5.

Az elmúlt öt év egyetlen pillanat felé vezetett, de az a pillanat még nem érkezett el. Már huszonnégy órája voltam Darrowbyban, s még mindig nem mentem ki egymagam beteghez.

Még egy napot töltöttem Farnonnal utazgatva. Bármily különös, gondatlannak, feledékenynek és még sok minden másnak látszó ember létére Farnon kétségbeejtően óvatosan bocsátotta szárnyára új segédjét. Ma Lidderdale-ben voltunk, s további ügyfelekkel találkoztam – barátságos, udvarias farmerekkel, akik nyájasan fogadtak és sok sikert kívántak. De Farnon felügyelete alatt dolgozni olyan volt, mintha visszakerültem volna az egyetemre, s a professzor kísérne szemmel. Nagyon határozottan úgy éreztem, hogy szakmai pályafutásom nem kezdődik el, míg én, James Herriot ki nem megyek egy beteg állatot ellátni, segítség és ellenőrzés nélkül.

Ez az idő azonban már nem lehetett messze. Farnon megint elment Brawtonba az anyját meglátogatni. Milyen odaadó fiú, gondoltam eltűnődve. S mivel azt mondta, későn jön vissza, az öreg hölgy alighanem szokatlanul későn tér nyugovóra. De annyi baj legyen – az a fontos, hogy most én vagyok szolgálatban.

Foszlott védőhuzatú karosszékben ültem, s a franciaablakon át néztem az árnyakat, amelyeket az alkonyi nap vetett a bozontos gyepre. Úgy éreztem, hogy sokszor fogom még ezt csinálni.

Lustán tűnődtem, hogy milyen lesz az első betegem. Alighanem kevéssé drámai, a várakozás hosszú évei után. Egy kehes borjú vagy egy szorulásos disznó. S talán nem is volna rossz olyasmivel kezdeni, amivel könnyen megbirkózom. Javában elfoglaltam magam e kellemes töprengésekkel, mikor kinn, a folyosón felharsant a telefon. Az állhatatos zaj természetellenesen hangosnak tetszett az üres házban. Felemeltem a hallgatót.

– Mr. Farnon? – Mély, kissé nyers hang volt. Nem a helyi tájszólást beszélte, talán némi délnyugatiasság érződött rajta.

– Nem, kérem, nincs itt. A segédorvos vagyok.

– Mikor jön vissza?

– Sajnos, csak későn. Segíthetek valamiben?

– Nem tudom, hogy segíthet-e vagy sem. – A hang fölényessé vált. – Mr. Soames vagyok, Lord Hulton intézője. Egy értékes vadászlovunknak kólikája van. Tud valamit a kólikáról?

Hátamon felágaskodott a szőr.

– Állatorvos vagyok, tehát úgy vélem, illik tudnom róla valamit.

Hosszú szünet következett, aztán megint felkaffogott a hang:

– Hát, úgy látszik, meg kell elégednem magával. Különben is tudom, milyen injekció kell a lónak. Hozzon magával arecolint. Mr. Farnon azt használja. S az isten szerelmére, ne menjen rá a fél éjszaka, míg ideér. Mikor jön?

– Máris indulok.

– Helyes.

Hallottam, hogy a hallgatót lecsapják a helyére. Égett az arcom, mikor elléptem a telefontól. Az első esetem nem lesz merő formaság. A kólika komplikált ügy, s ráadásnak ott van a nyakamban egy Soames nevű erőszakos mindentudó.

A tizenhárom kilométeres úton emlékezetből újraolvastam a nagy klasszikust, Caulton Reeks A ló közönséges kólikája című munkáját. Utolsó évemben olyan sokszor átvettem, hogy egyes részeit fel tudtam volna mondani, mint a verseket. Az agyonolvasott lapok vezetés közben ott lebegtek előttem fantom módra.

Valószínűleg enyhe lefolyású lesz, esetleg kisebb görcs. Talán étrendi változás vagy túl sok jó fű okozta. Igen, ez lesz; a legtöbb kólika ilyen. Egy gyors arecolininjekció s talán némi klorodin, hogy a rossz közérzetet enyhítse, s minden rendbe jön. Gondolatban felidéztem a gyakorlatokon látott eseteket. A ló nyugodtan állt, csak időnként emelte fel egyik hátsó lábát vagy nézett vissza az oldalára. Igazán nem nagy ügy.

Ezen kellemes képet részleteztem magamban, mikor megérkeztem. Makulátlan kavicsos udvarra jutottam be, amelyet három oldalról jókora lóistállók vettek körül. Egy ember állt az udvaron, széles vállú, zömök alak, nagyon elegáns kockás sapkában és kabátban, jól szabott lovaglónadrágban, fényes lábszárvédőben.

