának orvosságát.
Felemelkedtem a székemen, mintha a mennyezet készülne rám szakadni.
– Nem mondhatja komolyan – lihegtem. – A csüdsömörét meg az ekcémáét?!
Az öreg nagyon önelégültnek látszott.
– Bizony azt. Csak rá kék kenni ezt az én kenőcsömet, és a lu egészségesen mehet. Még jobb is lesz tüle! – Hangja vékony kiáltásig emelkedett, s karjának vad mozdulatával csaknem lelökte üres poharát a földre.
Hosszú, hitetlenkedő füttyöt hallattam, és további korsókat rendeltem.
– És igazán megmondja a nevét ennek a kenőcsnek? – suttogtam.
– Meg én, fiatalember, de egy föltétellel. Nem mondhatod el senki emberfiának. Titokban köll tartanod, akkor csak te fogod tunni meg én. – Könnyedén leöntött fél korsóval a torkán. – Csakis te meg én, fiam.
– Rendben van, megígérem. Egy léleknek sem mondom el. Hát mi az a csudálatos szer?
Az öregember lopva szétnézett a zsúfolt teremben. Aztán mély lélegzetet vett, vállamra tette a kezét, s ajkát csaknem a fülemhez szorította. Egyet csuklott, ünnepélyesen, aztán reszelős hangon suttogta: – Fehérmályvakenőcs.
Megragadtam a kezét, és némán ráztam. Az öregember, mély meghatottságában a megmaradt negyed liter sör nagy részét az állára folyatta.
De Farnon már integetett az ajtóból. Ideje volt indulnunk.
Kitódultunk új barátainkkal az ajtón, fény és lárma kis szigetét formázva a csendes falusi utcán. Egy tejfelhajú, ingujjas fiatalember veleszületett udvariassággal kinyitotta a kocsiajtót, s én búcsút integetve, bezuhantam. Az ülés ez alkalommal a szokásosnál gyorsabban borult fel, s én hátravágódtam, fejem néhány gumicsizma közé bukott, térdem beszorult az állam alá.
Csodálkozó arcok sora bámult rám a hátsó ablakon át, de segítőkész kezek hamarosan feltámogattak, s a csalárd ülést megint felemelték szánkótalpaira. Eltűnődtem, mióta lehet az ülés ilyen állapotban, s gondolt-e munkaadóm valaha is arra, hogy megcsináltassa.
Eldübörögtünk a sötétben, s én visszanéztem az integető csoportra. Láttam a kis embert, panamakalapja, mintha új lett volna, fénylett az ajtón át kieső fényben. Ujját az ajkára szorította.