A kocsi tőle mintegy harminc méterre állt meg, s amikor kiszálltam, az ember lassan és szándékosan hátat fordított nekem. Átvágtam az udvaron kényelmesen, s vártam, hogy az a másik megforduljon, de ő mozdulatlanul, zsebre tett kézzel az ellenkező irányba nézett.

Néhány lépésre tőle megálltam, de még mindig nem fordult meg. Hosszú idő telt el, végül eluntam nézni a hátát, és megszólaltam.

– Mr. Soames?

Először nem mozdult, aztán nagyon lassan megfordult. Vastag, vörös nyaka volt, vörös képe és apró, égő szeme. Nem felelt, csak végigmért alaposan, tetőtől talpig, felmérte a kopott esőkabátot, a fiatalságomat, tapasztalatlanságra valló magatartásomat. Mikor vizsgálódásait befejezte, megint másfelé nézett.

– Igen, én vagyok Mr. Soames. – A Mr.-t úgy hangsúlyozta, mint ami nagyon fontos neki. – Jó barátja vagyok Mr. Farnonnak.

– A nevem Herriot.

Soames mintha nem hallotta volna.

– Igen, Mr. Farnon ügyes ember. Jó barátok vagyunk.

– Úgy tudom, van egy kólikás lova. – Azt kívántam, bár ne csengene a hangom olyan vékonyan és bizonytalanul.

Soames még mindig valahová az égre nézett. Egy kis dalt fütyörészett halkan magában, mielőtt válaszolt volna.

– Ott, benn – mondta fejével biccentve az egyik istálló felé. – Egyike őlordsága legjobb vadászlovainak. Úgy vélem, szüksége van hozzáértő kezelésre. – A „hozzáértőt” kicsit megnyomta.

Kinyitottam az ajtót, és bementem. És megtorpantam, mintha falba ütődtem volna. Nagyon nagy, vastag tőzegmohával almozott boksz volt. Egy pej ló tántorgott körbe-körbe a szélén, már mély csapást taposott a tőzegben. Habos volt a verejtéktől az orrától a farkáig, orrlyuka kitágult, szeme üresen nézett előre. Feje minden lépésnél imbolygott, és összeszorított foga közül habcsomók hullottak a földre. Csípős gőz párolgott a testéből, mintha vágtázott volna.

Kiszáradt a szám. Nehezemre esett megszólalni, s amikor végre sikerült; szinte suttogtam:

– Mióta van ilyen állapotban?

– Ó, egy kis hasfájása volt ma reggel. Egész nap adtam neki hashajtót, vagyis ez a fickó adott. Nem volnék meglepve, ha összekutyulta volna az egészet, hiszen mindent összekutyul.

Ekkor láttam, hogy valaki áll a sarokban az árnyékban: egy nagy, kövér ember, kezében kötőfékkel.

– Ó, belenyomtam én rendesen a hashajtót, Mr. Soames, de nem segített rajta. – A nagydarab emberből félelem sugárzott.

– Maga lóápolónak hiszi magát – mondta Soames –, de nekem kellett volna ezt a nyavalyás munkát elvégezni. Akkor biztosan jobban volna már.

– Nem elég ennek a hashajtó – mondtam. – Nem közönséges kólikája van.

– Hát akkor mi a franc a baja?

– Nem tudom megmondani, amíg meg nem vizsgáltam, de az ilyen erős, állandó fájdalom bélcsavarodásra utalhat.

– Egy fenét bélcsavarodás! Fáj egy kicsit a hasa, ennyi az egész. Nem ürített egész nap, valamivel meg kell indítani. Hozott arecolint?

– Ha bélcsavarodása van, az arecolin volna a lehető legrosszabb. Most is kínlódik, de attól megőrülne. Az arecolin összehúzza a bélizmokat.

– A szentségit – horkant fel Soames –, ne kezdjen el itt nekem előadásokat tartani! Csinál valamit a lóval, vagy sem?

A sarokban álló nagydarab ember felé fordultam:

– Tegye fel rá azt a kötőféket. Megvizsgálom.

A kötőfék megállította a lovat. Ott állt reszketve, nyögve, s én bedugtam kezem a bordái és a könyöke közé, hogy kitapintsam a szívverését. A lehető legrosszabb volt, rohanó, kihagyó ritmus. Felemeltem ujjammal a szemhéját, a kötőhártya sötét téglavörös volt. A hőmérő harminckilenc fokot mutatott.

Átnéztem a boksz túlsó sarkában álló Soamesra.

– Kaphatok egy vödör meleg vizet, szappant és törülközőt?

– Mi a nyavalyának? Még nem csinált semmit, és máris mosakodni akar?

– Végbélvizsgálatot akarok csinálni. Megkaphatom a vizet?

– A mindenségit, én még ilyet nem láttam. – Soames elgyötörten végighúzta tenyerét az arcán, aztán a nagy emberhez fordult. – Gyerünk, ne ácsorogjon itt. Hozzon neki vizet, hátha végre csinál is valamit.

Megérkezett a víz, leszappanoztam a karomat, és óvatosan bedugtam az állat végbélnyílásán. Határozottan éreztem, hogy a vékonybél baloldalt elmozdult a helyéről, és kitapintottam egy feszes, dobszerű tömeget is, amelynek ott semmi keresnivalója nem volt. Amikor hozzáértem, a ló megremegett s megint felnyögött.

Dobogó szívvel mostam és töröltem meg a kezemet. Mit csináljak? Mit mondjak?

Soames ki-be dübörgött a bokszból, magában motyogva, miközben a fájdalom gyötörte állat vergődött és vonaglott.

– Fogja meg jól azt a francot! – ordított a lovászra, aki a kötőféket markolta. – Mi a nyavalyát vacakol vele?

A nagy ember nem szólt. Semmi hibát nem követett el, de csak nézett vissza bambán Soamesra. Mély lélegzetet vettem:

– Minden ugyanarra mutat. Meggyőződésem szerint a lónak bélcsavarodása van.

– Jó, jó, legyen magának igaza. Bélcsavarodása van. Csak az isten szerelmére csináljon már valamit végre! Itt fogunk ácsorogni egész éjszaka?

– Itt nincs segítség. Ezt nem lehet meggyógyítani. Az a fontos, hogy megszabadítsuk a szenvedéstől, amilyen gyorsan csak lehet.

Soames arca eltorzult.

– Nem lehet meggyógyítani?! Megszabadítani a szenvedéstől?! Milyen hülyeségeket beszél?! Mire akar kilyukadni?

Összeszedtem magam.

– Kérem, engedje meg, hogy rögtön végezzek vele.

– Mit beszél? – Soames szája tátva maradt.

– Azt, hogy le kell lőnöm most, rögtön. Van a kocsiban taglópisztoly.

Soames mintha minden pillanatban felrobbanhatott volna:

– Lelőni! Maga tisztára meg van bolondulva! Tudja maga, mennyit ér ez a ló?

– Az nem számít, hogy mennyit ér, Mr. Soames. Egész nap iszonyatosan szenvedett, s most már a végét járja. Már régen ki kellett volna hívnia. Még elélhet egypár órát, de a kimenetel ugyanaz. És szörnyű, állandó fájdalma van.

Soames a kezébe temette az arcát.

– Istenem; miért kellett ennek velem megtörténnie? Őlordsága nyaral, másképp idehívnám, hogy észre térítse magát. Én mondom, ha a főnöke itt volna, adott volna neki egy injekciót, és fél óra alatt rendbe jönne. Ide figyeljen, nem várhatnánk, míg Mr. Farnon visszajön és ő is megvizsgálja?

Valami bennem boldogan kapott az ötleten. Adok neki egy morfiuminjekciót, és kimászom az ügyből. Másra hagyom a felelősséget. Olyan könnyű volna. Megint a lóra pillantottam. Folytatta vak körözését a bokszban, körbe-körbe botorkálva kétségbeesett igyekezetében, hogy maga mögött hagyja a gyötrelmét. Miközben figyeltem, felemelte imbolygó fejét, és halkan felnyihogott. Magányos, kétségbeesett, értetlen hang volt, s bennem mindent eldöntött.

Kimentem a kocsihoz, és behoztam a pisztolyt.

– Tartsa mozdulatlanul a fejét – mondtam a nagy embernek, s a csövet az üveges szemek közé nyomtam. Éles csattanás, s a ló lába megroggyant. Aztán ledobbant a tőzegre, és mozdulatlanul elfeküdt.

Soameshoz fordultam, aki hitetlenkedve bámulta a tetemet.

– Mr. Farnon kijön holnap, és felboncolja. Szeretném, ha Lord Hulton megkapná a diagnózisom megerősítését.

Felvettem a zakómat, és kimentem a kocsihoz. Mikor beindítottam a motort, Soames kinyitotta az ajtót, és bedugta a fejét. Halkan beszélt, de hangjából áradt a düh.

– Tájékoztatni fogom őlordságát a ma este történtekről. És Mr. Farnont is. Elmondom neki, milyen segédorvost vett a nyakába. És jól figyeljen! Ha holnap a boncolásnál kiderül, hogy maga tévedett, beperlem. – Bevágta az ajtót, és elment.

Visszaérkezve a rendelőbe úgy döntöttem, hogy megvárom a főnökömet. Ott ültem, s igyekeztem elhessegetni azt az érzést, hogy zátonyra vittem a pályafutásomat, mielőtt még elkezdődött volna. De visszagondolva, tudtam, hogy nem cselekedhettem másképp. Akárhányszor gondoltam is végig az egészet, a végeredmény ugyanaz volt.

Éjfél után egy óra volt, mire Farnon hazaért. Az anyjával töltött este nagyon feldobta. Sovány arca kipirult, kellemes ginszagot árasztott. Meglepődve láttam, hogy kiöltözködött; bár a szmoking régies szabású, és csontos alakján kicsit lötyögött, mégis úgy nézett ki, mint egy nagykövet.

Szótlanul végighallgatta, míg beszámoltam neki a lóról. Már éppen mondott volna valamit, amikor megszólalt a telefon.

– Kései hívás – suttogta, aztán: – Ó, maga az, Mr. Soames. – Bólintott felém, és elhelyezkedett a székében. Sokáig csak annyit mondott, hogy „igen” meg „nem”, meg „értem”, aztán határozottan felegyenesedett, és beszélni kezdett: – Köszönöm, hogy felhívott, Mr. Soames, és úgy vélem, hogy Mr. Herriot az adott körülmények között az egyetlen lehetséges megoldást választotta. Nem, ebben nem értünk egyet. Kegyetlenség lett volna életben hagyni. Kötelességeink egyike, hogy a szenvedést megszüntessük. Nagyon sajnálom, hogy így vélekedik, de én Mr. Herriotot kitűnő állatorvosnak tartom. Ha én vagyok ott, kétségkívül ugyanazt tettem volna. Jó éjszakát, Mr. Soames. Holnap találkozunk.

Annyira megkönnyebbültem, hogy csaknem kivágtam egy kis hálaszónoklatot, de a végén csak annyit mondtam:

– Köszönöm.

Farnon felnyúlt a kandalló fölötti üveges szekrénybe, és elővett egy whiskysüveget. Nagyvonalúan töltött egy fél vizespohárnyit, s felém tolta. Magának is hasonló mennyiséget juttatott, aztán hanyatt dőlt a karosszékben. Húzott egy jókora kortyot, néhány másodpercig belebámult a borostyánszín italba, aztán mosolyogva felnézett:

– No, fiam, ma aztán igazán a mély vízbe dobták. Az első esete. És éppen Soames!

– Jól ismeri?

– Ó, mindent tudok róla. Ronda fráter, mindenkit kihoz a sodrából. Higgye el, nem barátom. Mi több, a szóbeszéd szerint tisztességtelen ember. Már régóta őlordsága költségére szedi meg magát. Gondolom, egyszer majd csak elcsúszik egy banánhéjon.

A whisky tüzes utat égetve szivárgott le a gyomromig, de úgy éreztem, szükségem van rá.

– Nem szeretném, ha sok olyan esetem lenne, mint a mai, de nem hinném, hogy az állatorvosi praxis csak ilyenekből áll.

– Nem, nem egészen – felelte Farnon –, de az ember sose tudja, mire számítson. Furcsa szakma a miénk. Páratlan lehetőséget kínál, hogy az ember hülyét csináljon magából.

– De, gondolom, sok függ az ember képességétől.

– Bizonyos mértékig. Persze, jó, ha az ember érti a mesterségét, de még ha zseni is, akkor is ott leselkedik rá pár lépésre a megaláztatás és a nevetségesség. Egyszer kihívtam egy kiváló lóspecialistát, hogy operáljon meg egy félig herélt mént, és a ló légzése műtét közben megállt. Mikor láttam, hogyan ugrál az az ember eszeveszetten a páciense bordáin, rájöttem egy nagy igazságra – hogy én is éppoly bolondnak látszom majd meglehetősen szabályos időközönként pályafutásom során.

Nevettem.

– Akkor hát legjobb, ha mindjárt a kezdet kezdetén belenyugszom.

– Erről van szó. Az állatok kiszámíthatatlanok, tehát a mi életünk is kiszámíthatatlan. Kis diadalok és bukások hosszú sorozata, s az embernek igazán szeretnie kell, hogy ne adja fel. Ma este Soames volt, máskor valami más lesz. De az igaz, hogy az ember sohasem unatkozik. Igyon még egy kis whiskyt.

Ittam s azután megint ittam, s közben beszélgettünk. Szinte észre sem vettem az idő múlását, s egyszerre az akácfa sötét tömege kezdett kirajzolódni a szürke fényben a franciaablak mögött, egy feketerigó köszörülgette a torkát, és Farnon bánatosan rázta ki az utolsó cseppeket az üvegből a pohárba.

Ásított, megoldotta a csokornyakkendőjét, és az órájára nézett.

– Öt óra. Ki hitte volna? De örülök, hogy ittunk egyet – illő megünnepelnünk az első esetét. Jó próba volt, ugye?